SZEGEDI IFJÚSÁG, TANÁROK, BARÁTOK

Teljes szövegű keresés

SZEGEDI IFJÚSÁG, TANÁROK, BARÁTOK
Szabadkán született 1910. március 24-én, de családja hamarosan Szegedre költözött. Ott járta iskoláit, s így joggal tarthatta magát szegedinek. Sokan hitték róla még közeli barátai, tanítványai közül is, hogy Szegeden született. Ez a tévedés megjelent kinyomtatva Csaplár Ferencnek a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumáról írott könyvében, amelynek éppen Ortutay volt az egyik lektora. Ma már rejtély, hogyan maradhatott a kéziratban Szeged mint Ortutay szülőhelye. Emlékező idő c. írásában később meleg szavakkal írt tényleges szülővárosáról: „Nem Szegeden, Szabadkán születtem, de Édesapám alig kétéves koromban a szabadkai napilaptól a Szegedi Naplóhoz szerződött éjszakai szerkesztőnek, s így valójában Szeged nevelt engem. Mégsem beszéltem soha ő-ző nyelvjárásban, megőriztem Anyám kedves zárt ë hangjait, az anyanyelvem szabadkai maradt – igaz, 1918-ig minden nyaram Szabadkán telt, ma sem felejtem el a Palicsi-tó simaságát, a szőlő, a diófa varázslatos kerti békéjét, a bunyevác asszonyok hosszú szoknyájának színes, selymes suhanását.”
Apja, Ortutay István (1881–1918) 1911 elejétől 1917 őszéig a Móra Ferenc által szerkesztett Szegedi Napló munkatársa, újságíró volt. Aradon született az Északkeleti Felföldről a Dél-Alföldre szakadt családból. Első riportja a szegedi lapban 1911 februárjában jelent meg Látogatás a szegedi dohánygyárban címmel. Eleinte Szabadkáról átjárva, cikkeit küldözgetve dolgozott a szegedi újságnak, míg lehetővé nem vált, hogy feleségét és két kis gyermekét – Eszter és Gyula – magával víve, Szegedre költözzék. A család a Szegedi Napló Dugonics téri nagy házában lakott, ahol a szerkesztő Móra Ferencnek volt a lakása. Ortutay István – Tömörkény, Móra és Juhász Gyula pályatársa – írói ambíciókat dédelgetett, s Szegedre kerülvén több könyvét sikerült megjelentetnie: Bűnös emberek (1911), Barcsay adomák (1913), József főherceg élete (1915).
A szegedi írók barátsága, figyelme egész életére szóló útravalót jelentett Ortutay számára. Gyakran emlegette, hogy bejárogatott hozzájuk Tömörkény István. Egy életrajzi interjúban elmondta, jól emlékszik még a Tömörkény csontos keze által a fejére nyomott barackokra. A szegedi várkioszkban, a szegedi újságírók kedvelt találkozóhelyén, Juhász Gyula egyszer négykézlábra állt és a hátán lovagoltatta meg három-négyéves kis druszáját, Ortutay Gyulát. Móráról megint csak Ortutay emlékezését kell idéznünk: „Móra Ferencet nagyon-nagyon jól ismerhettem kis gyermekkoromtól, eszmélésem első pillanatától kezdve, s a haldokló ágyánál is ott voltam. Még azt is furcsa leírnom, hogy Móra Ferenc nekem mindig is Feri bácsi volt, húgomnak keresztapja […]. Még gyermekkoromból emlékszem szivarja füstjére s elbeszélő gesztusaira, hangjának kellemes árnyalására, a karácsonyi ajándékokra.”
A boldog gyermekkornak azonban – amelyről Péter László még számos részletet feltárt – korán véget vetett Ortutay István, az apa súlyos betegsége, majd halála. Elhatalmasodó tüdőbaja miatt 1917 őszén ott kellett hagynia az éjszakai munkát kívánó újságírást. Rövid ideig városi tisztviselő volt, azonban 1918. július 14-én – két gyomorműtét után – meghalt. A sírnál és a Szegedi Naplóban Móra búcsúztatta ;,szegény Tutánkat”. Özvegy Ortutay Istvánné született Borsodi Ilona Mária (Szabadka, 1887. – Budapest 1977.) öt kiskorú gyermekkel maradt magára. Eszter, Gyula, Ilona, Anna és László eltartásához a női- és gyermekruha-varrásból élő édesanya minden erőfeszítése kevés volt, legfeljebb a tisztes szegénységhez elegendő. Móráék támogatták őket ahogy tudták, s főleg Mórának köszönhetően 1927-ig bent lakhattak a Szegedi Napló házában a Dugonics téren. Onnan költöztek el akkor a Szentháromság utca 41. számú házba, majd 1930-ban a Petőfi sugárút 79-be, 1931 őszén a Zászló utca 9-be, 1933-ban pedig a József főherceg (ma Somogyi Béla) tér 2. számú házba.
Ortutay Gyula csak ritkán s mindig szemérmesen visszafojtott indulattal írt vagy nyilatkozott életének erről a válságos szakaszáról. Szívesebben szólt Török István (Péter László szerint Török Antal) tanító úrról, akitől „az értelem első ajándékait” kapta. Nemcsak őszülő bajuszának és hosszú, meggyfaszárú pipájának képét őrizte meg emlékezetében, de magatartása is mélyen lelkébe ivódott: „A maga módján nagyon korán megtanított bennünket a tömör, világos válaszokra. A mellébeszélést nyomban félbeszakította, s tanítása nyomán, erre is jól emlékszem, nagyon hamar megtanultam olvasni.” (Forrás 1971.)
A kitűnő tanítónak is köszönhetően 1920-ban bekerült Szeged nagy múltú piarista gimnáziumába. Az iskola éppen abban a tanévben ünnepelte fennállásának kétszázadik évfordulóját. Péter László kutatásaiból ismeretes, hogy 1920-ban írásbeli és szóbeli felvételi vizsgát kellett tenni azoknak a nebulóknak, akik az első osztályba akartak beiratkozni. Ortutayt, mint árva kisdiákot a II. és a III. osztály végén 50–50 korona alapítványi segélyben részesítette a gimnázium, noha nem jeleskedett túlságosan a tudományokban. 1977-ben így emlékezett vissza életének erre a szakaszára: „Gimnazista korom első éveire nem szívesen emlékezem. Apám halála után egyre nehezebb, megalázó lett a helyzetünk, s bizony az első években fokról fokra rosszabb tanuló lettem. Pedig a szegedi piaristák Dugonics András gimnáziuma jó iskola volt, s a tanárok igazságosak voltak hozzám is, osztálytársaimhoz is. Jól tanítottak, jól neveltek. De én mintha sűrű ködben tapogatództam volna, egyre gyöngébben tanultam.” (Forrás 1977.)
Pedig a szomszédban lakó Móra nemcsak anyagilag támogatta az Ortutay családot. A gyerekeket időnként kikérdezte tanulmányaikról, s szelíden nevelgette őket. „Jól emlékszem keserves drukkjaimra – írja erről Ortutay a többször is megjelent Móra-portréban –, amikor a spanyol folyónevek, s a latin igeragozás felől faggatott, s neki mutattam meg először gőgtől és aggodalomtól sápadozva önképzőköri pályázataimat…” Az első hat gimnáziumi osztályban iskolai bizonyítványai szerint sem tartozott a jó tanulók közé. (Ellenfelei még miniszter korában is kárörvendően olvasták fejére az iskolai értesítőkben közölt gyenge latin érdemjegyeit.)
Többen megállapították – így Tolnai Gábor és Péter László –, hogy édesapja korai halála és családjuk elesettsége, szegénysége nyomasztóan nehezedett a serdülő korban levő Ortutayra. Nem mindennapi tehetsége csak hetedik-nyolcadik gimnazista korában mutatkozott meg, amikor személyisége már kiforrottabb volt, s megerősödött akarata, ambíciója vitte előre. Házitanítói és egyéb keresetével már felső gimnazista korában is támogatta édesanyját.
Baróti Dezső tudomása szerint „korán a házitanítóság, sőt néha egyenesen a napszámos munka nehezen szerzett filléreivel kellett könnyítenie a meg-megújuló gondokon”. Nemcsak anyagilag kellett támogatnia a családot. Tolnai Gábor mutatott rá, hogy „A gyermekifjú, aki a későbbi években, évtizedekben vezetői feladatokat látott el – úgy látszik alkati vonásról van ez esetben szó – már ekkor, mintegy családfői szerepet töltött be özvegy Ortutay Istvánné szuterénbeli lakásában”.
Gyermekkora óta nagyon szeretett olvasni. Eleinte az apjától rájuk maradt könyveket bújta. A tőle örökölt félezer kötetet mindvégig megőrizte, s később köztudottan gazdag könyvtárának, könyvgyűjtő szenvedélyének kialakulását is erre az örökségre vezette vissza. Annyi bizonyos, hogy ez az apai örökség motiválta célkeresését, személyiségfejlődését. Biztosan szerepe volt abban, hogy nemcsak az olvasás vált szenvedélyévé, de hamar megpróbálkozott az írással is. „Negyedik gimnazista koromban – emlékezett az ambíció első megjelenésére – verseket kezdtem írni, külön kis önképzőkört szerveztünk Bakonyi Béla barátommal, s itt tanulmányokat olvastunk föl egymásnak – becstelen kis plágiumok voltak innen-onnan, magunk is tudtuk, de inkább felolvasási gyakorlatok voltak ezek a próbálkozások, és szigorúan bíráltuk egymás dolgozatát. Ezekben az években kezdtem kilépni a magam ködvilágából.” Az ötödikbe lépve osztálytársa lett a jelesrendű Bibó István és Reitzer Béla, akiknek a barátsága biztosan ösztönzően hatott rá. Móra türelme és figyelme, tréfás biztató szavai szintén segítették magára találásában. Túl a hatvanon maga idézte fel Móra szavait: „Emlékszem ezt mondta: »Gyuszi, úgy látszik benned valami mozog. Remélem nem giliszta.« Egy időben minden vasárnap náluk ebédeltem. S ebéd után, mikor ő aludni tért, beszabadulhattam a dolgozószobájába, könyvtárába.” (Forrás 1971.)
Hetedik gimnazistaként az önképzőkörben már kitűnt társai közül, a nyolcadikba lépve pedig – 1928 szeptemberében – az önképzőkör főjegyzőjévé választották. Abban a tanévben, az érettségi vizsgát megelőzően négy jeligés pályaművet nyújtott be és ugyanannyi első díjat nyert el. Irodalomból, bölcseletből, hittanból írott pályamunkáinak tárgyköre – Dugonics András, Assisi Szent Ferenc – már megmutatta bölcsész érdeklődését. Néprajzi szempontból fontos epizód, hogy az Assisi Szent Ferenc-témához anyagot gyűjtvén ismerkedett meg Bálint Sándorral, akihez tanácsért fordult, s ekkor kezdődött egész életre szóló barátságuk. Az önképzőköri pályázat további nyertesei között Bibó István, Reitzer Béla és Sőtér István nevét örökítette meg a gimnázium évkönyve. Ortutay, mint az önképzőkör főjegyzője, „buzgó munkálkodásáért és bírálataiért” külön dicséretet is kapott.
A pályadíjak összegéből a család adósságait fizették és ruhát vettek az egyetemre készülő fiatalembernek. Azonban így is alig sikerült bejutnia, mert a beiratkozási díjra és a tandíjra már nem futotta. Tanárai sem tudták kisegíteni. Móra – jobb híján – újságíró-gyakornoknak akarta beajánlani. Végül egyik osztálytársának, Reitzer Bélának az apja fizette be a tandíját. Így történt, hogy évvesztesség nélkül még 1929 szeptemberében bejutott a szegedi egyetemre, magyar és latin szakra. Harmadiknak, mellékszaknak – a filozófia és a görög között ingadozva – végül a görögöt választotta. A néprajzzal, későbbi tudományterületével csak ezt követően, szinte véletlenül találkozott. Tíz évvel később így idézte fel ezt a történetet: „Már éppen elhatároztam, hogy több előadást nem veszek fel, s az utolsó rovatot üresen hagyva lezáratom az indexet, amikor a hirdetőtáblán megpillantottam Solymossy Sándor nevét s hirdetett előadását: A magyar népdal szövegszerkezete címmel.” Az egyetlen üres sorba ezt a tárgyat még felvette, az indexet lezáratta, s akkor aligha sejtette, hogy rövid időn belül a magyar folklórkutatás lesz az elsőszámú stúdiuma.
Egyetemi éveinek története főként az irodalomtörténet és a falukutató szociográfia történetének búvárai révén többé-kevésbé ismeretes. Elsősorban a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának eredményei, maradandó alkotásai kapcsán vált azzá, melynek egyik alapító tagja, vezető egyénisége volt. Olyan kivételes tehetségű ifjakkal került e körben szoros barátságba, akik később szinte kivétel nélkül a magyar művelődés neves alkotói, jeles személyiségei lettek. Első egyetemi éveiben Ortutay még kacérkodott a költészettel, bekerült egy antológiába, s a Szegedi Szemle 1931-ben több versét közölte. Talán később is kísérletezett, de az 1930–31-es tanévben megjelent körükben Radnóti Miklós, s a valódi költői tehetség jelenléte hamarosan elnémította. Egykori kenyeres társuk, Tolnai Gábor jutott erre a lélektanilag megokolt következtetésre.
Ortutay anyagi helyzete egyetemistaként ugyanolyan nehéz volt, mint annak előtte. Csak az utolsó két évben javult lényegesen, amikor kollégiumi ellátást és ösztöndíjat sikerült elnyernie. Igen jellemző az a történet, amelyben Sík Sándorral való megismerkedését beszéli el. Elsőéves korában – a 2. félév elején – Tolnai Gáborral együtt jelentkezett a neves professzornál azzal a kéréssel, hogy szeretnének átíratkozni a szemináriumába. Sík Sándornak nyomban feltűnt a két diák soványsága, s első előadását a tejivás fontosságáról tartotta nekik, majd pénzt adott, hogy az egyik tejcsarnokban fizessenek elő napi egy-egy liter tejet. „Ekkoriban még nem voltam kollégista, hanem a népkonyhán kaptam ebédet, vacsorát, csak a második év eredményei után lehettem a város ösztöndíjasa a Szent Imre kollégium egyik ingyenes helyén. Hát sovány voltam Tolnai Gábor barátommal együtt, borzas és sovány.”
Aligha véletlen, hogy közös egyetemi éveikre emlékezve Tolnainak is a szegénység és az éhség jutott róla először eszébe. „Vékony, sovány fiú volt. Ismerkedésünk idején első világháborúból való katonanadrágból szabott bricseszt viselt. Nyilván kora özvegységre jutott édesanyja készítette, aki sok gonddal-bajjal, varrónői nehéz munkával nevelte négy gyermekét.” (Kortárs 1980.) Barátja legfőbb tulajdonságának egyetemista éveikben az ismeretek iránti kimeríthetetlen éhségét, az örökös olvasást tartotta: „Nemcsak a könyvtárakban és a szemináriumi szobában olvasott, nyitott könyvet tartott a kezében reggel az utcán, az egyetemre menet, de olvasott még étkezés közben is; belefeledkezve a kezében tartott irodalmi vagy tudományos alkotásba; rendkívül gyorsan és egyszersmind teljes átéléssel szántva a betűket.” (Kortárs 1980. 1133.) Ortutay is így emlékezett akkori önmagára, Móráéknál töltött szép vasárnapjaira: „Egyetemi hallgató koromban minden vasárnap délben náluk ebédeltem, s míg mohón nyeldekeltem Ilonka néni finom főztjét, izgatottan hallgattam Feri bácsi fejtegetéseit az olasz reneszánsz novellairodalomról, Woolley professzor ásatásairól, Úr városáról és saját ásatásairól, a modern természettudomány alakulásáról…” Akik ismerték, tanúsíthatják, hogy mohó érdeklődését, intellektuális izgalmát a világ, a tudomány dolgai iránt később is megőrizte.
Az egyetemen páratlan szorgalommal jegyezte professzorai előadását, s egész életében idézte a tőlük hallottakat. Sokoldalú műveltsége alapjait később maga is tanáraitól eredeztette, s egyetemi tanárként a Szegeden látott ideált igyekezett megtestesíteni. Pozitív példaként Sík Sándor, Solymossy Sándor és a nyelvész Mészöly Gedeon állt előtte. „Mészöly hintette el benne elsőként a kételkedést Szabó Dezső nagyságában”, gimnazista kori bálványában. Sík Sándor két kis szobányi szerzetesi lakásán külön szemináriumokat tartott négy kedves tanítványának (Radnóti, Tolnai, Baróti, Ortutay). Ezeken „a teázó szemináriumokon” a világirodalom és a nemzetközi irodalomtudomány újabb alkotásait ismertették, vitatták meg. A klasszika-filológus Marót Károly inspirálta etnológiai tájékozódását is, Várkonyi Hildebrand pedagógiai-lélektani előadásai pedig a pszichológia tudományába vezették be. Dézsi Lajos – a jeles aprófilológus – előadásaiban nem sok örömük telt, Horger Antal órái pedig egyenesen megdöbbentették őket, írja Tolnai Gábor. (Kortárs, 1980.) Horger egyetlen szót sem ejtett ki a katedrán jegyzetei nélkül. Pepita borítású füzetbe írott előadásait, sőt nyomtatásban megjelent könyvének fejezeteit is szabályosan diktálta, kisiskolásoknak kijáró módon.
Szegedi egyetemista éveinek tanárainál is sorsdöntőbb tényezője volt az az autonóm közösség, amelyet diáktársaival együtt alapított, amely könyveket adott ki, falujárásokat szervezett, tanított és agitált, s végül a munkásmozgalomhoz is kapcsolódni tudott. A szegedi fiatalok tevékenysége a vidék agrártelepüléseinek és a tanyai életviszonyoknak a feltárásával kezdődött. Kollégiumuk előzménye az ún. agrársettlement-mozgalom, amit Buday György, a kitűnő fametsző művész és fáradhatatlan szervező hívott életre 1928 tavaszán a Bethlen Gábor Körön belül. Ebbe kapcsolódott be Ortutay is néhány barátjával, így Reitzerrel, Tolnaival. Ott ismerkedett meg és barátkozott össze Budayval és Erdei Ferenccel. Tanyai munkájuk legérettebb időszaka az 1930-as esztendő volt. Tolnai szerint „kezdetben a parasztság ügyes-bajos dolgaiban való romantikus segítségnyújtás volt a célkitűzés”. Azonban a szegedi tanyavilágban szerzett tapasztalatok hatására fokozatosan áthangolódtak, politikusabbá váltak. Előfordult, hogy a tanyai kiszállásról csendőrszuronyok kíséretében tértek vissza a városba. Akkor már köztük volt Radnóti is, aki versben örökítette meg bekísérésüket: „szavaim messze, kakastollak közt port verve menetelnek.”
1930 decemberében megalakult a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma, a „növelő közösség”, ahogy Radnóti nevezte egyik 1934-ben írott versében. „Ez a négy szóból álló, kezdetben szokatlanul hangzó kifejezés – Tolnai Gábor tanúságtétele szerint – először a Buday György Boldogasszony búcsúja c. fametszetsorozatát tartalmazó kis könyvön volt először olvasható.” Erről a zárt, nagyon tudatosan dolgozó kis közösségről később legendák születtek. Tagjai mind vallották azt, amit Ortutay 1977-ben így fogalmazott meg: „Életünk legnagyobb ajándéka, megtartónk ez a kollégium volt…” Radnótira emlékezve 1961-ben közölte a „szegedi fiatalok” zárt közösségéről szóló sorokat: „Voltunk tizenöten, s szigorú rendet tartottunk; új tagot 1930 után nem vettünk fel, s ma csak mulatságunkra szolgál, hogy hányan akarnak utólag a sorban állni Radnóti kedvéért, olyan is, akivel Miklós kezet sem fogott szívesen.” Egymást védelmező, támogató közösségükön belül éles vitákat folytattak, kötelező volt az őszinte, szigorú kritika. Politikai tudatosságuk, tájékozódásuk eltérő volt, ez irányú fejlődésüket is jórészt a kollégiumnak köszönhették. Ortutay 1971-ben így emlékezett erre: „Igen, közülünk tán leginkább Erdei Ferenc (s tán Buday György) voltak már akkor is szenvedélyes és meggyőződéses politikusok, s persze Hont Ferenc. Mi még a filoszok borzongó kíváncsiságával vetettük bele magunkat a politikába, Erdei már akkor otthon volt a legviharosabb hullámaiban. Makó, a hagymások, a paraszti radikális, szocialista környezet formálta őt gyermekfejjel. Együtt olvastuk Reitzer Bélával hármasban Lenin könyvét, s ők ketten jogászok, és szociológusok kalapálták a fejembe az értéktörvény, az extraprofitráta tételeit és következtetéseit.” A kollégium segítette tagjait a társadalomtudományi tájékozódásban. Erdeinek e téren is ösztönző szerepe volt. Ortutay írja róla: „Ha vitáztunk, nem is vitáztunk másról, mint a parasztságot szemlélő tudományok módszereinek hibáiról, jogosultságáról vagy oktalanságáról. Bírálatában szigorú volt és kategorikus: csak az a módszer állt meg előtte, amely a paraszti lét teljességét tudta felmutatni.”
Nem érték be elvont vitákkal, világmegváltással. Mindnyájan vállalták a tetteket is. Hont Ferenc a Szegedi Szabadtéri Játékokat szervezte a semmiből, a többiek is szavalóesteket, előadásokat szerveztek. A kollégium kezdettől felvállalta a népköltés gyűjtésének és terjesztésének programját. Évente ezer példányban megjelenő Szegedi Kis Kalendáriumuk rendszeresen közölt népdalokat is. Tanyai kiszállásokon, illegális munkásszemináriumokon tartottak előadásokat. Ortutay 1930-ban Fazekas Mihály Lúdas Matyiját olvasta, magyarázta a tanyai kiszállásokon, míg be nem tiltották. Adatgyűjtő és népművelő falujárásaikat a letiltások után is folytatták. 1932-ben a biatorbágyi robbantáskor elrendelt statárium ellenére is jártak ki a falvakba. Ekkor már az ország vezető írói, nyitott szemű politikusai is figyeltek rájuk. Veres Péter, Szabó Pál, Móricz Zsigmond kereste meg őket, s tudott róluk Babits, Németh László, Szekfű Gyula.
Első néprajzi adatközlése 1930-ban jelent meg az Ethnographiában. A néhány strófányi népdalszöveghez, amelyet Makai Dezső klárafalvi tehénpásztorgyermek szájáról jegyzett le, elméleti megjegyzéseket fűzött. Ezekben, mint Péter László rámutatott, már ott rejlett a változatképzésnek mint a népköltészet alapvető törvényszerűségének a fölismerése. Másodévesen elhatározta, hogy a nyáron – 1931 nyarán – kéthónapos gyűjtőútra megy. Hosszasan töprengtek Solymossyval, hogy melyik tájékát válasszák az országnak, míg végül Szabolcs mellett döntöttek. Huszti József professzor Rómába akarta ösztöndíjjal küldeni, de Ortutayt ez az ajánlat sem térítette el a néprajzi gyűjtőúttól. Közölte Husztival, hogy nem mehet Rómába, mert Szabolcsban fog meséket és balladákat gyűjteni. Később sokszor felidézte Huszti lekicsinylő válaszát: „Hja fiam, ha maga a gatyológiát választja, akkor legyen úgy.” Úgy is lett! Másnak írott szakdolgozatért kapott pénzen egész nyárra elutazott a „sötét” Szabolcsba, s az egyetemtől nem kapott több lehetőséget külföldi ösztöndíjra.
Ez a szabolcsi kóborlás, gyűjtés időnként gyötrelmes volt számára. „Emlékszem a bizalmatlanságra, a sokféle visszautasításra – írja később. Egyik napon Kisvárdáról szinte kétségbeesett levelet írtam Solymossynak, hogy milyen nehéz munka is ez, s mennyi az akadály, a gáncsoskodás. Ajánlott levélben válaszolt, nyomban. Levelét máig is őrzöm: kimentett az elbizonytalanodásból, elkedvetlenedésből.” E levélváltás előzménye az volt, hogy Balsán a gávai csendőrjárőr letartóztatta és szuronyok között az iskolába kísérte, hogy a tanító segítségével meggyőződjék Ortutay egyetemi igazolványának és Móra ajánló sorainak hitelességéről. Szerencsére a tanító igazolta, s így útjára bocsátották. Járt Kisvárdán, Nyírbátorban, Paszabon, Baktalórántházán, de legtöbb balladát, mondát Tanicsár Mihálytól, a nyírbátori minorita rendház szolgalegényétől gyűjtötte. Néhány évvel később az ő révén „fedezte fel” Fedics Mihályt, a legjelesebb mesemondót. Az eredményes gyűjtő örömét azonban folyton elvette a keserű paraszti valóság, az a tény, hogy „ebben a nyári forróságban is, a legnagyobb munkaidőben 200–300-an ácsorogtak Nyírmadán, Bátorban és egyebütt a köpködőn, munka nélkül”.
Szerencséjére már az első napokban otthonra talált Kiss Lajosnál, a nyíregyházi Jósa András múzeum akkori igazgatójánál, s az „Atyával” akkor kialakult bensőséges, családias kapcsolatuk mindvégig megmaradt. Ezt a találkozást megörökítette Cs. Szabó László Két pont c. novellája. A „borzas, fiatal vigéc”, a spárgával átkötött koffer izzadt-poros gazdája, „aki a világot járta”, nem más benne, mint a fiatal Ortutay. Szabolcsi gyűjtéseit 1933-tól fogva több kötetben adta ki a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma. Az első úton szerzett ismeretségeinek, barátságainak, a felfedezett jó terepnek és a publikációs sikernek is köszönhetően év mint év visszatért, s a 30-as években minden nyáron hosszú felfedező utakat tett a megye paraszti világában. Ezeken az útjain formálódott parasztságszemlélete, alakult ki önálló néprajzi kutatási módszere.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages