ELŐSZÓ HELYETT
ELŐSZÓ HELYETT
„A tudomány az életért van,
– és a mi életünk legyen a
tudományért!”
– és a mi életünk legyen a
tudományért!”
| Pais Dezső |
Még látjuk törékeny, vézna alakját, amint fején hosszú időket kiszolgált, legendás kalapjával, elmaradhatatlan táskáját utánozhatatlan mozdulattal magához szorítva, jellegzetesen tipegő, mégis fürge lépéseivel halad az utcán. Még halljuk magas, rekedtes hangszínű, pattogó, szaggatott beszédét, amint dohog, panaszkodik valamire vagy valakire, de mondanivalójából tüstént kiderül, hogy tulajdonképpen nem is haragszik annyira. Még ránk néz enyhén vöröses, tönkreolvasott, mégis valami huncut fényben játszó szemével, szelíd derűt üzen felénk kissé összeszorított, biggyesztett ajkainak rejtett mosolyával. Még felvidít bennünket ügyetlennek tűnő gesztusaival, filoszos félszegségével, bájos naivságával, amelyet nem titkol, sőt szinte játékosan élvezi is hatását. Még ott ül az Erzsébet-kávéházban egy pohár vörösbor mellett, amint várja asztaltársait, s amint örömteli kiáltással üdvözli a hozzá érkezőt. Mindig keze ügyében levő kis cédulájára még odakanyarít egy-egy eszébe jutott szót, félmondatot döcögős kézmozdulatával, szálkás, kusza betűivel, és simít is néhányat a papiroson, mert valami kis gyűrődést észlel rajta. Még itt áll előttünk, amint jó kedvének kifejeződéseképpen gyors mozdulatokkal tapogatja, dörzsölgeti egészen rövidre vágatott ősz hajú, kicsinynek tetsző fejét, vagy amint éppen rossz hangulatáról árulkodva, ekcémás kezét piszkálgatja, csipegeti. Még teljes valóságában, mindennapi lényében itt van közöttünk, akiket szeretett, s akik annyira szerették, tisztelték, becsülték, követték. Itt van, mert őt nagyon nehéz, nem is lehet felejteni.
Pedig már éppen húsz éve halott. Sőt fogyatkozik már a tisztelői, baráti, tanítványi kör is, s a felnövekvő fiatalabb nyelvésznemzedék csak hírből, anekdotákból, cikkekből ismeri Tosu tanár urat.
Róla könnyű is írni, meg nehéz is. Könnyű, mert messze nem mindennapi tudósi, tanári és emberi habitusa, mind e három vonatkozásban egészen különleges, egyéni karaktere hálás, szinte kiapadhatatlan témát nyújt az emlékezőnek. Könnyű e sorok írójának is, aki évtizedeket töltött vele nemcsak többrendbeli, szoros munka kapcsolatban, hanem szinte mindennapi együttlétben, a korkülönbséget is áthidaló meghitt viszonyban, meleg barátságban, aki ismerője volt élete apróságainak, örömeinek, bánatainak, a világ dolgaihoz, az emberekhez, a tudományhoz való viszonyulásának. – De nehéz is a róla való emlékezés. Mert egy több mint hat évtizedes, ezerhez közelítő közleményben realizálódott tudományos pályáról képet adni; egy a tudományos közéletben hosszú ideig meghatározó szerepű, ellentmondásos korok tudománypolitikájában sokrendbelileg részt vevő személy tevékenységét megrajzolni; egy egészen kivételes pedagógiai vénájú, tudományos iskola-építő, tanítványnevelő tanári egyéniség működésébe beleláttatni; egy rendkívüli ember megannyi tényezőből ötvözött alakját megeleveníteni: túlontúl nagy feladat, megszabott terjedelem kereteibe szorítva meg majdnem lehetetlen. De nehéz azért is, mert az emlékezésre most itt vállalkozó aligha tud e témában pozitív töltetű szubjektív érzelmeitől teljesen mentes maradni, még ha kötelezi is e műfaj tárgyilagosságot megkívánó jellege, és ha törekszik is a kritikai hangvételt sem nélkülöző objektivitásra. Pais Dezső mindenesetre volt olyan súlyú egyénisége a magyar nyelvtudomány történetének, hogy az utókor készítsen róla még újabb pályaképeket, amelyeket már csak az idő növelő távlatai is a mostaninál jobban eltávolíthatnak majd az elfogultságtól meg az elfogódottságtól.
