AZ EMBER ÉS A TANÁR

Teljes szövegű keresés

AZ EMBER ÉS A TANÁR
A fentiekben arra törekedtem, hogy egy tudós életpálya körvonalait rajzoljam meg. A tudós azonban nemcsak a tudás egy formája, hanem egy emberi alkat is. Hatása, működése nemcsak tudományos tartalmakon, hanem azon az emberi formátumon is múlik, amely ezt a tudást képviseli és élővé teszi. Az alábbi vázlat szükségszerűen szubjektív, én így láttam Németh Gyulát, más bizonyára más tulajdonságait figyelte meg élesebben. Ha magam elé akarom idézni alakját, akkor úgy látom, amint fejét kissé félrefordítva figyeli kollégáját. Vagy úgy, amint mutatóujját felemelve, kissé hamiskás mosollyal azt mondja: „Nagyon érdekes gondolat, eredeti gondolat”, majd egy kis hatásszünetet tartva hozzáteszi: „- de természetesen teljesen téves”. Ez az apró kis jelenet, amellyel annyiszor találkoztunk, két szempontból is jellemző. Érdeklődése mindig őszinte volt minden iránt, ami valóban a tudományhoz tartozott. Ugyanakkor minden adatot, minden véleményt azonnal az éles kritika fényébe helyezett, amit némileg enyhített kedves iróniája. Túl a nyolcvanadik évén is mohó érdeklődéssel hallgatta, hogy mit olvastunk, mit gondoltunk azokról a kérdésekről, amelyekkel foglalkozott. „Mit olvastál?” – volt szinte a köszöntése, ha beléptünk hozzá, vagy ha leültünk kávéházi asztalához. S maga is lankadatlan izgalommal számolt be olvasmányairól.
Be kell számolnom arról, hogy hogyan ismertem meg. 1950-ben iratkoztam be nem kis kalandok után a budapesti egyetem muzeológus szakára. Már az első évben rá kellett döbbennem, hogy az egyetem a gólya számára mérhetetlenül szürke, s a szellemi kalandra szinte semmi alkalom nincs. Érdeklődésem központjában a magyar népi kultúra állt, de semmi igazi útmutatót nem kaptam arra vonatkozóan, hogy miért olyan sajátosan magyar ez a kultúra. A tájékozódó gólya ilyenkor idősebb évfolyamtársaihoz fordul és őket kérdezi meg, hogy kit érdemes itt hallgatni. Eligazítást Diószegi Vilmostól kaptam, aki miután meghallgatott, azt tanácsolta, hogy menjek el Németh Gyulához, s kérjek engedélyt tőle, hogy hallgathassam óráit. Elmentem fogadóórájára, s kaptam tőle egy időpontot, amelyen megjelentem. Néhány általános kérdés után felállt és letett elém egy német szakkönyvet, hogy olvassam és fordítsam. Ugyan váratlanul ért ez a nyelvvizsga, de szerencsére németül jól tudtam, s nem volt problémám a szöveggel. A harmadik mondat után megállított, s egy újabb könyvet vett le a polcról, ezúttal angolt. Ezt a próbát is kiálltam. Érdeklődése kezdett nőni. Milyen nyelven olvas még? – kérdezte. Mondtam, hogy szükség esetén oroszul (azt hiszem, én voltam az országban az első, aki orosz nyelvből érettségit tett, de persze orosz tudásom akkor nagyon alacsony szintű volt). Szó nélkül tett elém egy orosz könyvet. Ez már nehezebben ment, nem is tudtam minden szót, de úgy körülbelül elmondtam, hogy miről szól a könyv. „Franciául persze nem tud” – fordult hozzám. „Csak latinul tanultam” – mentegetődztem. Azért csak elém tett egy francia könyvet. „A török nyelv grammatikája” – rebegtem, félve, hogy kinyitja. De nem tette, hanem azt kérdezte, hogy van-e témám. Mondtam, hogy van, pedig igazából nem is tudtam, hogy mi lehet a „témája” egy kezdő turkológusnak, csak úgy homályosan tudtam, hogy a magyar népi kultúra történeti gyökereihez a régi törököknek lehetett valami közük. Akkor írja le, és jöjjön el egy hét múlva – s kegyelemben elbocsátott. Egy hétig lázas gondolkodással és olvasással töltöttem az időt. Úgy véltem, hogy „A magyar rokonsági rendszer és eurázsiai háttere” című téma eléggé izgalmas és ugyanakkor semleges is, mert igyekeztem elkerülni minden olyan témát, amelyet beárnyékolt az ideológia. Így azután nekikezdtem egy vázlat megírásának. Ebbe beleadtam apait-anyait. Volt abban tücsök és bogár, finnugor és török nyelvészet, eurázsiai népek története és rokonsági rendszere, Kínától Mezopotámiáig. Többször átírtam, fő és alfejezetekre osztottam, s a végén egy háromoldalas vázlat lett belőle. A megbeszélt időpontban alig titkolt büszkeséggel elvittem Németh Gyulának. Németh átvette és elolvasta. Majd rám nézett, visszaadta a fogalmazványt és így szólt: „Ehhez én nem értek kérem, viszontlátásra” – és kidobott. Leforrázva távoztam, s elkeseredve kerestem meg Diószegi Vilmost, akinek beszámoltam a történtekről. „Fantasztát látott benned, Németh nem szereti a kritikátlan fantasztákat”. Így kerültem azután Ligeti Lajoshoz, aki ugyancsak elvégeztette velem azt a kis felvételi vizsgát, amit az Eötvös kollégiumban fejtapogatásnak neveztek (ezt persze én akkor nem tudtam), de a vázlatomra azt mondta: „Kérem, magának fogalma sincs arról, hogy mi a tudomány, maga idejön, leül és azt fogja tanulni és csinálni, amit én mondok.” Ligeti abban az évben tibeti szakot indított, és éppen hallgatókat toborzott, úgyhogy én elkezdtem tibetit tanulni, mert nem mertem ellentmondani attól való félelmemben, hogy Ligeti is kidob. Csak egy év múlva merészkedtem újra Németh közelébe.
Gombocz Zoltánról írta Németh: „Másik jellemző tulajdonsága Gombocznak a széles körű, folytonos olvasással szerzett tárgyi tudás, amely rendkívüli emlékezettel párosult. De sem a tervszerűen megszerzett műveltség, sem a nagy tudás és a rendkívüli emlékezőtehetség nem tesz valakit kiváló tudóssá, a tudósnak elsősorban ítélőképességre van szüksége. Gomboczot éppen az ítélőképessége tette kivételesen nagy tudóssá.” (1972, 29.) Ez volt Németh tudós ideálja, s később, mikor közelebb kerültünk egymáshoz, elmondta, hogy úgy ítélte meg, a fantáziám erősebb, mint a kritikám, s ilyen emberektől féltette a tudományt. Gyanakvása azonban lassan feloldódott. Egy újabb év múlt el, s már szemináriumi dolgozatot is írhattam nála, ami kitüntetésnek számított. A kapott téma egész további pályafutásomra nézve döntő lett. A rotacizmus kérdését kellett bemutatnom, olvasmányaim alapján. Azt, hogy a török nyelvekben bizonyos szavakban, mint az ökör szavunk török megfelelőjében, eredetileg egy z volt, s az vált r-ré, vagy fordítva, egyfajta r vált z-vé. A nem könnyű szakirodalmat átolvasva nem írtam különösebben semmit, hanem két rajzot produkáltam, amelyek ábrázolták a két nézetet. Németh megtekintette a rajzokat, és azonnal látta, hogy megértettem a kérdés lényegét, és életemben először megdicsért. Persze akkor még nem ismertem eléggé ahhoz, hogy dicséretét pontosabban értsem: „Kitűnő kérem, nekem ez sohasem jutott volna eszembe.” Ebben irónia volt. Egyik emlékkötetébe írt cikkemet kézzel írott levélben köszönte meg. „Kiváló cikk – írta –, nem is gondoltam, hogy Maga ilyen jó cikket tud írni.” Aztán többen, akik írtunk a kötetbe, összehasonlítottuk a leveleit. Mindenkinek valamilyen csípőset is beleírt a levélbe. Legalábbis azokéba, akiket becsült.
Híres volt apróra tördelt időbeosztásáról. Való igaz, hogy minden második hét keddjén Dantét olvasott, egy negyed órát, természetesen eredetiben. Így volt Goethével, Tolsztojjal és a magyar irodalommal is. Sok témával foglalkozott egyszerre, s körültekintő alapossággal. Egyszer akkor leptem meg, amikor éppen – túl a hetvenen – albán nyelvtant tanult. Kérdésemre, hogy erre miért van szüksége, elmondta, hogy most az albániai törökség nyelvjárásával foglalkozik, és ehhez az albán nyelv főbb vonásaival is tisztában kell lennie, mert nem szabad az albán hatást összekeverni a török sajátosságokkal. Ehhez pedig albánul tudni kell.
Szerette a társaságot, s a társaságban is szerették őt, már akik el tudták viselni csípős nyelvét. Az akadémiai üdülőkben körülrajongták és anekdotákat meséltek megjegyzéseiről, amelyek az ötvenes években nem is voltak mindig veszélytelenek. Nagyon nem szerette Fogarasi Bélát, aki filozófusként szeretett volna meghatározó szerepet játszani az Akadémián. Egy alkalommal odament Fogarasi Plutó nevű kutyájához és így szólt: „Szép kutya, okos kutya, ez egy filozófus kutya.”
Minden szombaton, ebéd után kávéházba invitálta jobb tanítványait. Itt megjelenni nagy tisztesség volt, s az egyetem elvégzése után ez lett az iskolánk. Igazából itt is azt folytatta, amit az egyetemen tett. Óráira nem a nagyívű problémakifejtés volt a jellemző, hanem arra törekedett, hogy az apró részletekben mutassa fel a nagy összefüggéseket. Ilyen értelemben is igazi filológus volt. Órái bevezetések voltak a kérdés irodalmába, megismerkedhettünk azzal, hogy ki mit írt az adott problémáról, s hogy neki, Némethnek mi a véleménye a tanulmányról és annak szerzőjéről.
A kávéházban miután beszámoltatott minket legutolsó olvasmányainkról, átvette a szót és elmondta, hogy éppen mit olvasott, mivel foglalkozik. Sokat beszélt a török népnevek etimológiai problémáiról. A hetvenes évek elejétől, amikor valójában igen közel kerültünk egymáshoz, már tegezett és előadta szívéhez legközelebb álló ötleteit is, több ízben azzal fejezte be fejtegetéseit: „Persze tudom, hogy te ezt nem hiszed.” Sohasem titkoltam előtte véleményemet, ha eltért az övétől, s ez csak növelte barátságunkat. Egyre inkább értékelte, hogy megtanultam tőle és Ligetitől azt a kritikai szemléletet, amit elsőéves koromban hiányolt. De ellentétben Ligetivel, aki nem, vagy nagyon nehezen tűrte, ha a kritika szembefordult vele, Németh derűvel vette tudomásul, s nemhogy megharagudott volna, hanem vitára ösztönözte. Egy kérdésben egyszer elmondtam neki, hogy nézetét négy ok miatt nem tudom elfogadni. Nagyon izgatott lett és elvitt sétálni. Egy óra hosszat bizonyította módszeresen, pontokba szedve, hogy nincs igazam, s hogy ő miért gondolja, hogy úgy van. Meggyőzni persze ritkán lehetett, de néha-néha erre is akadt példa, sohasem csinált presztizskérdést abból, hogy megváltoztatta véleményét. Jegorov csuvas eitmológiai szótáráról nagyon rossz véleménnyel volt. Mikor azonban elmondtam neki, hogy Jegorov milyen körülmények között írta könyvét, s hogy úgy gondolom, számos etimológiát köszönhetünk neki, amelyeket azonban elfed a rossz tálalás, újra elővette a könyvet, s egy idő múlva megváltoztatta véleményét, és egy elismerő kritikát írt róla. Az ilyen eset természetesen a szabályt erősítő kivétel volt. Arra azonban számos példa van, hogy figyelembe vette kollégái véleményét. Szívesen adta oda elkészült cikkeinek kéziratait barátainak, s ha azok valamilyen adattal, nézettel hozzájárultak a tanulmányhoz, azt mindig jelezte a végső változatban.
Tekintélye meghatározó volt a XX. századi magyar tudományban. Ez nemcsak tudásából, nem is csak a tudományos közéletben betöltött szerepéből következett, hanem legalább úgy köszönhető volt személyiségének.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages