AZ ALKOTÓ TUDOMÁNY MŰHELYÉBEN
AZ ALKOTÓ TUDOMÁNY MŰHELYÉBEN
1. Mielőtt Pais Dezső életútjának az egzakt kutatómunkában elért eredményeit, ha nem is teljes tételes felsorolásban – hiszen ez egy ekkora méretű és ilyen szerteágazó tevékenység követésében lehetetlenség –, de legalább tematikus bontásban, a főbb mozzanatokat kiemelve áttekintenők, az ő kutató alkatáról, szemléletéről, a tudományos munkáról vallott felfogásáról, készültségének jellegéről általánosságban is szükséges szólni.
Pais Dezső – mint már utaltunk rá – mind középiskolás, mind Eötvös-kollégiumi idejéből elsősorban az irodalomismeret és az irodalomtudomány oldaláról kapott ihletéseket, következésképpen a tudományos pályakezdetben is e téren talált magának biztosabb kiindulási bázist, itt érzett magában elsősorban kutatói hivatottságot, s e körben jelent meg korai közleményeinek túlnyomó része is. Így a nyelvtudomány problematikája egyetemi éveit nem különösebben töltötte ki, készültsége e téren legföljebb minden szakmai dolog iránti fogékonysága és erős filológiai jártassága révén emelkedett az akkori átlagos tanárjelöltek szintje fölé. Maga is számos alkalommal utalt rá, hogy ő nem volt „linguista doctus”, s csak tanulmányai befejezése után, kedvtelésből kapott rá névtani témákra s ezeken keresztül a nyelvtudományra. Erről többek között így emlékezett: „A még Egerszegen készült, és onnan beküldött Helynévmagyarázatok című cikk a Magyar Nyelv 1911. évfolyamának áprilisi füzetében jelent meg, szinte egyidőben filológiai, illetőleg irodalomtörténeti dolgozataimmal… Méltányolták, főképpen Szily Kálmán, aki jeles fizikusból lett autodidakta nyelvész, és bennem is az autodidaktát fedezte fel, aminek – bevallom, nem bánom – később is megmaradtam. Ekként tettem az irodalomtörténettől fél jobbot vagy fél balt a nyelvészet felé, anélkül, hogy akkoriban tulajdonképpen gondoltam volna, hogy amit csinálok, az »nyelvészet«. De hogy egy ilyen fél ballépésnek valamikor az lesz a következménye, hogy Simonyit és Gomboczot követem a magyar nyelvészet tanszékén, nos ezt még két és fél évtized múltán is vad fantazmagóriának tartottam volna.” (Életem, emlékeim, találkozásaim: Minerva 1973: 178.)
Hogy autodidaktából kitűnő nyelvtudóssá nőtte ki magát, hogy alapvető kutatási készségeit e tudományban sok irányban kifejlesztett érdeklődéssel, mély anyagismerettel, széles körű szakirodalmi tájékozottsággal emelte magas szintre, ahhoz kétség nem férhet. Mégis, valahol a dolgok legmélyén van valami igazság abban, amit nem nyelvészeti alapképzettségéről, illetőleg e téren autodidakta voltáról maga is mondott: a nyelvészeti gondolkodásmód érvényesítésében, a teoretikus közelítés viszonylatában, a nyelvészeti módszertan és ennek kontrollja alkalmazásában e kiindulásnak a nyomai – ragyogó eredményei ellenére, illetőleg mellett is – itt-ott valóban fellelhetők.
2. A nyelvtudomány elméleti kérdései iránt nem volt megkülönböztetett hajlandósága, az üres, konkrét nyelvi anyagismeretre és anyagfelhasználásra nem támaszkodó elméletieskedést pedig nemcsak maga kerülte, hanem másoknál sem honorálta. Nem vallotta magát semmiféle nyelvészeti irányzat követőjének sem, bár kétségtelen, hogy munkássága lényegében az úgynevezett „budapesti nyelvészeti iskola” szemléletén és gyakorlatán épült föl és abba illeszkedik bele. Minden kötöttségtől idegenkedő, a gondolat szabad szárnyalására épülő felfogása abban is megnyilvánult, hogy a nyelvészeti módszertant sem kedvelte. Noha elsősorban a történeti nyelvészet metodikai fogásait jól ismerte, és nagy általánosságban fel is használta, ha elgondolásait, megállapításait ezek valamilyen vonatkozásban keresztezték, nemegyszer túltette magát rajtuk. Az elvi-módszerbeli fékkel szemben tanúsított ellenállását többször meg is fogalmazta; pl.: „A szabványt különben a tudományban sem kedveltem, régen sem, és nem kedvelem most sem, mivel a fejlődés lendületének a kerékkötőjét látom az eleve rögzített módszerekben” (MNyTK. 140. sz. 11.). Mindez azonban nem jelenti azt, hogy dolgozataiból maga is nem szűrt le elméleti-módszertani jellegű tanulságokat, vagy hogy ilyenek monanivalójából nem világlottak ki a figyelmes olvasó számára. Csak nem öltöztetett semmit külön „elvi” köntösbe, s szigorúan a konkréttól haladt az elvont irányába.
Nyelvészeti felfogásában két, látszólag ellentétes tulajdonsága fonódott össze. Egyfelől, tudományos tételei kiindulásában, megalapozásában a nyelvi tényeknek, az adatoknak mindenek fölött kötelező számbavétele és feltétlen tisztelete; másfelől, tételei végkifejletében, következtetéseiben sokszor egyenesen szárnyaló fantáziája.
Nagyszerű filológiai iskolázottsága az adatgyűjtés és az adatfelhasználás mesterévé avatta. Igaz, hogy egyes közleményeit az adatok nagy tömegének felsorakoztatása zsúfolt benyomásúvá, nehezen áttekinthetővé, kevéssé olvasmányossá teszi; de a figyelmes, értő olvasónak végül is mindig rá kell jönnie arra, hogy a bőséges anyagfelhasználás nála sohasem öncélú, mindegyik adatának megvan a maga helye, funkciója mondanivalójában. A nyelvészeti anyagközlést különben is tudománya előbbrevitelében elsőrendű fontosságúnak tartja: „A tényeket magában foglaló anyag – írja – nemcsak nagy érték, hanem állandó érték. A tényekhez fűzött magyarázatok, elméletek elavulhatnak, téveseknek bizonyulhatnak, a tények azonban – ha óvjuk vagy legalábbis nem pusztítjuk el őket – megmaradnak és új – eredményesebb – feldolgozás alapjaivá lehetnek.” (MNyTK. 140. sz. 13.) Az természetesen magától értetődő alapkövetelmény volt nála – és ezt általános filológiai készségén kívül kivételes rendszeretete, precízsége is táplálta, hogy adatai mindig rendkívül pontosak, sokszorosan ellenőrzöttek, abszolút megbízhatók, forrásjelzetükben is mindig bizton visszakereshetők. Filológiai gondosságát jelzi, hogy nyelvtörténeti adatait – sok nyelvésztársával ellentétben – szinte sohasem másodkézből vette, hanem maga bányászta ki a forrásokból, a rejtettebbekből gyakran az utánanézés nem kis fáradságával. Munkásságának e vonásairól nyugodtan elmondhatjuk, hogy a magyar nyelvtudományban a filológiai készség és produkció terén nála különb mesternek senki sem bizonyult, s ha valaki a nyelvészeti filológia mindennemű csínját-bínját, fogásait el akarja sajátítani, akkor csak az ő cikkeihez forduljon eligazításért.
És ez a száraz, tényekhez rögződő, azokat halmozó eljárásmód ugyanakkor csapongó képzelettel, ragyogó fantáziával, páratlan ötletességgel járt együtt. Kötöttségeket nem tűrő, szabad szelleme itt talált magának megfelelő, néha talán túl is lendülő kifutást. Mindezzel a nagyszerű, időtálló kutatási eredmények egész sora is együttjárt ugyan, nem szabad azonban elhallgatni, hogy a feldúsított képzelet némelykor olyan megállapításokhoz vezette – ez különösen turkológiai és őstörténeti vonatkozásokban vált szembetűnővé –, amelyek már túlestek az ellenőrizhető, szolid tudomány határain. Merész következtetéseinek láncolata sokszor valóban lenyűgöző érdekességeket állít elénk, s a lánc egyes szemeiben rendszerint az időtálló érték is megvan, csak a merész következtetések egésze, végső kicsengése hagy bennünk itt-ott kétségeket. De ez a fantáziadús szárnyalás ugyanúgy Pais Dezső, mint a szinte földhözragadtnak tűnő adatfetisizmus.
Sohasem képzelte, hogy megállapításai örök érvényűek. Egyik szófejtő tanulmánya eredményeinek összegezéseként mondja: „…nem gondoljuk, hogy nem tettünk hibás fogásokat is, nem képzeljük, hogy a kapcsolatok, átmenetek, amelyeket itt megjelöltünk, mindenben megfelelnek a tényeknek, a valóban végbement folyamatoknak. De ha a nyelv és a lélek rejtélyes folyamatainak egykét számon kívül hagyott lüktetésére sikerült rátapintanunk, tévedéseink sem voltak hiábavalók.” (NyK. 49: 313.) Képzeletének magyarázataiban némelykor túláradó voltával maga is tisztában volt, de a tudományhoz a kétségeket is hordozó, merész következtetéseknek, akár a tévedéseknek a kockázatát nemcsak hozzátartozónak ítélte, hanem az útkeresés kikerülhetetlen kellékének tartotta, és tudatosan vállalta: „Nem azért – mondja egyes visszatartott publikációival kapcsolatban –, mintha féltem volna, hogy ellentmondanak, megcáfolnak, kimutatják, hogy keveset tudok vagy milyen sokat nem tudok. Ilyen jellegű félelmem szorosabb értelemben vett nyelvtudományi munkásságommal kapcsolatban sem tartozik a jellemvonásaim közé. Mindig vallottam, hogy kockáztatni kell a tévedést, ha nem akarunk egy helyben topogni, égből pottyant bálványok körül, vagy nem akarjuk önmagunkat bálványként kezelni és kezeltetni.” (MNy. 49: 278.) Vagy másutt: „Természetesen tudom és elismerem, hogy nem ritkán lehetnek esetek, amikor a vonatkozást [a személyneveknek viselőik tulajdonságaiból, körülményeiből való magyarázatát] én a magam asszociációival rájuk erőszakolom a nevekre, melyek nem tiltakozhatnak az ilyenféle – mint igen sok másféle – belemagyarázás ellen sem. Azonban hiszem, hogy a túlzásból eredő tévedéseket érdemes megkockáztatni.” (Névtudományi vizsgálatok. Bp., 1960. 102.) Persze, nem fogadta éppen túlzott lelkesedéssel, ha egy-egy megállapítása nem talált visszhangra – különösen török magyarázataiban volt erre viszonylag érzékenyebb –, de az ellenvéleménynél sokkal jobban bántotta az esetleges elhallgatás, a tudomásul nem vétel, melyet nem személyes, hanem tudományos etikai sérelemként élt meg.
Tudományos közleményeinek majdnem kizárólagos műfaja a cikk volt. Ennek legfőbb magyarázata erősen analitikus jellegű, a részletekbe elmélyedő, a tematika apróbb vonatkozásait is tüzetesen kitárgyaló, azokból finom következtetéseket levonó kutatási felfogása és gyakorlata. A részletkutatások fontosságát elvileg is vallotta, a tudomány előrevitelének egyik fő zálogát ezekben látta. Így az ő közlési területe, kutatási szenvedélyének, buzgalmának megjelenési színtere a folyóiratok világa volt, ehhez szokott hozzá fiatal kutató kora óta, s e mellett maradt késő öregségéig. Persze az apró cikkek, rövid közlemények százai mellett igen sok nagyobb lélegzetű, tartalmasabb, szövevényesebb problematikát is magában foglaló tanulmányt is írt, de általában ezekben is a részletek színes kidolgozása volt az uralkodó. Szintézisekre ritkán és akkor is meglehetősen korlátozott terjedelemben vállalkozott. Ilyenkor viszont hatalmas méretű problematikát is képes volt tárgyalásába bezsúfolni, mint például a régi magyar személynevek jelentéstanáról vagy a magyar szóösszetételekről írt fejtegetéseiben; illetőleg olyan nagyívű áttekintés is kikerült tolla alól, mint a magyar irodalmi nyelv fejlődéstörténetéről szóló. A könyvméretű, nagy művektől való idegenkedésére jellemző, hogy egyetlen ilyen produktumának, a magyar ősvallásról szóló kötetének a kiadását is hosszú éveken át halogatta, tologatta, részben külön-külön publikált cikkekre szabdalta, s az mint gyűjtemény – az ő kedvenc találmányszavával: gyűjtelék – csak halála után, egyik tanítványa gondozásában láthatott napvilágot. És a paisi analitikus feldolgozó szokásokhoz híven ez a mű is inkább egy nagy cikkgyűjteményt állított elénk, mint szorosabban összefüggő problematikájú szintézist. Hogy a nagyobb összefoglalásoktól mennyire húzódozott, azt jellemzően rajzolja meg Hadrovics László: „Valahányszor ilyesmire próbáltuk rávenni, pl. hogy rendezze sajtó alá egyetemi előadásait vagy jelentesse meg legalább az »Ősvallásunk nyelvi emlékei« című munkáját, amellyel már régóta foglalkozott, olyankor vagy az idő hiányára hivatkozott, később egyszerűen azzal ütötte el: utálok könyvet írni” (MNyTK. 140. sz. 29).
Mindezekkel együtt Pais Dezső nyelvtudományi életművének egésze a konkrét tudományos eredmények óriási halmazát szervesen összeillesztő, csodálatos gazdagságú, sok színben csillogó építmény, kincsesház. Befogja a magyar nyelvtörténetnek minden szakaszát, kiterjed a fontos területeknek úgyszólván mindegyikére, részdiszciplínáinak hosszú sorára. Pais élénken figyelt a jelenkor nyelvének eseményeire, jellegzetességeire is, számos közleménye bizonysága ennek. Mégis elsősorban ízig-vérig nyelvtörténész volt, a nyelv múltjának titkait fürkészte. Erre predestinálta filológiai beállítottsága, errefelé vitte erős történeti szemlélete, a magyarság régi életét, történetét, kultúráját, hagyományait megismerni vágyása; és persze erre a kutatási síkra helyezte korának elsősorban nyelvtörténeti érdeklődése, nagy elődeinek példája, a budapesti nyelvtörténeti iskola szemléletébe, hagyományaiba való természetes beilleszkedése. Múltunk értékelése, megismerésének a jelen és a jövő érdekében való hasznosítása eszmevilágának egyik központi eleme és áttételesen patriotizmusának is lényeges része volt. „Azonban mondhatná valaki – írja –, hogy a múltat mentjük, és ezzel egy visszahúzó erő érvényesülését mozdítjuk elő. Ámde az emberiség életében nemcsak haladás van, hanem folytonosság is. És a múlthoz való ragaszkodás a jövő fejlődésének egyik fő biztosítéka.” (MNyTK. 140. sz. 13.)
Pais Dezső a magyar nyelv történetét természetesen a nyelvi tények puszta megismerési vágyából, rég elmúlt nyelvi események, sajátosságok feltárásának igyekezetéből, elődeink nyelvi közlésmódjai iránti tudós kíváncsiságból is búvárolta. Kutatásai azonban sohasem voltak öncélúak, csupán a régmúlt nyelvi tények, formák felszínre hozására szorítkozók. Ő a nyelvi tények mögött mindig nagyon tudatosan a beszélő embert, a beszélő társadalmat, annak gondolkodásmódját, anyagi és szellemi műveltségét, történetének eseményeit is fürkészte, a nyelvi anyag vallomását mindig ilyen irányokban is puhatolta. A nyelvi elemeket nem lehet önmagukban vizsgálni, meghatározni – írja egyik szófejtésében: „ez a meghatározás meglehetősen üres abstrakció, amely egyáltalán nem érinti a dolog velejét: azt, hogy a nyelvelem mögött gazdag, sok mozzanatú élet van” (Melich-Eml. 311). Ezzel a törekvésével a magyar múlt, a magyar hagyományok széles körű tematikájú megismerésének – szinte mozaikkövekből rakva hatalmas épületet – olyan szolgálatokat tett, olyan rejtett, csak a nyelvi elemzés alapján megismerhető kincseket tárt föl, mint csak nagyon kevesen a magyar tudományosságban. És ezt nemcsak az eredmények hasznosításának komplexitásában, a beszélő ember nyelvhasználatából leszűrhető minél szélesebb körű ismeretek megszerzésének jegyében és céljából tette, hanem a nyelvhez való tudományos közelítés módja magát a kutatási aktust, elemzési folyamatot tekintve is a legjobb értelemben komplex, a tudomány interdiszciplináris követelményeinek megfelelő volt. Rendkívül elmélyültek voltak történeti ismeretei, nagy volt művelődéstörténeti fogékonysága, hajlama volt a sok szempontú, finom megfigyelésekhez, s a nyelv dolgait mindezekkel együtt szemlélte és magyarázta, a nyelvben nemcsak puszta, száraz, egzakt közlési rendszert látott, hanem azt gondolat- és műveltséghordozó voltának egészében tekintette, társadalmi, történeti, esztétikai stb. jelenségek együttesének fogta föl és vallatta. A nyelvtudós komplex szemléleti igényéről így nyilatkozott: „…amint az életet nem szaggathatjuk szét elszigetelt parcellákra, a tudományt is lehetetlen bizonyos határon túl felszeletelni. A tudomány műveléséhez mélységen kívül terjedelem is szükséges, illetőleg terjedelem nélkül nincs hova és nincs hogyan elmélyedni.” (FelsSz. 3: 108.) Továbbá: „Az irodalomtörténetet, filológiát számos éven át a nyelvészettel együtt műveltem, és később sem fordultam el tőle, mivel meggyőződésem, hogy a nyelvésznek mindenhez kell értenie, illetőleg jó volna, ha mindenhez értene, minthogy az esetek igen nagy hányadában csak így képes az élet és a világ teljességéből reális magyarázatokat találni, nem pedig túlságosan is magas röptű elméleteket gyártani.” (MNyTK. 140. sz. 12.) Ezért emlegette annyiszor, hogy az etimológia tudományát különösen kedveli és nagyra tartja, mert annak eredményes műveléséhez egyrészt a nyelvtudománynak úgyszólván minden területéhez érteni kell, másrészt széles körű általános műveltséggel, főként beható történeti-művelődési ismeretekkel is rendelkezni szükséges.
Adatokkal nemegyszer telezsúfolt, epizódszerű kitérőkkel is megtűzdelt közleményeinek nehézkességét érdekes, képzeletet mozgató fejtegetésein túlmenően is nagy mértékben oldja élvezetes, fordulatos, nagyon egyéni stílusa. Amennyire nem volt Paisnak eléggé sima, zökkenőmentes szóbeli kifejezőkészsége – és mivel ezt maga is tudta, legtöbb nyilvános élőszóbeli megnyilatkozását, mint egyetemi előadásait is, előre megírt szövegből, sokszor cédulákról olvasta –, annyira tudós mestere, szinte művésze volt az írásbeli előadásmódnak. Írásai – különösen ha kedvére való témában értekezett – tele vannak ízes, sajátos kifejezésekkel, egyéni szóalkotásokkal, jellegzetes mondatfűzésekkel, szellemes fordulatokkal. Értekező stílusának színessége, különleges formateremtő jellege azonban sohasem ment mondanivalója szabatosságának rovására: a nagyon pontos, kimért fogalmazás közleményeinek állandó jellemzője volt. Egészében a paisi írásmű mindenesetre a magyar tudományos prózának nagyon különleges, egyéni ízű stiláris változatát képviseli.
Kiváló stíluskészsége, szellemes előadásmódja, eredeti paisi fordulatai, csipkelődő humora vitatkozó szövegrészleteiben, sőt kifejezett vitacikkeiben bontakozik ki legjobban, leghatásosabban. A tudományos igazságot, a másokét éppúgy, mint a magáét, a szelíd nehezteléstől a félelmetes debatterkedésig széles skálán tudta védeni, s akit egyszer úgy istenigazában a tollára vett, az nem nagyon köszönhette meg, hogy vele szakmai ügyben összeakadt. A tények legtöbbször az ő álláspontját igazolták, némelykor azonban a szakmai szenvedély vagy a szubjektív beleszövődés talán túlságosan is elragadta.
Hadakozásai eléggé sok személyt érintettek, és többféle eredőből fakadtak. Mégis, voltak külön „kedveltjei”, akik dolgaira az áltagosnál epésebben reagált. Az elmés, de nem mindig megalapozottan nyilatkozó Moór Elemér kétségkívül vezeti csipkedettjeinek sorát, rá feltűnően sokszor vissza-visszatért (pl. MNy. 25: 390; 33: 275–9; 351: 60: 128; 61: 455–8; 68: 383–4; stb.). Szokatlanul hosszú közleményben sorolja föl a finnugor alapképzettségű, de magyar nyelvi dolgokban is gyakran véleményt nyilvánító Beke Ödön „vétkeit”, cikkének már a címe is sokat elárul: Imperativus a nyelvészetben (MNy. 48: 119–50). A sértett szakmai hiúság is kicsendül a Pillantások „A magyar nyelv szláv jövevényszavai” egynémely részletébe című cikkéből (MNy. 51: 386–90); ezt a címzett Kniezsa István, a jeles szlavista régi és meghitt viszonyukra való tekintettel is különösen zokon vette. Igen kemény – de jogos – ledorongolással írta meg nevezetes Tintahal-át helyesírási ügyekben (MNy. 51: 121–2). Időnként kapott tőle egy-egy vágást többek között Zolnai Gyula, Mészöly Gedeon, Horger Antal, Fettich Nándor, sőt Illyés Gyula is, de ők már a fentebb soroltaknál általában jóval visszafogottabb módon. Harcias állásfoglalásai közé sorakoznak a hazai marristák negatív szerepléséről szóló megjegyzései is (l. pl. MNy. 46: 195).
Vitastílusára – megannyi hasonló mellett – álljon itt jellemzőül csupán egy passzus, melyben Moór Elemérnek egy ’leves’ jelentésű török szó magyarázatához kapcsolódón üzent: „Én nem akarok minden lében, levesben kanál lenni, ezért szeretném, ha szegedi halászlészakértők valamelyike, mondjuk pl. a Népünk és Nyelvünk ezidei egyik nagy érdemű szerkesztője, Moór Elemér úr megjelölné, hogy az ujgur mün – γuzz stb. bün ’leves, lé’ feltálalása után milyen álláspontra helyezkedjünk az ujgur γuzz stb. leveskultúra szamojéd eredetének kérdésében, no meg azt is örömmel látnám, sőt fizetnék vagy két kamasszini áltörök halászlevet is a szegedi Kassban, ha ugyancsak Moór Elemér úr a Paistól lehetőségként felvetett magyarázat helyett a Bunger névre vonatkozólag egy szamojédoszlavisztikai – természetesen ahogy tőle megszoktuk: garantáltan biztos – megfejtéssel állna elő. – »Így etimologizálnak ők… « – fejezi be népies és nyelvész halászlé-tanulmányát Moros Ella [Moór Elemér]. Íme egy eset a sok közül, hogyan kritizálnak Moros Elláék – fejezném be talán én: Mahmud Al-Kasgari [Pais Dezső].” (MNy. 68: 384.)
Harcossága, a stiláris hevülettől időnként elragadt vitatkozó kedve nem mond ellent annak a ténynek, hogy a tudományt, a tudományos magatartást etikai igényességgel szemlélte és kezelte. Aligha tudta jobban felbőszíteni valami, mint amikor azt tapasztalta, hogy egyesek úgy írnak valamely szakkérdésről, hogy annak tudománytörténeti előzményeit nem ismerik, mások idevágó korábbi eredményeit elhallgatják, a spanyolviaszt önmagukat előtérbe tolva feltalálják. „Egyébként miután úgy fordultak a dolgok – írja egyik visszaemlékezésében –, hogy az irodalomtörténettől átváltottam a nyelvészetbe, mesteremnek itt is Horváth Jánost vallottam és vallom, főképpen abban, hogy a tudományt jelentékeny mértékben erkölcsi teljesítménynek tartom” (MNyTK. 99. sz. 27). Némelyek hiúsági megnyilvánulásként rótták fel neki, hogy haragudott, ha valamelyik megállapítását nem idézték, és egyszer-egyszer a Magyar Nyelvben mások közleményeihez lábjegyzetbeli epés megjegyzéseket is tett emiatt. Pedig általában csak arról volt szó, hogy a szakirodalmi előzmények korrekt említésének mellőzését nem tartotta becsületes eljárásnak, akkor sem, ha róla, akkor sem, ha másról volt szó; az eltussolt előzményből pedig érthető módon a saját véleménye jutott leginkább eszébe. Ő maga egyébként a legtisztább példáit nyújtotta az előző kutatók munkája megbecsülésének: akár a legapróbb kérdésről írva is megadta annak tudománytörténeti hátterét, nagyobb lélegzetű témáinál pedig ez rendszerint tüzetesen, kritikailag is elemző tárgyalássá vált.
A tudományos etikához, a tisztességnek, az elődök munkáját is elismerő méltányosságnak a követelményéhez hozzászámította a rend, a pontosság igényét is. A pontatlan közlések, laza fogalmazások, hanyag odavetések könnyen kihozták sodrából, e vétségeket írásaiban is gyakran szóvá tette. Volt is rá joga ítéletet mondani, hiszen a maga teljesítménye a tudomány színterén is a gondosság, precízség példaképe volt. Etikai magatartása elsősorban szerkesztői tevékenysége során vált nyilvánvalóvá, melyre más összefüggésekben még visszatérünk.
Tudományos munkásságának zömét kedvenc folyóiratának, a Magyar Nyelvnek a hasábjain tette közzé. Ez nem szerkesztői előnyeinek kihasználása volt, hiszen közleményeit általában máshol is könnyen el tudta volna helyezni; igényeltek, kértek is tőle cikket elégszer. De hangoztatott elve volt, hogy a szerkesztő, ha bármily apróságot is, folyóiratának minden számában írjon valamit. Innen is van, hogy más nyelvészeti orgánumokban – még a Magyar Nyelvőrben és a Nyelvtudományi Közleményekben is – viszonylag ritkán adta közre tanulmányait.
Tudományos közleményeinek sajátos vonása, hogy azokból valósággal kisugárzik a tudomány iránti általános rajongása, közelebbről pedig az éppen adott tárgy iránti hallatlan érdeklődése és szeretete. Valamely fogasabb probléma megoldásának szinte gyermekiesen tudott örülni, s majdnem ünnepként élte meg egy-egy cikkének megjelenését, de még a korrektúra megérkezése is kifejezett örömöt jelentett számára. Nagy időt átfogó tudományos munkásságának eredményeit, beleértve az ötlet szintjén fölvetett megjegyzéseit is, mindvégig igen tüzetesen számon tartotta, ismeretüket másoktól is várta vagy legalábbis remélte. Legmerészebb ötleteire is jobban elviselte az esetleges kritikus, ellenkező reflexiót is, ha látta, hogy felvetései figyelemre, regisztrálásra találtak. Gazdagon áradó feltevéseit is általában abban a meggyőződésben bocsátotta útjukra, hogy azok – akár a kiváltott ellenvetésekkel is – a tudományos igazság felé segítenek haladni, amikor is a közelítés, megtalálás lehetőségeinek keresése az igazi érdem, a személyes vetület ebben csak másodlagos. Aki ismerte, tudja, hogy nem valami kötelező stiláris szólam vagy éppen álszerénység, hanem inkább önirónia, de mindenképpen az igazságkeresésben való őszinte hit van benne szavaiban, amikor ezt írja: „Titokban bízom abban, hogy a további vizsgálódások folytán egyik-másik novellarészletem esetleg valószínűséggé erősödhetik, vagy ha nem, az ellentmondást és cáfolatot kihíva, előre segíthet bennünket – engem vagy másokat – az igazság felé való haladásunkban” (MNy. 49: 280). Megírt ötleteivel önmaga utólag is számtalanszor tovább küzdött, kétségekkel és bizakodással elegyesen várta fogadtatásukat. A táltosról való szófejtésének végén írta: „Kíváncsi vagyok, hogy a SzófSz. – reméljük hamarosan elkövetkező – 2. kiadásában milyen fogadtatásban lesz része az egykor közölt ötlet jelenlegi terjengős kifejtésének” (I. OK. 12: 277). „Na mit szól hozzá, amit írtam?” – kérdezte sokszor élőszóban is, s szinte drukkolva várta rá a választ.
3. Ha Pais Dezső nyelvtudományi munkásságának általános, fő jellemzőit a magyar nyelvtudomány történetében úgy próbáljuk mérlegre tenni, hogy tudományszakunk legkiválóbb, valóban tudománytörténeti szerepű, jelentőségű alakjaihoz mérjük, akkor nagy vonalakban, csak egy-egy fő sajátságot, jellemző mozzanatot kiemelve, a következő összevetést tehetjük.
Megvolt benne Simonyi Zsigmondnak a nyelvtudomány művelésére egy életet föltevő, rááldozó hallatlan odaadása, szinte aszkétikus vállalása, hasonló volt munkásságuk méreteinek impozánssága, és rokon volt történeti nyelvszemléletük számos vonása; Pais azonban a történeti nyelvészetben filologikusabb, akkurátusabb felfogású és gyakorlatú volt nagy elődjénél, viszont a nyelvtudomány jelenkori praktikumai iránt – ha nem is hiányzott – kisebb volt az írásra, cselekvésre irányuló hajlandósága. Nyelvtudományunk történetében csak Melich Jánoshoz lehet mérni vibráló szellemét, szárnyaló fantáziáját, ragyogó ötletességét; de sokszor csapongó gondolatait feszesebb, rendezettebb formában tudta előadni zseniális nyelvésztársánál, viszont kevésbé szilárd, utólag nem mindig tartható ötleteivel nehezebben, kevesebb visszavonulási szándékkal tudott szembenézni amannál. A nagy távlatokban átgondolt, elméleti megalapozottság, a szintetikus szemléletmód, a részkérdéseken, epizódszerű kizökkenéseken való nagyvonalú áthaladás tekintetében elmaradt Gombocz Zoltántól; az általánostól különböző, fogas nyelvi dolgokat is tudomásul vevő, azokat leküzdeni igyekvő feladatvállalásban, a problémamegoldó találékonyságban azonban felülmúlta közvetlen katedrai elődjét. A nemzeti tudományosság tárgyáról, céljáról, tudatformáló hivatásáról, a szolid kutatói magatartásról, a tudományos etikáról stb. vallott felfogása nagyon egyezett kortárs-barátjáéval, Bárczi Gézáéval; de a tudományos kérdések megközelítési módjában, a szintetikus és az analitikus szemlélet és gyakorlat dolgában már távolabb estek egymástól.
Az mindenesetre bizonyos, hogy Pais Dezső bírt a nagy formátumú tudományos egyéniségek igen számos vonásával, ha – az emberi alkat összetettségénél fogva – nem is ötvözött össze magában minden e vonatkozásban lehetséges tulajdonságot. És bizonyos, hogy az a szerep, amelyet – tanári, emberi kvalitásait most nem is számítva – mint tudós, mint az egzakt tudomány művelője betöltött, a hazai nyelvészet történetének különlegesen számon tartott alakjai közé emeli.
4. Eme néhány, Pais Dezső nyelvtudományi munkásságát jellemző általános szempont felvetése után nézzük most már konkrét életművét a nyelvtudomány tőle művelt részterületei szerinti bontásban, persze azzal a szükséges korlátozással, hogy az ezernyi mozaikból csupán a legjellemzőbb, legfontosabb eredményeket emelhetjük ki, kényszerűen lemondva a tüzetesebb kritikai elemzés igényéről. Mindehhez elöljáróban meg kell jegyezni azt is, e számbavételben is csak nagyon megközelítő időrendben lehet haladni, hiszen munkássága szerteágazó területeinek, művelt részdiszciplínáinak legtöbbje Pais életművének egészét átfogja, átszövi. Egyébként magától értetődő, hogy számos, főként nagyobb lélegzetű közleményét nem is lehet tárgykörileg egysíkúan minősíteni, az általa művelt kutatási területek közül csupán egyikbe sorolni, részben az egyes nyelvtudományi problémakörök összekapcsolódása, részben az ő sokoldalú közelítései, kitekintései okából sem.
A) Az irodalomtörténeti érdeklődés irányába nemcsak pályakezdőként indult el, hanem miután a nyelvtudományhoz kötötte munkásságát, a kezdeti vonzalmat akkor sem adta föl. Szilárdan hitt a nyelv és a szépirodalom élete, története szálainak egybekötöttségében, következésképpen tudományaik szoros kapcsolataiban, egymásra utaltságában, és ezt a felfogását munkásságával bizonyította is.
Három, korán megírt terjedelmes közleményében (ItK. 21: 32–57, 171–86, 312–27; It. 2: 518–27, 3: 366–82) szinte átfogta Kemény Zsigmond egész pályáját. Ezekben az értekezésekben – amelyek a Kemény-stúdiumok legjobbjai közé tartoznak – mint maga megjelölte, „irodalmi szociológiát” és „szociális pszichológiát” igyekezett nyújtani, ahol is egyfelől az író és a környező társadalom viszonyának, másfelől az író lelkivilága alakulásának elemzése játszik főszerepet. Azt lehet találgatni, hogy a fiatal Paisnak a tárgyválasztás visszatérő sorozatában és a tanulmányok nagyon pozitív hangvételében Keményhez fűződő viszonya milyen megérzések, vonzalmak alapján előlegeződött; az azonban több lehet az utólagos belemagyarázásnál, hogy a két személy jelleme, gondolatvilága, életsorsának alakulása közt feltűnően sok a rokon vonás. A Kemény-témákhoz Pais még később is vissza visszatér.
Ha a Keménnnyel való foglalkozást terjedelemben és mélységben meg sem közelíti, Pais munkásságában sok más, időben elszórt nyom van kifejezetten irodalomtörténeti problémák számontartására. Többek között írt Janus Pannoniusról, Balassiról, Zrínyiről, Madáchról, Aranyról, Eötvösről stb., különféle adalékokat nyújtva életükhöz, műveikhez.
Mindezzel azonban korántsem merül ki az a témakör, amely Pais Dezső munkásságát az irodalomtudományhoz, pontosabban ahhoz is kapcsolja. Nyelvészeti, közelebbről etimológiai-szótörténeti búvárlataiban igen fontos és időben is sokszor visszatérő részleget alkotnak azok a tanulmányai, amelyek a magyarság szellemi műveltségének a kérdéskörét érintik, és legtöbbször valamilyen szálakkal az orális irodalmi hagyományok témájába vágnak. Ezekre más összefüggésekben alább még visszatérünk.
Az irodalom iránti megkülönböztetett érdeklődés domborodik ki Pais munkásságának abban a részlegében, amely a magyar irodalmi nyelv kérdésköréhez kapcsolódik. Ő irodalmi nyelven sohasem csak a szépirodalom nyelvét értette, hanem ezt egyrészt műfajilag jóval tágabban, az írott nyelv szélesebb körére vonatkoztatta, másrészt az egzaktabban nyelvi tényezőket, a nyelvi egység, eszmény, norma ügyét tartotta benne meghatározónak. Ide vágó legfontosabb tanulmánya kétségkívül az 1952. évi szegedi nyelvészkongresszuson rövidítve elmondott, majd írásban teljesebb terjedelmében közzétett előadása: A magyar irodalmi nyelv (I. OK. 4: 425–66 és MNyTK. 83. sz. 125–66). A saját vallomása szerint régóta szívéhez nőtt és vagy három évtizeden keresztül fejlesztgetett, alakítgatott témát – nála viszonylag szokatlanabb módon – nem analitikusan, hanem szintetikusan ragadja meg, végigvezetve a magyar írásbeliség évezredes távlatain, igen széles történeti, művelődési, irodalmi, iskola- és nyomdászattörténeti alapozással. A tanulmány jelentőségét újdonsága és ösztönző perspektívái szempontjából hadd jellemezzék itt a különben mindig igen szigorú kritikus Kniezsa István szavai: „Pais Dezső akadémikus előadása rám szinte lenyűgözően hatott. Tudni kell ugyanis, hogy az irodalmi nyelv kialakulásának kérdésével nálunk eddig voltaképpen nem foglalkozott senki. Mindaz tehát, amit itt összefoglalt, nemcsak felépítésében, hanem részleteiben is saját egyéni munkája. Ezért hatott az előadás ránk, de főképpen rám, a szenzáció erejével, amelyről eddig nemcsak semmit sem olvastunk, de még beszélni sem beszéltünk.” (I. h. 475.)
A hazai nyelvtudomány történetében valóban úttörő jelentőségű munka megindítója lett a témakör számos részletét, időszakaszát kidolgozó tanulmányok egész sorának, köztük több nagy monográfiának és gyűjteményes kötetnek is. Közülük hadd emlegessünk föl csupán kettőt, amelyben Pais Dezsőnek közvetlen része is volt, egyfelől mint a kötetek szerkesztőjének, másfelől mint az előszók írójának: Nyelvünk a reformkorban (Bp., 1955.); Dolgozatok a magyar irodalmi nyelv és stílus történetéből (Bp., 1960.). Mindkét terjedelmes kötet szerzői analitikus részletességgel bontanak ki hazai szakirodalmunkban korábban nem, vagy alig érintett irodalmi nyelvi, stilisztikai, tudomány- és nyelvműveléstörténeti problémákat. Pais pedig e gyűjtemények előszavában részben további reflexiókat fűz a magyar irodalmi nyelv történetéről írott összefoglalásához és e kötetek egyes tanulmányaihoz, részben újabb gondolatokat, szempontokat fogalmaz meg az irodalmi nyelv és stílus kutatásáról általában.
B) Kezdő irodalomtörténeti munkásságával szinte egy időben fordult Pais Dezső figyelme – mint említettük, szülőföldi hatások ösztönzésére – a névtudomány felé. És hamar kiderült, hogy ennek mindkét ága: a földrajzi nevek és a személynevek kutatása nemcsak egyaránt nagyon érdekli, hanem mindkét vonatkozásban kiemelkedő, tudománytörténetileg is meghatározó teljesítmények letéteményese.
1911-ben, ide irányuló tevékenységének indulásaként Helynévmagyarázatok címen már csokorba kötötte egész sor Zala megyei meg máshonnan való név eredetének megfejtését (MNy. 7: 166–70), s ettől kezdve több mint hat évtizeden keresztül a nevek tucatjainak adta gondos adatolású élettörténetét és ötletes magyarázatait. Felsorolni e helyütt még a legfontosabbakat, legérdekesebbeket is sok lenne; de hogy a témákból némi ízelítőt adjunk, íme néhány, elsősorban szélesebb nyelvi mezőre is kitekintő közleményeinek címeiből: Az aszó elhomályosult összetételei (MNy. 8: 391–401); A turóci fennsík helynévtörténete (MNy. 19: 72–6);
Kecskemét (NéNy. 2: 24–40); Az Anonymus féle „portus greci” és rokonsága (MNy. 44: 107–13); A római castellum szláv-magyar folytatásai (MNy. 45: 107–15; l. még MNy. 47: 84–6; AntTan. II, 144–7); A szabad helynévi alkalmazásaihoz (MNy. 53: 52–66); A régi úton a veszélyben forgó Tátika védelmére (MNy. 60: 104–14); stb. E tanulmányaiban is tudatosan érvényesíti azt a magyarázati elvét, amit aztán személynévvizsgálataiban emel még kidolgozottabbá, hogy tudniillik nem egyedi névelőfordulásokra figyel, hanem a valamilyen szempontból összetartozó neveket együttesen veszi számba, ahogy ő mondja, „szerves tulajdonnév-csomók”-kal foglalkozik. Egyébként mindegyik idevágó közleménye az oklevéltan, a településtörténet, a történeti földrajz rendkívül széles körű ismeretét tükrözteti.
Nem kisebb a számuk, de talán még nagyobb a kezdeményező, ösztönző szerepük a magyar személynévadásra vonatkozó kutatásainak. E tekintetben legnevezetesebb teljesítménye a Régi személyneveink jelentéstana című tanulmánya (MNy. 17: 158–63, 18: 26–34, 93–100), amelyben az Árpád-kor okleveleinek magyar nyelvű szórványanyagában található személyneveket csoportosítja a névadás indítékai figyelembe vételével. A kor gazdasági, társadalmi, művelődési viszonyaiból, gondolkodás- és hiedelemvilágából vezeti le a névadási szokásokat, s egyúttal az elemzett nevek alapján következtet is e viszonyokra. A jelentéstannak a személynévvizsgálatba való nagyarányú bevonásával, illetőleg a tipológiai szempont érvényesítésével ez a munkája követőinek, tanítványainak egész sorát ihlette meg hasonló témák kutatására. Szempontok Árpád-kori személyneveink vizsgálatához címen (Névtudományi Vizsgálatok. Bp., 1960. 93–105) még egyszer visszatért e tárgykörre, az úgynevezett névvonatkoztatásnak (név és viselője kapcsolatának) problematikáját taglalva. – Nagyszámú cikkben közzétett egyéb személynév-magyarázatai között több olyan is található, amely azonos etimológiai alapokból kisarjadt névcsaládokkal foglalkozik, így például a Teobald (MNy. 9: 31–3), a Sixtus (MNy. 12: 365–70), a Philippus (MNy. 2 1: 109–14), az Anianus (MNy. 29: 109–12) magyar megfelelőivel.
Mindezeken túlmenően filológiailag legjobban körüljárt, adatokkal, érvekkel legrészletesebben alátámasztott hely- és szeménynévmagyarázatai azok, amelyeket kimondottan történeti-művelődéstörténeti kérdések megoldásának eszközéül használt fel. Ezekre is más összefüggésben térünk vissza.
C) Pais Dezső etimológiai munkásságának a tulajdonnevek mellett másik fő területe a magyar nyelv közneveinek (szavainak) történetével való foglalkozás volt. Mivel a magyar tulajdonnévanyag jó része is köznévi eredetű, magától értetődik, hogy ezek már személy- és földrajzinév-magyarázataiban is igen sűrűn szerepelnek. De se szeri, se száma azon cikkeinek, amelyek teljesen vagy nagyobb részben kívül esnek a tulajdonnévi problematikán, és köznevek etimonjára, alaki és jelentésbeli változásaira, társadalmi-művelődési hátterére, családosulására stb. nyújtanak új, értékes tudnivalókat. Csak példaként: jövevényszavak, melyek között a tőle török eredetűeknek tartottak (bocsát, búcsú, csepű, illik, olló, tábor stb.) dominálnak; továbbá más nyelvi eredetűek (darabont, munka, part, puli, rér stb.). De ezeknél is jóval nagyobb a számuk a magyar nyelv saját elemeiről szóló cikkeinek; néhányuknak itt csak címszószerű említése többnyire még számos hozzájuk tartozó más szó vizsgálatát is takarja: bezzeg, egy, eped, falu, fene, fitos, furcsa, holló, így, kísért, koplal, kopó, ólálkodik, szárcsa, szilánk, tetem, üldöz, vánszorog stb. Főként ez utóbbi csoportból kerültek ki azok a nagyobb lélegzetű tanulmányai, amelyekben egyes szócsaládok egész történetét göngyölíti fel rendkívül nagy filológiai apparátussal: Meddő (MNy. 25: 345–57) Fon (NyK. 48: 274–84); Az uráli és altaji tap ’fogni’ szócsalád (NyK. 49: 295-313); Rengeteg (MNny. 4: 309–31); Bíbor, búb, bibircsó (MNy. 49: 76–91); Haj-huj-kaját. Hangutánzó, hangkifejező szavaink néhány ősi rokonságban levő csoportjáról (Zenetudományi tanulmányok. Bp., 1957. 133–58); Szer. Egy szószervezet szétágazásai a magyarban és más finnugor nyelvekben (NytudÉrt. 30. sz.); stb.
Itt, nyelvünk ősi és belső keletkezésű szóelemeinek tárgyalásában volt Pais Dezső különösen nagy mester volt az első a magyar etimológiai kutatás történetében, aki szakított azzal az addig eléggé általános – és sajnos még ma sem eltűnt – gyakorlattal, amely az ősi (uráli, finnugor, ugor rokonság köréből kisarjadt), valamint a magyar nyelv külön életében keletkezett szavakat önmagukban, elszigetelten vizsgálta, illetőleg vizsgálja, holott ezek általában széles etimológiai kapcsolatokban terebélyesednek ki a magyarban. Mint Pais maga mondja: „Régóta, jóformán nyelvtudományi törekvéseim megindulásától kezdve irányít etimológiai munkálataimban több-kevesebb tudatossággal az a felfogás, hogy nem elég, sőt igen gyakran helytelen néhány innen-onnan kikapogatott nyelvelemet rokonná ütni, hanem mivel minden nyelv szervezetekben él, az etimológiai kutatás terén is szervezeteket kell felismerni” (NyK. 49: 295). Ennek az etimológiai szemléletnek kezdeményező, illetőleg továbbfejlesztő hatását követői igazolják, megbízható eredményeit pedig az újabb etimológiai összefoglalások ismerik el.
D) Legtöbb eddig emlegetett tulajdonnévi és köznévi vizsgálata is mind a bizonyító anyagot, mind a leszűrt eredményeket tekintve a történeti-művelődési észrevételek, tanulságok garmadáját rejti magában. Sorukból azonban föltétlenül külön kiemelést is érdemelnek azok a dolgozatai, amelyek kifejezetten a régi – honfoglalás előtti, körüli, utáni – magyarság sorsának, életkörülményeinek, anyagi és szellemi kultúrájának felderítési szándékával vallatják a nyelvi anyagot. Ahogy Pais minősíti őket: „alkalmazott művelődéstörténet” a lényegük.
Az e témájú, célzatú tanulmányai közül mind terjedelmi szempontból, mind a mondanivaló súlya, fontossága tekintetében a legnagyobb figyelemre kétségkívül a szellemi élet kérdéskörébe vágók tarthatnak számot. Ezek egy része a honfoglalás előtti magyarság (ősmagyarság) hitvilágával: sámánizmussal, révülettel, lélekképzetekkel, jó és ártó szellemekkel, babonasággal, varázslással, halotti siratással, tabuval, totemmel stb. foglalkoznak: Áld, átkoz (MNy. 48: 61–8); A táltos meg az orvos (I. OK. 12: 261–95); Reg. A régi magyarság szellemi életének kérdésköréből (Magyar Századok. Bp., 1958. 5–23); A finnugorság lélekképzetei és rájuk vonatkozó kifejezései (NytudÉrt. 40. sz.
282–7); Gajdol (MNy. 60: 31–47); Tündér (MNy. 61: 289–8); stb. Ezeken kívül persze még számos szómagyarázata célozza meg elsősorban e témakör valamely részletét, így például az agyafúrt, szemfényvesztő, turul stb. szavak keletkezésének és jelentéstörténetének a bemutatásával.
Nem kisebb jelentőségűek a magyarság szellemi művelődésének honfoglalás utáni idejére vonatkozó kutatásai sem. Az előbbi témák folytatása mellett itt figyelme fokozottabban az orális hagyományok fenntartása, a népi és udvari mulattatás, az éneklés-zenélés, az ördöngösség, bűbájosság, csalás stb. felé, illetőleg az ezeket művelő csoportok, bennük a deklasszált elemek felé is fordul: Árpád- és Anjou-kori mulattatóink (Kodály-Eml. 95–110); Középkori diákjaink és a krónikákbeli hétmagyar-gyiák-lázár mozzanatok (FilK. 4: 671–6, valamint MNy. 63: 442–53); A garaboncás és társai (MNy. 63: 442–53); Ál, álnok, alak (MNy. 70: 257–69, 396–406); stb. És ugyanez a témakör jelenik meg még számos más szó magyarázatából (galád, tréfa, megtorol stb.) kihámozva.
A fentebb említett cikkek, tanulmányok jó része is benne foglaltatik Pais Dezső posztumusz munkájában, A magyar ősvallás nyelvi emlékei-ben (Bp., 1975.). E valóban könyvméretű Pais-mű azonban nemcsak ezek ismétlése, gyűjtelékbe állítása, hanem több annál. Egyrészt hátramaradt kéziratai alapján kiegészítéseket is tartalmaz korábban publikált írásaihoz, pl. a tündér-re, turul-ra stb. vonatkozóan. Másrészt és főként egész sor, addig meg nem jelentetett fejezet található benne a néző és látó, a manó, a boldog, az őrül, a búsz, az isten és ördög terminusokról mint az ősi magyar hitvilág tanúságairól.
A művelődéstörténetnek a központban állása mellett Pais Dezső munkássága a régi magyarság történetének még számos más mozzanatára kiterjedt. Hogy csak felsorolásszerűen utaljunk a legjellemzőbb csomópontokra: A magyarság honfoglalás előtti történetére vonatkozóan foglalkozott a Gordasz és Muagerisz fejedelmek esetleges magyar kapcsolataival, a Nyék és a Keszi törzsnévvel, a karcsa, gyula, kündü, úr, győ, bő méltóságnevekkel, az ogur népnévvel, a magyarság hun hagyományaival stb. A honfoglalás utáni időkből a magyarsággal érintkező népek, néprészek, így a kunok, a székelyek, a kék-kend nép, a Nyugat-Európából betelepedett hospesek stb. problematikája is többször megragadta; a régi magyar személynevek, így Árpád családjának nevei, továbbá az Ölbő, Kál, Bulcsú stb. nevek mögött levő történeti kérdéseket is bőven fejtegette; búvárkodott Buda és Pest keletkezésének ideje körül; stb.
Külön fejezet az Anonymussal, illetőleg Anonymus nyelvi anyagával kapcsolatos témákban való elmélyedése. A Névtelen latin szövegének szakszerű, pontos fordítása (Magyar Anonymus. Bp., 1926.) mellett ő szolgáltatta azt a jegyzetanyagot, amelyben a nyelvi és tárgyi magyarázatok, adalékok bőséges tárháza található (Scriptores Rerum Hungaricarum I. 33–117). És mindehhez jön még igen számos, P. mester gesztájához valamilyen szállal fűződő egyéb, sokfelé elszórt észrevétele.
Amikor Paisnak őstörténeti-ősműveltségi búvárlatairól beszélünk, nem szabad elhallgatnunk, hogy főként ide vágó etimológiáiban vannak bizonytalanságok, sőt tévesztések is. Ez legnagyobbrészt törökből való magyarázataira vonatkozik, amelyeket pedig nagy kedvvel, majdnem szenvedéllyel művelt. Ebbéli törekvései – már említett esetleges ifjúkori indíttatások mellett – főként azzal magyarázhatók, hogy az ő pályájának induló szakasza és jó része a magyar őstörténet és benne a nyelvészeti őstörténet törökös divatjának, török romantikájának egyik csúcsára esett, s ebből magát – mint sokan mások sem – nem tudta, nem is akarta kivonni. Amellett az ő kezdő idejében a turkológiának mind a nyelvi forrásanyaga, mind módszertana messze elmaradt a későbbi-mai állapotától, és Pais nem is volt turkológus. Török szó- és névmagyarázatai miatt – többnyire élőszóban – eleget csipkedte őt a turkológus Ligeti Lajos is, a turkológiában is jártas szlavista Kniezsa is. Bárczi Géza baráti kritikája e téren már sokkal szelídebb és méltányosabb: „Ő maga jól tudja, hogy török etimológiái nem mindenkor meggyőzőek, de azt is tudja, hogy a tudósnak, főleg ha új utakon jár, a tévedés veszélyét is vállalnia kell” (Pais-Eml. 14). Való igaz, az őstörténet mint műfaj, illetőleg a magyar őstörténet adathiánya szükségessé is tette a merész következtetéseket, s szinte magától értetődően keltette föl Paisnak eredendő fantáziáját, hívta elő ötleteit, amelyeket ő rendszerint a török nyelvi anyag irányában vezetett le. (A tőle mélyen ismert és szigorúan kezelt magyar nyelvi anyagban ezt jóval kevésbé engedte meg magának.) Ősmagyar ügyekben való állásfoglalásaira maga mondja tréfás öniróniával: „Nekem viszont megvan az a – gyakran talán ön- és közveszélyes – hajlandóságom, hogy több irányban ötlöm és okoskodom, és ezeket az okoskodásváltozatokat nem rejtem véka alá” (MNy. 56: 77).
De Pais Dezső munkásságának ebben a közvetlenebbül történeti-művelődési vonatkozású, jórészt a magyarság életének viszonylag korai szakaszaira irányuló részlegében nem is az a leglényegesebb, hogy egyes etimológiai magyarázatai és az azokból levont egyes következtetések nem mindig állják ki a kritikát, illetőleg az idők próbáját. Ide sorolható egyes tanulmányainak, főként pedig ezek összességének értéke alig kisebbedik ezáltal. A lényeg ugyanis az, hogy a nagy filológiai apparátussal összeszedett, nagy történeti érzékkel csoportosított, nagy aprólékossággal, komplexen elemzett nyelvi anyaga olyan ismeretek gyűjteménye, amelyeket a nyelvtudományon kívül más tudományágak oldaláról nem vagy alig lehet megközelíteni, és amelyek a rokon tudományok számára többrendbeli hasznosítási lehetőségeket, kiindulópontokat szolgáltathatnak. Ezek jó része alkalmasint még nincs is megfelelően kiaknázva.
E) Pais Dezső a magyar nyelvemlékeknek nemcsak legkitűnőbb ismerője volt, hanem munkásságában ezek problematikája többrendbeli megközelítésben is bőven szerepel. Általában is foglalkozott a magyar nyelvemléktípusokkal és megnevezéseikkel (MNy. 24: 338–40), és megfogalmazta a nyelvemlékségnek a korábbi felfogásnál jóval helyesebb, korszerűbb meghatározását (MNy. 45, 310–4). Azzal a korábban elterjedt nézettel szemben, amely nyelvemlékeink sorát a XVI. század első harmada után lezárná, ő így látja a kérdést: „Nyelvemlék minden írásos feljegyzés, amely a múlt nyelvi megnyilvánulásait rögzíti meg, tekintet nélkül tárgyára és céljára” (uo. 310). – Jakubovich Emillel társulva kiadta a korai magyar nyelvemlékek máig is kézikönyvül használatos, kitűnő filológiával egybeállított gyűjteményét, az Ó-magyar olvasókönyv-et (Bp., 1929.).
Részletes tanulmányban dolgozta föl az egyik legkorábbi és legfontosabb magyar szórványemléket: A veszprémvölgyi apácák görög nyelvű oklevele mint nyelvi emlék (Szent István-Eml. 2: 605–42). Ez az 1938-ban írt kismonográfia e műfajnak tulajdonképpen az első érdemleges terméke, részben mintát is mutatva a későbbi ilynemű művek sorának. Több ízben is foglalkozott a Tihanyi alapítólevél keletkezésének, írójának, jellegének kérdésével (Száz. 78: 232–40; MNy. 51: 3–9; stb.). Közzétette a Halotti Beszéd és az Ómagyar Mária-siralom „olvasatai”-t, amelyek az ómagyar nyelv tőle vallott felfogású hangzásáról és szövegértelmezéséről adnak képet. A Mária-siralom egyes nehezebb szövegrészeinek magyarázatára külön cikkekben is többször visszatért (MNy. 28: 47–51, 46: 45–53 stb.). Hozzászólt a magyar rovásírás emlékeinek különféle vonatkozásaihoz.
F) Ahhoz képest, hogy a „budapesti nyelvtörténeti iskolá”-nak milyen erős volt a hangtörténeti kérdések iránti – művek, tanulmányok sorozatában is megnyilvánuló – érdeklődése, Pais Dezső kifejezetten e részstúdiumba illeszthető tanulmányt viszonylag kevesebbet írt. Munkásságát azonban a hangtörténeti problematika mégis nagyon átszőtte: nemcsak mindig ott volt nyelvtörténeti megoldásai mögött, hanem ide vágó sokirányú, fontos észrevételeinek sorozatából szinte egy önálló magyar hangtörténet kitellenék. Legfontosabb meglátásait e téren össze is foglalta: Irányelvek a magyar hangtörténet tárgyalásában (MNy. 46: 8–51, 97–113). Ez a dolgozata legkitűnőbb írásai közé sorakozik, a benne levő szemlélet újdonságaival számos ponton túlhaladja elődeit, köztük Gombocz hangtörténeti felfogását is.
Néhány tanulmánya azért belevág a régi magyar hangrendszer egyes elemeinek, illetőleg jelenségeinek a részletesebb megvilágításába is. Így a vonatkozó ismeretanyagot jelentékenyen előreviszi az ly hang történetével kapcsolatos megjegyzéseivel (MNy. 29: 43–6, I. OK. 7: 103–16), az í-zés kialakulásának megvilágításával (NyK. 52: 282–94), a különféle típusú kettőshangzók fejlődésére vonatkozó nézeteivel (NyK. 44: 326–32, MNy. 30: 304–6, 32: 106–10), a ß hang kérdésének elemzésével (MNy. 52: 15–9), a hangrendi kettősségről mondottakkal (MNy. 56: 311–5) stb.
G) A történeti nyelvtan témaköre nyelvtudományi munkásságának korai szakaszától érdekelte, legtöbb ide csoportosuló közleménye azonban pályájának második feléből való: akkor ez irányú munkássága nagyon – szinte figyelmének központjába kerülve – kiterebélyesedett.
A történeti alaktanban legtöbbet és legrészletesebben az összetételek kérdése foglalkoztatta. Ebben a tárgykörben nagyobb tanulmányainak együttese akár egy, a magyar szóösszetételek történetéről szóló monográfiát is kitenne: Kérdések és szempontok a szóösszetételek vizsgálatához (MNy. 47: 135–54); Részletek a határozós összetételek fejezetéből (MNy. 57: 266–73, 429–35. 62: 146–51, 131–8); Alanyos és tárgyas összetételek (NytudÉrt 46. sz. 63–84). Szorosan e sorozathoz kapcsolódnak egyik kedvenc témájáról, az ikerszókról, illetőleg azok különféle fajtáiról írott cikkei (MNy. 50: 74–9, 55: 458–61, 57: 76–8, 59: 280–5). Az összetett szavak mibenlétéről, keletkezéséről, fajtáiról, jellegzetességeiről, szemantikai problematikájáról ilyen mélységben és ennyi újdonságot felhozva még senki sem írt a hazai szakirodalomban. – Nagyon érdekelték Paisot az. elhomályosult meg a különleges jelentéstartalmú összetett szavak; sok ilyenről (drágalátos, éjszaka, ember, emberöltő, kesztyű stb.) külön cikkekben értekezett, Szerszám. (Beszédfordulatok lecsapódásai szóösszetételekben) című tanulmányában (Melich-Eml. 302–13) pedig igen nagy anyagon mutatta be létrejöttük menetét.
A szóalaktan másik, általa intenzíven művelt területét képzőtanulmányai teszik ki. Több cikke szól önálló szókból funkcióváltással keletkezett képzőkről, így a -sok falunévképzőről (MNy. 10: 255–9), a -hat/-het igeképzőről (MNy. 41: 19–27), a -né asszonynévképzőről (MNy. 47: 1–12), továbbá szóvégek képzővé elevenedéséről általában (MNy. 52: 401–6), a -nok/-nök, -zat/-zet-ről (MNy. 54: 477–84) külön is. Bőven lehetne sorolni egyéb, e körbe utaló cikkeit is, például az -n, -r, -lék stb. történetéről.
Új eredményeket hozva foglalkozott szófaji kérdésekkel. Idetartozó közleményei közül külön kiemelést érdemel Át, által, óta (A finnugor *u ~ *o mutató névmás tartozékaihoz) című írása (MNy. 50: 318–31), amelyben újszerűen veti föl a magyar névutó-keletkezés egy különleges fajtájának menetét és jellegzetességeit. A névmási keletkezés folyamatának bő példatárát nyújta az egymást-ról szólva (MNy. 51: 183–8). Nehéz kérdés máig legjobbnak tűnő megoldására vállalkozott a magyar összetett igealakokról írt cikkében (MNy. 40: 193–7), és friss adalékokat hozott az igekötők keletkezésének a történetéről értekezve (MNy. 45: 181–4). Mindezekben a grammatikai változások menetének általános problematikájából is több fontos részletet ragad meg.
A mondattan kevésbé került figyelmének előterébe, bár a szóösszetételek vizsgálatába a mondat szintaktikai viszonyait szükségszerűen be kellett vonnia, és ezt a tőle megszokott friss meglátásokkal természetesen meg is tette. Kimondottan a mondattan néhány általános kérdését vetette fel két tanulmányában, melyeknek címei maguktól beszélnek közvetlenebb tárgyukról: Észrevételek a mondat eredetének, fejlődésének és mivoltának kérdéséhez (MNy. 46: 196–210), Mondatrészek-beszédrészek (MNy. 46: 296–309).
H) Tudománytörténeti kérdések magától értetődően sokszor szóba kerültek Pais nyelvtudományi cikkeiben, legfőképpen a tőle mindig olyan gondosan, részletesen összeállított szakirodalmi előzmények taglalásában. Van azonban munkásságának néhány olyan mozzanata is, amely e vonatkozásban külön is számba veendő. Ilyenek mindenekelőtt azok a megnyilatkozások, amelyeket nekrológok, üdvözlések, különféle alkalmakkor elmondott emlékezések, méltatások formájában tett, és adott részben írásban is elő. Messze nem teljességre törekedve említsük itt meg Tagányi Károlyról, Kodály Zoltánról, Melich Jánosról, Horváth Jánosról, Zsirai Miklósról, Bárczi Gézáról szóló írásait. A Zsirai-emlékünnepségen elmondott, részben korábbi akadémiai tagajánlását is magába foglaló méltatása (MNy. 55: 317–27) a kiváló finnugor nyelvész pályájának különösen szép, szakszerű, ugyanakkor meleg hangvételű elismerése. – Bárczinak A tihanyi alapítólevél-ről és Kniezsának A magyar helyesírás történeté-ről az ötvenes évek elején megjelent munkáját lelkesen üdvözölte (MNy. 48: 237–40), a visszaszorult magyar nyelvtörténeti kutatások újabb föllendülését látva bennük és remélve általuk.
Nyelvtudományunk korábbi történetére vonatkozóan Gáldi Lászlónak A felvilágosodás és a reformkor szótárirodalmáról írt könyvében (507–15) szólt hozzá a magyar szótárírás múltjának témájához, erősen hangsúlyozva azt a szerves egymásraépülést, amely ezt a folyamatot Molnár Albert óta végigkísérte.
Itt említhető meg, hogy Pais Dezső gondot fordított kiváló elődje, Gombocz Zoltán nem publikált egyetemi előadásainak közkinccsé tételére. Ennek jegyében rendezte sajtó alá 1940-ben Gombocz Hangtörténetét, 1949-ben Syntaxis-át.
Pais az ötvenes években, sokszor nyomasztó körülmények között, nagy küzdelmet vívott tudománya érdekeinek védelmében. A hazai nyelvtudomány történetének ezek a mozzanatai azonban már inkább a tudománypolitikai szférába tartoznak.
I) A nyelvi múlt és az a mögött álló történelem iránti, minden mást megelőző érdeklődése mellett Pais azért figyelt a jelenkor eseményeire, s adott esetekben tevőlegesen is beleszólt a mindennapok nyelvi ügyeibe. Leginkább a helyesírási szabályozás menetébe folyt bele: az akadémiai helyesírási szabályzatnak mind az 1950. évi 9., mind az 1954. évi 10. kiadását kritikai megjegyzéseivel és védelmező szavával egyaránt segítette (l.: MNy. 46: 380–5 és Csillag 9: 421–9). A különírás és az egybeírás bonyolult, mindig nehezen szabályozható, de őt a szóösszetétel-problematikával való kapcsolata miatt is különösen érdeklő kérdésköréről iránymutató jelentőségű tanulmányt írt (NytudÉrt. 4. sz. 63–78).
Néhányszor hozzászólt nyelvhelyességi problémákhoz is. A húszas-harmincas években Magyar Nyelvbeli szerkesztői üzeneteiben számos elszórt megjegyzése van e tárgykörben, különösen névmagyarosítási kérdésekben nyilatkozott meg szívesen, rendszerint az elhamarkodott, rossz névcserékre figyelmeztetve.
Támogató figyelemmel kísérte az ötvenes években készülő új akadémiai leíró nyelvtani munkálatokat. Tudománytörténetileg is számon tartható, hogy a ma preferált dinamikus szinkrónia gondolatát korát megelőzve vetette fel egyik ide utaló hozzászólásában: „A leíró nyelvtan ne legyen statikus. A nyelvet valóban mozgásban kell feltüntetni és hasznos feltüntetni. Még talán hozzátenném azt, hogy a leíró nyelvtannak nem csekély mértékben dinamikusnak kell lennie. Éppen ezért nem szabad anyagának számbavételében és feldolgozásában, valamint szabályainak megállapításában egy nagyon leszűkített mának a nyelvét tárgyalni.” (I. OK. 18: 136.)
J) Munkássága mind e felsorolt területeken kívül a nyelvtudomány több más résztstúdiumát érintette, sőt nem egy vonatkozásban magába is sűrítette anélkül, hogy e témákba vágó közleményekben ezeket külön is rendszeresen fölvetette volna. Így például főként név- és szómagyarázataiban nemcsak a jelentéstani fejtegetések tömegét találjuk meg, hanem ezek a magyar történeti jelentéstan körében nagyon sok fontos részadalékot, új meglátást is tartalmaznak. Nagy kár, hogy az egyetemen tartott jelentéstani előadásaiból összefoglaló jelleggel szinte semmit sem publikált; l. mégis: A jelentésváltozások rendszerezéséhez (MNy. 144–8). Ugyanígy nyelvtörténeti tanulmányaiban a népnyelvi adatok tömegével támasztja alá bizonyításait, tanúsítva ezek nyelvtudományi értékéről vallott egyértelműen pozitív felfogását. Maga azonban a nyelvjáráskutatás témájába közvetlenebbül tartozó dolgozatot nem írt; l. mégis egy múlt századi táj szógyűjtemény tőle való közzétételét (MNy. 12: 42–5).
5. Pais Dezső tudományos életművének a magyar nyelvtudomány további alakulására gyakorolt hatását több okból sem könnyű mérlegre tenni, annál is inkább, mert magának e hatásnak a kibontakozását is több tényező nehezítette, illetőleg nehezíti. Mindenekelőtt az, hogy munkásságának közlési elveiből és gyakorlatából következően rendkívül nagy a széttagoltsága; ezért akár egy-egy kutatási részstúdiumában is sokszor a közlemények százaiban való követése, számon tartása maga sem egyszerű filológiai feladat, és persze a feledésbe merülésnek legalábbis a veszélyét felidéző körülmény. Valószínűleg igaza van Hadrovics Lászlónak, amikor azt javasolja (NytudÉrt. 140. sz. 29–31), hogy ezen a nehézségen igazán csak egy Pais-breviárium egybeállítása segíthetne, amely tematikus rendben magában foglalná a hatalmas méretű teljesítmény törzsanyagát, a benne való tájékozódást tárgy- és szómutatóval is segítve. Az ilyen munkára vállalkozó kedvnek, valamint a közelmúlt és a jelen mostoha kiadási viszonyainak a javulása nyújthat talán reményt mindennek megvalósulására.
A nyelvtudomány fejlődése már Pais működésének vége felé is olyan irányokban kezdett osztódni, amelyekben a kutatás tárgya, szemlélete, módszere nem vagy nem eléggé tudott kapcsolódni a paisi örökséghez. Ez magától értetődően elsősorban a leíró nyelvészetre vonatkozik, de a történeti nyelvészetben is igen jelentékeny a változásoknak az idő haladtával gyorsuló, távolító volta.
Pais Dezső tanítványai, követői, akik az ő nyelvtudományi szemléletét, felfogását igyekeznek továbbvinni, továbbfejleszteni, a jelenben is eredményesen tevékenykednek. A mester hatása tehát nemcsak műveiben él, hanem személyek munkásságában is tartó, megvalósuló folyamat, melynek tudománytörténeti mérlegét megvonni még nincs időtávlat.
Néhány dolog azonban Pais Dezső tudományos teljesítményére és hatására nézve már ma is bizton elmondható. Mindenekelőtt az, hogy saját korának nyelvtudományát hazai viszonylatban számos kutatási részterületen továbbfejlesztette, új ismeretanyagokkal és új szemlélettel gyarapította. Továbbá nem egy stúdiumában kezdeményező szerepet töltött be, nálunk nem vagy alig művelt kutatási területeken adott tényleges eredményeket hozó ösztönzést. Végül, de nem utolsósorban olyan hatalmas ismeretanyagot hagyományozott a magyar nyelvtörténeti kutatások továbbvitelére, amely jelentős hányadában bizonyult időtállónak, és amely az utána jövő szintetikus és analitikus kutatások tanúsága szerint nagyon jól hasznosítható. Pais Dezső a „budapesti nyelvtörténeti iskolá”-nak mindenesetre nemcsak jeles egyénisége, hanem kétségtelenül továbbfejlesztője és továbbélésének hathatós serkentője is volt.
