AZ ÖRÖKKÉ VONZÓ TÉMA: A TRAGIKUM
AZ ÖRÖKKÉ VONZÓ TÉMA: A TRAGIKUM
Beöthy Zsolt 1885-ben A tragikum címmel esztétikai munkát bocsátott közre. Művét elméleti tekintetben látszólag s hite szerint a félmúlt német filozófusai, esztétikusai felfogására alapozta. A könyv szerepe – tudott vagy ösztönös – célja a fönnálló rend védelme volt. Az erkölcsi Világrend sérelméből vezette le a konfliktus minden fajtáját. Péterfy előbb s mellesleg s nem minden kajánság nélkül azt mutatta ki, hogy Beöthy csupán betűt olvasott, és szavakat értett meg az illető német esztétikusoknál: rendszerük egészével s szükségszerű logikai következéseivel nem törődik, mert, láthatólag, tisztában sincs velük. Aztán az abszolút Világrend fogalmának abszolút ürességét, történetietlenségét, alkalmazhatatlanságát mutatta ki fölényes gúnnyal. S megállapítja, Beöthy nézőpontja s mércéje nem esztétikai. Őt a probléma nem esztétikai jelenségként, hanem kizárólagosan történetbölcseleti s még inkább morálfilozófiai jelenségként s ábraként érdekli. Holott Péterfy szerint a tragikum lehető ily vonatkozásai is csak esztétikai jellegén át ragadhatók meg igazán.
E tanulmánya velejét 1891-ben újabb dolgozatban foglalta össze.
(A költői igazságszolgáltatás a tragédiában.) Ez a dolgozata sokkal élesebben polemizált a Beöthy képviselte felfogással, de immár Beöthy nevének említése nélkül. Végül azonban, mint Angyal Dávid írja, e tanulmánya közzétételének „szándékától is elállott”, mint ahogy, barátai tanácsára, a Beöthyt vitató elsőétől is. Így ez is csak halála után látott napvilágot, mégpedig 1903-ban. E dolgozata elkészítéséhez Th. Lipps nagy hírű munkájának, a Streit über die Tragödie-nak megjelenése adta az alkalmat. Péterfy Lipps-felfogásában egészen a magáéra ismert, s a magáét látta igazolva.
Harmadik tanulmányát (A tragédiáról) az említettek között, 1887-ben azzal a céllal készítette, hogy vele foglalja el székét a Kisfaludy Társaságban. A korabeli európai tragédia lehetőségeit, kilátásait latolgatta benne, a műfaj újabbkori történetének fényében. A vitához közvetlenül ez a dolgozata nem kapcsolódik.
Péterfy a tragikumnak mind történetbölcseleti, mind morálfilozófiai, mind metafizikai származtatását és értelmezését elvetette. A tragikumot par excellence létérzékelő lélektani-esztétikai jelenségnek tekintette, amelyet a történetbölcselet s minden egyéb diszciplína is fölhasznál, de ezt csak az esztétikai értelmezés segélyével teheti.
A tragikumot, szerinte, a kiváltott hatás oldaláról, lélektanilag kell megközelíteni. „Azt a tragikus érzést” kell elemezni, „mely az embert élete folyamán annyiszor meglepi, s mely csírájában rejti azt, amiből a nagy költő tragédiát teremt”. „A tragikum minden eleme megvan a tragikai érzés alaptényében …az élet jelenségei által támasztott érzésben.” Ennek az érzésnek alapeleme „a megdöbbenés”. Ezt a megdöbbenést a lét két szélső, ellentétes elemének, az életnek és a halálnak oly hirtelen „egymásba csapódása” váltja ki, melynek következtében váratlanul rendkívüli emberi érték semmisül meg. Egyszerre részeltet az érték lehetőségének, létezésének és megsemmisülésének, semmiségének tudatában. Ez, részben, kétségtelenül igen közel állt Solgernak e korszakban egyre szélesebb körben népszerűsödő tételéhez: a tragikum, a tragikus vég, mint a lét értékének megsemmisítője és ezáltal egyben igazi megnyilvánítója, fő-fő tudósítója és bizonyítéka.
A megsemmisülő érték mibenlétét többször hüvelyezte Péterfy, de definíciószerűen sohasem határozta meg. Arra ment ki gondolatvezetése, kivált a III. Richárd és a Macbeth folytonos bevonása révén, hogy a megsemmisülő érték legáltalánosabb minősége, legszélesebb értelme: tudatos, célszerű, tevékeny erőként megnyilvánuló akaratösszpontosítás, akarás. Mégpedig a személyiség önmaga teljességét akaró akarása. Nem ésszerűtlen bár, de mindent kockára vetni kész akarása. A lélek változó és egyéni rangsorú rétegeltségének megfelelően egy-egy konkrét szenvedély tárgyának, egy-egy határozott célnak az akarásában ölt ez testet. Ez a kiemelt egy szenvedély, ez a kiemelt egy cél az egész személyiség helyett áll, az egész személyiséget reprezentálja a tragikus folyamatban. A nagy akaratösszpontosítás átlagon felüli jellemet kíván meg. A jellem azonban maga, vallotta Péterfy a Beöthyvel ugyancsak hevesen vitázó Rákosi Jenővel szemben (Rákosi: A tragikum. Bp. 1885), sohasem szül tragédiát. Van jellembeli föltétele a tragikumnak, de tragikus jellem oly értelemben, mint Rákosi érti ezt, Péterfy felfogása szerint nincs: „Tragédiát sohasem csinál magára a kiváló egyén, hanem ketten: ő és az élet”. A helyzet avatja a tragikumra alkalmas jellemet tragikus hőssé.
A tragikus helyzet a világban mozgó erők harcának velejárója. Akkor keletkezik, ha értékes egyéniség tudatosan összpontosított akarata nála nagyobb erővel kerül szembe, s általa legyőzetik. Bukása nem büntetés, s okát nem valamely bűnben kell keresni, hanem az erőviszonyokban. Abban, hogy a legnagyobb egyéni erő is kerülhet szembe nála nagyobbal. Az emberiség kettéosztása tragikumra alkalmasakra és alkalmatlanokra ugyan, mint Rákosinál, Péterfynél is végbement. „A tragédia az emberiséget megosztja a nagyok és kivételesek világára, a szenvedély és akaraterő nagybirtokosaira, míg a tömeg s benne a hullámként fölmerülő alakok homályban maradnak”, legföljebb tragikomikus figurák lesznek. Az az állítás azonban, amely Rákosi alaptétele, hogy „a nagy nem élhet meg e világban”, Péterfy számára elfogadhatatlan. A nagyember, szerinte, nem szükségszerűen tragikus ember, de a tragikus ember okvetlenül nagyember. S ami nem kevésbé fontos: a nagyembert nem a „közepesek” világa, törvényei buktatják el, mint Rákosinál, hanem a vele szemben álló, helyzet teremtette nagyobb erő. A nagy és közepes egymást kizáró szembeállítása Péterfytől idegen.
A tragikus érzésnek szerves eleme a csodálat. Ez azonban nem egyszerűen a nagyembernek szól. Ez csak a tragikum kifejlése során születhet meg. Abból, hogy látjuk, a hős mindent kockára vet. Ez a csodálat azonban sohasem etikai; lehet színezve valamely erkölcsi felfogás valamely elemével, de alapja sohasem ez. Péterfy nagy erőfeszítést tett, hogy a tragikus érzést megszabadítsa a morálfilozófiai, történetbölcseleti, társadalometikai (stb.) jellegtől, s hogy – mint mondottuk – par excellence létérzékelő-létismerő lélektani-esztétikai érzésként mutassa föl. Olyan érzésként, amely tiszta önérzékelő érzelemként-eszméletként, diszkurzív elem nélkül revelálja létünk halálba hulló lényegét. „A tragédia nem tanít semmire” vallotta, s ezt úgy kell érteni, hogy semmiféle tételes bölcseleti, erkölcsi, társadalmi vagy tudományos rendszert nem igazol és nem ajánl. Ugyanakkor „az élet titkaiba” mindennél mélyebben vezet bennünket be. A tragikum tehát a megismerés eszköze, létvonatkozású, optikus megismeréséé, emberlényegünket illető antropológiai megismerésé.
Mily titkokba vezetnek hát be a tragikus művek? „ …a kiváló egyénben képzeletünk a részvét szemüvegén át végtelen erőt lát, melynek számára a közönséges élet korlátai nem akadályok; mikor ez a látszólag korlátlan erő az akadályokon mégis tönkremegy, kétszeres erővel érezzük az egyén fölött uralkodó sors hatalmát. Véges az ember – ezt hozza tudatunkba kivételes erővel, mert kivételes példákon a tragikai érzelem. S valóban, az emberi erő végességének témáját pengeti minden kor tragédiája.” Arra a kérdésre, tragikusnak tartja-e magát az emberi létet vagy sem, határozottan feleletet sohasem adott. Schopenhauer felfogását, miszerint a lét tragikussága a lét alapvető értelmetlenségéből következik, nem vallotta. De Rákosi felfogásával is, hogy „a halál az emberek köztragikuma”, szemben állt. „ …a végesség, mulandóság, halál maga nem tragikai. A mulandóságot, mint természeti törvényt, tudjuk; minden pillanat róla tanúskodik, megnyugszunk benne.” A halál lesújtó, de csak akkor tragikus, ha egy értékes személyiség, akarat megvalósulását teszi lehetetlenné.
Az azonban, amit a tragikum szimbolikus jellegéről mondott, ellenkező irányba, a lét egyetemes tragikussága irányába mutat. „…a tragikai érzés …alapjában szimbolikus …A tragikai egyén sorsába nemcsak az ő sorsát, hanem, önkéntelen, egy darab emberi sorsot is szemlélünk …A tragikai egyén mindig az emberi sors hőse is.” Bukásakor a néző nemcsak az ő bukásán, „hanem az egyéni erő, akarat, szenvedély, az emberi sors romlandóságán döbben meg”, „pillanatra mintha énünk az emberiség közös sorsának részese volna.” Mégsem mondhatjuk, hogy Schopenhauerhez, Nietzschéhez, E. von Hartmannhoz vagy akár Rákosihoz hasonlóan tekintette, illetve érezte volna tragikusnak az emberi létet. Felfogása e tekintetben legközelebb Hebbeléhez állt, akit ismert és kedvelt. De felfogása az övével sem azonos. Hebbel, tudjuk, az egyén szembekerültét a világgal a principium individuationis szükségszerű következményének, ezt meg a fejlődés szükségszerű fokának tudta. Péterfy nem. Ő eleve, mondhatnánk, ontikusan adottnak vette az egyén általa föltételezett esetenkénti szemben álló helyzetét. A világ, a történelem, szemben álló erők harca, s az egyén egy a szemben álló erők közül.
Tragikumfelfogásának eszméleti-életérzésbeli indítása hármas. Azt érzi, hogy az őt körülvevő, a reá ható erőkkel szemben a gyengébb fél. A világ erők harcának összessége, vallotta ő is Büchnerrel, Darwinnal, a korszak egész tudományosságával. A bellum omnium contra omnes, a figth for life az emberi létezés alaphelyzete, és ebben az alaphelyzetben a legerősebb egyén is kerülhet szembe nála nagyobb erőkkel: a legerősebb egyén is lehet a gyengébb fél. Azt érzi továbbá, hogy az egyén folyton veszélyeztetett, kiszolgáltatott a körülményeknek. Alkalmazkodása sem segít mindig, s alkalmazkodásra nincs is mindig módja, a körülmények gyakran – akarja, nem akarja – küzdelemre kényszerítik, vagy ha lemond a küzdelemről, egyszerűen eltapossák. Azt érezte végül harmadikul, hogy az egyén léte és küzdelme a történelem, a lét egészével szemben contra omnes – nevetségesen semmis. Ha Nietzsche a szophoklészi variációt: nicht geboren zu sein, nicht zu sein, nichts zu sein, szerette eksztatikus szerelemmel, ő fájdalmas, szinte révült áhítattal idézte újra meg újra a macbethi szót: „Az élet árny, / mely jár-kel; egy szegény komédiás, / Ki egy óra hosszant tombol és dühöng, / azzal lelép, s szava sem hallatik.” Még a görög tragédiában is úgy érezte: „Odysseus majdnem macbethi szavakban tör ki: »látom, látom, mind, kik élünk, csak káprázat vagyunk, csak üres árny.«”
S úgy vélte, az egyéni lét e vonása az ő korában egyre nyilvánvalóbb lesz, s a tragikus így egyre gyakrabban tragikomikusba vált át. „Ma a tragikai érzelem – ha úgy tetszik – ellapult, de szélesebb körre is terjed; mint szélesebbre terjed az emberiség fogalma, együttérzése és a demokratikus [tkp.: polgári] társadalom nivelláló, egyenlősítő hatalma is.” Érzékelte a tragikumnak korszakára jellemző alanyi és tárgyi kettősségét, kettéválását is. Tárgyian, kívülről, legföljebb tragikumikus az, ami belülről, alanyian tragikus. Akakij Akakijevicset említette kora tragikus prototípusának, s arra a következtetésre jutott, hogy korábban a tragikum kifejezésében a tragédia háttérbe szorul egyéb műfajok, kivált a novella és a regény mellett. Az irodalom egyre tragédiátlanabb lett, a lét pedig egyre tragikusabb.
Világkép tekintetében életérzésének e három alapvonása – az eddigiek alapján kimondhatjuk immár – két mozzanatra, egy kettős ellentétre vihető vissza. Az egyiket e mozzanatok közül romantikusnak kellene mondani. Az önmaga megvalósítására törő emberi vágy végtelensége ütközik össze az emberi erő végességével, és győzetik le általa. A második mozzanatot pozitivistának nevezhetnénk. Világképét mélyen áthatotta a pozitivizmus eszmevilága. Mindenekelőtt annak egyik központi eleme, a determinációtan foglalkoztatta mélyen és állandóan. Az ember sorsa determinált, vélte, de annyi összetevő által, hogy teljességgel kiszámíthatatlan, s a legnagyobb egyéni erő, a legnagyobb egyéni akarat, a legvilágosabb elme sem kerülheti ki, hogy önmaga megvalósítására törő szabad tevékenységének bármely pillanatában végét ne szakassza a meghatározott körülmények összjátéka. A történelem az egyénre nézve így a veszélyeztetettség, a kiszolgáltatottság szinonimája. Az erősebb a gyengébbet a történelem képében és nevében tiporja le. A történelem az emberiségnek mint egésznek, vallotta mindenkor, haladást jelent. A történelem azonban részvétlen, közömbös: gyakran éppen azokat tapossa el legkegyetlenebbül, akik szubjektív szándékuk szerint is, objektív eredményeik szerint is leginkább szolgálják. Péterfy világképének, gondolkodásának alapkérdése, az egyén és történelem viszonya, az, hogy a történelem menetének mechanizmusa és az autonómiát követelő egyéni sorsé minduntalan kiszámíthatatlan, elháríthatatlan és föloldhatatlan összeütközésbe kerülhet. Ily értelemben mondja Ibsenről szólván: „Az akarat szabadsága ott rejtőzik a legjobb tragédiák mögött is.”
Arra a kérdésre tehát, tragikusnak tartotta-e Péterfy az emberi létet, igennel is, nemmel is válaszolhatunk. Elvben kétségtelenül a nem felé hajlott. Az ember önmegvalósítását oly méltó célnak tekintette, mely megéri a lét küzdelmeit. A veszélyeztetettséget, a kiszolgáltatottságot azonban olyannyira hangsúlyozta, olyannyira kiterjesztette Szophoklésztől Shakespeare-en át Ibsenig, hogy az már-már megközelítette a lét tragikusságának föltételezését.
A pozitivizmus determinációtana azonban csak első fokon számíthat életérzése, világképe és tragikumfelfogása magyarázatául. A pozitivizmus e mozzanatának befogadását, szerepét és minősítését világképében társadalma szabta meg. Annak a magyar szakasznak, a 80-as éveknek legmagasabb rendű elméleti-értekezői kifejezője volt ő, mely a 75 után fölfutó prosperitás igézetében s a fejlődés harmóniája hiedelmében élt. Úgy látszott, minden erő megtalálta a maga lehetőségét, s „az erők összessége – mint ő mondta – a maga mozgó egyensúlyát”. Az átöröklött nemesi-nemzeti s a frissen felvirágzott pozitivista polgári liberalizmus egymást látszott igazolni, s kijavítva, kiegészíteni. Az országra, a birodalomra ráterült a hamis nemzeti és társadalmi biztonságérzet és öntudat pszeudoromantikája. „Fölösleges réteg”, „fölösleges nemzedék” most immár nem volt, mint volt a 70-es évtizedben. Csak fölösleges egyes emberek, akik tisztességük vagy körülményeik következtében kívül rekedtek e renden, e „harmónián”. Pl. Reviczky, Komjáthy, Vajda, a fiatal Mikszáth, Petelei s végül (de nem utolsósorban) Péterfy. Ők határozottan érezték, ha egyértelműen fölmutatni nem tudták is, hogy ez az öntudat- és biztonságérzet jogtalan és hamis. S érezték, hogy azok az eszmények és eszmék, amelyek jegyében ez öntudat és biztonságérzet jogosítani óhajtotta magát, jórészt értéktelenek, idejétmúltak, hazugok. Péterfy modern drámaíró kedvenc Ibsen volt, s kedvenc Ibsen-drámája a Vadkacsa. Ibsen érzés- és gondolatvilágának egyik központi elemét pedig Relling híres szavaiban vélte, iróniával leplezetten, megragadhatónak: „»Nehogy elfelejtsem, ifjabb Werle uram – ne használja azt az idegen szót: ideál, mikor van rá jó norvég szavunk: hazugság«”.
Péterfy tragikumtanulmányai szakítást jelentettek a népnemzeti korszak esztétikájával, szemben állást a Beöthy által felújított népies-nemzeti kritikai-esztétikai irányzattal szemben is. Felfogása kétségkívül oszcilláló. Egyes vonásai a nyugati, a német polgárság Nietzsche által reprezentált felfogása felé mutatnak, még több, a Ranke–Dilthey-féle vonal felé. Mások viszont egy, az utóbbiaknál racionalisztikusabb, idealista, posthegelianus felfogás felé, amelyen mély nyomokat hagyott a pozitivista szemlélet. Felfogásának ez az oszcillálójellege lehetővé tette, hogy a tragikum esztétikai kérdéskörében az idejétmúlt nézetek tagadása mellett határozott s igen haladó kritikai felfogást alakítson ki. A normatív műfaji típusok helyett a típusok számtalan faját és átmenetét tételezte fel. A műfajok kialakulását és szerepét történetien kezelte. A művet az esztétikai autonómia elve alapján úgy tekintette, mint ami csak saját világú egészként tölthet be funkciót, s ami csak saját világú egészként ítélhető meg. A megalkotás módjára összpontosította a kritikus figyelmét; a megalkotást azonban nem formális kérdésként fogta föl, hanem mint az illető költő s az illető művészi korszak legsajátabb egyéni s történeti tulajdonságait magába foglaló, költői Einbildungskraft, képzelőerő kérdését. Az Einbildungskraftot viszont, úgy vélte, a kor s a költő körülményeinek tényezői határozzák meg. Felfogásának különösen fontos eleme a szimbolikusság goethei követelménye, amellyel az ellaposodó polgári realizmus s a sivár naturalizmus ellen s az irodalom fölemelő, katartikus funkciójáért kívánt küzdeni: a típust a tragédiában kevésnek tartotta – jelképiséget is követelt. Fontos kritikai újsága e tanulmányoknak az ironikus-önironikus ábrázolás óhajtása is, s ami mögötte állt: a kétely az egyértelmű helyzetek, magatartások lehetősége iránt, az érzék a történeti változás dialektikája-iróniája iránt. Közben saját felfogásának is egyre kritikusabb szemlélete egyre jobban a kanti magatartás felé fordította, s minden fölfogást önmaga ellentétének próbája alá kívánt vetni.
