LÉPÉSAZONOSSÁG EURÓPÁVAL

Teljes szövegű keresés

LÉPÉSAZONOSSÁG EURÓPÁVAL
Hanem azért nem szabad azt gondolnunk, hogy elmerült a szürke napi irodalom özönvizében. Nagyobbrészt úgy válogatta meg a bírált munkákat, főképp a külföldieket, hogy a kor csupa jelentékeny szellemi kérdésével került szembe.
Taine-nel kell kezdenünk. Nemcsak azért, mert róla négyszer is írt, hanem, mivel róla szólván, felfogása néhány alapkérdését is tisztázta. Mindenekelőtt a történetfilozófiát, a történetírás kérdését illetőket. Taine kiváló történetíró mondja. Elmélete ellenére az. Mert elmélete elfogadhatatlan. Hiányzik belőle, „mit a történet filozófiai oldalának lehetne nevezni”. Mint magát a filozófiát, a történetírást is lélektanná szűkíti. „Történetének istene a pszichológiai szükségesség.” Nem csoda, ha nála „a pillanat szörnyűségeit, ördögi összevisszáját föloldó, kiegyenlítő eszme nem létezik”. Azaz, ha pesszimista. Nála „megszűnik a történetírásnak szokott értelemben vett művészete, és lesz belőle a pszichológiának egy ága”. Emellett a történelemalkotó tényezők közül kiiktatja az emberi személyiséget. „Hogy szisztematikus maradhasson, megöli az egyént.” Alaptévedését így foglalja össze: „A történetre a szigorú természettudományi módszert alkalmazni majdnem olyan képtelen gondolat, mint a művészetben a mechanika törvényeit keresni.”
Ez az irányzat, úgy vélte, a német klasszika és romantika spekulatív történetfilozófiájának visszahatásaképp jött létre, mert az is túlhajtotta felfogását, s „Hegel a szentháromság tanában abszolútumának vallási, a porosz királyságban állami megtestesülését vélte megtalálni”. De magát a klasszika s a romantika bölcseletét is visszahatás szülte: visszahatás a XVIII. századra, amely „megvetette a tapasztalást”, amelyből „hiányzott a történeti érzék”, amely „egy eszményen dolgozott a tapasztalás ellenére”, „a történelem ellenére”. S a XVIII. századi „filantropikus racionalizmus, mely a »fölvilágosodást« teremté”, maga is ellenhatásként keletkezett a vallásos filozófiák ellenhatásaként.
Ha tehát a történelem tartalmát az egymást fölváltó eszmeirányzatok hatás-ellenhatás játéka tölti ki, s a Taine-féle pozitivista, természettudományos irányzat elfogadhatatlan, ki képviselte Péterfy szerint a korszerű álláspontot, a korszerű fázist?
Akár Taine-nel, akár Du Bois Reymond-nal, akár Macaulay-val, akár a neokatolicizmus egyik német előhírnökével, Jansen kanonokkal vitázik, eszményként mindig újra egy név kerül elő: Rankéé. Ranke munkásságát – úgymond – „a történeti eszmék fénye hatja át”. „Az eszméket úgy tekinti, mint az emberi nem örökét, mely korról korra száll; az eseményekben és az eseményekből fejlődnek ugyan, de fölöttünk állnak, mintegy külön életük van, független a népek s egyének pszichológiájától.” Ezek az eszmék „a népek s történeteik különbségén belül az emberiség történetének egységét megalkotják”. S ami őt leginkább foglalkoztatta, miként áll szemben a történelem és az egyén a törvény, a szükségszerűség tekintetében, arra is Rankénál vélte a legmegnyugtatóbb feleletet föllelni. Rankénál – így írt – „a szereplő egyéniségek így látszólag szabadok, cselekvéseikben önállóak, az események előre kiszámíthatatlanok maradnak, s e látszólagos önállóság és kiszámíthatatlanság dacára mégis – akarva, nem akarva – a történeti fejlődés eszközeivé válnak. A pszichológiai szükségességek fölött Ranke még egy másikat is keres; a színes élet mögött még egy másikat is észlel: a történeti eszmék életét és fejlődését”.
Ranke, tudjuk, a hegeli örökség „centrista”, „liberálkonzervatív”, evolúciós folytatója, s a szellemtörténeti iskola egyik legfőbb előfutára. Péterfy történetfilozófiai és történetírói eszménye természetesen nem volt azonos Rankééval; s aztán ez az eszmény másfél évtized alatt, távolodva Hegeltől, folyton módosult is. De eltérései s későbbi fejlődményei még inkább a jövendő szellemtörténet irányába utalják. 1892-ben „az üres adatrágók”-kal szemben történetfilozófiát követelve így írt: „Van-e a történetnek egysége, célja, van-e az eseményeknek törvénye, van-e fejlődés a történet nyomán? – Ezek pedig mind oly kérdések, melyek megoldását keresni kell, ha egyszer az emberi szellem fölveti.” Természetszerű, „e kérdéseknek nincs végleges, csak megközelítő megoldása”, „lassankint bizonyos relatív igazságok tudatába jutunk, melyek elismerésével mindinkább közelebb érünk a tények pártatlan mérlegeléséhez, s önkényes kapcsolatok helyett tisztábban láthatjuk a dolgokban nyilvánuló összefüggést.”
A rendszerré záródó történetbölcseletet azonban ez időben már elutasította, jóllehet a regényíróesszék korában még Sainte-Beuve-vel szemben pártjára kelt. „…hiányzott nála az is – mondotta akkor a francia kritikus történeti képeiről –, mi a szisztémák jó oldalát képezi.” Most már a történetértelmezés határozott követelményét bizonyos agnosztikus szubjektivista állásponthoz közelítette: „Csak egy dolog nem lehet a történet filozófiája – nem lehet rendszer; a történeti fejlődés törvényeit oly kevéssé ösmerhetjük teljesen, mint ahogy e törvények kapcsolatát és játékát előre meg nem határozhatjuk, a lehetőségek ki nem mérhetősége, a véletlen hatalma a népek történetében éppoly szerepet játszik, mint az egyes emberében. A történet egy be nem végzett folyamat, melynek törvényeit analógiák szerint magyarázhatjuk, de összefüggő s bebizonyítható egésszé össze nem foglalhatjuk. Már azért sem, mert a történet felfogása alapjában mindenkor szubjektív. A történeti objektivitás – oly értelemben, hogy magát a dolgot tünteti fel a megfigyelő alanyisága nélkül –, ez az objektivitás tiszta lehetetlenség.” A továbbiakból s kései fejtegetéseiből aztán egy oly felfogás bontakozik ki, amely szerint a történetírónak objektív adatai alapján művészi intuíciója és divinációja segétségével a történet művészi szubjektív–objektív rajzát kell adnia, s az így előállt sok különféle szubjektív–objektív rajzból lassan létrejön egy, a történeti valóságot mindjobban megközelítő, mind objektívabb kép. Taine azért lehet kiváló történész, mert oly erősek ilyfajta művészi képességei, hogy ellentétes irányú elmélete ellenére is érvényesülnek. S Ranke s Macaulay történetírásának ereje is ebben áll.
A Scherer-féle pozitivizmustól eddig is elválasztotta a köztudat. S ezek az idézetek cáfolják a Comte–Taine-féle irányhoz való tartozásának meggyökeresedett hiedelmét is. Ezért is közöltük őket oly részletesen. Ezekben az évtizedekben indultak el az ún. „neo”-irányzatok, amelyek a szellemtörténeti iskolák alapjait is adták, s ő nem maradt érintetlen tőlük s főképpen nem, úgy tetszik, a kantiánusoktól. Taine-től sokat tanult, kivált módszert, de felfogása alapjait elutasította, korábban inkább Hegel, később pedig ez irányzatok hatására is.
Péterfy tehát itt, hogy úgy mondjuk, elébe vágott korának, magyar kortársainak. A nyugati, a német és francia filozófiához való közelsége, de a magyar társadalomban elfoglalt különleges helyzete következtében is. De mást jelentett ez a „prae”-, ez az archaikus szellemtörténet Magyarországon, mint Németországban. Ne feledjük, a Taine-féle iskola szülőhazájában, 1871 után pesszimizmust, antievolucionizmust jelentett, nálunk pedig Beöthy Zsolt a nemesi, a birtokosi-polgári berendezkedés védelmére sajátította ki. A Scherer-félét pedig Heinrich Gusztáv a polgári értelmiség e struktúrába való belenyugvásának, beleilleszkedésének eszközévé tette nálunk is, mint ahogy az volt ez Németországban is. A tiltakozás ellenük az egyetemes emberi eszmék alapján folyvást tovább fejlődő történelem nevében való tiltakozás e védelem és e beilleszkedés ellen is. S ne feledjük azt sem, hogy a későbbi magyar szellemtörténeti iskola nacionalista szárnya, modernizálva Beöthy funkcióját, az egyetemes eszmefejlődés helyébe lokális, „speciális” magyar eszmetörténetet igyekezett állítani, olyat, amely igazában már nem is volt evolucionista. S e „speciális” magyar világon Péterfy már most nem győzött eleget gúnyolódni.
De ez már átvisz a nacionalizmus központi jelentőségű kérdéséhez. Két megfontolandó tény áll itt egymással szemben. Egyik: Péterfy kapcsolódása a Ranke-féle államfelfogáshoz, a másik: megvető gyűlölete a sovinizmussal szemben.
Jelentkezett ez utóbbi kezdettől, láttuk; de a 80-as évek folyamán egyre forrósodott, míg végre 1889-ben a Nemzeti géniusz c. kegyetlen pamfletjében robbant ki. Elejétől végig kellene idéznünk ezt. A sovinizmus – úgymond – a magyar szellemi élet gúzsbakötője. „A géniusz harcosai – folytatja – külön magyar nemzeti tudományosságot akarnak, s az Akadémiát is azért támadták meg, mert ilyen nemzeti tudományt nem nevel. Egy szónok föl is vetette a kérdést, mi köze van a bélférgek fejlődésének a nemzeti géniuszhoz? Mi köze van hozzá a sinus-tantételnek? Mi köze Kantnak? A geológia elméleteinek? – Mindenki nem írhat könyvet a magyar ész különösségeiről, tárcát a magyar glóbusról, nem álmodozhatik az építészetben magyar stílusról s néhány tehetségtelen zenésszel specifikus magyar műzenéről.” Így háborgott nyolc lapon keresztül, s végső summája az, hogy tudományunk és közszellemünk nem bír mindaddig Európa szintjére emelkedni, míg le nem győzzük ezt a kórt. S addig igazán nemzeti szellemű tudományunk, szellemi életünk sem lesz.
Csakhogy ismerte-e e kór okozóit?
Azt jól látta, hogy a magyar sovinizmus a nemzetiségi kérdéstől elválaszthatatlan, s hogy a nemzetiségi kérdés elérte a tizenkettedik órát. Moldován Gergely kolozsvári egyetemi tanár Magyarok, románok c. könyvét ismertetve, latolgatta a megbékélés lehetőségét, e mottóként állítható sóhajjal: „…ha marad rá idő!” Művelődési autonómiát, valódi nyelvi engedményeket, a román értelmiség hivatali érvényesülhetését s egymás kölcsönös becsülő megismerését ajánlotta. Sejtette ugyan, mindez a román követeléseket többé már nem fogja kielégíteni. A kérdés éppen az, mit javasolt ez esetre.
Meglepő, hogy Taine-nel szemben mily határozottan védelmébe vette az állam beavatkozási jogát. S második Taine- tanulmányában pedig az utolsó évtizedek előnyös fejlődményeként fogta föl, hogy a franciák is ráébredtek az erős állam hasznára.
Lehet, a nagy vagyonokkal szemben is jogosultnak tartotta az állam beavatkozását. De erre nincs adatunk. Arra azonban már a Moldován-cikkben is van, hogy a nemzetiségekkel szemben annak tartotta. A Bismarck-féle nemzetiségi politikát dicsérte Elzászban, hol „a német türelem és okosság, mellyel aztán, ha kell, kérlelhetetlen határozottság párosul, legalább a siker reményével dolgozhatik”. S azt ajánlotta, „az állami szigor céltudatossan, lehetőleg messzemenő társadalmi tapintatossággal párosuljon”. Hermann Schuhmacher német publicista hazánkról írott könyve egyik legfontosabb eredményének pedig a következőket jelöli meg: „Elismeri … hogy az államnak teljes joga van arra, hogy a nemzetiségekkel szemben egységre törő fölényét éreztesse. »A magyarosító irányzat – úgymond – nemcsak történetileg magyarázható meg, hanem politikailag is jogosult«. E beismerés döntő”. Megismételhetjük utolsó szavait: e beismerés döntő.
A Moldován-tanulmány szerint jól látta, hogy a nemzetiségek helyzete olyfajta kényszerű függőség velünk szemben, mint korábban a miénk volt Ausztriával szemben. Csakhogy attól a kényszerképzettől, hogy az osztrák–magyar kettős állam, s ezen beül az integer magyar államterület szükségszerű történeti követelmény, s ennek következtében szükséges, „Európában számottevő hatalmi tényező”, ő sem szabadulhatott meg. A kiegyezéskori magyar politikának, a polgárságnak is egyik alapdogmája ez.
Szokás kérdezni, mi kötötte Gyulaihoz a sokkal polgáribb Péterfyt? Liberális polgár volt, evolucionista, „hegeliánus” történeti eszmélkedő, alapjában s hite szerint, objektív idealista esztétikus. Hitt abban, hogy a polgárság eszméivel, műveltségével magához hasonítja az egész társadalmat. E felfogás elemeit és ötvözetét a Budapesti Szemlében találhatta meg leginkább. Nem Gyulaihoz, hanem a Budapesti Szemléhez csatlakozott ő.
A Szemlét Csengery alapította s formálta meg újra az 50-es, 60-as évek fordulóján. Egy új, polgárias reformkor készülődött sokak szívében ekkor. Arany Kazinczy nevével jött szerkeszteni Pestre, s két folyóirata a Szemle irodalmi testvérlapja lett; magyar szépirodalmi lapban polgári természettudósok és közgazdászok aligha részesültek valaha annyi buzdításban és ajánlásban, mint e kettőben. Dicsérte Hantken Miksát, a geológust, Weininger Vincét, a pénzügyi szakembert, Kautz Gyulát, a közgazdászt, Pólya Józsefet, az orvost, Than Károlyt, a vegyészt. Girókuti Ferencet, a kertészt, Diwald Adolfot, az erdészet szakértőjét, Szabó Józsefet, a fizika népszerűsítőjét és sok-sok társukat. Újság- és versírás helyett ily munkákra biztatta a fiatalokat. Azt a nagyrészt német származású, kitűnő tájékozódású és munkaerkölcsű polgári értelmiséget, amely a magyar természettudományos művelődést megteremtette, valósággal tenyerén hordta. Némely két háború közti értekezőnk rasszista elvakultságában s „elmélete” lázában hisztérikusan bélyegezte e patriótának is kitűnő nemzedéket és férfiakat kultúránk megrontóinak, még csak újságot sem mondva ezzel, hanem folytatva csupán s „modernizálva” a kiegyezéskori sovén hagyományokat. Hisz az Ugron Gáborokkal, Eötvös Károlyokkal szemben már Péterfynek így kellett írnia: „Legcsattanósabb példa ez irányban a magyar nyelvészet fejlődése. Legnagyobb sikereit annak köszönheti, hogy vérébe, gondolkodásmódjába fölvette az európai és nem utolsósorban a német nyelvészet elemeit és módszereit. Csak azért erősödhetett meg s válhatott végre önállóvá.” Mintha csak Aranyt hallanánk Hunfalvy és Budenz védelmében.
S a Szemle, bármennyit vesztett is Gyulai, különösen az öregedő Gyulai alatt érzékenységéből és színvonalából, kétségtelenül ennek az illúziónak és törekvésnek a letéteményese maradt még ez időben. Történelmünk tragikomédiájához tartozik az is, hogy ez a nemzeti életünk legmagasabb posztján álló közlöny tisztább és jórészt haladóbb eszmék őrzője s a polgári Európa érzékenyebb figyelője volt, kivált nem irodalmi kérdésekben, mint a körülötte zajló s vele szemben többnyire ellenzéki álláspontot elfoglaló, nacionalizmusában elvadult társadalom. Nem is szólva a közjogi ellenzékről, a magyar glóbus, a magyar virtus, a magyar lélek, a magyar vallás ez elmondhatatlanul korlátolt eminenseiről, akikben már a tizennyolc esztendős Péterfy orrolta „a debreceni pélapaszagot” és a „paraphrase”-t. Nincs mit csodálni hát, ha Péterfy, a bölcseletben járatos, a történelmet eszméktől irányítottnak hívő ember, a következetes liberális magyar kispolgár, a kor hazai irodalmi s lapviszonyai között inkább csatlakozott a Szemléhez, mint egyéb egykorú közlönyökhöz. Ne feledjük, hogy az egyetemre friss polgári szellemet hozó Pulszky Ágost, akit annak idején elsőül Arany János mutatott be lapjában, a Szemle rendszeres munkatársa volt, s benső barátja Arany Lászlónak, aki viszont a Szemle irányításában játszott nagy szerepet. És sorolhatnánk a munkatársak regiszterét Ádler-Acsády Ignáctól Matlekovics Sándoron, Kállay Bénin, Trefort Ágostonon át Marczali Henrikig és Chernel Istvánig.
Mindazonáltal Péterfy sohasem Gyulai, még csak nem is a Szemle, hanem mindenkor a maga felfogása és ízlése alapján ítélkezett. Gyulai, említettük, Ibsent kellemetlen, érthetetlen írónak tartotta, Péterfy a Szemlében a lélektani realizmus úttörőjeként üdvözölte. Zolát, az elméletírót sem Gyulai nemzeties, keresztény morálú esztétikája alapján utasította el, hanem a maga alapszempontját, a lélektani autonómia helyes fölfogását kérte tőle számon, s azt vetette szemére, hogy a korszak e nagy vívmányát torzította el. „Zola elmélete – így szólott – egy helyes gondolat divatos kiforgatásán alapszik. Helytelenül azonosítja a tudós és regényíró eljárását; hanem hamis következtetése mégis igazságon, egy félreértett igazságon nyugszik. Egyben a regényíró fantáziája a maga módjára oly következetes lehet, mint a tudós kutató elméje. Ez a tünemények láncolatában szigorú determinizmust lát; a jeles regényíró az emberi szenvedélyek rajzában hasonlóképp éreztetni fogja az olvasóval azt a szükségszerűséget, mely az emberi lelkeket érzelmeiben, cselekményeiben vezeti.” S ha Zolát, az elméletteremtőt elutasította, a regényírót, a maga analitikus realizmust követelő esztétikája alapján, legalább részlegesen, méltányolta.
S miképp a külföld jeles műveit, a hazaiakat is mindig a maga és sohasem Gyulai esztétikája mérlegére tette. De ha ez így áll, vajon nem jogosult-e az az 1950-es évekbeli vád: engedményt tett a nagy anyagi eszközökkel rendelkező, hivatalos népnemzeti iskolának, érdemen fölül méltányolta Lévayt, Baksayt és másokat. Nem jól olvas, aki ezt állítja. „Kicsiny birtokot”, „egyszerű örömöt”, „szép igénytelenséget”, „patakcsát”, „mezei virágot”, „csöndes hullámokat” emlegetett Lévayról szólván, s az egyediség s a goethei értelemben vett alkalmiság – „ami például Arany kisebb eszmélkedő verseit is annyira költőivé, utánozhatatlanná s sajátságos zamatúvá teszi” – hiányában marasztalta el. Tudta, mit ér az Arany-iskola a nagy példaképhez mérve, de vonzotta Lévayban a tehetsége határaival tisztában levő önismeret és a tájjal, természettel együtt élő, idilli vágyú, egyszerű tiszta ember. S ez az elismerés mindenkor kijár Lévaynak.
Nem is az érdemen fölüli méltánylásban rejlik az ő kortársi kritikájának kérdéses volta, hanem a méltánylás elmulasztásában. De ez sem a Gyulaihoz s a Szemléhez való kapcsolódásának, hanem a maga esztétikájának a következménye. Iványi Ödönt, aki regényében, A püspök atyafiságában a balzaci, értelemben vett elemző lélektana törekvő ábrázolásra tett kísérletet, méltányolta. Hasonlóképpen Tolnai Lajos Csak egy asszony című kisregényét, sőt Kabos Ede novelláit is. Mikszáthot, a regényírót azonban elutasította, a novellistát azonban becsülte. Jósika s Jókai regényeiben, úgymond, „süllyesztők, rejtekutak, szörnyeteg basák rémítik és vonzzák az olvasók képzelmét; ma a mesék alaphangulata megváltozott. A török regények azelőtt hősi operákhoz hasonlítottak, romantiko-tragikusak voltak; Mikszáth Beszélő köntösében pedig már az operett zenéje hallik …Mikszáth Jókai után már csak ezt a vidámabb húrt pengetheti”. Ez az elutasítás valójában nem meglepő; Jókai kritikájának egyenes folytatása.
Meglepő az, hogy az impresszionisztikusan realista Peteleit s a naturalisztikusan-impresszionisztikusan realista Bródyt is elutasította. Nem társadalmi, hanem esztétikai-lélektani indokból. Arról joggal folyik a vita, lezáró vagy kezdeményező volt-e a regényíró Mikszáth. Petelei s Bródy azonban kétségtelenül egy új irányzat, egy új írói látásmód, szemlélet képviselői. Amit tehetségük gyengéjeként jelölt meg Péterfy, mind igaz. Bródy valóban pózol, eredetieskedik, modoros; idegen klisékkel, át nem hasonított eszmékkel parádéz. Petelei csakugyan gyengén szerkeszt, előadása gyakran nehézkes; lírai áradása elmossa kontúrjait; s kevés húrú író. Nem is témaviláguk ellen volt kifogása: Petelei egyik kedvenc tárgyát, az udvarházak pusztulását, maga időszerű tárgyként jelölte meg.
De mindkettőnek, s részben Kabosnak és Justhnak is, túlzóan alanyi szemléletét s ezzel együtt az egyéni lélekmozgás objektív rajzának hiányát rótta fel; s ezekhez még tételillusztráló hajlamot, mitizálást s több ízben az igazi költőiség s az ábrázolásra érdemes, értékes típusok hiányát is.
A 80-as évek végén, a 90-esekben keletkeztek mind e kritikák. A Budapesti Szemle körül tömörülő maroknyi elit, az egykori liberális-centrista csoport polgári illúziója ekkorra végképp szertefoszlott. A Szemle szinte egy csapásra elöregedett, elszürkült, jelentéktelenné vált, s igaz lett a csúfolódó szállóige: „A legszűkebb nyilvánosság kizárásával szerkeszti és olvassa Gyulai Pál.” Péterfy elutasított minden forradalmat, s el az erőteljes radikalizmust is. Ugyanakkor megvetette a tudományosság köntösét felöltő s a nemzetgazdasági s szociológiai érvekkel ágáló agrárius-feudális törekvéseket is. Az egyház hatalmi helyzetét védő Schlauch Lőrinc váradi püspök ellen gyilkos polémiát írt, s Jansen kanonok művének ismertetésébe ilyféle közbevetéseket fűzött bele: „Egy laudator temporis acti talán nálunk is kimutathatná »statistice«, hogy 48 előtt boldogabb jobbágyok is voltak, mint ma szabad parasztok. Egy kis filozófiával s némi egyoldalú általánosítással e jobbágyi viszony eszményi rajzát is kaphatnánk a zord jelennel szemben.” Így légüres térbe került. Az ő esztétikájának a centralista-liberális törekvések polgárias válfaja szolgáltatta történet- és társadalomszemléleti alapját. S ez analitikus realizmust követelő esztétikája számára nem nyújtott immár érveket az új utakat kereső irányzatok méltánylására. Filozófiában kitűnő iskolázottsággal rendelkezett: látta ez újakban a túlzóan szubjektivista mozzanatokat. De nem vette észre, hogy e mozzanatokkal oly társadalomkritikai elemek vannak egybekötve, amelyek egy új, objektív, realista ábrázolás útját egyengethetik, s amelyek az ő légüres terét is megnyithatták volna. Kicsúszott lába alól a talaj, s ez annál tragikusabb volt, mert magányosságának bilincsei is ez években forrottak végképp köréje.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages