A BELÁTÁSOS ELMÉLET

Teljes szövegű keresés

A BELÁTÁSOS ELMÉLET
Minden alkotónak fő törekvése, hogy az általa vizsgált jelenség magyarázatára megtalálja azt a viszonylag egyszerű választ, amely szerinte a döntő láncszemet ragadja meg, s amelyre saját-önálló elméletet építhet. Ez természetesen túl egyszerű magyarázat lenne arra, hogy miért és hogyan is jutott el Pikler a maga sajátos, elemeiben talán nem annyira eredeti, de a maga összességében mégis csak új elméletéhez, amelyet általában belátásos elméletnek neveznek és mi is így nevezhetjük azt, – de Piklernél szinte látható az erőfeszítés, ahogyan ilyen, „egyelemű” megoldásra tör.
Elméletének egy másik, társadalmi oldalról való megközelítése arra mutathat rá, hogy Pikler valószínűleg „menetközben” felismerte: a maga korában a radikális társadalmi törekvéseknek, a haladó polgári igényeknek már nem is annyira az észjogi irány áll az útjában, amely a maga elvontságában messze áll a társadalmi élettől. Abban az eszmei küzdelemben, amely a földesúri osztály és a polgárság társadalmi szembenállásának ideológiai vetülete volt, a radikalizmushoz húzó polgárság felfogásának a tulajdonképpeni, társadalmilag is hatékony ellenfele a történeti jogi iskola volt, de általában az egyoldalú történeti szemlélet, amelyet Pikler először a német közgazdaságtanban ostromolt, majd pedig jogelméleti vetületét vette célba. Ennek a jogelméleti vetületnek a központi eszméje az ösztönszerűség volt, a jognak olyan felfogása, hogy azt ösztönszerűleg követik, ez az ösztönszerűség pedig kinyomozhatatlan, misztikus történeti fejlődés következménye. Ez az irány kiválóan alkalmasnak mutatkozott a magyar politikai-jogi élet feudális maradványainak igazolására. Marx annak idején úgy jellemezte az erre épülő iskolát, mint amely „a ma gyalázatát a tegnap gyalázatával törvényesíti”. Úgy tűnik, Pikler második, alapvető könyvében (A jog keletkezéséről és fejlődéséről, Bp., 1897.) jutott el erre a felismerésre, s a szinte már amúgy is halott észjog helyett a jogtörténeti iskolát, az ösztönszerűségi elméletet vette célba, amely a történetit a régivel azonosította s különösen a pozitív jog tudományaiban jól szolgálhatta mindannak az igazolását, ami a jogban maradi.
Végül a harmadik összetevő, amely Piklert belátásos elméletéhez vezethette, annak a gondolatfolyamatnak tovább gondolása, amelyet már a Bevezetőjében megkezdett, de amelyet a jogérzettel – indokolatlanul – lezárt; ebben a gondolatmenetben a jog természettudományos elméletének kidolgozására irányuló törekvés tovább kellett, hogy vezesse őt. Sok bírálója nem győzte szemére vetni Piklernek, hogy első és második könyve – amely utóbbi valójában a jogelméleti főműve – között ellentmondás van, hogy a kezdetben szkeptikus és agnosztikus, az „elfogulatlan” tudomány magaslatára helyezett tudományából elfogult tudományos „irány” lett, meghatározott tartalmú-telítettségű elmélet. Ez önmagában véve igaz is, de így csak egy elvont-apriorisztikus szemlélet alapján lehet őt bírálni. A valóságban egyébként éppen ez a „következetlenség” a nagy és egyben meglepő Piklernél: az, hogy mindvégig volt bátorsága meghaladni korábbi felfogását, túllépni azon – bár nem alaptalanul hangoztatta, hogy későbbi nézeteinek elemei már korábbi művében is megvoltak –, képes volt következetesen mintegy üldözni a probléma megfejtését, keresni a választ a kérdésre, amelyet a joggal kapcsolatban feltett: mi a jog, mi hozza létre, mi okozza az általa okvetlennek tekintett szakadatlan fejlődést? Ebben az eszmei folyamatban Pikler második, a jog keletkezéséről és fejlődéséről írt könyve csak újabb állomása volt szellemi fejlődésének, aminthogy ennek későbbi állomása volt az általa vallott felfogásnak, a belátásos elméletnek s központi magjának, a belátás folyamatának magának a nyomon követése a pszichológia mezején, sőt az érzékfiziológia világában is. A belátásos elmélet mintegy utolsó szava volt Piklernek a jogelméletben, de valójában mégsem volt az, mert pszichológiai felfogása mégis valahogyan kihatott és visszahatott jogelméleti felfogására is; ez a pszichológiai felfogás jellemezte egyébként, mint még látjuk, egész társadalom felfogását.
A jogtörténeti iskola nem ismert el semmi általános törvényszerűséget a jogfejlődésben, hacsak nem éppen azt tekintette általános törvénynek, hogy a jogfejlődésnek nincsenek lényeges általános vonásai; a „népszellem” az, amely végül is külön-külön, népenként meghatározza a spontánul fejlődő jogot, s az semmiképpen sem fogható fel tudatos jogalkotás termékeként. A jogtörténeti iskolának a francia forradalom felfogására Németországban adott ez a negatív, irracionális, a múlt megőrzését igénylő válasza nyilván nem elégítette ki Piklert, aki a maga részéről éppen a jogfejlődés általános törvényszerűségeit, sőt alapvető törvényét kereste, amely minden jogra minden időben érvényes. Ennek érdekében vissza kellett fordulnia a 17. és 18. század gondolkodásához, amelyet ugyan mint természetjogot elvetett, de amelynek racionalizmusát okvetlenül magáévá tette; e racionalista okoskodással következtetett általános belátásos tételére, amelyet azután induktíve bizonyított, elsősorban az állam és a büntetőjog példáján (két későbbi könyvében erről szólt).
Ahhoz, hogy Pikler túljusson első könyvének végső tételén, fel kellett oldania a jogérzet megmagyarázatlanságát. Az emberek jogérzete – mondja most már a belátásos elmélet – lényegét illetően feltárható; a jogérzet attól függ, hogy az emberek szükségleteik kielégítésére milyen jogot tartanak célszerűnek, milyen jog létrehozását „látják be”: ennek felel meg jogérzetük. Ez persze egyelőre Pikler elméletének nagyon leegyszerűsített magyarázata. Mégis, itt az átvezető elem: az emberek jogérzete maga is változik – a változásnak ezt a gondolatát átveszi a történeti szemléletből, s a 17. és 18. század racionalizmusát éppen azért bírálja, mert végső tartalmi megoldást ígér a jog kérdéseire; a jogérzet fejlődése oda vezet, hogy az emberek más és más jogot „szeretnek lángolóan”, hogy jogérzetük szakadatlanul változik. De miért változik?
Pikler két tényező viszonyával dolgozik: egyrészről az emberek szükségleteivel vagy alapszükségleteivel, amelyek nagyban-egészben állandók, másrészről pedig az emberek ismereteivel – ez a változó-fejlődő tényező. Az embereknek szaporodnak az ismereteik – a gyakorlati és az elméleti ismereteik is – arról, hogy szükségleteiknek melyik a legjobb kielégítési módja. Nem a körülmények változása a lényeges, hanem az ismereteké. „…A jog fejlődése legeslegnagyobb mértékben értelmi fejlődés következménye…” (A jog keletkezéséről… 67.). Az emberek célszerűségi belátásuk alapján cselekszenek, józan belátásuk a meghatározó; a társadalmi változás oka az értelmi haladás, amely „érzelmek, hajlamok, eszmények formájába öltözik” (A jog keletkezéséről 53.). Ennek a belátásnak a hordozói, az első felismerői a társadalom kiváló tagjai, ezek felismerései válnak azután általánosakká. Az intézmények bárhogyan is jöttek létre, az Pikler számára kétségtelen, hogy a belátás eredményeképpen fejlődnek. E fejlődés menetében a szükségletek „legnagyobbrészt” ugyanazok maradnak; „a jog fejlődésé nem a célok, hanem az eszközök fejlődése és abból ered, -hogy ugyanazon szükségletek kielégítésének jobb eszközeit ismerik fel az emberek az idő folytán” (A jog keletkezéséről… 52.).
Ez a felfogás természetesen feltételezi, hogy a jog, amely e szerint a maga egészében a célszerűségi belátáson nyugodnék, élvezze a társadalom egészének egyetértését. A társadalmi fejlődés optimista és bizonyos mértékig naivan racionális felfogása mellett azonban Pikler elismeri, hogy ez nem egészen így van; el kell ismernie, hogy „a jog egy része olyan, amelyet a kényszerítők a kényszerítettek beleegyezése nélkül, sőt esetleg akaratuk ellen alkotnak és tartanak fenn” (A jog keletkezéséről… 45.). Pikler azonban úgy véli, hogy ez a jognak csak csekély része; „a jog legnagyobb része azok beleegyezésével jön létre és tartatik fenn, akik annak kényszere alatt állanak… A jog legnagyobb része t.i. nemcsak összeműködése embereknek más emberekkel ezek javára, hanem összeműködése embereknek egymás javára…” (A jog keletkezéséről… 45.).
A jognak ilyen egyetemes összeműködési szabályok rendszereként való felfogása, úgy véljük, megreked a látszatnál, a társadalmi kényszer kényszer-jellegének nem látványos, nem nyíltan erőszakos jelentkezésénél; a kényszer-együttműködésben ugyanis, amely Pikler szerint másokkal „összeműködés vagy egyoldalúan azok javára, vagy kölcsönösen mindkét fél javára” (A jog keletkezéséről 45.), végeredményben nem az összeműködésen, hanem a kényszeren, a külsőleg vállalt, de valójában eltűrt együttműködés kikényszerítettségén van a hangsúly, amely az együttműködést éppen megfosztja a szó teljes értelmében vett együttműködés-jellegtől. Piklernek azonban saját elméletéből adódó következetes okfejtése miatt ide kellett jutnia, amennyiben a társadalom osztályokra tagozódásának – amelyet általában nem tagad – csak alárendelt jelentőséget tulajdonít, és az előbb-utóbb mindenkire kiterjedő értelmi belátást fogja fel a fejlődés egyetemes rugójául.
E tekintetben azt is meg kell jegyezni, hogy Pikler szerint a belátás nem az elméletek helyességének a belátása, hanem cselekvési szabályok hasznosságáé, mert „a felfogások, spekulációk csak utólag keletkeznek, miután az emberek az illető intézmények hasznosságát belátják”; az intézmények hasznosságának belátása e belátással összhangban álló más gondolatmeneteket indít és „tesz meggyőzőkké” (A jog keletkezéséről 104.).
Ez a belátásos elméletnek a rövidre fogott magva, de valójában Pikler elméletének mégsem az egésze; a másik, ebben a könyvében csak röviden kibontott része a belátás visszavezetése elemibb tényekre, azaz egyfajta magyarázat a belátásos folyamat mechanizmusára.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem