KARCAGTÓL AZ EÖTVÖS-KOLLÉGIUMIG
KARCAGTÓL AZ EÖTVÖS-KOLLÉGIUMIG
Németh Gyula egy kisiparos család harmadik gyermekeként, 1890. november 2-án látta meg Karcagon a napvilágot. A szülők a szabóságból tartották fenn a családot, és nem is volt más vágyuk, mint hogy fiúk becsületes mestere legyen egy szakmának. Az emlékezet szerint Némethnek már korán gyenge fizikuma volt. Ez egyébként nyolcvanhat évig kísérte. A fiúkra jellemző játékoktól inkább visszahúzódott, és korán a könyvek között keresett kalandokat. Napokra lekötötték olvasmányai, ezek révén új és új világokat fedezett fel. Már az első iskolai osztályokban kitűnt tehetségével, szorgalmával és csendes magatartásával, úgyhogy osztálytársainak visszaemlékezései szerint mindig messze ő volt az osztályelső. Karcagon íratták be szülei a gimnáziumba is, ahol jó tanulmányi eredményeiért, s szülei vagyoni helyzete miatt is, ösztöndíjban és tandíjmentességben részesült. Aktívan részt vett az önképzőkörben (1904-ben az önképzőköri díszgyűlés bevételét Kőrösi Csoma emlékére adták). 1905-ben már Erdődi török nyelvtanával a kézben látták, amit nyilván Györffy István adott neki. Az 1906/7-es tanévben az önképzőkör krónikája két előadását is feljegyezte: „Idegen elemek a magyar nyelvben”, „Az oszmán-török nyelv ismertetése”. A következő évben pedig „Ki volt Anonymus?” címmel tartott előadást. Ezzel érdeklődésének főbb körvonalai már megjelentek.
Györffy István (1884–1939), a későbbi nagy néprajztudós hat évvel volt idősebb Németh Gyulánál. Ez elegendő volt ahhoz, hogy hallgasson szavára, s nem volt túl sok ahhoz, hogy generációs különbség válassza el őket. Györffy az érettségi után előbb Kolozsvárra ment egyetemre – ahol ekkor már Bálint Gábor tanított az 1897-ben alapított altajisztikai tanszéken –, majd Budapesten folytatta tanulmányait. De, különösen a kezdetekben, az egyetemi szünetek idején sokat tartózkodhatott otthon, Karcagon, s bizonyára sokat beszélgettek Németh Gyulával. Györffy buzdítására kezdett el Németh törökül tanulni, s csakhamar olyan ismeretekre tett szert, hogy a 6. gimnáziumi osztály elvégzése után, 1907-ben nagy nyári kirándulásra merészkedett. Elutazott a török birodalom fővárosába, a mai Isztambulba. Fiatalkori barátja, Gaál László megjegyzi, hogy az útra a pénzt az akkoriban szokásos módon, magánórák adásával kereste meg. Az ekkor 16 éves diák első találkozása a Kelettel és a török világgal nem múlt el nyomtalanul. A következő évben újból Törökországba utazott, de akkor már kimerészkedett Isztambulból, a kis-ázsiai jürükök közé ment, és meglátogatta Sahandsilart (ma: Şahancilik), Aydint és Szmirnát (ma: Izmir). Eközben a lehető legegyszerűbb módon tökéletesítette török nyelvtudását: mindenütt, ahol erre módja nyílott, beszédbe elegyedett az emberekkel. Sűrűn jegyzetelhetett is, mert hamarosan megjelenő könyveiben felfedezhetjük a fiatal diák beszélgetéseinek nyomait. De gyűjtött folklór szövegeket is. Míg 1907-es és 1908-as két útja jobbára még csak az ismerkedést és a nyelvtanulást szolgálta, addig a következő útja, amelyre a kitűnő eredménnyel letett érettségi után került sor, már előkészület volt. 1909-ben a Krímbe utazott, s ehhez a török nyelvtudás mellett orosz nyelvismeretre is szüksége volt. Erről nemcsak sikerrel lebonyolított útja tanúskodott, hanem első könyvismertetése is, amely a kitűnő orosz turkológusnak, Gordlevszkijnek egy kis munkáját mutatta be. Ezzel a poggyásszal kopogtatott be az Eötvös-kollégium kapuján. Hogy mit jelentett Némethnek az Eötvös-kollégium, azt közvetlenül tőle tudjuk. Még többször idézendő Gombocz-monográfiáját Gombocznak és az Eötvös-kollégiumnak szentelte, hosszan írt róla mint a „régi Magyarország egy oázisáról”. Az Eötvös-kollégiumot 1895-ben Eötvös Loránd, a nagynevű fizikus alapította rövid idejű közoktatásügyi minisztersége idején, s apjáról, Eötvös Józsefről nevezte el. Bár lassan könyvtárnyi irodalom, szól erről a legendás intézményről, Németh sorait figyelemmel kell olvasni, nemcsak a saját tapasztalatai miatt, hanem azért is, mert mind az első, mind a második igazgató közvetlen értesüléseit adta át Némethnek (többnyire vasárnap délutáni sétáikon), aki általuk olyan adatokat ismert, amelyeket mások nem publikáltak. A kollégium akkor még a Központi Vásárcsarnok melletti régi épületében volt, s Németh Gyulát a kollégium első igazgatója, Eötvös Loránd egykori munkatársa és bizalmasa, a „derék, nagyműveltségű, néha nyers ember”, B. G. úr, azaz Bartoniek Géza fogadta. Ez az intézmény vált Németh Gyula második otthonává. 1909 körül a kollégium virágzásnak indult. Németh olyan kiváló tanárokat hallgatott, mint Beöthy Zsolt, Heinrich Gusztáv, Riedl Frigyes, Alexander Bernát, Katona Lajos; szerette Pasteiner Gyula és Fejérpataky László előadásait. A jó tanárok előadásai a hallgatók százait vonzották, a gyenge oktatók óráira nem jártak. Ugyanakkor a tanár–diák közvetlenebb kapcsolatára épülő gyakorlatok, szemináriumok ritkábbak voltak. Ezt csak néhány német iskolán nevelkedett tanár kísérelte meg, s Németh Marczali, Simonyi, Négyesy, Bleyer foglalkozásait említi, mint olyanokat, ahová érdemes volt eljárni. „Korlátlan szabadság és kényelmesség jellemezte a helyzetet. Nőtt a doktori értekezések serege, sőt akadt köztük értékes is” – jegyezte meg egyetemi éveiről, szokott iróniájával (1972, 163.). 1911-ben felépült az Eötvös-kollégium új épülete a Ménesi úton, ahol már 100 körül volt a kollégisták száma. De – emlékezett Németh – ez a létszám Eötvös szerint nem kedvezett a nevelésnek, s ezért a tagok számát újra leszállította hatvanra (i. m. 169.). A kollégiumnak voltak saját és bejáró tanárai. A bejáró tanárok közül Némethre a legnagyobb hatást Alexander Bernát tette, aki „megbeszélt a maga nem karcagi ízű, de élettel teli magyar stílusában témákat, adott bölcs tanácsokat. Filozófiai érdeklődésemnek ezek lettek alapjai” (i. m. 171.). Német nyelvet és irodalmat Kleinmayertól, franciát, magyar és általános nyelvészetet Gombocz Zoltántól, magyar irodalmat Horváth Jánostól, klasszika-filológiát Némethy Gézától, történelmet Mika Sándortól, majd Madzsar Imrétől, illetve Ernst Moldentől tanultak. A kollégiumban Németh számára a legfontosabb a könyvtár volt, s a diákközösség leginkább egymást nevelte. „Mindnyájan egyetemi tanárok szerettünk volna lenni, vagy legalábbis főigazgatók. (A többség természetesen középiskolákhoz került.) De tudtuk, hogy az érvényesülési alap a tudományos munka.” (I. m. 186.) Németh is tudta ezt, s hamarosan jelentős pártfogóra talált. Munkácsi Bernát már korábban felfigyelt Németh tehetségére, s az egyetemre való beiratkozása után néhány hónappal, 1910. április 10-én, a Nemzetközi Közép- és Keletázsiai Társaság Magyar Bizottságának beterjesztette Németh Gyula beadványát, amelyben az a kumük és balkár nyelvek anyagának összegyűjtése céljából teendő kaukázusi tanulmányútjának anyagi és erkölcsi támogatását kéri. Munkácsi meleg támogatása kiemelte Németh tehetségét, nyelvismeretét, törökországi és a Krímben tett útjait. A bizottság, amelynek ülésén részt vett a titkár Munkácsin kívül Germanus Gyula, Kúnos Ignác, Mahler Ede, Mészáros Gyula, Nagy Géza, Sebestyén Gyula, egyhangúlag 1000 koronát szavazott meg Németh útjának támogatására. Az ülésen – akadályoztatása miatt – nem vett részt az elnök, Vámbéry Ármin. S ezzel indul el az elsőéves „gólya” Németh a tudományos pályáján.
Mi is volt ez a rejtélyes bizottság, s honnan volt ilyen nem hétköznapi tudományos célra pénz? 1902-ben Hamburgban a 13. Nemzetközi Orientalista Kongresszuson alakult meg; célja elsősorban az ázsiai felfedező utak támogatása volt. Tagjait még a 12. római kongresszus választotta meg, s képviseltette magát a bizottságban Franciaország, Nagy-Britannia, Németország, Hollandia, Dánia, Svédország, Norvégia, Svájc, Olaszország, az Egyesült Államok és más államok. Angliát többek között Stein Aurél, Magyarországot Vámbéry Ármin és Herrmann Antal, a jeles ciganológus és etnológus képviselte. A bizottság felkérte Radloffot és Oldenburgot, hogy alakítsanak egy központi bizottságot Pétervárott, amely egyben orosz nemzeti bizottságként is működött, többi tagját pedig, hogy hozzanak létre nemzeti bizottságokat. A magyar nemzeti bizottság első elnöke Vámbéry, titkára pedig Munkácsi volt. Jelentős pénzügyi támogatást kaptak a kultuszminisztériumtól, melyet külföldi tanulmányutak költségeinek fedezésére fordítottak. A bizottság adta ki a hamarosan nemzetközi hírnévre szert tett folyóiratát, a Keleti Szemlét. Kitűnő kapcsolataik voltak – elsősorban Munkácsinak – az orosz tudományos világgal, így többek között Radloff-fal és Oldenburggal is, és segítségükkel sikerült számos magyar tudós kutatóútja számára megszerezni a cári hatóságok engedélyét és támogatását. Így jutott Németh Gyula 1910-ben a bizottság ösztöndíjához.
1910 nyarán három hónapot töltött a Kaukázusban. Tudjuk, hogy nem ő volt ott az első magyar kutató. Nemrégiben jelent meg Tardy Lajos kiváló műve, a Kaukázusi magyar tükör, ebben a XIX. század elejéig veszi számba a Kaukázus magyar vándorait. Németh a Kaukázus előterében közvetlenül Pröhle Vilmos nyomában járt. Pröhle, később a Kelet-Ázsiai Tanszék egyetemi tanára – egy különösebb tudós kvalitások nélküli poliglott ember–1908-ban szintén a bizottság anyagi támogatásával járt a karacsájoknál. Gyűjtése, amely a mai napig használható adatokat szolgáltat e Kaukázusban beszélt török nyelvről, a Keleti Szemle 1909. kötetében jelent meg. Németh fő célja eredetileg a balkárok meglátogatása volt. Előbb azonban a Terek folyó torkolatánál élő kumükökhöz ment, náluk folklórt és nyelvészeti anyagot gyűjtött. Eredetükre vonatkozó epikus énekeket már nem tudott felfedezni – panaszolta jelentésében (1910, 161), de gazdag szöveg- és szókészleti gyűjtését hamarosan közzétette a Keleti Szemle 1911-es és 1912-es köteteiben. Augusztus elején sietve indult a balkárok közé. Már ekkor hangot kapott az a nézet, hogy a balkárok esetleg a Kaukázusba került bolgárok utódai lehetnek, ezt a nézetet vallotta többek között Vszevolod Miller és Marquart.
1902-ben jelent meg Asmarin híres munkája, a Bolgary i Čuvaši, amelyben a volgai bolgárok és a mai csuvasok közötti azonosságot kívánta bizonyítani. Ez a nézet azóta is központi szerepet játszik mind a magyar őstörténetben, mind a Volga vidéki népek története körül folyó vitákban, s erre még vissza fogunk térni Gombocz és Németh őstörténeti nézeteinek ismertetése kapcsán. Munkácsi Asmarin munkáját 1903-ban ismertette az Ethnographia című folyóiratban, s Németh azzal a reménnyel utazott a Kaukázusba, hogy nyelvük vizsgálata révén döntheti el a balkárok eredetének kérdését. A balkárok közé érve azonban csalódás érte, ugyanis nyelvük a legkisebb hasonlóságot sem mutatta a csuvasokéval. A balkárok magukat malkarnak nevezik, s nyelvük azonos a karacsájokéval, melyről éppen Pröhle tudósított. A balkár kérdés a mai napig a tudomány eldöntetlen problémái közé tartozik. Azok, akik a balkár–bolgár történeti összefüggést valószínűnek tartják, a népnévre alapítják érvelésüket. Nehezíti a kérdés eldöntését, hogy a balkár területen folyik a Malkár folyó.
Németh első tudományos eredménye mindenekelőtt a kumük gyűjtés közzététele és feldolgozása volt, de természetesen a balkárok nyelvének azonosítása is fontos tájékoztatást nyújtott ebben az időben. Visszatérve az egyetemre, teljes erővel vetette bele magát tanulmányaiba. Az elkövetkező két-három év döntő volt egész tudományos pályája szempontjából.
Az egyetemen Vámbéry ekkor már nem tanított, tudjuk, 1905-ben ment nyugdíjba. 1906-ban ugyan kinevezték Thúryt Vámbéry utódának, azonban már nem vehette át a turkológiai oktatást, mert 1906 májusában meghalt, s közel távolban nem látszott senki alkalmasnak arra, hogy betöltse a magyarországi turkológia akkor egyetlen tudományos és oktatói posztját. A következő generációból elvileg három ember jöhetett szóba: Kúnos Ignác, Mészáros Gyula és Germanus Gyula. A híres „ugor–török háborúnak” régen vége volt, a magyar nyelv és nép finnugor eredete a tudomány által elfogadott tétellé vált. A turkológiában döntő szava már ekkor Gombocz Zoltánnak és Munkácsi Bernátnak volt. Gombocz a budapesti egyetemen 1906-ban általános fonetikából és finnugor hangtanból lett magántanár, s a turkológiát mindig is a magyar nyelvtörténet szemszögéből vizsgálta. 1907-ben jelent meg Thury kiadatlan magyar–török összehasonlító szótáráról írott bírálata (Akadémiai Értesítő), s még ebben az évben elkezdte a régi török jövevényszavaink rendszeres feldolgozását. Mindezt azonban Gombocz egy összehasonlító altajisztikai munkával alapozta meg. 1905-ben jelent meg Az altaji nyelvek hangtörténetéhez című tanulmánya a Nyelvtudományi Közleményekben, mely külföldön alig keltett figyelmet, ezért azután a Keleti Szemle 13. kötetében, 1912-ben németül is megjelenteti. Közben azonban Gombocz kiadja a Régi török jövevényszavaink című cikksorozatát, amely Honfoglalás előtti török jövevényszavaink címen, némileg átdolgozva külön füzetként is napvilágot látott, majd egy alaposabban átdolgozott változata németül 1912-ben. Az egyetemi hallgató Németh számára világossá vált, hogy kutatásaihoz három irányban kell tovább haladnia: gyarapítania kell turkológiai ismereteit, foglalkoznia kell az összehasonlító altajisztikával, és el kell mélyíteni tudását az általános nyelvészet körében. Nem nehéz Gombocz hatását felfedezni Németh első altajisztikai tárgyú művében, amely Egy török-mongol hangtörvény címen jelent meg egyidejűleg Gombocz Zur Lautgeschichte der altaischen Sprachen című cikkével. Németh tisztességgel utal erre maga is. Németh ebben a dolgozatában egy nagy feladat megoldására vállalkozott. Az oszmán–török (azaz a mai Törökország nyelve) egy rejtélyes (tegyük hozzá, mai napig megoldatlan) problémáját kísérelte meg megfejteni mongol párhuzamok segítségével úgy, hogy eközben a török–mongol nyelvviszony vitatott kérdéseire is fényt derítsen. Apparátusa Gomboczéval azonos, szinte látjuk, hogy Gombocz hogyan adta egymás után kezébe a forrásokat. Már ebben a cikkében jelzi, hogy a nyelvrokonságot vallókkal szemben ősi török-mongol érintkezést feltételez. A cikkre váratlan gyorsasággal és élességgel érkezett válasz. A Nyelvtudományi Közlemények következő számában Ramstedt, a modern altajisztika megalapítója udvarias, de lesújtó bírálatban részesítette az ifjú Némethet. Ramstedt ekkor vált a török–mongol–mandzsu–tunguz, tehát az altaji nyelvrokonság hívévé, s szemben Némethtel alapos és első kézből származó mongolisztikai ismeretekkel rendelkezett. 1902-ben jelent meg a halha-mongolról írt alapvető műve, 1903-ban a halha-mongol igeragozásról írott munkája. Németh megkísérelte álláspontját megvédeni németül a török-mongol hipotézisről írott és a neves Zeitschrift der Deutschen Morgenländischen Gesellschaft című folyóiratban megjelent cikkében (1913, magyarul 1914), majd az altajisztika alapkérdéseihez szólt hozzá még néhány más munkájában is, így a Török-mongol a-féle hangok fejlődése a csuvasban (1913) és a németül írt s a sámán szó eredetével foglalkozó tanulmányában (1914), illetve az ősjakut hangtan alapjairól írott cikkében (1914, ennek egyes részei németül 1915-ben a Keleti Szemlében jelentek meg).
Mire Németh befejezte egyetemi tanulmányait, jószerivel egy korszak állt mögötte, ugyanis az altaji nyelvrokonság kérdéseivel, a török nyelv távolabbi rokonságával többé érdemben nem foglalkozott. A tudomány mai állásából visszatekintve azt kell mondanunk, hogy Németh már egyetemi hallgató korában nagy formátumú tudósként mutatkozott be, hiszen ennek egyik ismérve, hogy a tudomány alapvető kérdéseihez érdemben szóljon hozzá. A jelentéktelen tudós általában attól jelentéktelen, hogy jelentéktelenek a kérdések, amelyekkel foglalkozik. Németh világosan látta, hogy a turkológia alapkérdései csak nagyobb összefüggésben oldhatók meg. Világosan látott számos megoldásra váró problémát is, rendelkezett a megoldásukhoz szükséges módszerrel. Egy 1913-ban megjelent cikkében – részben Gombocz nyomdokain járva, részben azonban vele vitázva – megkísérelte kimutatni, hogy a magyar nyelvben mongol eredetű szavak vannak. Magyarországon azonban nem volt mongolisztika. Igaz, Budenz írt egy mongol grammatikát, s Bálint Gábor 1873-ban eljutott a mongolokhoz, folytatott is mongol tanulmányokat, ez utóbbiak azonban mélyen a kor színvonala alatt álltak. Zichy Jenő harmadik expedíciója 1898-ban járt Mongóliában, de munkatársai (Jankó János, Pápay János, Pósta Béla) között nem volt, aki a mongol nyelv iránt különösebben érdekelődött volna. Részben a megfelelő mongolisztikai háttér hiánya volt az oka annak, hogy Némethnek a legtöbb részletkérdésben nem volt igaza Ramstedttel szemben. Hogy maga Németh milyen mértékben volt evvel tisztában, arra az a tény is utalt, hogy 1912 decemberében beadványban fordult a Közép- és Keletázsiai Társaság Magyar Bizottságához, melyben támogatást kér 1914 elején a „keleti Szibériában tunguz, mandsu és tatár nyelvészeti tanulmányok czéljából teendő tanulmányútjához”. Ami azonban az alapkérdést illeti, a későbbi kutatások Németh álláspontját igazolták abban a vonatkozásban, amit ő maga is a leglényegesebbnek tartott, nevezetesen, hogy a török és mongol nyelvek feltűnő és szabályos egyezései nem nyelvrokonság, hanem ősi kölcsönzések eredményei. A nemzetközi altajisztika azonban ekkor más irányba fejlődött. Ramstedt nemzetközi tekintélyt szerzett az altaji nyelvrokonság elméletének, és olyan kiváló követőre talált, mint N. Poppe és mások. Hatásuk alatt Gombocz is megváltoztatta korábbi nézetét, s a modern magyar mongolisztika megalapítója, Ligeti Lajos is hosszú ideig, ha egyre óvatosabb megfogalmazásban is, de Ramstedt véleményével értett egyet, szemben Németh álláspontjával. Németh soha nem változtatta meg nézetét, de még az 1970-es évek elején is úgy látta, hogy a kérdés nem dönthető el, és nem kívánt vele tovább foglalkozni. – Vissza kell azonban térnünk Németh egyetemi éveihez. Tudta, hogy a magyar nyelv török jövevényszavainak kulcsa a csuvas nyelv alapos ismerete. Ezt a tételt klasszikus formában már Budenz megfogalmazta, s Munkácsi, majd Gombocz fejlesztette tovább. Érthető ezért, hogy Németh 1913 májusában a bizottság támogatását kéri következő, az ufai és orenburgi csuvasok közé teendő útjához: „Tudva a csuvas nyelvnek rendkívüli fontosságát úgy a magyar nyelv régi török jövevény szavai, mint a török nyelvi és az altaji összehasonlító nyelvészeti vizsgálatok szempontjából…”. A bizottság 1000 korona segélyt szavazott meg erre a célra. Sokan feltették azóta is a kérdést, hogy Németh miért az ufai csuvasok közé ment, s miért nem a csuvas világ akkori központjába, Kazányba, illetve arra a területre, ahol a csuvasok nagy tömege élt, a mai Csuvasia területére. Kérvényében arra hivatkozott, hogy az ufai és orenburgi töredékek igen archaikus nyelvet beszélnek, s jó ideje elszigeteltek a csuvasság zömétől. Ez bizonyára igaz volt, azonban a teljes igazsághoz hozzátartozott az is, hogy a csuvas területen ekkor már alapos helyszíni gyűjtéssel rendelkezett Mészáros Gyula, aki 1906/7-ben jelentős anyagot gyűjtött. Mészáros a néprajzi és folklór anyagot 1908-ban, illetve 1912-ben két kötetben publikálta is, azonban hiába sürgették, hogy megígért szótárát adja ki, ezt nem tette meg. Mészárosnak jeles elődei voltak. Reguly 1843-ban és 1845-ben gyűjtött a csuvasok között, s gyűjtését Budenz adta ki 1862-ben, illetve 1863-ban. 1885-ben Munkácsi járt a csuvasok között, itt szerzett ismeretei alapvetőnek bizonyultak későbbi munkásságában. 1898-ban Pápay gyűjtött a csuvasok között, de gyűjtését a mai napig nem adták ki. A hozzáférhető csuvas anyag igen sovány volt, ezért 1906-ban Gombocz arra kényszerült, hogy az addig kiadott és számára hozzáférhető csuvas publikációkból állítsa össze Csuvas szójegyzékét. Ezt nagyon hamar túlhaladottá tette Paasonennek a Nyelvtudományi Közlemények mellékleteként kiadott Csuvas szójegyzéke (1908), mert ez helyszíni gyűjtésen alapult. Paasonen műve a mai napig értékes maradt egyrészt pontos lejegyzései, másrészt összehasonlító adatai, etimológiai utalásai miatt (l. 1974-es reprintjét). Hogy a kérdés milyen aktuális volt, azt mutatja, hogy a csuvas nyelv klasszikussá vált nagy szótárát összeállító Asmarin nagyjából ugyanebben az időben fogott hozzá szótárának összeállításához. Első két próbafüzete 1910-ben, illetve 1912-ben jelent meg (a végleges kiadás első kötete 1928-ban látott napvilágot, az utolsó, a 17. 1950-ben). Németh tehát ebbe a pezsgő tudományos kutatásba akart bekapcsolódni egy olyan helyen, ahol nem keresztezte korábbi kutatók útját. Útjára Paasonen Szójegyzékét vitte magával, mintának, ellenőrzés céljából, kiinduló pontul. Használta Nyikolszkij orosz–csuvas szótárát, szövegeket és nyelvészeti adatokat gyűjtött Ufában, majd Szlak bas, illetve Belebej környékén. A helyszínre érve megállapította, hogy a baskíriai csuvasok az északi csuvas nyelvjárást beszélik, s a XVIII. század közepén vándoroltak ki Csuvasia területéről. Az a reménye, hogy egy igen archaikus nyelvjárást talál, nem igazolódott be. Németh Gyula baskíriai csuvas gyűjtése mai napig kiadatlan. Többszöri rábeszélésemet mindig egyforma határozottsággal hárította el. Kétségtelen, hogy Asmarin nagy művének megjelenése után az anyag közreadásának már csak tudománytörténeti jelentősége lehetett volna. A baskíriai csuvas útjáról hazatérve lényegében befejezte itthoni egyetemi tanulmányait, s elindult a kor szokásainak megfelelően, hogy meglátogassa a külföldi egyetemeket. A főbb állomások Kiel, Lipcse és Berlin voltak. Már 1911 és 1912 nyarán Lipcsében tanult Hans Stumme mellett, akihez később szoros barátság fűzte. Az 1913/14-es tanévet állami ösztöndíjjal töltötte Németországban. Kielben Georg Jacob mellett dolgozott. Berlin különlegesen érdekes hely volt egy fiatal turkológus számára. A híres Turfán-expedíciók gazdag régi török anyagot hoztak Turkesztánból, s olyan kitűnő tudósok fogadták Németh Gyulát, mint W. Bang, F. W. K. Müller, Le Coq és mások. Életreszóló barátság alakult ki közöttük. Németh különösen Bang munkásságát tartotta nagyra, aki korábban a lőveni egyetem, majd a háború alatt a frankfurti egyetem tanára volt, de gyakran tartózkodott Berlinben. 1914 végén azonban hazajött Magyarországra, mert életében fordulat volt várható.
