SOK JÓ ISMERŐS – KEVÉS BARÁT
SOK JÓ ISMERŐS – KEVÉS BARÁT
Anyjával élt; a Józsefvárosban volt a lakásuk, s a belvárosi reáliskolában tanított élete végéig. Tanári fizetése, ha szerény volt is, végre állandó alapját vethette meg háztartásuknak. S hogy írásaival keresett is hozzá, nem éltek szükségben. Tanártársai kiegyensúlyozott embernek tartották; szellemességéért s gyermekes bájú, torz ötleteiért kedvelték. De nem ismerték: a kifejlet sehogysem illett az általuk ismert Péterfy-képhez. Derék, munkájuk szerető emberek voltak; az iskola értesítőiből valami nagy, szinte archaikus, de inkább megmosolyogtató, mint bántó kispolgári ügybuzgalom és öntudat szól felénk. Ha köztük volt Péterfy, feledte lelke gondjait; amint kilépett közülük, kiestek képzelméből. Valódi társaságot nem jelentettek számára.
S így volt diákjaival is. Mondják, reggel rendszerint fáradtan, kedvetlenül indult az osztályba. De ott egyszerre átváltozott. Belépett azonnal az osztály lüktető villamos áramába. Ha rejtett mosoly suhant át egy arcon, rögtön osztozó vággyal érdeklődött oka után, s egy-egy szellemes közbeszólást szellemes riposzttal méltányolt. Rossz tanár volt, legalább a mindenkori – mint maga nevezte őket –: „tanügyi matadorok” szemszögéből az. Tanítványai rajongtak érte, de úgy emlékeztek, nem lehetett mindig pontosan tudni, mit, milyen tantárgyi anyagot tanított nekik. Gondolkodni, ízlésre s ítélni tanította őket. Fölolvasni szeretett a gyerekeknek, s beszélgetni, vitatkoznia nagyobbakkal. De ha észrevette, s gyakran kellett észrevennie, hogy csak időt húznak kérdéseikkel, s csak mókáznak, elsápadt, elkomorult, elnémult, vagy idegesség öntötte el, kiabálni kezdett, s „hangja mind föllebb-föllebb szállt, egészen a visítás regiszteréig” – emlékezett rá egy növendéke, azt mondta: „el volt rontva kedve”.
Pontatlan kifejezés. Azt kellett volna mondania: meg volt szégyenítve, alázva önmaga előtt. Némelyek úgy gondolták, szerette és kereste a magányt. Mi úgy véljük, szenvedett tőle. Symposionra született lélek, s minden ily alkalommal újra be kellett vallania ama gyengeségét, hagyja magát elkapni a symposion illúziójától, s szolgáltatja ki magát ezáltal a gyermeki kegyetlenségnek. A született nevelőnek, a lélek s nem a metódus szerintinek örök kálváriája ez: s ő naponta megjárta. Mert világhiánya egyre jobban szorította.
Igaz, jó társa akadt szép számmal. Köre a Budapesti Szemléhez kapcsolódása idején s annak ifjabb munkatársai közül került ki. Feltűnő, hogy túlnyomó többségükben a zsidó értelmiségi kispolgársághoz tartoztak. A közös németes alapműveltség is közrejátszott e kapcsolatai létrejöttében, hisz közülük a nem zsidók is – mint pl. Riedl Frigyes – ily műveltségű légkörből indultak el. De csak útegyengető lehetett ez. A valódi oka rokonszenvének nem is annyira közvetlen társadalmi, hanem ennek következtében: – lelki helyzetükben rejlhetett. Antiszemitizmus, amelyet, Tiszaeszlárról szólván Péterfy a kor szégyenfoltjai közé számított, az értelmiség körében ez időben alig volt tapasztalható. De rokoni kapcsolatok hálózták be ezt „a családi Magyarországot”, s benne az értelmiségi polgárságot is. Aki még nem volt rokon, igyekezett azzá lenni. Mert az üzleti életet javarészt kezében tartó zsidó nagypolgárság is buzgón építette a maga rokoni kapcsolathálózatát. E két érdekkörön kívül álltak ezek az értelmiségi polgárok éppen úgy, mint Péterfy is. Maguk alakították ki polgári életformájukat, a maguk intellektusának köszönhették helyüket, öntudatukat, sőt magyarságukat is. S az ő patriotizmusukkal rokonabbnak érezte a magáét Péterfy, mint a dzsentriskedő „úri középosztályi” értelmiség hangos hazafiságával. Közülük előbb Angyal Dávid, a jeles pozitivista forráskutató történész állt hozzá legközelebb, majd a jómódú, igen művelt, műkedvelő Léderer Béla, akivel zenéről, művészetről, Szilasi Mórral viszont nyelvészetről, Goldzieher Ignáccal keletről szeretett beszélgetni; a neveléstant művelő Kármán Mórhoz, a filozófiai szakíró Alexander Bernáthoz is jó konverzációk hangulata fűzte.
Leghűbb, legállandóbb társa azonban kétségtelenül Riedl Frigyes volt. Riedlről keveset tudunk ma. Művei, ne tagadjuk, hírükhöz képest kissé hűvösen hagynak. Tudománynak túlságosan esszék, esszének viszont túlságosan is csak virtuóz teljesítmények. Az a mély egzisztenciális hitel, amely oly feledhetetlenné teszi Péterfy regényíró-esszéit, Bajza- vagy Ibsen-tanulmányát, hiányzik belőlük. Péterfy csipkelődve, „a magyar Taine”-nek nevezte, bizonyára nem a Graindorge Taine-jének, hanem annak, akit túlságosan is erős tételillusztráló hajlamáért „francia ideológ”-nak csúfolt. Azt mind e barátai is érezték, hogy a barátság életet őrző mozzanata hiányzott kapcsolatukból. Léderer szerint ők nem tudták vívódásai mélyeire követni, Szilasi szerint viszont belőle hiányzott, tragikus módon, a képesség, hogy igazán, életét óvó szeretettel szeressen. Bármiként álljon a dolog, e hiány is siettette végzetét. Ezek a barátságok ugyanis a kilencvenes évek közepére, hogy úgy mondjuk, kifutották magukat, megadták mindazt, amit egyáltalán adhattak. Pedig ez időben maradt igazán magára. Anyja társaságnak már előbb elveszett számára, mint fájdalmasan ironizált: anyja lett az ő gyermeke; s aztán hamarosan meg is halt, s mint mondta ekkor, árván maradt „családi érzéseit jéggel borogatta”.
Ha azonban kereshetjük az élet e körében is megkeseredésének, menekülő visszahúzódásának okát, – keresnünk kell másutt is. Kései kritikáiban s görög tanulmányaiban feltűnően gyakran kerül elő a hübrisz, a becsvágy szomja, végzetes szerepe. S Petőfi csodaszerű sorsa legnagyobb ajándékának azt tartotta, hogy „a lelkében lakó hübriszért nem lakolt”. Vessük ehhez, hogy tizennyolc esztendős korában már büszkén „induló írónak” vallotta magát, s hogy anyja, s általa a német klasszika, az íróság, a művészség mindenért kárpótló hitét ültette lelkébe. Továbbá azt, amit minden reá emlékező fölhoz: rögeszmeszerűen bántotta, üldözte, hogy még soha semmi nagyobb munkát nem írt, hogy csupán „töredéket” adott. S hiába nyugtatták megírt munkái kiválóságával, ő „győzelmes dialektikája teljes súlyát latba vetette …hogy vádjával tovább marcangolhassa önmagát”. (Léderer) Barátai látták e mozzanat sorsdöntő voltát, s miközben nyugtatták, igyekeztek rávenni a vágyott nagyobb munkára. Dante-tanulmánya, úgy látszik, egy ilyen elszánás pillanatában fogamzott. Igaz, volt alkalmi oka ennek is: Szász Károly fordításának megjelenése; de ez inkább csak jótékony ürügy volt, hogy elgyávult alkotásvágya önmaga előtt menlevelet nyerjen.
Remekmű ez. Leginkább pozitivistának mondható műve, a szó magas, taine-i, renani értelmében. Hallatlan ötletgazdagsággal, találékony szellemességgel s ugyanakkor lenyűgöző logikával s anyagismerettel mutogatja, a képalkotás nyelvi, esztétikai lélektanába mint van belezárva egy hatalmas szellem s egy nagy történeti kor és korforduló pszichológiája. A középkorinak hitt Dante-arc és Dante-világ mögül csodálatos panoptikumként bomlik elénk a reneszánsz Dante világa, a kezdődő reneszánsz világa. S elénk rajzolódik az a híd, amely a népies olasz világot s a városias reneszánszot elválaszthatatlanul egybeköti.
Egy tanulmányában sem állt ily közel Taine-hez, mégpedig annak irodalomtörténetéhez. Ugyanaz a fölény és gyönyörűség hevíti hajtja stílusát, mint e munkájában Taine-ét. A fölény és gyönyörűség hogy a legkisebb elemben is érzi, érti s meg tudja mutatni a kor pszichológiáját, a kor fejlődésmenetét, törvényeit. Helyenként drámabírálatok burleszk jókedvét hozza e gyönyörködés és fölény vissza, s passzióval fűz be, rajzol s idéz oly részleteket, mint például az ördögök pokolbeli fölvonulása: „S a menet megindult. Hanem tisztelgésül előbb a legények vezérükre nyelvüket öltik, ez meg, hogy indulásra jelt adjon, kimondhatatlanából trombitát csinála: egli avea del cul fatto trombetta. A következő ének elején aztán megjegyzi Dante, hogy ily sípjelre még nem látott mozdulni sem lovasságot, sem gyaloghadat.”
Csakhogy azt szokták mondani, Taine angol irodalomtörténete a cáfolata elméleti pozitivizmusának, pozitivista elméletének. Egy neves német irodalomtörténész egyenesen regénynek, a legszebb francia regénynek nevezte s a szellemtörténet első nagy művének. Nos, Péterfy tanulmányának hőse is a történelem változó szelleme s dolgozata van annyira „szellemtörténeti”, mint pozitivista.
Mint ítélte meg maga e dolgozatát, nem tudjuk. A külső elismerés azonban ezúttal nem maradt el. E tanulmánya nyomán választották a Kisfaludy Társaság tagjának. Folytatása mindenesetre nem lett. Mégsem lehetett vele egészen megelégedve? Ha így volna, talán nem minden ok nélkül. Egy kései levelében egy – talán görög – dolgozatát küldve azt írta Riedlnek játékos mentegetődző modorában: „Új adaggal bosszantom. Azt hiszem, ez jobb – mert enyimebb.” Valljuk meg, ebből a Dante-tanulmányból, bár értekező prózánk két kézen összeszámlálható darabjai közé fog mindenkor tartozni, hiányzik az a faszcináló személyes, az az egzisztenciális funkciót akarva-akaratlan megnyilvánító elem, amely mégiscsak legsajátabb hatóeszköze az esszének, s amely az ő regényíró-esszéire, Bajza- s Ibsen-tanulmányaira is oly jellemző. Ezek sokkal inkább „övéibbek”. Ez a Dante-tanulmány némiképp valóban „bevezetés Dante művészetének élvezésébe”, egy kissé bedekker, bár a legkiválóbb, amelyet valaha magyar olvasó az irodalom e titokzatos, nehezen megközelíthető tájára kalauzul kapott.
A Dante 1886-ban keletkezett, és folytatása a következő években tehát nem lett. Ezek a következő évek voltak azok, amelyek a Tisza Kálmán-féle liberalizmus bukását, a polgáriasító illúzió szertefoszlását s a Szemle rohamos elavulását hozták. S hozták Péterfy szemlélete életérzése fölötti fölényének és szereptalálása reményének megingását is. Kemény-tanulmányában még erősen tartotta az egyensúlyt; stílusának alapja lett az. S ha nem is nagy érzelmi, de nagy intellektuális erővel és elszánással mondta ki ott, hogy az ember legyőzi a sorsot. Ibsen-tanulmánya záróakkordjának egy mondata, egy évvel a Dante-tanulmány után, viszont már így hangzott: „Az élet jobbára kompromisszum, egyezkedés elvek, érzelmek, cselekedetek, viszonyok között; néha gyöngén fönntartott egyensúly.” S szemléletébe s vele szerepébe vetett hite megingását jól mutatja, bár más oldalról, híres tragikumtanulmányainak sorsa.
