EMBERSÉG, BARÁTSÁG
EMBERSÉG, BARÁTSÁG
1. Az eddig mondottakból remélhetőleg több minden kirajzolódott már a Pais Dezsőt jellemző tulajdonságokból, felfogásokból, cselekedetekből. Mégis, aligha volna teljes a róla adott kép, ha nem mélyítenők el, nem egészítenők ki egyéniségének néhány olyan vonásával, életvitelének néhány olyan mozzanatával, lényegesebbekkel és apróbbakkal, amelyek érdekes, összetett, nagyon eredeti személyiségének egészéhez további színeket adhatnak.
Fiatal korától kezdve meglehetősen rendszeres napi menetet alakított ki magának, amelyben az agglegénység magányossága és a társas élet mozgalmassága egyaránt helyet kapott. A 30-as évek eleje óta birtokolt Kosztolányi Dezső téri tágas lakásában jól elkülönítetten élt együtt al-, illetőleg társbérlőivel, akik a házi dolgokban gondját viselték. Későn kelt, délelőtt csak kivételesen mozdult ki otthonról, ott foglalatoskodott cikkei írásával, cédulái, könyvei rendezésével, s idősebb korában már otthon költötte el ebédjét is. Rendszerint ebéd után indult az egyetemre, ahol – jórészt még nyugdíjas korában is – sokrétű tevékenysége változatosan (oktatás, kutatás, szerkesztés, megbeszélések stb.) teljesedett ki. Az este a kikapcsolódásé volt: társas vacsora, Kruzsok, esetenként opera, színház stb. A kései hazatérés után megint az alkotó tudományos munka éjszakába nyúlóan, elalvás előtt valami könnyű olvasmánnyal (napilap, krimi) záróaktusként. A munka szóról nemcsak a nyelvtudomány szemszögéből értekezett visszatérően, hanem a szüntelen, fáradhatatlan tevékenység egész életének legfőbb jellemzője volt. Otthoni íróasztalán – mintegy élete jelképeként – ott állt kis bekeretezett tartóban a felirat, még a Monarchia idejéből fentmaradtan: „Arbeit macht gesund”.
Leszámítva fiatal kora óta kísérő és nagy türelemmel viselt, kellemetlen ekcémás bőrbetegségét és legutolsó évei gyengélkedéseit, valóban egészségben élt, sovány, szívós alkata rendkívüli teherbírást hordozott. Ha csak tehette, gyalog járt, késő öregségéig az emeleteket is gyalog, sőt fürgén tette meg. Mindebben egészsége tudatos fenntartására irányuló igyekezete, mozgásigénye mellett az is közrejátszott, hogy a járművektől ösztönösen irtózott, villamost, autóbuszt csak hosszabb útra vett igénybe, gépkocsiba csak kivételesen ült bele, liftbe is csak legutolsó évei kényszerítették, rendszerint rábeszélésre. Utazni nemigen szeretett, külföldön sohasem járt, mintegy hőstettként emlegette, hogy ifjúkorában, a Monarchia idejében megfordult Bécsben. Utazásaiban szinte az egyetlen kivétel csak Zalaegerszeg volt, oda az ötvenes évek végéig családi látogatásra évente többször is lejárt. Ettől kezdve mozgáskörzete Budapesten lényegében a belső részekre szűkült.
Életvitelében a hagyományőrzés és a rendszeretet dominált. Öltözködése szinte még a századelőt idézte, ódivatú öltönyei, tűhegyű cipői, elmaradhatatlan kalapja évtizedek patináját hordozták. Ragaszkodása a megszokotthoz, valamint minden kis érték iránti megbecsülése leginkább különös gyűjtőszenvedélyében testesedett meg. Nemcsak a korrektúrák már emlegetett megőrzésében szorgoskodott, nemcsak napilapok évtizedekre visszamenő minden száma állt lakásán katonás rendbe rakva, de gyufaskatulyák sorában őrzött elhasznált gyufaszálakat, kiszolgált, rozsdás tollhegyeket, kopott gombokat, radírmaradványokat stb. Magától értetődő, hogy a kapott leveleket is gondosan őrizte, a csak éles bicskával, precízen bontott borítékokat is eltette, sót nemegyszer megtörtént, hogy a postán meggyűrődötteket háziasszonyával kivasaltatta. Ő maga azonban levelet ritkán írt, általában a hozzá küldöttekre is csak kivételesen válaszolt, még Magyar Nyelv-ügyekben is csak szóban érintkezett.
És ez a magának különleges világot teremtő, rigorózusan egyszerű, kínosan precíz ember mégsem volt bezárkózó szobatudós. Élénk szelleme sokfelé figyelt, érdekelték a világ dolgai, tájékozott volt a politikai eseményekben, fogékony volt a kultúra különféle szférái iránt. Kedélye a bosszús panaszkodásból hamar tudott fesztelen közvetlenségbe, vidámságba átcsapni, derült eseményeken, személyeken, élvezte a hallott vicceket, ő maga pedig nagy mestere volt az anekdotázásnak. Élcet sem nélkülöző, szellemes mondásai, kedvenc, egyéni szavai, kifejezései közszájon forogtak.
Környezetét megkapó, különleges egyéniségét a hozzá fűződő anekdoták egész sora közvetítette tágabb körökbe.
A világhoz való egyszerre érdeklődő és tájékozatlan viszonyára csak egy jellemző példa. Némelykor – jókedvét kilesve – Bárczi tanár úrral karöltve még a Népstadionba, futballmeccsre is el tudtuk csábítani. Nagyokat nevetett az eleső játékosokon, külön élvezte a kapusok ugrándozásait, a vonalbírók futkározását és zászlólengetését, a közönség bemondásait; de a gól mivolta magyarázataink ellenére sem lett soha egészen világos számára, s nyomatékkal kérte, hogy ha „igazi” gól van, erre mindig külön is figyelmeztessük. Volt, amikor ezt kis cédulára nyomban föl is jegyezte.
Szűkebb baráti és tanítványi köre gyakran csak „Tosu”-ként „Öreg Tosu”-ként emlegette, Bárczi, Kniezsa nemegyszer személyesen-kedélyesen így is szólogatta. Ez a név az egyetemen elég korán ráragadt, a régi magyar személynevekkel, illetőleg azok török eredetével való kedvenc foglalkozása, ide vágó tanításai témája okán. És persze e megnevezés valóságos becenév volt, az iránta való kedveskedő, szeretetteljes, kényeztető meghittségű viszonyulás jelképe; a fiatalok részéről sokszor odatett „öreg” jelző is – amellett, hogy Pais személyes habitusát is jól jellemezte – úgyszintén a kortisztelet, a tudósi tekintély kifejezője. De ő maga is nagy névadó mester volt. Ismerőseit, barátait legtöbbnyire csak általa gyártott, szellemes nevekkel, névferdítésekkel emlegette, s ezeket legbizalmasabb körében a közvetlen megszólításokra is átvitte.
2. Környezetéhez való viszonya külön is hordozott jellegzetességeket. Az ismeretkörébe került személyeket nagyon számon tartotta, érdekelte egyéniségük, sorsuk, munkájuk. A fiatalság iránt különösen nagy rokonszenvvel viseltetett, ügyüket ahol csak tehette, felkarolta, szakmai önbizalmukat táplálta, ösztönözte. Akit megszeretett, ahhoz minden körülmények között ragaszkodott, esetleges kisebb vétségeit is hajlandó volt elnézni. Hízelkedést, ármánykodást, képmutatást azonban nem tűrt. A butaságot és a rosszindulatot nehezen viselte, gyakran mondogatta, hogy ezek külön-külön is veszedelmesek, együtt pedig egyenesen tűrhetetlenek.
Különösen ha a nyelvtudomány érdekeit veszélyeztetve látta, vagy ha barátait méltánytalanság érte, nagyon keményen, odaadással tudott harcolni, de a méltó ellenfelet megbecsülte. Nem volt haragtartó, az őt ért bántást is feledni tudta, s könnyen megengesztelődött, ha akár a bántó fél is őszintén, tisztességgel közeledett hozzá. „Na, jöjjön el a Kruzsokba!” – mondta, ami esetleges neheztelésének teljes felengedését jelentette. A bajbajutottakat védte, a hozzá bizalommal fordulókat, a segítséget kérőket soha vissza nem utasította.
Puritán egyénisége irtózott minden feltűnőségtől, külsőségtől. Kényszerből sohasem volt képes semmit sem cselekedni, nem szerette a kötöttségeket, kerülte a nagy összejöveteleket, kongresszusokat, s a legnagyobb nyomás idején sem volt hajlandó elmenni egyetlen politikai gyűlésre sem. Ha azonban úgy adódott, következményektől nem visszarettenve kereken, nem kendőzve mondta ki véleményét közszíntéren is. A maga dolgaira csak tudományos megállapításait tekintve volt – mint szinte minden tudós – bizonyos fokig kényes és érzékeny, máskülönben azonban hallatlan szerénység jellemezte.
Magányosságát az emberi kapcsolatok építésével, elsősorban szakmai környezetében való feloldódásával pótolta. Társaságkedvelésének egyik fő színtere a nyelvészek régi időkre visszanyúló, még Budenz József kezdeményezte rendszeres összejövetele, a Kruzsok volt. Ő ezt a hagyományt mindig nagyon tudatosan ápolta, benne a szakmai összetartás fontos fórumát és eszközét látta. Soha e körből el nem maradt, Melich János visszavonulása után pedig – aki addig a Kruzsok fejeként szerepelt – ő lett a kör vezéregyénisége, a szó szoros értelmében gazdája, és maradt is haláláig. Itt igazán jól, fesztelenül érezte magát, itt lehetett vele bármilyen dolgot a legkönnyebben megbeszélni, elintézni.
Azoknak a szakmai-emberi kapcsolatoknak, amelyeket a Kruzsok testesített meg, a magyar nyelvtudomány történetében mindig megvolt a maga sajátos szerepe. Érdekes színfoltja volt történetének, hogy a harmincas évek második felében az akkor legjelentősebb középnemzedék hét tagja: Pais Dezső, Bárczi Géza, Kniezsa István, Ligeti Lajos, Zsirai Miklós, Laziczius Gyula és Tamás Lajos – a Kruzsokot uraló Melich János és részben Németh Gyula megkerülésére, bizonyos mértékig a Melich elleni „lázadásra” – külön asztaltársaságot is egybehoztak, amit tréfásan DNYT-nek (= Destruktív Nyelvészek Társasága) neveztek el. Laziczius ugyan kisőbb kivált közülük, de a többiek – időnkénti ellentéteik ellenére is – összetartottak; Melich visszavonulása (1942) után nemcsak a Kruzsoknak lettek elmaradhatatlan törzstagjai, fő alakjai, hanem a hazai nyelvtudomány ügyeinek vitelében is – jelentékeny pozíciókba emelkedve – jó ideig meghatározó szerepet játszottak. E körre többek között így emlékezett vissza Pais: „Aki nem tudná, közölhetem: ez egy baráti, sőt a viszonyok szerint bajtársi csapat volt, amely ha nem is írásos szabályként vallotta, hogy megmondja a véleményét egymásnak és a csoporton kívülieknek – gyakran nem éppen alkalomszerűen is, de viszont nem tart igényt arra, hogy mindig mindenben csak neki lehet igaza” (MNy. 60: 135).
A Kruzsok későbbi történetéhez hozzátartozik, hogy volt idő – főként az ötvenes években –, amikor e kört politikai tényezők nem jó szemmel nézték, még beépülési kísérletekről is tudunk, az együttlét azonban – élén Pais rendíthetetlen összetartó erejével – ekkor is föntmaradt. Nyugdíjas korában Pais szűkebb baráti körével szinte hetente még egy pót-Kruzsokot is tartott, kedélye, szelleme e meghitt körben valósággal kivirágzott.
A szakmai szempontokat és a tudományos közéleti érdekeket sem nélkülöző, de mindig meleg érzelmi alapokon is nyugodó barátságokat Pais a Kruzsokon kívül is tartotta, táplálta, óvta. A legmeghittebb viszonyt idővel kétségkívül Bárczi Gézával alakította ki, akivel nézeteik – olykor baráti szellemben lefolyt tudományos vitáik ellenére is – szinte minden lényeges kérdésben megegyeztek. Erről a szoros kapocsról maga Bárczi így nyilatkozott Pais ravatalánál: „Fél évszázados barátság fűzött egymáshoz bennünket, mindig felhőtlen barátság, melyen soha a legkisebb repedés nem mutatkozott. Szakmai téren olykor (nem gyakran) eltért a véleményünk, de a másikét mindig tiszteletben tartottuk. Számos harcot vívtunk meg szorosan egymás mellett, teljes egyetértésben, azonos célokat látva, azonos eszközöket használva. Ha most az egész magyar nyelvtudomány, az egész magyar művelődés panaszolja is súlyos veszteségét, ehhez hozzátehetem a saját külön fájdalmas veszteségemet, melyet egy igaz barát távozta jelent.” (MNy. 69: 131.) Bensőséges volt a kapcsolata a neves finnugor nyelvésszel, Zsirai Miklóssal, akit nagyon meleg hangú megemlékezésében nemcsak barátjának, hanem a jó ügyekért együtt vívott küzdelmeire utalva „igen sokszoros bajtársának” is nevezett (MNy. 55: 317). Közvetlen munkatársai közül is nemegy iránt viseltetett a szó szoros értelmében vett atyai barátsággal, esetenként a meleg szeretet sokszorosan megnyilvánuló gesztusaival.
A szorosabban vett szakmán kívüli baráti kapcsolatai közül – a Horváthhoz, Kodályhoz még az Eötvös-Collégiumból fentmaradt vonzalmán túl – meghitt viszony kötötte Paisot Keresztury Dezsőékhez, kiknek gyakran élvezte vendégszeretetét. Idősebb korában erős baráti szálak fűzték Bóka Lászlóhoz is, kinek szellemes társaságát különösen kedvelte. És a baráti szálak sorát még itt is lehetne folytatni.
Ahol a Kruzsokon kívül még nagyon jól érezte magát, az a Magyar Nyelvtudományi Társaság szakmai köre, pontosabban felolvasó ülései voltak. 1908 óta volt a Társaság tagja („Pais Dezső tanárjelöltet, Budapest, ajánlotta Trócsányi Zoltán”: MNy. 5: 143), s volt később különféle tisztségeinek viselője, köztük jó ideig alelnöke, amellett, hogy folyóiratát majd fél évszázadig szerkesztette. Társasági ülés jelenléte nélkül alig volt elképzelhető; ott ült az első sorban, később külön széken oldalt, és nagy figyelemmel hallgatta a felolvasásokat, akármilyen témáról szóltak is azok. Mindig volt véleménye a hallottakról, mindig volt egypár jó, buzdító szava az előadóhoz.
3. Utolsó éveiben, egészségének, látásának gyengülésével családtagjai, barátai, tanítványai még a korábbinál is féltőbb gonddal vették körül, vigyáztak rá, lakásán kívül ritkán maradt egyedül. Környezetének gondoskodásán kívül is szívós alkata, nagy lelki ereje, életigénylése még feltehetően biztosított volna számára néhány évet, ha végzetes balesete nem jön közbe.
A szomorú esemény mintegy jelképes körülmények közt történt. Éppen az egyetemről, ott tartott szemináriuma után, éppen a keddi Kruzsok-napon indult az Erzsébet-étterembe, kedvenc Kruzsokjának a színhelyére, és éppen két hűséges tanítványa volt a kísérője. Szürkület lévén az utcai járdaszélben hirtelen megbotlott, elesett, és fejét az aszfaltba ütötte. Rövid időre ugyan eszméletét vesztette, kísérői támogatásával mégis a maga lábán ment a baleset színhelye – a Kígyó utca és a Petőfi Sándor utca sarka – melletti boltba, és ott a történtek teljes tudatában beszélgetett. Bár így az eset akkor nem látszott végzetesen súlyosnak, a természetesen azonnal értesített mentők bevitték a Vas utcai kórházba, ahonnan rövid kivizsgálás után hazaengedték. Igaz, ő is erősködött: fontos dolga van, a Kruzsokba várják, bocsássák el; mégis a további események tanúsága szerint hazaengedését a baleseti vizsgálat súlyos orvosi mulasztásán kívül aligha lehet másnak minősíteni. Este otthon is láthatóan jól érezte magát, de – orvos barátjának házi vizsgálata után és javaslatára – segítségére mindig odaadóan kész legfiatalabb testvéröccse éjjel bevitte az akkor Mező Imre úti baleseti kórházba. Másnap délután kezdett egyre rosszabbul lenni, és 1973. április 7-ére virradóan elhunyt.
Temetése április 18-án nagy részvét mellett történt a Farkasréti temetőben. (A búcsúbeszédeket I. MNy. 69: 129–36.)
4. Emlékét mindazok az intézmények, amelyekhez kapcsolatok fűzték, valamint a család, a barátok, tisztelők, tanítványok kegyelettel őrzik. Amellett, hogy halálát követően az elhunytáról megemlékező, személyét, pályáját, eredményeit méltató írások egész sora jelent meg (l. a Függelékben), a következő években két nagyszabású tudományos ülés is kimondottan az ő emlékének szenteltetett.
A Magyar Nyelvtudományi Társaságnak és Zala megyének, valamint Zalaegerszeg városának együttes rendezésében 1974. május 23–25-én szülővárosában zajlott le az első emlékülés, a protokolláris megnyilatkozásokon kívül 22 tudományos előadással a szakma hozzá legközelebb álló művelői részéről (Pais Dezső tudományos emlékülés Zalaegerszegen: MNyTK. 140. sz. és Zalai Tükör II. kötet: 1975.). Ennek az emlékülésnek az idején került sor emléktáblájának leleplezésére is a Zrínyi Miklós Gimnáziumban, egykori iskolájában.
A Pais-centenárium alkalmából a Magyar Nyelvtudományi Társaság, valamint Zala megye és Zalaegerszeg városa 1986. október 8–10-én tudományos konferenciával egybekapcsolt emlékünnepélyt rendezett. Ennek anyaga két részben jelent meg: a köszöntők és emlékbeszédek a Magyar Nyelvben (83: 157–72), a konferencia előadásai külön kötetben: Névtudomány és művelődéstörténet. A IV. magyar névtudományi konferencia előadásai Pais Dezső születésének századik évfordulóján: MNyTK. 183. sz.: 1989.). Az emlékülés alkalmával került sor egyrészt Pais Dezső mellszobrának leleplezésére a róla elnevezett általános iskolában, másrészt a Zala megye által alapított Pais Dezső-díj és -emlékérem létesítésének bejelentésére. Azóta a díjat és emlékérmet Zala megye és a Társaság vezetői minden évben átadják egy olyan kutatónak, aki a Pais művelte nyelvtudományi stúdiumokban kiemelkedő érdemeket szerzett.
Tudományos és tudománytörténeti vonatkozású hagyatékát az Eötvös Loránd Tudományegyetemnek az Eötvös-kollégiumban levő kézirattára őrzi. E hagyaték nagyon értékes és érdekes kultúrtörténeti emlék, hiszen Pais Dezső gondossága, gyűjtési hajlama a kordokumentumokat az ülésekre való meghívóktól a postai értesítésekig terjedő legkisebb céduláig megőrizte. Rendkívül értékes könyvtára a család ajándékaként az Eötvös egyetemre, volt tanszékének könyvtárára maradt, ahol állagát külön megtartva szolgálja tovább – Pais Dezső szellemében – a kutatás-oktatás érdekeit.
