ORTVAY SZEMÉLYISÉGE
ORTVAY SZEMÉLYISÉGE
Ortvay jóval több kapcsolatot teremtett, mint amennyi hivatala ellátásának feltétele volt – elég, ha a kollokviumokra vagy kiterjedt levelezésére gondolunk. Pedig személyiségének alapvető vonásaiból ez nem következett. Meglehetősen merev volt, zárkózottsága nem sok alkalmat kínált a barátkozásra, kirobbanásra kész ingerültsége pedig társas érintkezésének minden szakaszában állandó veszélyforrásként volt jelen. Egyenessége, belső feszültségtől hajtott lobogása mégis sokak rokonszenvét szerezték meg számára, humánuma és korrektsége pedig a közös munkát, a vele való együttműködést tették vonzóvá.
Nem véletlen, hogy olyan szívesen levelezett. A levélírás távolról sem kíván annyi hajlékonyságot, mint a társalgás, ideges ember számára meg egyenesen jótétemény. Ortvay ráadásul még csak nem is beszélt szépen magyarul, mondatalkotásában, sőt hanglejtésében is sok árulkodott a német környezetű gyermekkorról, ideges periódusaiban pedig már az érthetőség került veszélybe. Levelei ezzel szemben jól szerkesztettek, megfelelően tagoltak, figyelemkeltőek. Társai a levelezésben a század legkiválóbb természettudósai közül való magyarok és nem magyarok. A levelek a fizika fejlődéstörténetén kívül a korszakot is jellemzik, ahogy azt néhány kiváló logikájú gondolkodó megéli és értékeli. Neumann János pl. már amerikai tartózkodása első éveiben pontosabban jósolja meg az elnökválasztás eredményét, mint a közvélemény-kutatók. De a külpolitikában is matematikus módjára mérlegel – 1938 tavaszán így ír Ortvaynak: „Nem hiszem, hogy a katasztrófa el lesz kerülhető. A fegyverkezés intenzívebb, mint 1914 előtt volt … Ami 1914-ben megesett, az most a fortiori meg fog esni. Nem azt kell bizonyítani, hogy miért lesz így, hanem azt, hogy miért ne lenne így: Es erre az utóbbira semmilyen elégséges okot nem látok.”
Ortvaynak jól jönnek a határozott hangvételű elemzések, mert itthon zavarosak a nézetek, és neki magának prognózisok helyett inkább csak vágyai vannak: „Általában annyi téves és sokszor teljesen gyerekes véleményt hallottam ez év folyamán magukat sokra tartó egyénektől, hogy kezdem a tanult emberek értékét nagy mértékben redukálni. En csak azt szeretném, hogy valamikép rendeződjenek és stabilizálódjanak az európai viszonyok. Nagyon hiányoznak az angol és amerikai tudományos folyóiratok” – írja Neumann-nak 1940 júliusában.
A húszas-harmincas években a levelek és a személyes találkozások váltották egymást. Ezekben az időszakokban megélénkült az Elméleti Fizikai Intézet. A viták a fizikáról minden körülményeskedés nélkül folytak a közvetlenség olyan fokán, ahol a kisebb gorombaságok már udvariasságszámba mentek. Neumann, Wigner, Teller, Lánczos hatalmas szellemi erőt jelentettek, Ortvay mégis partner tudott lenni. Ez sok erőfeszítésébe került, de hallatlan kíváncsisággal és szorgalommal nézett utána mindennek, olvasott el minden fontosabb közleményt és rendszerezte az olvasottakat. A tágas budai lakásának falait borító polcokon nemcsak könyvek sorakoztak, hanem az elolvasott közlemények kivonatait tartalmazó, pedánsan rendezett fiókok is. Végeredményben sikerült elérnie, hogy a fiatal, nagy eredményeket felmutató fizikusok hallgattak a véleményére, mert érdemes volt odafigyelni, hogy mit mond az összefüggésekről, analógiákról, lehetőségekről. Professzorsága idején Ortvay mindvégig amatőr maradt a tudományban, de egy sokoldalúan és alaposan képzett amatőr, hatalmas áttekintéssel és a lényeges felismerésének kiváltképp hasznos képességével. A tudományos divatok ritkán tévesztették meg, amit viszont fontosnak, fejlődőképesnek talált, az annak is bizonyult.
Ortvay számára a megfelelő intellektuális színvonal létszükséglet volt. Barátai – fizikusok, matematikusok – társaságában a viták lekötötték, heves reakciói ebben a körben természetesek voltak. Megfelelő tét nélkül gondolatai elkalandoztak, így számos helyzetben a szórakozott professzor közhelyszerű figurájaként csetlett-botlott a világban. Nevezetesek voltak átkelései az úttesten: eleinte a látótávolságon belül felbukkanó bármilyen jármű elég volt ahhoz, hogy ne induljon el, majd bizonyos idő után úgy döntött, hogy már eleget várt, mennie kell. Idegessége és szétszórtsága tették tönkre elvben példásan felépített egyetemi előadásait: témán belüli gondolatváltásai és idegesen hadaró stílusa hatásukban egymást erősítették – a szándékolt gondolatmenettől való eltérései idegességét növelték, fokozódó idegességében pedig mind nehezebben talált vissza mondanivalójának lényegéhez.
Vizsgáit alapossága és hirtelen felcsattanó indulatossága miatt félte a hallgatóság. Ha rajta múlott, akár órákon keresztül kérdezte az anyagot, hogy minél alaposabban meggyőződhessen a vizsgázó felkészültségéről. Ezt a hosszú távú türelmet a legkisebb pontatlanságért felhördülő türelmetlenség kísérte. Visszautasításai, rákérdezései a kényelmetlenül nagy hangerő ellenére tárgyszerűek voltak, és végeredményben Ortvaynál sem születtek rosszabb érdemjegyek, mint az áhított Rybár Istvánnál, aki azonban képes volt elfogadtatni vizsgázóival, hogy a lehetséges legjobb eredményt érték el. Ortvay spontán kitörései csak a rémületükben megnémult vizsgázók esetében bizonyultak valóban veszedelmesnek.
Az indulatrohamok leginkább a közvetlen munkatársakat érintették kellemetlenül. Ők tudták – vagy legalábbis tudni vélték –, hogy mire vállalkoznak Ortvay asszisztenseként. Azt könnyű volt belátni, hogy pusztán egy kellemetlen tünetről van szó, aminek céltalan túlzott jelentőséget tulajdonítani. Más azonban tudni és más nap mint nap elviselni az egyoldalú türelmi rövidzárlatot. Neugebauer Tibor, Ortvay tanársegédje, hétévi eredményes tudományos munka és kisebb-nagyobb súrlódások után megvált az Elméleti Fizikai Intézettől. Gombár Pál, akinek Neugebauer mellett a díjtalan tanársegéd eszmei értékű pozíciója jutott hat éven keresztül, így emlékszik viszsza Ortvay indulatkitöréseire: „Jellemző volt ránézve, hogy ilyenkor sem sértegetett senkit, felháborodása csak abban nyilvánult meg, hogy igen nagy hangerővel adott kifejezést különben teljesen objektív véleményének. Ortvay ismerte ezt a gyengéjét és sajnálta. Ezzel kapcsolatban visszaemlékszem egy nagyon kedves epizódra. Indiai útja előtt, 1936 őszén, mikor ezen út adminisztrálásával volt elfoglalva, mérhetetlenül idegesítette, hogy vajon minden ügyet az általa tervezett programnak megfelelően tud-e majd elintézni. Mikor egy különösen nehéz periódus következett, – és ezt ő előre látta szobájába hívott engem, és szó szerint a következőt mondta: »De tudja kérem szépen, nekem most rengeteg dolgom van. Én most igen ideges leszek, és tudja én ilyenkor . . hát tudja … ugye maga ért engem és tudja, arra szeretném kérni, hogy ezt ne vegye fel. Tudja ugye … ugye megérti?«
– Én fiatalos meghatottsággal biztosítottam, hogy teljesen megértem. De ugyanakkor magatartásomban valami apró hibát követtem el, már nem emlékszem, mit, amivel mérhetetlenül felbosszantottam, aminek szokásos módján azon nyomban kifejezést is adott. Én, a fiatal tanársegéd, akkor végül is teljesen leforrázva hagytam el szobáját. De nem kellett sokáig búslakodnom, mert rövid idő múlva, mikor a tanszékről hazament, különösen szívélyesen köszönt el tőlem, amit úgy kellett felfogni, és én úgy is fogtam fel, hogy sajnálja az előző túl vehemens magatartását.”
Munkatársainak a tudományos munka lehetőségét tudta felkínálni. Az elméleti fizikához ott voltak az alapvető könyvek, a legfontosabb folyóiratok, a választás szabadsága, és ha igény volt rá, akkor Ortvay javaslata is. Egy-egy témához hónapokra pontos programot tudott adni, konzultációkat, és ennyi elég volt az induláshoz. A már elkezdett kutatás részleteibe értelemszerűen nem szólt bele, inkább arra ügyelt, hogy az eredményekkel arányos legyen az elismerés. Intézte a doktorálás, a magántanári képesítés ügyeit, belföldi és külföldi ösztöndíjakat szervezett, és megfelelően széles körben informálódott az elvégzett munka értékéről. Végül is legfontosabb céljai közé tartozott, hogy nemzetközileg elismert magyar elméleti fizikusokat neveljen.
Szervezőkészsége a legváltozatosabb körülmények között tudott érvényesülni. Szegedi dékánsága, a pesti kollokviumok, társulati titkársága mind azt igazolják, hogy személyiségében volt elegendő lendület a meggyőzéshez és önfegyelem az aprómunkák elvégzéséhez. Szervező munkájának átgondolt módszeressége követhető nyomon indiai útjának előkészítésében is.
Ortvay szeretett utazni. 1918-ban két hétre Németországba ment, hogy meghallgathassa Planck egy előadássorozatát. Nyári szabadságát, amikor tehette, Olaszországban töltötte. 1935-ben néhány héten keresztül az Egyesült Államokkal ismerkedett. Ezek után nem meglepő, hogy 52 évesen féléves indiai útra készül. Elsősorban az egzotikum, az ősi indiai kultúra emlékei vonzzák, de egyúttal a hirtelen fejlődésnek indult indiai fizikával is ismerkedni akar. Először itthon kezdi a szervezést – az egyetemtől a szabadságon kívül 1000 pengő tanulmányi segélyt kap. Hevesynél, Neumannál, Wignernél érdeklődik az indiai fizikusok kapcsolatairól, majd számos neves fizikus konkrét támogatását kéri. Ajánlóleveleket kap egyebek között Borntól, Diractól és Sommerfeldtől, aki 1936 áprilisa és decembere között 23 Indiára vonatkozó levelet, köztük 12 ajánlólevél másolatát küldi el Ortvaynak. Végül is négy és fél hónapot tölt Indiában, számos egyetemen tart előadást, és csaknem minden tervezett helyre eljut. Mindez 6000 pengőjébe került, de nem kétséges, hogy megérte még hivatalos útibeszámolójából is ez tűnik ki.
Az indiai utazás is tanúsítja, hogy Ortvay lelkesedése nem korlátozódott a fizikára. Fiatal korában évekig aktív hegymászó volt, szenvedélyesen érdekelték a technika látványos eredményei, mindenekelőtt a repülés. A huszas években repülőutakat tett az Alpok felett, sok éven keresztül választmányi tagja volt a Magyar Aeroszövetségnek, aviatikai érdeklődése még indiai programjának egy részét is meghatározta. Vonzódása a csillagászathoz már szakmai természetű, de nem merült ki abban, hogy helyettesként két éven keresztül vezette a csillagászati tanszéket. „Nemegyszer történt meg például, hogy váratlanul megjelent gyalogosan a csillagvizsgálóban, esernyőjével, és nyaka körül óriási sáljával, mert valami új asztrofizikai közleményt hallott vagy olvasott, és azonnal tisztázni akarta jelentőségét. Néhányszor késő este vagy éjjel express-levéllel jött a postás, ha az esti órákban olvasott valami olyan csillagászati eseményről, ami szenvedélyes érdeklődését megragadta” – emlékezik vissza Balázs Júlia.
Állandó belső feszültségéből következően a fizikát nem egyszerűen előadta, hanem igeként hirdette. Ennek a sokakat magával ragadó lobogásnak – amit nem volt nehéz komikussá túlozni vagy betegessé torzítani – kritikusai is voltak, sőt haszonélvezői az egyetemi, akadémiai ügyekben elkerülhetetlenül támadó ellenfelek között. Ez a mellékhatás azonban jelentéktelen volt ahhoz a belső konfliktushoz képest, amely az elméleti fizikát szervező, de nem művelő professzor szerepéből következett. A konfliktus megoldására bevált módszerek vannak – a kapcsolatok révén jelentéktelen irományok megjelentetése, parazitaként a tanítványok, munkatársak eredményeinek kisajátítása, vagy egyszerűen csak deklarálni kell a tekintélyt és megkövetelni tiszteletét. Ortvaynál ilyen megoldások fel sem merültek – önkritikája már fiatalon is erős, munkáját gátló volt, társszerzőséget sohasem vállalt, és az adott címkórságos korszakban is igyekezett munkatársai számára egyszerűen tanár úr maradni. Vállalta szerepét a vele járó gondokkal együtt, és sohasem engedett a tudományos teljesítmény alapján történő rangsorolás elvéből. Még 1943-ban is, már betegen és rezignáltan, de harcba szállt ezért az elvért, és kimerítő beadványban tiltakozott a csillagászati tanszék betöltésénél javasolt kari sorrend megváltoztatása ellen: „…milyen mértékben elkedvetlenítő a dolgozó fiatal csillagász nemzedékre, ha látja, hogy egy tanszék betöltésénél az elfoglalt hivatali állás fontosabb, mint a tudományos teljesítmény.”
Az utolsó években Ortvayn mindinkább erőt vesz a reménytelenség érzése. Egészsége hanyatlik, gyomor és vesepanaszokkal többször kerül kórházba, hónapokat tölt szanatóriumban. Igen gyakran csak az előadásait tartja meg a kora délelőtti órákban, a többi időre szüksége van, hogy otthon gyűjtsön erőt a következő napra. A legfőbb baj mégsem a gyengülő egészség, hanem a korszak rohamos lehetetlenülése. Irtózik az erőszaktól, de eleinte elsősorban az egyetemes kultúrát félti a diktatúrák brutalitásától. Származása, neveltetése a németek mellé állítaná – valószínűleg ennek a látszatnak is szerepe volt abban, hogy 1943-ban dékánnak kérték fel –, az események hatására azonban mindinkább az angol sikerekben reménykedik.
Az 1944-es esztendő elviselhetetlen számára. Ekkor már nem az érvényesülésnek, de az életben maradásnak a feltétele a hét keresztlevél felmutatása. Öngyilkos lesz az Eötvös Társulat matematikus társtitkára, a sárga csillag viselésére kényszerített Kőnig Dénes. És nem ő az egyetlen a közvetlen munkatársak, barátok között. Amíg van remény a segítésre, Ortvay minden számára lehetséges módon igyekszik segíteni. Ekkorra talán már csak az értelmes tetteknek ez a lehetősége tartja életben, mert mihelyt tétlenségre kényszerül, erőt vesz rajta a depresszió, amelynek szorításából végül is képtelen volt szabadulni.
