KERESZTEZŐDÉSEK METSZÉSPONTJÁN
KERESZTEZŐDÉSEK METSZÉSPONTJÁN
Átmeneti korszak és átmeneti réteg gyermeke. 1868-ban tette le érettségi vizsgáját Budán, a Királyi Katolikus Egyetemi Gimnáziumban. Beiratkozott előbb a Jogi Karra, de hamar átment a Bölcsészetire, majd választott szakja, a történelem és a földrajz mellett, sőt előtt, német nyelvet és irodalmat s magyart is tanított fővárosi középiskolákban.
1850-ben, az önkényuralom nehéz első esztendejében született Budán. Családja Erdélyből kiszármazott, törzsökös nemes família, de már teljesen vagyontalan. Így apját, Péterfy Józsefet már eleve alkalmazotti, azaz polgári létformájú pályára szánták körülményei. Mint az elszegényedett, honoráciorrá lett nemesség gyermekei közül oly sokan, ő is gazdatiszti képesítést szerzett, s ennek a társadalmi csoportnak, anyagi s szociális helyzetét tekintve azon a szélső szárnyán helyezkedett el, amely már egészen közel esett a szabad foglalkozású értelmiségiek nálunk éppen csak formálódni kezdő rétegéhez. Hangsúlyoznunk kell: csak anyagi s szociális helyzetét tekintve. Szokásaiban, erkölcseiben, magatartásában ugyanis egyszerre szerencsésen és szerencsétlenül keveredtek a birtokos nemesúr és a vállalkozó polgár tulajdonságai. Mindkettőből megvolt benne az, ami első pillanatra, hogy úgy mondjuk, nagy benyomást tesz. Úrias fölény, nagyvonalúság és könnyed grácia városias csiszoltsággal, tájékozottsággal és alkalmazkodó készséggel párosult egyéniségében. Gáláns társasági ember, jó mulatótárs, aki vidám poharazás és elegáns bókok közben is meg tudta csillogtatni széles körű szakismereteit és érdeklődést keltő elgondolásait is. Finom idegű érzékenységgel gyorsan beleélte magát egy-egy helyzetbe, és lelkes élvezettel, fölgyúlt fantáziával forgatta a benne rejlő lehetőségeket.
Nem csoda hát, ha több ízben igen kitűnő állásokat ajánlottak föl neki. Kezdetben mindenütt jól is mentek dolgai; de lelkesedése hamar ellobbant, képzelete gyorsan kifáradt, s ekkor újra meg újra előtűnt jellemében a két említett típus néhány jellegzetes hibája. Napi munkájával nem törődött, hagyta tönkremenni a gondjára bízott vagyont, szétzülleni a kezében levő ügyeket, s ugyanakkor a keletkezett zavaron halogatással, hitegetéssel, nagyzoló szólamokkal igyekezett úrrá lenni; ez utóbbiak annyira hozzátartoztak lényéhez, hogy még öregkori nyomorúsága idején, szegényházi kérvényében sem szabadulhatott meg tőlük egészen. S mindez még hagyján, az igazi bajt tulajdonképpen az okozta, hogy egyre jobban megszokta a pazarlást, s pénzügyekben sem maradt keze tiszta. Ein ausgeglühter Lebenskünstler –; mondotta róla későbben fia Gottfried Keller szavát egy különösen keserű percében. Mert keserű percben volt része családjának bőven. Lassan bevándorolták szinte az egész országot. Felesége egyre növekvő szorongással, egyre megalázottabban követte, míg végre elfogyott ereje, és válásra került a sor.
Csillag Szabina német családból származott, akinek elődeit Mária Terézia és József alatt telepítették be a polgáriasító reformok szolgálatára. A család nevét magyarra változtatta, s nemesi levelet is szerzett, nyelvében, műveltségében azonban jobbára megmaradt németnek, életformájában hivatalnokpolgárnak. Egy vidéki magyar nemesasszony hasonló helyzetben talán házimunkákba, szövésbe, fonásba menekült volna; Csillag Szabina viszont a zene s a könyvek ópiumába s fia nevelésébe, akit lelke menedékének abba a világába vitt, amelybe, úgy vélte, megalázottsága be nem hatolhat; a német klasszikus zene s a német klasszikus literatúra világába. Annak a kultúrának a világába, amely megteremtette egy – már-már a valóság fölött lebegő – harmonikus világálmát, vágyát, lehetőségének reményét; mint később maga is annyiszor mondta, a schöne Menschlichkeit evangéliumát. A kegyetlen valóság s az összhang magas ideálvilágának e különös együttéléséből aztán a női kéz vezette gyermeklélekben szükségszerűen született meg s állandósult, életérzésének egyik uralkodó eleme gyanánt, bizonyos hasadtság, az egyszerre fájdalmas és édes nosztalgia.
S ez természetes is; mint ahogy az is, hogy a folyton feszült otthoni légkörben s e korai, tömeges műveltségi, főképp zenei élmény hatására érzelmileg nagyonis hamar érni kezdett, érzékenysége pedig egész a sérülékenységig kifejlett, és egyszerre hajlott melankóliára, s arra, hogy az önlelke rezdüléseit figyelő, átélő és átélvező goethei Schöngeist egy kissé nőiesebb, erősen befelé forduló változata váljék majd belőle. Egy levelét ezzel a fordulattal zárta le: „ …es ist zu spät, ich bin müde geworden, ich schliesse den Vorhang meiner inneren Welt, und sage dir ein herzliches Odien!” A Költészet és Valóság örök gyermekszínháza nála így oly stílszerűen a belső világot mutató színpaddá változott át.
Fokozta ezt a melankóliát és környezeti idegenséget anyja hozzá való viszonyának egy másik, eredményében ugyancsak kétarcú mozzanata. Anyja a könyvek, a zene, a német klasszicizmus ideálvilágának harmóniájába menekült, s kezdettől azt a vágyat, követelményt sugallta fiára, hogy ez ideálvilág legfőbb eszményének, a szellemi, a művészi kiválóságnak megtestesítője legyen. Iskolás éveiben eleget is tett e követelménynek: szinte kivétel nélkül mindig az osztály eminensei közé tartozott, s kedvel s oly kitűnő előrehaladással hegedült, hogy joggal lehetett művészt várni belőle. Kis háztartásuk anyagi fedezetét azonban egyre inkább az ő folytonos házitanítóskodásának kellett biztosítania, s így a zenélés hivatásból alkalmi idejű kedvteléssé szorult vissza.
Fokozta melankóliáját s lelke hasadtságát első s egyetlen ismert szerelmi történetének kimenetele. Egyetemi éveiben egy fehérvári távoli rokon családnál, a zene- és irodalomkedvelő, jómódú Eltéréknél többször töltött pár hetet. S beleszeretett a tekintélyes megyei főorvos szép és gyöngéden kacér nőiességet sugárzó ifjabbik leányába, a csinosan éneklő Elizbe, aki, bár határozottan nem biztatta, nem is utasította el a szelíden rajongó s szemérmes rejtéssel valló „rokont”. A család persze nem szerény kishivatalnoknak szánta a lányt, s amikor egy hadbíró kapitány megkérte kezét, meg is kapta. A hír bántóan zavart, majdnemhogy sértődötten sértő mondatban rezdült vissza benne. „Az »Eliz« megnyugtatására még azt is megígérem – írta Eliz nővérének, Gizellának –, that I will not be a »chineser«” – ti. egy már előbb megbeszélt fehérvári találkozás esetén. Néhány levél mostantól fogva aztán a kedves név nélkül indult el útjára, de a sérülés egyre ott munkált lelkében, míg lassan megérett, formát nyert benne az elégtétel ideája. Eszményi elégtételvétel volt persze ez; egy Schiller-lelkű ifjú idealistáé. Négy lapon át apoteózisnak beillő, gondosan kicsiszolt jellemképét rajzolta meg az elvesztett leánynak, jelezni akarván, mennyire ő volt az, aki valóban s méltóképpen értette. A jellemrajz végén pedig – egy általános alannyal s egy idézettel kendőzve – végre kimondta rég rejtett vallomását is. „Ob man wohl noch im Garten, die Worte hören möchte, die sie so oft sprach”, azaz: hogy vajon hallgathatjuk-e még a kertben a szavakat, amelyeket ő, Eliz oly gyakran mondott:
Und wüsten’s die Blumen, die Kleinen
Wie tief verwundet mein Herz,
Sie würden mit mir weinen
Zu heilen mein Schmerz!
Wie tief verwundet mein Herz,
Sie würden mit mir weinen
Zu heilen mein Schmerz!
Tief verwundet, mélyen sebesült szívvel – amelynek gyógyítására talán még a virágok is vele sírnának – került hát ki Péterfy élete első szerelméből. S ez várható s ez szükségszerű volt. Reményei eleve az illúziók világába tartoztak. Nemcsak mert a leány már virágjában, java férjhezmenő korában állt, Ő pedig még csak harmadik egyetemi évét taposta, s nem is csak a két család közé szakadékot vonó anyagiak miatt. Ezek miatt is persze. A fő ok azonban mégsem itt rejlett, hanem a fehérvári család társadalmi mozgásának irányában. Jelentéktelen, de jellemző mozzanat az, hogy Péterfy egyik levelében a Groeller kapitány neve elől kifelejtett von-t utólag valamely kéz beírta.
Mit gondolt később, főképp utolsó esztendeiben e kapcsolatról, e körülményekről, e szerelemről, nem tudjuk. Erre gondolt-e, erre is gondolt-e, midőn Eötvös-tanulmányát e kesernyés, de nagyszerű fölütéssel kezdte: „Kétszer tanuljuk ösmerni az életet. Először midőn félreismerjük, aztán midőn megismerjük.” Mert erről a szerelemről még annyit sem beszélt, mint gyermekkoráról. Erről egyáltalán nem beszélt, s nemcsak erről, – a szerelemről sem beszélt többé. „A jellem tövén fakadt tulajdonságokról” beszélni Péterfynek kedvenc fordulata volt. Mit értett rajta, pontosan nem határozta meg, de szemléletének központi eleme, a történetiség s a lélektani fejlődéselv meg a példák, amelyekben e fordulatot leírta, amellett szólnak, éppen az ő fehérvári élményéhez hasonlókra gondolt. Nem óhajtjuk persze sugallni, hogy ez az élmény, amelyben az egyéni helyzet vonásai s az életkor jellegzetes velejárói oly sajátosan egyesültek, döntötte el Péterfy sorsát, szabta meg jellemét, életművének alakulását. De ez az élmény formálhatta határozottá s tudatosíthatta helyzetének, életérzésének, egyéniségének néhány oly alapmotívumát, mely később életművének, személyiségének, sorsának alakításában jelentékeny szerepet nyert. Mindenekelőtt magányosságát, amely e kudarc nyomán mélyebb lett, mint volt előtte.
Kezdettől szívesen, játékos öntetszéssel jelölgette magát pl. a német klasszika s romantika szenvedéstvÍvódást, küzdelmet megtestesítő jelképeivel, jelképessé lett alakjaival. Egyszer Tantalusz volt leveleiben, másszor Prométheusz, most Ahasvér, majd meg Oidipusz, itt Hamlet, másutt pedig Faust. Ámde – sietett hozzámondani – csak amolyan „újkori Tantalusz”, ki úgy nyúl vágyai után, „mint éhes gyermek a vajas kenyér után”, csak „so eine Art von Prometheus sehr dürftigen Kalibers”, és csak olyan Ahasvér, aki csupán Pest és Buda közt bolyong, mégpedig lakásmizéria következtében. Volt hát igaza a szenvedélyes Schiller idézőnek, mikor azt mondta, az ő lelkesülése csak afféle „Pseudo-Schwärmerei mit Citronen-sauce”, ha némi szenvelgő szerepjátszás sem hiányzott az ilyféle mondatokból.
Nem akarunk szociális szánalmat szerezni Péterfy számára. Mindig volt ennie és ruhája is. Ám ez volt ama kispolgári tisztes szegénység, amely talán éhségnél és rongyoskodásnál is jobban megbéklyózza az ifjú ember kapcsolatteremtő expanzióját. S e tisztes szegénység nagyon is zárt határait még áthatolhatatlanabbá tette apja híre, sorsa, családja szerencsétlensége és megalázottsága.
Maradt vigasznak, kapcsolatteremtő erőnek a szellemi élet, a művészet, az irodalom, a zene élménye. Ha soványka erszénye engedte, ott is ült esténként az operát játszó Nemzeti Színházban, vagy még boldogabban koncertre váltott magának jegyet. Haydn, Mozart, Beethoven mellé ezekben az esztendőkben fedezte föl Schumannt és Wagnert ujjongó ámulással. Csakhogy ez évek Pestjén nemigen volt oly, Péterfyéhez hasonló szociális helyzetű csoport, amely számára ez a zene kapcsoló erő lehetett volna. Zenei élménye így igazában még magányosabbá tette.
S nem járt jobban az irodalommal sem. Pedig alanyi föltételei, a kellő érdeklődés és élmény megvoltak itt is. Igaz, ez időben még hegedűművésznek készült, s egy-egy bátrabb pillanatában szép öntudattal „művészetemről”, „meine Kunst”-ról szólott, ám azért „angehender írónak” is vallotta magát kezdettől; és nem jelentette kisebb örömmel és büszkeséggel Eliznek Gyulai dicséretét Faust-tanulmányát illetően, mint zenei előhaladását. A dicséreten kívül azonban nem sokra számíthatott az ifjú szerző a jeles kritikustól. Oly igen más világban éltek, oly igen más fajtából voltak ők ketten. Gyulai számára alig lehetett távolabb valami, mint a zene, a német klasszika vágyban született, éteri harmóniája, a német romantika nosztalgiákban lebegő varázsvilága. Néhány évvel korábban szinte programszerűen adta óvását: őrizkedjünk – mint mondta: – „a Hamlet-lelkű Németország” szellemétől, amely tett helyett, szerinte, tépelődésbe, valóság helyett, cselekvés helyett a gondolattal való meddő küzdelembe, álomvilágba csal. Annál kevésbé érthette meg és vonzhatta magához – s ez a fontosabb mozzanat –, mert munkássága épp ezekben az esztendőkben vesztette el, majdnem egészen, továbbvivő eszmei energiáit, tevékenysége ez időben alakult át egy szerepét már betöltött irány és álláspont védelmére, fönntartására.
