AZ 1950-ES ÉVEK
AZ 1950-ES ÉVEK
Helyzete már 1949 tavaszán kezdett megváltozni, miközben az általa vezetett minisztérium a felsőoktatás átszervezésén, új egyetemek, főiskolák alapításán fáradozott. Egyre inkább éreznie kellett, hogy a vezetés kicsúszik a kezéből, s valójában az MKP Horváth Márton bizottsága dirigál a házban. Megúnván a kész helyzeteket, már 1949 májusában felajánlotta a lemondását Rákosinak. Ő azonban bizalmáról biztosította, s még az ellene szóló friss feljelentést is a kezébe adta, nem titkolva az aláírók nevét. Így hát 1949-ben maradt még a miniszteri székben. Az esztendő három jelentős néprajzi eseményében volt meghatározó szerepe: 1. Néprajzi tanszék felállítását rendelte el a debreceni egyetemen, melynek élére Gunda Bélát nevezte ki. Gundának – más kolozsvári professzorokkal együtt – román kívánságra kellett akkor visszatelepülnie Magyarországra. 2. A Magyar Néprajzi Társaság évi közgyűlésén (június 22-én) a Társaság elnökeként bejelentette a „fordulatot”. Abban az időben tudományáganként változó intenzitással folyt az államhatalom által elrendelt eszmei harc. A hatalom ragaszkodott ahhoz, hogy ideológiai szempontból elmarasztalható kutatókat név szerint bíráljanak. A bírálat feladatát Ortutay más társasági elnököknél tapintatosabb módon látta el, de így is évtizedekre szóló személyi konfliktusba keveredett. 3. 1949 novemberében alá kellett írnia a Néptudományi Intézet feloszlatásáról szóló miniszteri rendeletet. Keserves lecke volt ez számára. Tudta, hogy egyik legfontosabb kutatóhelyétől fosztják meg a szakot. Ráadásul olyan közeli barátok, tanítványok maradtak átmenetileg állás nélkül az intézet megszüntetésével, mint Tálasi István, K. Kovács László, Dégh Linda, Vajda László és mások. Az a két évtized, amit 1949-től 1967-ig, az MTA Néprajzi Kutató Csoportja alapításáig eltelt, hosszú időre visszavetette a hazai néprajzi kutatást. Különösen a gyűjtő és rendszerező, dokumentáló munka soha vissza nem térő alkalmainak elmulasztását érezte meg a szak. Jórészt ezek az elvesztegetett évek okolhatók a szak megújulásának elmaradásáért, a feladatok torlódásából származó és napjainkig sem szűnő időzavaráért. Tudta ezt Ortutay is, de egyetlen emlékező írásában sem tért vissza a Néptudományi Intézet feloszlatásának körülményeire.
A miniszterségről még két alkalommal akart lemondani, látván a Népművelési Minisztérium felállítását és az általa vezetett főhatóság bomlasztását. Negyedszázad múltán írta életének erről a szakaszáról: „Mind a három lemondásomat elutasították, aztán 1950 februárjában, aznap született Zsuzsi lányom, hívatott Rákosi Mátyás. Röviden közölte, hogy felmentenek tisztségemből s az egyetemi tanári munka mellett az általam felállításra javasolt Múzeumi és Műemléki Központ elnöke leszek. Kértem, ez utóbbi maradjon el, ő ragaszkodott a döntéshez. Megírtam a háromsoros lemondó levelet, és új korszak kezdődött az életemben.” (Valóság, 1975. 5. 11.)
Ortutay új hivatalában is rögtön feltalálta magát. Kitűnő munkatársakat, hozzáértő szakembereket gyűjtött maga köré (Dercsényi Dezső, Gerő László, Domanovszky György, László Gyula, Pogány Ö. Gábor). Háború által megtizedelt, széthullott múzeumi hálózatot hozott egységes elvek szerint rendbe. Anyagiak hiányában néhány múzeumi épület tatarozásán, kisebb vidéki múzeumok létesítésén túl nem sokat tehetett a tárgyi feltételek javításáért. Annál több eredménye volt a múzeumok gyűjtő, nyilvántartási, kiállítási és tudományos tevékenységét fellendítő pezsgő szellemnek, amit e területre vitt. Igényes vitákat, konferenciákat rendeztek, melyeken kidolgozták a magyar múzeum- és műemlékügy alapelveit, fejlesztésének máig ható koncepcióját. Vezetésével dolgozták ki a „múzeumi tudományok” (régészet, néprajz, művészettörténet) első országos ötéves tervét is. A Múzeumi Központ munkáját azonban erősen korlátozta a felügyeleti szervek bizalmatlansága. Elismerés helyett ellenőröket, vizsgálatokat kaptak. Éppen eleget mondanak erről Ortutay emlékező sorai: „Három évig «hajtásban» éltem, ha úgy tetszik üldözöttként. A miniszteri poszthoz szokottan – s egy fiatal férfinek is – nehezen elviselhető létforma volt ez. De egy kapaszkodóm volt: az egyetemi munka. 1952 novemberében megszégyenítő minisztériumi tárgyalás után határozat született, a Központot fel kell számolni, olvadjon bele a Népművelési Minisztériumba.”
1953-ban megszűnt parlamenti képviselősége; amit nem sajnált, hiszen a politikában már 1950 óta nem vett részt. A kisgazdapárt feloszlatása után pártonkívüliként élte meg a koncepciós perek időszakát. (A Rajk-per áldozatai közül Pálffy Györgyöt és Sólyom Lászlót a Kisgazdapárt Polgári Tagozatából jól ismerte, baráti köréhez sorolhatta.)
Az 1950-es évek Ortutay számára nemcsak a politikai félre állítást, hanem a tudományos kutatáshoz és az egyetemi katedrához való visszatérését is jelentették. Szakmai szempontból ismét értékes, termékeny évek következtek. 1950 őszétől hetente 5–7 órát tartott az egyetemen, s újabb tanítványok sorát nevelte. Folytatta csaknem tíz éve abbahagyott szabolcsi gyűjtőútjait. Lacza Mihály személyében ismét kivételes mesemondóra bukkant, akitől kötetre való – máig kiadatlan – népmesét gyűjtött. „Megújulás volt számomra ez az egyetemi, ez a gyűjtőmunka” – írta jó húsz év múltán. 1955 nyarán Csehszlovákiában végzett hosszabb néprajzi terepmunkát. Meleg barátságot kötött a cseh és szlovák kollégák javával, s némi irígységgel látogatta sorra a Prágában, Brünnben és Pozsonyban működő akadémiai néprajzi intézeteket. Tanulmányútjáról hazatérvén a szakmai beszámoló mellett cikket írt a Szabad Népbe Mátyás király és Kossuth Lajos nyomában címmel. Ebben ismertette a szlovák, morva néphagyományok, történeti emlékezet bennünket nagyon is közelről érintő adalékait és leszögezte: „… a néprajz nem soviniszta, de nemzeti tudomány, a népeknek azokat a legsajátabb, legjellegzetesebb vonásait feltáró tudomány, amellyel a világ kulrurális kincséhez hozzájárultak.” 1956. szeptemberében ismét Csehszlovákiába utazott néprajzi gyűjtőmunkára. Munkatervében akkor a délszlovákiai magyar tájak népmesekincsének gyűjtése szerepelt. Hazaérkezése után – 1956. október 21-én – minifon tekercseit átjátszás végett átadta a Rádiónak. Sajnos a Csallóközben, Zoboralján, Hontban és Losonc vidékén gyűjtött értékes anyagát soha többé nem kapta vissza. Valószínűleg elpusztult az általános felfordulásban, az ötvenhatos zűrzavaros őszi napokon.
Az ötvenes évek kényszerű visszavonultságát magyar népköltési gyűjtemények kiadására is felhasználta. Két vaskos kötetet adott ki Kálmány Lajos hagyatékából Történeti énekek és katonadalok (1952), illetve Alföldi népballadák címen. Megszerkesztette és kiadta Kiss Lajos nevezetes munkáját, A szegény ember életét (1955), s mindent megtett az „Atya” másik forrásműve, a Régi Rétköz (1960) megjelentetéséért is. Segítette Kiss Lajos vásárhelyi vonatkozású tanulmányainak kiadását. Katona Imrével összefogva két kötetben megjelentették a Magyar parasztmesék színe-javát (1951–1956), amit 1960-ban követett majd a háromkötetes, csaknem 3000 oldalas Magyar népmesék. 1955-ben a Magyar népköltészet címen kiadott antológiájába egy-egy kötet népballadát, népdalt és népmesét válogatott össze. Ezen – iskoláknak és a művelt nagyközönségnek szánt – kiadványok mellett folytatta a tudományos igényű forráskiadvány az Új Magyar Népköltési Gyűjtemény sorozatának szerkesztését is, melyben egyre-másra jelentek meg tanítványainak gyűjtései, eredeti anyagai.
Ortutay szilárdan hitte, hogy a folklór közelebb hozza egymáshoz a népeket, hogy a népmesékben megnyilatkozik a népek egész érzelem- és gondolatvilága, kifejeződik bennük a nép öröme és búja, kultúrájának nemzeti jellege és nemzetközisége. Ezért javasolta Wolfgang Steinitznek mindjárt megismerkedésük alkalmával – 1955 tavaszán – egy olyan sorozat megindítását, amely a népek legszebb meséit foglalja kötetekbe. Steinitznek – a nagynevű uralista nyelvésznek és folkloristának – nemcsak tetszett az ötlet, de kellő tekintéllyel és eszközökkel is rendelkezett a sorozat megindításához. Mindjárt fel is kérte Ortutayt, működjék közre a sorozat szerkesztésében, és vállalja el az első kötet összeállítását. A sorozatot negyven-hatvan kötetre tervezték, s Ortutay buzgalmának köszönhetően már 1957-ben megjelent az első darab Ungarische Volksmärchen címen. Ezt a német nyelvű antológiát finn, orosz, cseh, angol és újabb német redakció követte, külföldi figyelmet s rokonszenvet keltve mesélő népünk, folklórunk iránt. Már előbb, 1956-ban beválasztották a Fabula című folyóirat szerkesztőbizottságába, neves európai tudósok társaságába.
A magyar népköltészet külföldi megismertetésével párhuzamosan nagy erőfeszítéseket tett a világ folklórjának hazai recepciójáért. Még Radnótival együtt készítették elő a Karunga, a holtak ura c. néger mesegyűjtemény magyar kiadását (1944). Ezt az antológiát 1957-ben ismét kiadta, az előző évben pedig a francia népköltészet gyöngyszemeiből készült antológiához írt előszót. Ezek a kötetek készítették elő a talajt az Ortutay által régen szorgalmazott Népek meséi címen megindult, s azóta is nagysikerű, élő sorozat számára.
„A nehéz magányosság” éveit megnehezítették számára a néprajz szak belső intrikái, melyeket emlékezéseiben soha sem kívánt részletezni. Elejtett megjegyzéseiből azonban kiderül, hogyan élte át a támadásokat. „Annyit mégis írnék, hogy 1955 után jó néhányan látták, régóta nem vagyok az a támadhatatlan, akinek véltek, s bizony egyre inkább hol burkolt, hol nyílt intrikák, központi támadások közepette találtam magam. Ekkoriban ez már nem túlságosan bántott, nem az 1940–44 közötti évek védtelenségében éreztem magam. Hirtelen elhatározással, a tanszékem kivételével minden néprajzi funkciómról lemondtam, kezdve a Néprajzi Társaság elnökségén, folyóiratszerkesztésig. Azt jó volt tudnom, hogy korombéli, szakmai barátaim közül Tálasi, Domanovszky György, K. Kovács László mindvégig barátaim maradtak, ahogy azok maradtak a legnehezebb éveimben is az én „szegedi” kollégiumi társaim, a „Fiatalok”. (Valóság 1975/5.) Itt nem említi támaszai között – talán az evidencia okán – tanszékének hűséges oktatóit. Másutt azonban, például a Steinitzcel való megismerkedésére emlékezve, többször hivatkozik azokra a lakásán tartott, teázó tanszéki megbeszélésekre, amelyeken a hivatali ügyekkel foglalkoztak legkevesebbet, annál többet tudományos és szakmai kérdésekkel, a szak hazai és nemzetközi fejleményeivel. Ehhez a kis közösséghez – melyet Ortutay személye kapcsolt össze – az ötvenes években Dégh Linda, Dömötör Tekla és Katona Imre tartozott szorosabban.
