A SZERKESZTÉS MESTERE
A SZERKESZTÉS MESTERE
1. Tudományos közéleti szereplésének alkotó részét képezte, és egész nyelvtudományi, sőt pedagógusi tevékenységével is szervesen összeszövődött az, amit Pais Dezső a szerkesztői munka terén teljesített. Mégis külön is időzni kell e problémakörnél, mert a magyar tudománytörténetnek szinte egyedülálló jelenségéről van szó.
A Magyar Nyelvtudományi Társaság Magyar Nyelv című folyóiratának szerkesztésébe 1924-ben, a XXI. kötet (1925) előállításának segítésével kapcsolódott be, miután már másfél évtized óta volt a magyar nyelvtudomány e központi orgánumává fejlődött folyóiratnak szorgos cikkíró munkatársa. Gombocz Zoltán és Melich János szerkesztők mellett működött, egyelőre nevének feltüntetése nélkül. 1927-től velük együtt már mint társszerkesztő szerepelt a címlapon, majd 1935-től, Gombocz halálától előbb Melich Jánossal együtt, majd Melich közreműködésével szerkesztette a lapot. 1943-tól egyedül látta el a szerkesztés feladatát 1953-ig, amikor is a terhek megosztására e sorok íróját választotta társszerkesztőül, s együtt vitték e munkát Paisnak 1973-ban bekövetkezett haláláig. Összesen közel fél évszázadig volt tehát Pais Dezső e folyóirat gazdája, mégpedig a szó legszorosabb értelmében. Mert életében sok mindent csinált nagy ügybuzgalommal, kedvteléssel, de alighanem semmit nem szeretett úgy, semmihez nem ragaszkodott oly megható, különös vonzalommal, mint ehhez a tevékenységéhez. A folyóirattal kapcsolatos minden ügy kivételes fontosságú volt számára, s ezekért az ügyekért, lehettek azok kicsik vagy nagyok, a lap dolgait alapjaiban vagy csak periferikusan érintők, dolgozni, küzdeni mindenkor kész volt.
A folyóirat körül folytatott sokrétű munkálkodásának egyik legelső mozzanata a cikk-közlés szerkezeti-technikai rendjének, egységének a biztosítása volt. A Magyar Nyelv indulásakor (1905) a hazai nyelvtudományban már ismertek és alkalmazottak voltak bizonyos általános szabványok a közlemények alakításmódja tekintetében. A Magyar Nyelv is ezt a szabványt igyekezett követni, bár első szerkesztője, Szily Kálmán, aki eredetileg nem is volt filológus képzettségű, e kérdéskörre nemigen figyelt; és később is Gombocz nagyvonalúsága, Melichnek pedig nagy filológiai pontossága ellenére is közléstechnikai antitalentuma nem javított a folyóiratnak e tekintetben eléggé laza eljárásmódjain. A hihetetlenül pontos, rendszerető, amellett nagy formakészségű Pais már saját korai Magyar Nyelv-beli cikkeinek közreadásában tapasztalta bizonyos külsődleges elvek hiányát, mely szembenállt a tudományos egzaktságról vallott elvi felfogásával is: „Tudományos tevékenységemnek már az elején: a tízes években és a húszas évek első felében egyre jobban éreztem, majd mind határozottabban láttam, hogy közlendőinknek nemcsak a »tartalma« fontos, hanem a megfogalmazás mellett a kiformálásuk is” (MNy. 55: 155). A szerkesztés munkájába belépve már közvetlen közelről is megtapasztalta, hogy abban addig „egység és következetesség meglehetős mérséklettel jelentkezett” (i. h.), s számára lesújtó élmény volt, hogy Gombocz és Melich az ő rendteremtő kezdeményeit nem eléggé honorálta. „Bosszújáról” később tréfásan így írt: „Szabadelvűségüket én később nem viszonoztam velük, illetőleg közleményeikkel szemben, amint Melich tanár úr igazolhatja” (i. h.). Az ügyhöz való egész hozzáállására jellemző, hogyan vette szívére szerkesztői igyekezetének a rendetlen szerzőkkel folytatott küzdelmében annak hatástalanságát: „Ilyen irányban erős próbát kellett állnom az 1927. évi Szinnyei-Emlékkönyv megszerkesztésével. Bele is betegedtem a nagyrészt szörnyen fegyelmezetlen szerzőkkel és a nem csekély mértékben átabotában készült kéziratokkal való viaskodásba.” (I. h.) Amikor aztán függetlenül kaphatta kézbe a lapot, eltökélt célját a rá jellemző szívóssággal törekedett megvalósítani: „Ezután egyre határozottabb szempontok szerint igyekeztem dolgozni és küzdeni azért, hogy a Magyar Nyelv minél számosabb munkatársával, amennyire csak lehet, egységes szervezet megnyilvánulásaként hasson a külsőségekben, közleményeinek formálásában is (i. h.).
Folyóirat-szerkesztői hitvallásának sommázatát így fogalmazta meg: „A változatosságnak mindig kedvelője voltam; azonban azt is vallottam és vallom, hogy a változatosságnak nem okvetlenül feltétele a zavarosság és következetlenség. Hittem és hiszem, hogy egy valamire való folyóirat, illetőleg annak szerkesztője hivatása teljesítésének érdekében nem engedheti meg magának azt a könnyedséget, hogy a szerzőket teljesen szabadjukra hagyja egyénieskedő szeszélyeikben és gyakorlatlanságukban.” (MNy. 55: 155–6.)
Pais minden közlendő cikket szinte betűről betűre átolvasott. Nemcsak általa kialakított, jónak, egyértelműen tájékoztatónak tartott technikai szabványt érvényesített a szövegekben, hanem minden szerzői hiányosságot észrevett, minden adatbeli, bibliográfiai pontatlanságot helyrehozott, minden fogalmazási homályosságot kiigazított. „Én mint szerkesztő jó ideje aszerint járok el – vallotta –, hogy közönségnek tekintem magamat, és amiről úgy érzem, hogy később nekem mint olvasónak zavart okoz és hiányt jelent, azt igyekszem előre rendbe hozni” (i. h.). Hogy ezzel az eljárással nem a szerzői személyiség jogait akarta sérteni, hanem a folyóirat önzetlen, sőt áldozatos jobbítási vágya vezette, azt tanúsítja, hogy szerkesztői műveleteinek végrehajtása után minden problematikus esetben megbeszélte a szerzőkkel javításait, itt is igazi pedagógusként okította, tanította őket, s csak jóváhagyásukkal véglegesített. Szigorúan etikus felfogását minden tartalmi vonatkozásban érvényesítette; a társfolyóirat szerkesztőjének egyik ténykedéséről idevágóan így ír: „Én eléggé módosítom a szerkesztésem alá kerülő kéziratokat alakítás és fogalmazás tekintetében, de az soha nem jutott eszemben, hogy munkatársaimnak – még a kevésbé felserdülteknek is – olyan nézeteket csúsztassak a neve fölé vagy alá, amiket ők nem fogadnak el” (MNy. 48: 137).
Hogy mindezzel mennyi időt rabolt el magától, saját tudományos munkájától, azt csak ő tudta igazán. A szerzők legnagyobb része hálával fogadta ténykedését, látta, honorálta a rendkívüli jószándékot, és – ha váltakozó sikerrel is – tanulni igyekezett a szerkesztői tanácsokból, példaadásból. Csak kevesen berzenkedtek ellene, s bár ezekre időnként panaszkodott, mégis végtelen türelemmel, tapintattal igyekezett kezelni hiúságukat.
Nem volt kevésbé odaadó a korrigálás munkájában sem. A folyóiratnak minden cikkét természetesen maga is betűről betűre menő pontossággal korrigálta, ilyenkor csak ezzel törődött. Már onnan is lehetett tudni, hogy a Magyar Nyelv-beli szerkesztő munkájában éppen a szerzői kéziratokkal bajlódó, nyomdára előkészítő vagy a korrigáló stádiumnál tart, hogy egész nap alig jött elő, keveset aludt, keveset evett, viszont sokat, de a tőle végzett munkát illetően látható elégedettséggel dohogott. A Magyar Nyelv minden hasáb- és tördelt korrektúráját évtizedeken át megőrizte; egy idő után már alig győzte őket hová tenni, egyetemi és részben otthoni szekrényei tele voltak velük. Mikor kérdeztük, miért bajlódik a lehetőségeit túlnőtt tömeggel, a kérdés teljesen ostoba voltáról való meggyőződéssel nézett ránk. Hagyatékában az egész anyag föntmaradt.
Nem szabad azonban azt hinni, hogy Pais folyóirat-szerkesztési munkájában csak a külsőleges, technikai, fogalmazási stb. dolgokkal törődött. Tevékenységének ugyan a mondott körülmények folytán ez az oldala vált jobban láthatóvá – némelyek leegyszerűsítve csak ezt érzékelték –, pedig nagyon is megvoltak a tartalmibb, pedagógiailag szintén átgondolt, célszerű szerkesztői elvei is. Mindenekelőtt az, hogy cikkeket csak ritka esetekben rendelt meg, a folyóirat egyik fontos kellékének a spontán kialakult változatosságot tekintette. Ez csak részben fakadt ama tényszerűségből, hogy a Magyar Nyelv tekintélye folytán rendszerint fölös számú kéziratban válogathatott; mélyebb oka az volt, hogy Pais a választott témák tekintetében a kutatói szabadságot, kötetlenséget többre tartotta az irányításnál. Továbbá előszeretettel vont be mindig újabb cikkírókat a folyóirat szerzői közé, nem rendeléssel, témamegadással, hanem jó szóval, bátorítással, önbizalmat táplálással. E vonatkozásban különös súlyt helyezett a fiatalok szerepeltetésére, első zsengék esetében akár még szintengedményt is téve: a Magyar Nyelvet a kezdő kutatók tanuló-, nevelőiskolájának is szerette látni. Végül, de nem utolsósorban a kutatói szabadságot abban is tisztelte és támogatta, hogy helyt adott mindenféle nyelvészeti szemlélet, felfogás érvényesülésének, akkor is, ha ez az ő nyelvről-tudományról vallott nézeteivel esetleg nem egyezett. Voltak, akik szigorúságának híre miatt irányzatokkal szembeni elfogultságot véltek nála, és óvakodtak neki cikket adni; nagyot tévedtek, mert ő nagyon szigorú volt a külsőségekben, ugyancsak a morális-etikai kérdésekben, de mindig szabad gondolkodású, dogmamentes a tudomány tartalmi problematikájában.
Folyóiratának érdekeit is szem előtt tartva, de barátkozó természete miatt is mindig nagyon jó viszonyt ápolt a nyomdászokkal. Volt időszak, amikor a nyomdában személyesen is sokat forgolódott, a fogasabb technikai kérdésekben megtárgyalva, segítve a megoldásokat. A nyomdász szakemberek között nagy hírre, tekintélyre tett szert.
2. Bár Pais Dezső szerkesztői munkásságában a legnagyobb figyelmet, odaadást kétségkívül a Magyar Nyelv irányában tanúsította, szerkesztői közzétevő ténykedése ezzel nem merült ki. Szerkesztője volt a Nyelvünk a reformkorban (Bp., 1955.) és a Dolgozatok a magyar irodalmi nyelv és stílus történetéből (Bp., 1960.) című terjedelmes tanulmányköteteknek. Társszerkesztőként állította össze – a Nyelvtudományi Értekezések sorozatban – azokat a nagy gyűjteményes köteteket, amelyek a Magyar Nyelvhez beérkezett cikkáradatot voltak hivatva egy időben levezetni: Szótörténeti és szófejtő tanulmányok (1963), Alak- és mondattani gyűjtelék (1965), Dolgozatok a hangtan köréből (1969). Közreműködött a Bárczi Géza 70. születésnapjára készült emlékkönyv szerkesztésében: Tanulmányok a magyar nyelv életrajza köréből (1964). Megindította és hetvenedik kötetéig irányította a Nyelvtudományi Értekezéseket, továbbá közreműködött A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai több füzetének gondozásában. Tevékenysége mindezekben – az önzetlen és fáradhatatlan szerkesztői buzgalom példájaként – azonos jellegű, gyakorlatú volt a folyóiratában betöltöttel.
