VÉGSŐ PRÓBA – VÉGSŐ MAGÁNY
VÉGSŐ PRÓBA – VÉGSŐ MAGÁNY
Tragikumtanulmányai sorsán láthatta, mennyire egyedül van, felfogása legmélyebb tendenciáit mennyire nem értik barátai sem, vagy mennyire nem merik követni gondolkodását. Láthatta helyzetét. Közzé nem tett dolgozataiban egyre a tragikus helyzet ama fajának kialakulása körül forgott, amely bűn nélkül is elbuktatja a hőst. A maga helyzetének érzete bizonyosan első számú – tudatos vagy ösztönös – serkentője volt e kérdés feszegetésében. Önbizalmának, küzdésakarásának, oppozíció vállalásának megingása annál gátlóbb lehetett, mert igénye viszont egyre följebb csigázódott. „Gondoltam – írta Riedlnek ez időben –, méltat annyira, hogy nem hallgatással adja tudtomra, hanem egypár magyarosan megteremtettézett szóval, hogy ez a pár lapnyi firka semmit sem ér – reménylem –, tőlem különbet várt.” A mondat első fele obligát szerénykedés, de a második kétségtelenül hiteles. S ha másról föltételezte ezt, mennyivel többet várhatott ő maga-magától. Így egyre nyugtalanabb lett, egyre jobban „lakolt a lelkében lakó hübriszért”, egyre elveszettebbnek érezte magát.
Most rendszeresedtek az ő híres utazásai. A herélt műveltségkultusz ismeretszomjának, műélvezésvágyának szokta ezeket betudni. Volt, persze, indítóokai között ismeretszomj is, műélvezésvágy is. De legfőképpen mégiscsak menekülés volt ez a mániákus utazás egy illúzióba, egy mítoszba, az olasz illúzióba, az olasz mítoszba. Feltűnő, hogy csak Olaszországba s Németországba utazott. Kitűnően tudott franciául, később angolul is. S a Louvre, Párizs, a francia vidék, a National Galery s az angol kastélyok is nyújthattak volna táplálékot az ismeretszomjnak, a műélvezésvágynak.
Egy levelében így írt Riedlnek: „Mert Európában szépek a galériák, nagy a Städtebildung: aber ein winziges italienisches Dörflein wiegt mir die ganze Herrlichkeit mehr.” Egy másikban pedig, amelyben Riedlt csalogatta Drezdába, így mondta még világosabban ki ezt: „Mert a gyűjteményeken kívül még sincs Németországban olasz világ; a magányos ember itt nagyon komor lesz.” Itt, olasz földön, mondta egyszer, akár fenyőtoboz is szívesebben lenne, mint otthon reáliskolai tanár.
Ez az olasz mítosz nem egészen sajátja. Burckhardttól, Gregoroviustól s attól a német akadémiai polgárságtól kapta örökül, amelynek halhatatlan érdeme, hogy mintegy újra fölfedezte az itáliai reneszánszot, s amelynek nagy hibája, hogy akarva-akaratlan el is torzította rögtön, megalkotván amaz „örök” Olaszország, amaz „örök” déliség, amaz „örök” reneszánsz sajátos mítoszát, illúzióját és ópiumát, amely szerint itt minden konfliktus nélküli őstermészetességgel egymásból nő s együtt él. Egyén és történelem ellentéte ismeretlen.
S Németországban hasonlót keresett. A természetességet, a szervességet, a magától értetődő életet itt is. S a világba olvadás ígéretét és illúzióját. Csakhogy itt nem közvetlen az emberektől várta, hanem a tájtól, a természettől, a barokk és gót utcák szövevényétől. A német természetlíra nagy panteisztikus álmának beteljesültét, a német idillköltészet nagy idill-látomásának föllelését várta, kereste a fenyő- és hársfaillat, a tájba nőtt városok bensőséges szépségű földjén. „Hogy ön nincs itt! – írta Kasselből Riedlnek – százados fák, gyönyörű vidék. Eine Rotbuche, melynek szépségét úgy élveztem, hogy Ruisdael is megirigyelhetne. Kassel nagyszerű múlt századi rezidencia. Van egy tere, melyet most egészen elönt a hársfaillat. Az öreg Landgraf szobra szinte tüszköl tőle”. S róla mondták, hogy „franciás” volt! De hogy még világosabb legyen számunkra a dolog, Sassnitzből meg így írt: „A kávéház balkonja alatt csapdossa a thalatta a falat, repül a habok fölött a sirály, játszanak a színek, mintha érezném, dass ich ein Freund der Elemente bin. – Ezért üdvözlöm önt!” „Eine Rotbuche”, „ein Freund der Elemente”, s „a thalatta” – jól figyeljük meg, így írta. A német-görögség, a görög-németség, a klasszika neveltje, kergette megalázott – de még így is boldog, mert reményteli – ifjúsága álmait, menekült ifjúsága álomvilágába.
E kései leveleinek egyes részletei is megrendítők, helyenként ijesztők, valójában azonban együtt, modorukkal tesznek igazán nyomasztó hatást, Nincs tárgyuk, nincs közlendőjük. Dehogy írt volna Gyulai levelet ily tartalmakért. Tétova élethangulatát, magánya félelmes csöndjét akarta elűzni velük: „Csak egy szót tudnék beszélni!” – mondta most, ifjúságában pedig így: „ich bin in der Stadt, wie auf einer Insel, allein”, „a városban, mint egy szigeten, egyedül vagyok”. S levelei jól mutatják azt is, mint váltak embert, ismerőst, élő viszonylatokat helyettesítő pótlékká a művészet tárgyai: „Erfurtban meglátogattam a dómot – tudósította Riedlt –, Weimarban a Cranach-képet és a parkot (mennyi nagy fát láttam benne most először!), s átadtam Weimarnak az ön üdvözletét.”
Nem csoda, ha e lélekállapotban egyre gyakrabban merült fel benne az öngyilkosság gondolata. Angyal Dávid szerint „már 1885–1887 körül gondolt” erre, majd 1890 táján újra. De ekkor még „ehatározta, végigküzdi az életet”. Jellemző talán, hogy e végigküzdés elhatározásakor írta meg előbb bemutatott harmadik tragikumtanulmányát. De azért most már állandóan ott lebegett felette e végzetes megoldás. Ám ennek ellenére néhány év múltán még egy utolsó kísérletet tett: elkezdte írni híres görög tanulmányait.
A munkára késztető közvetlen ok ugyan külső indítás volt most is. Heinrich Gusztáv kérte föl egy összefoglaló görög irodalomtörténet megírására. Mégis valamennyi barátja mint döntő erőpróbát fogta föl; a próba lényegi tartalmát illetően azonban nem tettek közelebbi megszorítást; általában tehetsége s akarata próbájaként tekintették: leszámítva Szilasit, aki a kor mentalitásának s Péterfy szemléletének megütközését kereste itt. S nyilván joggal. Már a 90-es évek elején sem csupán a saját korától minél messzebbre való menekülés céljából vagy az értelmét vesztett idő kitöltéseként adhatta magát éppen ógörög tanulmányokra. Nietzsche felfogásának, átértékelő tevékenységének kialakulásában – amely most egyre jobban érdekelte s nyugtalanította őt –, tudjuk, az ógörög művelődés tanulmányozása origószerű volt. Péterfy látni akarhatta, valóban oly irányba kell-e e művelődésismeretének indítania a vizsgálódót; vagy hogy egyáltalán nem szükségszerű s nem helyes ez az irány. Mindenesetre Aiszkhülosz- tanulmányának, az elsőnek az irodalomtörténetét előkészítő dolgozatok közül, éppoly offenzív, polemikus, eruptív jellege van, mint regényíró-esszéinek. Ez a hév és dac a többiekben azonban már nincs meg. S ez rendkívül fontos mozzanat. E támadó vonások éle mindig ugyanegy pontra van irányozva: arra a magatartásra, amelyet Nietzsche neve jelképezett már ez időben. A „magát óriássá felfújt” egyéniség amaz eljárásáról van szó, amellyel az a történelem, a művelődés bármely jelenségét, történeti jelentésétől megfosztva, szubjektív, szuverén önkénnyel értelmezi, s teszi meg a maga felfogásának szimbólumává, még ha közben oly termékeny képzeteket teremt is meg, mint a dionüszoszi s apollóni görögség. Nevet azonban ezúttal nem ejtett ki Péterfy, mint tette a Nietzschét támadó Emmerson-tanulmányban; annál kevésbé, mivel e magatartást most már „a modern” magatartássá általánosítja. De elég volna polemikus, szatirikus mondatai közül néhányat felsorolni, hogy világos legyen, ez a magatartás a célpont; az alap pedig, amelyről e szubjektív magatartást célba venni óhajtja, már nem a klasszika objektivitása, hanem – hite szerint – maguké a görög tragikusoké, a görög világé.
Szatírájának két vezérszólama: „modern nagyotakarás” és a mindent jelképessé láttató „szimbolizmus”: Az Übermensch gondolata és a Zarathustra-féle művészet. Péterfy tévedett, nyilvánvaló. Nem kell semmiféle jelképgyártó és „-hajhászó” irány hívének lenni, hogy belássuk az újabb ókortudomány igazát, miszerint a görög művelődés egyik fő jellegzetessége (és jelentősége is) az európai kultúra jelképvilágának megteremtése. Tragikumtanulmányaiban ő is jelképiséget követelt, igaz, goetheit, s nem nietzscheit. Azonban nem is itt van a tanulmánycsoport problémája. Mert a többiekben sem polémiáját nem folytatta, sem ezt a görög „naiv” objektív szemléletet nem erőltette. A már általunk ismert késő „hegeliánus”, „rankei”, vagy „prae”-szellemtörténeti felfogása alapján dolgozta fel a tragikusokat és a többi műfaj képviselőit. Filológiai forrásait német, francia és angol szerzők szolgáltatták, mindenekelőtt a nagy ókortudós, A. Boekh s a szövegföltárás és helyreállítás nagymestere, Wilamowitz-Moellendorf, de a szemlélet az övé. Kitűnően érzékelteti ezt az a heves polémia, amellyel – egyezően színibírálataival s ellentétben tragikumtanulmányaival – az ellen a romantikus, fatalista fölfogás ellen fordul, mely szerint a drámai küzdelmet s a tragikumot mindhárom nagy görög auktornál csupán a végzet elleni harc s a végzet győzelme tenné. Érvelésében, mint korábban is, a felelős és sorsát formáló erkölcsi-pszichológiai személyiség védelme a mozgató tényező.
A görög, az athéni szellem egy-egy történeti, fejlődési fázisa egyedi lelkű, egyedi értelmű megnyilvánulásaként fogta fel és tárgyalta az egyes műfajokat és az egyes nagy szerzők által képviselt irányokat. Gazdag társadalmi, politikai, sőt gazdasági hátteret rajzolt, s bőven fejtegette e viszonyok s a szellemi fejlődés kölcsönhatásait. S emellett alkalomadtán a jelképesség tekintetében is tág és józan engedékenységet mutatott. A görög szellemnek a mítosztól elinduló, az eposzon, a drámán átvezető s a filozófiához, a hellenista tudományossághoz jutó útját vázolta.
Részletes szakszerű elemzése e tanulmányoknak nem lehet feladatunk. Klasszikafilológiánk tiszte elvégezni ezt. Annyit azonban megállapíthatunk, kitűnő tanulmány ez valamennyi, különösen pedig a drámaírókról szólók, meg a néhány esztendővel előbb, szövegkiadvány bevezetőjéül készített Platón-tanulmány, melyben, mai filozófiatörténetünkhöz hasonlatosan elsősorban a fogalmi, az elvont gondolkodás úttörőjét ünnepli Platónban, s a művészt, akit „a fogalom, a gondolat mámora” halhatatlan költőiségű művek alkotására ösztönöz. Az egyes dolgozatokban az említett történeti fejlődésvonal vázolását remek portrérajzokon s műelemzéseken át valósította meg. Mestersége titkainak ismeretében most már valóban játszian otthonos. Csak két vonását említsük: előadásának zökkenőtlen könnyedségét és arányosságát meg portrérajzoló művészetét.
Éppen nem egyszerű mondatok használatában s kérdésegyszerűsítésben rejlett könnyedsége. Hanem abban, hogy a legnehezebb kérdésekről is oly könnyen áttekinthető mondatszerkezetekben s beszédszerű elevenséggel szól, mintha csak társalgást hallanánk. Különösen proporciójuk nyugalma, biztonsága fogja meg a figyelőt. Nem utal oda s vissza, nem zsúfol és nem faragja, erőtleníti állításait közbevetésekkel, megszorításokkal, föltételességekkel. Tudja, minden sorra kerül, s az egész dolgozatnak kell ábrázolnia és bizonyítania. Egyszóval egy alak, egy helyzet lelkében élő képét, ha úgy tetszik, látomását rajzolja, s nem pusztán egy elvont okoskodás logikai szemeit öltögeti egymásba; csak azután, csak akkor kezd írásba, midőn az elmélkedés már egységes képpé, látomássá elevenült lelkében. S ez portréi életszerűségének is egyik titka. Akár egy egész tanulmánnyal, akár pár lapon, akár csak pár mondattal mutat is be valakit, mindenkor mozduló, jellegzetesen cselekvő személy látványában van részünk.
Íme egyetlen példa. Aiszkhülosz Segélykérő nőkjének Danaoszát így állítja elénk: „Danaoszban pedig van valami Polonius bőbeszédű okosságából. Ötven leány atyja s udvarmestere; járkál a városban, maga keveset lendít, de bő és jó tanácsokat ád leányainak, mint Polonius Laertesnek, mikor az útra kél. Egy nyugalomba vonult hérosz és öregúr etoszát érezni ki szavaiból s tipegő bőbeszédűségéből.”
Vagyis egy, az emberi személyiségre, s annak dialektikájára, a történelem menetére, a mű autonómiájára, a megformálás és befogadás módjára egyszerre figyelő szemléletet reprezentál most is valamennyi kicsi és nagyobb portréja s valamennyi tanulmánya. Röviden, kitűnő tanulmányokat adott a görög irodalomról; hasonlókat azelőtt sem, azóta sem sokat jelentetett meg magyar szerző. Csakhogy ne feledjük Léderer szavait: „Ő nem volt oly fanatikusa a tudománynak, ki életét is kevésre becsüli, ha ezzel elősegíti kedvelt diszciplínáját …nem a tudomány szolgálatára született, hanem egyéniségének mentől teljesebb kifejtésére.” Talán túlzóan individualista Léderer fogalmazása; ám itt most csakugyan nem pusztán egy tudományágról, hanem egy új, életet biztosító új szemlélet kiküzdéséről volt szó. S ez nem sikerült. A görög irodalomról kitűnő tanulmányokat nyújtott át, de a maga erőpróbáját elvesztette.
Mert e tanulmányokban a korábbiakhoz képest nincs új, az Aiszkhülosz-tanulmányt leszámítva. De az új abban sem több, mint indulatos kitételek gyűjteménye egy cáfolni kívánt magatartás a nietzschei ellen. A műtörténész-esszéista Lázár Béla hangos, de jelentéktelen figura volt kortársai között. Állítólag azonban Péterfy riválisának érezte magát. S a rivális éleslátásával tett néhány figyelemre méltó megjegyzést Péterfyről. Péterfy, szerinte, Taine már nem lehetett s Nietzsche meg nem mert lenni: ez tragédiája egyik oka. S tulajdonképpen más oldalról Szilasi is ezt állítja; e görög tanulmányok, s velük Péterfy kudarca abban áll, vélte, hogy Péterfy nem lépett rá általuk s bennük a „modern”, azaz szimbolisztikus-szubjektivisztikus értelmezés útjára, hanem a „naiv görögség objektív” szemléletét próbálta védeni a XIX. század végén.
Úgy véljük, nem abban lehetett a kudarc oka, hogy „nem mert Nietzschévé lenni”, s nem lépett rá a mondott útra, hanem abban, hogy nem tudott szembeállítani semmi újat ezzel a szemlélettel és úttal. Mert ez a naiv görög objektivitás csakugyan legalább oly reménytelen eszköz volt, mint az Emerson-féle moralizáló-experimentális liberalizmus. Azt a szemléletet, amelyet valóban szembeállíthatott volna ezzel az eláradó szubjektivizmussal, azt, amely a filozófiában is járatos radikalizálódók szemléleti alapját adta, elzárta tőle a társadalmi élet élő s újuló áramaitól való elszigeteltsége. Pedig ez a szemléleti alap s a feltörő társadalmi áramlatoktól való átjártság tette lehetővé, hogy a következő nemzedék jelentős képviselői ebből a szubjektivista-szimbolisztikus szellemi-irodalmi „forradalomból”, átértékelő tevékenységből is kiemelhessék azokat az elemeket, amelyek segítették őket a történeti objektivitás korábbi s már avult képzeteinek széttörésében s egy valóban új, egy mélyebb, egy tágabb, egy gazdagabb értelmű irány, egy más fokozatú, egy más arculatú, a szubjektumot is számba vevő, kritikusan objektív és reális világszemlélet kialakításában. E kérdések boncolása azonban már nem tartozhat szorosabban Péterfy pályaképének rajzához.
Péterfy mindenesetre nem volt megelégedve görög tanulmányaival. Hiába dicsérték őket barátai, hiába szaporodtak elég gyors ütemben az egyes részletek. Éppen úgy nem tudták visszaszerezni életkedvét, önbizalmát, egyensúlyát, mint az a tény, hogy most már a kiváló tehetségű bölcsészhallgatók számára szervezett Eötvös-Collegium tanára is volt, ahol végre rátalálhatott arra a befogadó szellemi közösségre, amelynek hiánya annyiszor megalázta a középiskolában. Lehangolt, ideges, zavart volt állandóan; egyre többet tartózkodott magába zárkózva otthon; újra elővette hegedűjét, és sokszor a késő éjszakáig hajtotta magát véle még mélyebbre kétségbeesett élethangulatába. Megvolt a maga elmélete az ő külön fátumáról, tudósít ez időszakából Léderer. Örökléstani meghatározottságának félelme lehetett ez, sejteti Léderer: a félelem, hogy örökölte apja akaratgyengeségét, amely végül megakadályozza, hogy szerinte való jelentőset alkosson, művé alkossa tehetségét. Vagyis a törvény értelmezésében, úgy látszik, a kor lelketlen biológiai determinizmusával szemben mégis alulmaradt.
Ha barátai, tanártársai jeleit vélték látni belső összeomlásának, állandó, kínzó főfájására hivatkozott, amelynek lehetett is része lélekállapota rohamos romlásában, bár alighanem maga is következménye volt inkább e lélek-, ez idegállapotnak. Egy október végi napon fölkereste Léderert, hogy a Margitszigetre sétáljanak. Eleinte beszélgettek, Wagnerről, Brahmsról, a pesszimizmusról, Nietzschéről. Aztán hosszan hallgattak. Este volt, hűvös, borzongató. Nézték a hanyatló napot. „Hogy vérzik és merül!” Csupán ezt mondta Péterfy s most bizonyosan „szimbolista” módra fogalmazott ő is.
November elején aztán szabadságot kért, hogy pár napra Olaszországba mehessen. Rejtő áltatással búcsúzott tanártársaitól, tűrve a tréfát, játszva a mókázást, óva bánatát. A vonaton az ablaknál állt. Nézte a tűnő tájat. Apjára gondolt-e, aki szegényházban végezte, akitől ő, úgy gondolta, alkatát, gyönge akaratát, hite szerint, végzetét kapta? Vagy anyjára, aki lelkébe oltotta a hübriszt, amelyért neki, a „gyöngének”, vélte, lakolnia kell? Vagy a kedves kis Elizre, aki oly szépen ejtette egykor a „tief” és „innigst”, a „mély” és „bensőséges” szavakat? Nem tudjuk, mire gondolt. Csak egy bizonyos: nehezen halt meg. A tragédia után barátai előtt megvilágosodott, mennyi áruló célzást, mozdulatot ejtett. Mintha várta volna, hogy valaki visszarántsa. Nem tette senki. De még mindig nem volt kész. Midőn ismerős útitársai elváltak tőle a tengerparton, fölszállt a fiume–pesti gyorsra, hazafelé. Károlyvárosnál azonban – a vergődő életösztön egy pillanatnyi elbágyadása lehetett – hirtelen fejéhez emelte a pisztolyt és belélőtt. Annak az évnek egyik utolsó tiszta, csöndes, meleg napja volt aznap, 1899. november 5-ike.
