A LÉLEKTAN ÚTJÁN
A LÉLEKTAN ÚTJÁN
A lélektan és a pszichofiziológia mezején már nem tudjuk követni Piklert, minthogy a jog világából egy azzal ugyan összefüggő, de tudományosan mégis csak attól különálló világba megy át. Egyelőre jogelméleti könyvében, bevallása szerint, még Spencer nyomdokain halad. Itt az élőlényekre is vonatkozó anyag-rendszernek azt a törvényszerűségét hangoztatja, amely szerint az azonos irányú idegfolyamatok erősítik egymást, az ellentétes irányúak gyengítik; „az a belátás, hogy valamely cselekvési mód egy szükségletet kielégíteni képes, azon idegrendszerbeli tény korrelativuma, hogy valamely idegfolyamat egy másik idegfolyamattal összhangban van, azt erősíti; a belátás voltaképp e tény eszméletre jutása”; az ingereknek ez az erősítése végül is elvisz a cselekvésig (A jog keletkezéséről… 157.). Minthogy az emberek általános célja a lehető legnagyobb boldogság, minthogy az ismeretek szakadatlanul növekszenek, s ezek mint idegfolyamatok úgy hatnak egymásra, hogy bennük az erősítés dominál, ezért a jog fejlődése egyirányú fejlődés. Ez a társadalmi fejlődés társadalmi haladásként való felfogására vonatkozó Pikler-féle belátásos elméletnek a zárópontja.
Mint látható, jogelméleti belátásos koncepciójának ez a záróeleme ismét csak jelzi a következő kutatási feladatot: a belátásos folyamat lélektani elemzését, amely Pikler további tevékenységének egyik központi feladatává lett. Így, emiatt, a jogból kiindulva vált Pikler pszichológussá – bár érdeklődése már korábban is megvolt ebben az irányban, – sőt ezen az úton továbbjutva fordult az érzékfiziológia felé, hogy azután élete utolsó, magányban töltött szakaszában szinte kizárólag és némileg önmagában zártan is, csak ezzel foglalkozzék. Ez azonban, bár nyilván hozzátartozik Pikler egész művének elemzéséhez és értékeléséhez, már kívül esik a mi területünkön; minthogy ismereteink és a társadalom ítélete szerint is Pikler a jogbölcseletben emelkedett ki a leginkább, legalább is ezzel keltett a legnagyobb visszhangot (bár nem tudjuk, mi a valóságos értéke pszichológiájának és érzékfiziológiai munkásságának, s e tekintetben szakembereink még adósak az ítélettel), ezért csak jelezhetjük gondolkodásának további útját anélkül, hogy követhetnénk őt ezen az úton. Meg kell azonban jegyezni, hogy külföldön, illetve idegen nyelven Piklernek éppen nem a jogbölcseleti, hanem a pszichológiai és fiziológiai tanulmányai jelentek meg; ezek ott meglehetősen nagy érdeklődést keltettek. Így már 1900-ban megjelent Das Grundgesetz alles neuropsychischen Lebens című munkája; A lélektan alapelveiről 1909-ben kiadott művébe foglalt tanulmányok előzetesen németül jelentek meg; későbbi német nyelvű publikációira még utalunk. Nem tudjuk, de nincsen kizárva, hogy külföldön Piklert pszichológusként tartják csak számon, és így a hazai ítélet tudományos hovatartozását illetően eltér a külfölditől.
Még Pikler jogelméleti tevékenységéhez tartozik, hogy azt a tételt, amelyet elméletileg kidolgozott, tudniillik a belátásos felfogás alaptételét, részletezte a jog egynéhány elvi és tartalmi kérdésével összefüggésben is. Társadalmilag nem jelentéktelen, hogy elválasztotta egymástól a jogot és az igazságosságot, s noha végül is mindkettőt a végső célszerűségre vezette vissza, mégis úgy írt, hogy a jog lényege csak az összeműködés, míg az igazságosságé vagy igazságé már magának az érdekek ütközésének a kiegyenlítése. Jogfogalma ilyenképpen formális volt, szemben az igazságosság-fogalommal, amely mintegy a tartalmát adta nála a jognak. Nem annyira ezt a jogfogalmat, mint inkább belátásos elméletének általános alaptételét vetítette át egyetemi előadásai során az emberi egyesületekre, azok keletkezésére és fejlődésére; erre utaló, már előbb is kifejezett nézetei az államok és a nemzetek belátásos folyamat útján való keletkezéséről – mint még látjuk – nem csekély mértékben járultak hozzá a viharhoz, amely Pikler körül keletkezett (l. egyébként Az emberi egyesületek és különösen az állam keletkezése és fejlődése című, sokszorosított egyetemi jegyzetét). Az ösztönszerűségi iskolával szemben érzett ellenszenve fejeződik ki büntetőjog-elméletében is; a büntetésnek a bosszuló ösztönből származtatását elvetette, és azt vallotta a büntetőjog bölcseletéről szóló előadásaiban, illetve ezen a címen megjelent könyvében, hogy a büntetésnek egyetlen forrása a büntetés hasznosságának a belátása, sőt a büntetés igazságossága is azon a meggyőződésen alapszik, hogy az több rosszat hárít el, mint amennyit okoz (A büntető jog bölcselete, VII. jav. kiadás, 1910. 19.). Itt is nyilvánvaló a Piklert jellemző társadalmi optimizmus, a problémának az alapösszefüggésre való koncentrálásból is adódó bizonyos leegyszerűsítése, egyúttal pedig a felfogás bizonyos naivitása is.
A lélektan irányába mutató átvezető elemet, pontosabban a lélektan tudományára való határozott áttérést jelzi Pikler 1909-ben A lélektan alapelvei: az élmény megmaradása és ellentétessége címen megjelent, már említett könyve. Nem ez egyébként első lélektani műve; Az objektív létben való hit lélektana. I. rész: Megjelenő objektumok című, elméletileg agnosztikusnak tekinthető tanulmánya 1890-ben jelent meg (angolul is); 1900-ban Németországban megjelent művére (A lélektan alapelveiben magyarul is megjelent tanulmányaira) már utaltunk. A lélektan alapelveiben a belátásnak elemibb tényekre való visszavezetését igyekszik a lélektan síkján részletesebben is kifejteni. E művében, amelynek még jellemzésére sem vállalkozhatunk, a kérdést azon az alapon tárgyalja, hogy a pszichikus egyszersmind fizikus is s hogy „a pszichikus élmények energiák, vagy energiákat irányító, azokat tevékenységükben módosító tények” (i. m.: 93.). Szerinte a cselekvés feltételét alkotó választás, s így maga a cselekvés is, „az élmény megmaradásán és ellentétességén alapszik, mert forrása a föltételes ítélet”; észrevételeink és képzeteink „kölcsönösen egymáson győzedelmeskedő valóságok” (i. m.. 88.).
Ezt a gondolatkört folytatta többé-kevésbé egyenes vonalban későbbi érzékfiziológiai vizsgálataiban is; valószínű egyébként, hogy azok végül is nagyon elszakadtak a jogtól. Az egykorú német irodalom a világháború táján (alatt és után) megjelent Sinnesphysiologische Verhandlungen-nek részletekben megjelenő füzeteit úgy jellemezte, mint amelyekben nagyon eredeti gondolatok vannak s mint olyanokat, amelyek eltérnek a hagyományos felfogástól. E kritikát elolvasva azonban az a benyomása támad az embernek, hogy Pikler e tevékenységét általában úgy értékelték, mint egy tehetséges extraneus vagy szinte dilettáns munkásságát, s ezért jóindulatú, vállveregető kommentárokkal kísérték. Hogy ebben mennyi volt az igaz és mennyi a „hivatásos” szakember védekező-elhárító, lenéző magatartása, azt mi nem tudjuk megállapítani.
