A NEVELŐ
A NEVELŐ
Ortutay élete összefonódott a magyar nevelés ügyével. Egyetemi hallgató korában, s később is azért házitanítóskodott, hogy megéljen. A szegedi fiatalokkal szervezett falusi és munkásotthoni előadásait, szemináriumait azonba nem a megélhetés kényszere, hanem a népnevelés szenvedélye, politikai vállalása fűtötte. Amikor a rádióhoz került, egész népét akarta tanítani József Attila-i elszántsággal. A szegedi egyetem magántanáraként, majd a budapesti egyetem professzoraként csupán rövid, néhány éves periódusokban tudott teljes intenzitással a nevelés ügyének élni. Minisztersége nem csak azért emlékezetes, mert abban az időben hajtották végre az iskolák államosítását, s kezdték meg a felsőoktatás átszervezését. Ortutay – ezt világosan kell látni – a magyar nevelésügy szakmailag kitűnően felkészült, eötvösi formátumú egyénisége volt. Hosszan és igen tudatosan készült a feladatra, szakértő munkatársak egész csapatát tudta maga mellé állítani már a művelődéspolitikai alapelvek kidolgozásának stádiumában is. Néprajzkutatóként többször, visszatérően foglalkozott a magyar parasztság iskolázásának kérdéskörével, s etnográfus elődei közül különösen sokat és szívesen foglalkozott azokkal, akiknek volt mondanivalójuk a köznevelés ügyéről. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem rektoraként és egyéb közéleti tisztségeiben is a közműveltség emelését, s különösen a tanár- és a tudósképzés ügyét szolgálta.
Ortutay szuggesztív előadó, a szép szó igazi mestere volt. Óráira gondosan készült, s egyetemi előadásaiba mindig beleszőtte azt a témát is, ami kutatóként éppen foglalkoztatta. Egyformán volt tudós és tanár. Legújabb kutatási eredményeivel hallgatóit, közvetlen munkatársait ismertette meg legelőször. Dömötör Tekla említi, hogy fel szokta olvasni nekik – a tanszék oktatóinak – készülő műveit, s szívesen vitatta meg munkatársaival új munkáit. Egyetemi jegyzetei egy önálló, széles kitekintésű tudományos állásfoglalást tükröznek. (Nyomtatásban sajnos csak rövid kivonata, rotaprint sokszorosításban kicsit hosszabb változata olvasható kéziratban maradt egyetemi előadásainak.)
Ortutay tudománytörténeti értékű tanárportréiból, visszaemlékezéseiből kiderül, kik voltak példaképei a tudományban, az oktatásban, s milyennek tartotta a jó tanári attitűdöt. Sík Sándor tanár úrban a megértést, a diák partnerként elfogadását és szeretetét méltányolta: „Úgy vitázott velünk – írja –, mintha kortársak lennénk, egyforma pozícióban. Szenvedélyes kíváncsisággal figyelte vitánkat, s aztán érveink közé vetette a maga érveit. S nem tűrte, hogy a professzor szavát fogadjuk el: az érv igazának kellett mindig győznie. Ezt a módszerét, ezt a tanítását sohasem felejtettük el.” (Írók, népek, századok. 1960. 127.) Hasonló szeretettel szólt mindazon tanárairól, Solymossyról, Marót Károlyról s másokról, akiktől nemcsak ismereteket, de emberséget is tanulni lehetett.
A néprajzban sok tanítványt nevelt, noha tanári működése csak 1952–1956 között lehetett igazán intenzív. Szegedi magántanársága és pesti megbízott óraadása idején is végleg a folklór, a népköltészet bűvkörébe vont olyan kiváló tanítványokat, mint Katona Imre, Kovács Ágnes, Dégh Linda, Banó István és mások. Az 1950–60-as években ez a névsor egyre gyarapodott, tanítványainak száma megnőtt, s szerte Európában egyre több joggal emlegették az Ortutay-iskolát. Ő maga – a hiúság vádját kerülendő – szívesebben használta „a folklór budapesti iskolája” megnevezést. Közéleti elfoglaltsága mellett is figyelemmel kísérte hallgatói, szakdolgozói fejlődését, ismerte érdeklődésüket és képességüket, tehetségük és szorgalmuk mértékét, s annak megfelelően irányította őket kutatási célok felé. Számos kutatói életút kezdődött a tőle kapott szemináriumi, majd szakdolgozati témával.
Tévedés azt állítani, hogy Ortutay nem nevelt utódokat. Számos, szakmailag kitűnően felkészült tanítványa nemzetközi elismertségnek örvend. Nem rajta múlt, hogy azok, akiket magasabb tudományos grádics elérése ösztönzött, nem hallgattak szavára vagy csak megkésve léptek előbbre. Tény, hogy a szakon belül központi, irányító helyzetben volt, mint a néprajz hosszú ideig egyetlen akadémikusa, s halálát igen megsínylette ez a tudományszak. Ortutay korai eltávozását azonban, az egész magyar kulturális és tudományos élet megérezte. Ő a régi, igazán nagyok, a nehezen pótolhatók, s egyes posztokon a pótolhatatlanok közé tartozott. Hogyne hagyott volna nehezen kitölthető űrt egy kis tudományszak vezetésében, szervezeti életében?
*
Milyen ember volt Ortutay? Életútja és munkássága sokat elárul róla. Talán mégsem felesleges röviden, a teljesség igénye nélkül, külön is válaszolni erre a kérdésre. Dömötör Tekla írja: „Rendkívüli vitalitású ember volt, életeleme a részvétel, a jelenlét. Nagyon aktív, gyors és pontos volt. Minden helyzetet pillanatok alatt átlátott, és azonnal döntött is. Néha szinte féltünk ettől a gyorsaságtól, hiszen még nem is tudtunk befejezni egy mondatot, és máris nyúlt a telefon után, és intézkedett, akkor is, ha jobb lett volna kicsit még várni. Cselekvő ember volt.” (Táltosok Pest-Budán … 1987. 240.)
Az ifjú Ortutayt rendkívüli akaraterő, szorgalom és céltudatosság jellemezte a kortársak megítélése szerint. Kiérett személyiségének alapvonásai jórészt jelen voltak már az elsőéves egyetemi hallgató magatartásában. Barátainak akkoriban az ismeretek iránti kielégíthetetlen éhsége, örökös olvasása tűnt fel. (Vö. Tolnai Gábor, Kortárs 1980. 1133.) Céltudatossága megnyilvánult már-már pedantériára hajló rendszeretetében és szigorú időgazdálkodásában is. Radnótiról írja egy helyen, hogy „a szép rend és az erős szenvedély embere volt”. Ez a jellemzés írójára is ráillik. Barátságuk kezdetén hamar egymásra találtak ebben is: „Miklós szeretett éles, kemény morális és esztétikai elveket kifejteni az ilyen rend mellett, amit szívesen hasonlítgatott a francia világossághoz, a lélek logikai előkelőségéhez, s mindig viharosan tiltakozott az ellen, hogy ennek bárminő köze lenne valami poroszos fegyelemhez…” Ortutay élete végéig megőrizte a „szép rend” szeretét, s munkatársait, környezetét is rendre, pontosságra, megbízhatóságra, a gyorsan múló idő gondos beosztására, hasznos kitöltésére nevelgette. Sokszor hallottuk tőle Széchenyi szavait: az idő több mint a pénz.
Igen vonzó emberi tulajdonsága volt a hűség, az állhatatosság. Hűség ifjúkori eszményekhez, tanárokhoz, barátokhoz, jótevőkhöz. Hűség a nagyobb közösséghez, a nemzethez, a munkás, dolgozó néphez. Olyan időkben is vállalta barátait, jótevőit, amikor saját élete, egzisztenciája is veszélyben forgott. Nem feledkezett meg róluk akkor sem, amikor magas pozíciókba jutott, s módjában állt segíteni öreg mesemondón és nyugdíjas múzeumigazgatón. Nem volt véletlen az sem, hogy Radnóti Miklós – annyi kedves barátja közül – neki címezte az utolsó verseit tartalmazó bori noteszt, benne bízott legjobban. Ez a legnagyobb kitüntetéssel felérő bizalom annak a hű barátnak szólt, aki az előző években, évtizedekben is fáradhatatlan volt a baráti kör támogatásában, összetartásában.
Ortutay hűségét tanúsítják azok a személyes hangú portrék is, amelyeket egykori tanárairól, barátairól, politikai harcostársairól írt.
Életútján sokszor tanúbizonyságot tett bátorságáról, sőt közéleti bátorságáról. Szekfű Gyulával együtt tanúskodott Kállai Gyula mellett az ellenforradalmi rendszer bírósága előtt. Később a rádió élén és minisztersége idején is sok nehéz próbát kiállt. Nem riadozott a katolikus klérus és a kisgazdapárti jobbszárny személye ellen irányuló akciói láttán. Edzett volt, hiszen már az 1930-as években is több oldalról érték személyes támadások, gyanúsítások. Vádolták nacionalizmussal a Magyarságtudomány megindítása miatt, narodnyikizmussal szakmája miatt, antiszemitizmussal és kommunistabérencséggel félreértésből, tájékozatlanságból, s még annyi mindennel féltékenység, irigység vagy puszta rosszindulat hatása alatt. Az igaztalan, gonosz vádak gyakran megsebezték, hosszan meggyötörték, minthogy mélyen érző, morális elvek szerint élő ember volt.
A személyes megtámadtatásokon, kudarcokon mindig felül tudott emelkedni, s azok emléke idővel anekdótává, számunkra pedig legendává szelídült. Természetének egyik alapvonása, kikezdhetetlen optimizmusa segítette át a személyes bajokon, betegségeken és kudarcokon. Különösen fiatal korában jellemezte a nehézségekre és az apró részletekre, buktatókra nem sokat gondoló, bizakodó természet. Bartókkal való megismerkedését felidézve pontosan jellemzi kettejük eltérő hozzáállását a népzenei hanglemez-sorozat megvalósításához 1936-ban: „Különben is mindig szerettem optimistán nekikezdeni a munkának, nem nagyon aggasztottak a nehézségek. De Bartók nem tűrt semmi nagyvonalú bátorságot, bizakodást, mindent már akkor pontosan, szinte kitérképezve, valósággal szerződéses pontokba akart tudni, illetőleg meghatározni. Ekkor találkoztam először személyes magatartásának, jellemének egyik uralkodó vonásával, a szigorú, engesztelhetetlen pontossággal.” (Fényes, tiszta árnyak. 1973. 145.) Vonzotta ez a tiszta szigorúság és pontosság, de bármennyire is tudatosan „nevelte magát” kora ifjúságától fogva, mindent aggályosan előre áttekintő és végiggondoló ember sohasem lett belőle.
Idősödvén egyre gyakrabban hagyatkozott a rutinra és kivételes rögtönző képességére, páratlan memóriájára. Ebből, és mindent vállalásából adódtak időzavarai, magukkal hozva kedélyállapotának hullámzásait, hirtelen haragvásait. Nem tudott nemet mondani a hozzá kéréssel fordulóknak. Nemcsak munkatársai, pályatársai, választó körzetének lakosai, hanem távolabbi, ismeretlen emberek is sűrűn fordultak hozzá közösségi és egyéni gondjaikkal. Általában nem is csalódtak segítőkészségében. Utolsó évtizedeiben egyszemélyes jótékonysági intézményként is működött, aki idegen, futólag ismert emberek ügyében is telefon után nyúlt, levelezett, sőt levelezésének nem kis hányada így képződött.
Közvetlensége, világos stílusa, szellemessége bárhol adott elő, azonnal megnyerte a hallgatóságot. Beszédének, írásának magával ragadó lendülete, rokonszenves indulata volt. Ortutayt életének minden szakaszában kivételes kontaktusteremtő képesség jellemezte. Írásai ma is „az esszéíró nemzedék” legjobb színvonalát képviselik, írja róla Péter László. Majd így folytatja: „Stílusának közvetlensége nyilván összefügg kitűnő előadó készségével, pompás rögtönzőképességével, szabad előadásának irigyelt sodró lendületével, amelyet múzeumigazgatói értekezleteken negyedszázada annyiszor megcsodáltam, s később is megbűvölve hallottam rádióban, televízióban.” (Kortárs, 1978. 1000.) A bátor fellépés és a biztos fogalmazás sajátja volt már egyetemista korában is. Tolnai Gábor írta meg Móricz Zsigmonddal 1932 végén történt megismerkedésükre emlékezve, milyen világos megjelenítő készséggel beszélt barátja a félve tisztelt nagy írónak. Olyan izgalmasan adta elő mondandóját, nyírségi kalandjait, hogy az író elővette noteszát és jegyezni kezdte Ortutay szavait.
Idősödvén, néha hirtelen haragra gerjedt, de haragját azonnal el is felejtette. Kitűnő humorérzéke volt és elég öniróniája ahhoz, hogy mosolyogni, élcelődni tudjon saját magán. Társaságában az anekdóta, a vicc, a vidám sziporka sohasem fogyott ki. Alapvetően derűs és kiegyensúlyozott ember volt. Önmagát mértéktelen hiúsággal vádolta, s szívesen ironizált, ha sikerei vagy „bukásai” kerültek szóba. Valójában sallangmentes egyszerűség és póztalanság jellemezte. Megvetette a hazugságot, a sunyiságot, a mellébeszélést, az őszintétlenség minden formáját, s szerette a világos, egyértelmű gesztusokat, a nyílt, őszinte beszédet.
Ifjúkorának eszményei, mély érzelmei és indulatai, erkölcsi alapelvei irányították magatartását, szabták meg cselekedeteit életének későbbi szakaszaiban is. Ez magyarázza tudományos és közéleti törekvéseinek, egész életművének kerek egységét.
