ÉLETE
ÉLETE
Nézzük először is a nyers életrajzi adatokat. Pikler életútját egyenesen felfelé ívelő tudományos pályafutásnak nevezhetnénk, ha 1920-ban nem következett be volna benne törés, ha ugyanis tudományos közpályája nem fejeződött volna be szinte teljesen az ellenforradalom kezdetével. Élete azonban addig sem volt küzdelemtől mentes; ennek ellenére a jelzett törésig folyamatos tudományos emelkedés, szabályos előrehaladás jellemezte.
Pikler 1864-ben született Temesvárott; jogi tanulmányait a budapesti egyetem jogi karán végezte, ahol államtudományi doktorátust szerzett. 1884-től kezdve a képviselőház segédkönyvtárnoka. A könyvtárosi munka, amelyet 1891-ig folytatott, természetesen nem elégíthette ki tudományos ambícióit; nem szeret „könyvcímlapokat másolni”; munkájával „a másolóasztalhoz láncolják” – olvasható Concha Győzőhöz 1890-ben tanári kinevezésével kapcsolatban írt levelében. Már egészen fiatalon nagy hévvel veti magát bele a tudományos munkába. 1885-ben Ricardóról írt kritikai ismertetést; ebből, amint egyébként későbbi, 1890-ben a Budapesti Szemlében az angol és a német közgazdaságtan összehasonlításáról. írt tanulmányából is kiderül, az angol közgazdaságtan gazdasági törvényeket feltáró klasszikusait okvetlenül elébe helyezte a német közgazdaságtan történeti irányának. 1886-ban ismét csak kritikai tanulmányt közölt a Budapesti Szemlében Spencer könyvéről (The Man versus the State), amelyben Spencernek a szabad versenyt, a magántulajdon szabadságát feltétlen elvvé emelő politikai felfogását bírálja, minthogy az említett elvek „…a socialis kérdést nyíltan hagyják…”. Bizonyára e nagy iramban kibontakozó tudományos tevékenység is hozzájárult ahhoz, hogy 1886-ban a budapesti egyetem jogi karán a jogbölcsészet magántanára lett. Ezzel kezdetét vette egyetemi pályafutása; fényes kezdet, hogy a magántanári címet 22 éves korában nyerte el.
Az 1890-es évek az egyetemi pályafutás terén vívott nagy küzdelem évei voltak; akkor nyílt meg előtte az út ahhoz, hogy otthagyja segédkönyvtárosi állását és hivatásos egyetemi tanárrá váljék. Ekkortájt megpályázta a kolozsvári jogi kar jogbölcseleti tanszékét, valamilyen oknál fogva azonban ez nem sikerült, viszont felmerült ugyane kar közgazdasági tanszékére való kinevezésének a lehetősége. Noha ezt a kinevezést különböző „illetékes” helyeken megígérték neki, végül is ebből sem lett semmi: úgy látszik, a kinevezésnél győzött az „anciennetás”, ahogyan Pikler jelezte a konzervatív erőket, s amely ellen olyan hévvel kelt ki Conchához 1890. október 5-én kelt levelében. Talán bizonyos kárpótlás volt ezekért a mellőzésekért, hogy 1891-ben megkapta a budapesti karon a címzetes rendkívüli tanári címet; mentesítette-e már ez a könyvtárosi munkától vagy sem,–1896-ban rendkívüli egyetemi tanárrá történt kinevezése végül biztosította-e anyagilag is az általa oly fáradságosnak tekintett kutatómunka külső feltételeit, – nem tudjuk.
1903-ban bizonyosan „révbe jutott”: kinevezték rendes tanárrá; az előterjesztést a kinevezésre Concha Győző tette, akivel egyébként sem társadalmi, sem jogbölcseleti nézeteiket illetően nem egyezett, de aki ennek ellenére támogatta. Érthető, hogy a kinevezésre irányuló kari előterjesztésben Concha inkább a Ricardóról írt tanulmánynak, illetőleg az időközben megjelent pszichológiai műnek jelentőségét emelte ki és ezeket értékelte pozitívan; Pikler jogbölcseleti munkáinak elevenségét, eredeti kérdésfeltevését ugyan elismerte, de értékelésükben megállt annál a megállapításnál, amely szerint Pikler jogi munkái alkalmasak arra, hogy „a jogbölcseleti kutatás iránt hazánkban ellankadt érdeklődést fölkeltsék”. Mindenesetre a konzervatív-reakciós felfogású Concha szép vonása, hogy támogatta a tőle eszmeileg távolálló Piklert, aki mellett a tanszabadság elvének védelmében akkor is fellépett, amikor az úgynevezett keresztes ifjak 1901-ben Pikler egyetemi előadásai ellen tüntetést szerveztek.
Ez egyébként jelzi, hogy Pikler tanári pályája bizonyos izgalmaktól nem volt ment; nem tudni, mi lett a sorsa, s mi volt a tárgya (valószínűleg a pécsi szabadtanítási kongresszuson 1907-ben való szereplése) annak a feljelentésnek, amelyet Veöreös Jenő győri ügyvéd tett ellene a karnál, s amelynek folytán fegyelmi eljárást megelőző vizsgálat indult ellene; tudjuk azonban, mire vezetett második fegyelmi meghurcolása 1920–21-ben; erről mindjárt szólunk.
Pikler egyetemi előadásainak skálája meglehetősen széles volt. Tartott előadást a társadalmi tudományok bölcsészeti alapjairól, a jog keletkezéséről és fejlődéséről, bevezetést adott a jogtudományokba. Jogtudományi érdeklődésének kiterjedését tanusítja, hogy 1902-ben a jog- és állambölcselet, a nemzetközi köz- és magánjog, a jog- és államtudományi enciklopédia nyilvános rendkívüli tanáraként jegyzi az egyetemi Almanach, egyben úgy is, mint a jogbölcseleti és összehasonlító jogtudományi szeminárium igazgatóját; mindezekről később, akkor is előadott, amikor tudományos munkássága már a lélektan felé fordult. Mellesleg megjegyezve, széles körű érdeklődéséről, de nemzetközi elismeréséről is tanúskodik, hogy – ugyancsak az Almanach tanúsága szerint – tagja volt az Institut International de Sociologie-nek, továbbá a VI. Nemzetközi Lélektani Kongresszus előkészítő bizottságának.
A kortársak visszaemlékezései szerint kiváló előadó volt; egyetemi előadásait nemcsak az egyetemi hallgatók látogatták, hanem azok rendszerint kívülállókkal telt teremben folytak. Ennek több oka lehetett; a tanúk vallomása szerint megnyerő volt előadókészsége, lebilincselő volt előadómodora; tartalmilag nyilván érdeklődést keltett előadásainak az a vonása, hogy a hagyományos és elszürkült észjog helyett egy modern jogbölcseletet adott elő; végül bizonyára az az intellektuális életre is kiható társadalmi-politikai helyzet is közrejátszott a fokozott érdeklődésben előadásai iránt, amely polarizálóan hatott a közéletre és – bizonyos ideig és mértékben – a radikális közvéleményt szembeállította a konzervatív-reakciós felfogás egyetemi képviselőivel. Pikler bizonyára azzal is nagy közönséget vonzott, hogy kíméletlenül és nyersen lépett fel a közjogi mítoszok, az államot illető „organikus” elképzelések ellen, s a fennálló rendszernek olyasmiket mondott, amiket az nem vett jó néven, ha persze e megjegyzések nem is hatottak el egészen a dolgok társadalmi mélyéig. (A jog keletkezéséről és fejlődéséről című munkájában – Bp., 1897. – azt írta például, hogy „a család, a nemzetség, a törzs, a nemzet, az egyház éppoly céltudatos alkotás, mint a kereskedelmi társaság vagy a művelődési vagy szórakozási egylet intézménye”–240.).
Mint majd közelebbről látjuk, de előre máris jelezzük, Pikler érdeklődési körének változásából adódóan, 1910 után bizonyos fajtájú kettősség következett be szellemi tevékenységében: míg az egyetemen továbbra is a jogbölcseletet tanította, tudományos tevékenysége teljesen a lélektan, majd a pszichofiziológia irányában tolódott el. Ennek tulajdonítható-e, nem tudni, de bizonyára ez is közrejátszott abban, hogy csökkenni látszott az érdeklődése az egyetemi munka iránt: az egész 1912/13. tanévben, majd az 1913/14. tanévben, összesen 28 hónapig, szabadságon volt. Mintha belefáradt volna olyan tárgy előadásába, amelyet ő már meghaladott.
Bizonyára nem ilyen fáradtság volt az oka, hogy 1919. április 5-én, a proletárdiktatúra kezdetét alig néhány nappal követően, ismét szabadságot kért, és külföldre távozott; e szabadságot egyébként Kármán Tódor engedélyezte számára, aki akkor a közoktatási népbiztosság egyik csoportvezetője volt; az engedély 1920. szeptember 1-ig szólt. Noha ez majd Pikler általános jellemzéséhez tartozik, már itt meg kell említeni e szabadság két olyan feltehető okát, amely összefüggött egész egyéniségével és felfogásával.
Az egyik ok nyilván az, hogy Pikler közismerten nem rokonszenvezett a proletárdiktatúrával; nem is rokonszenvezhetett már csak elméleti álláspontjából adódóan sem, amely őt végül is elválasztotta a marxizmustól; politikai felfogása, amelyet egyébként már a Spencerről írt tanulmányában kifejtett, az volt, hogy előbb a gazdaságnak, a politikának, a tudománynak és az emberek gondolkodásának és érzelmeinek kell megváltoznia, mielőtt egy „új vagyonjogra”, azaz a javak megoszlásának új rendjére sor kerülhet. Azt is megmondja egyébként ehelyütt – s itt a polgári radikálisok nézeteit vetíti bizonyos mértékig előre anélkül, hogy e tekintetben eredeti gondolatot vallana –, hogy álláspontja ebben (azaz a sorrendben) tér el a szocialistákétól és a kommunistákétól, akik máris kivihetőnek tartják a javaknak ezt az új elosztását, „amely mellett lehetetlen, hogy némelyek mint Krőzusok, mások mint koldusok lássanak napvilágot, hogy a munkások éhezzenek és a dologtalanok élvezzenek…”. Az ifjú Pikler szavai később átalakultak, de tartalmilag mindvégig ez volt az álláspontja, e tekintetben a tudatos megkülönböztető-elkülönülés a marxizmustól és a kommunista-szocialista tanoktól. Talán éppen társadalmi-politikai műveltségéből adódó szilárd elvi álláspontja miatt tartotta szükségesnek 1919-ben eltávozását, nehogy olyan opportunista módon kelljen viselkednie a Tanácsköztársaság idején, mint ahogyan egyik-másik, a radikalizmustól jóval hátrább álló kollégája viselkedett, mint például Plósz, Magyary, Illés, Kmety, sőt Grosschmid is, akinek a Tanácsköztársaság alatti többé-kevésbé igenlő magatartását 1920-ban a vizsgálóbiztos valóságos „pszichológiai rejtélynek” nevezte.
Az 1918. októberi őszirózsás forradalom eszméi még megfeleltek Piklernek; szólt is a jogi karon „az új világ és társadalmi felfogásainak kialakulásáról”; még írt Ady halála alkalmából, valószínűleg 1919 legelején egy visszaemlékezést Adyra, amelyben egyébként érdekesen leírja, hogyan oldódott fel a Dienes családnál tett egyik látogatása során 1908-ban tartózkodása Ady költészetével szemben, s hogyan írtak Dienesékkel együtt 1908. április 5-én levelet Adynak a következő szöveggel: „Ma vasárnap d.u. együtt gyönyörködvén a Vér és Aranyban, csodálatunkat és szeretetünket küldjük Ady Endrének…”. Amikor azonban ez a cikk a Huszadik Században „1919. augusztus” jelzéssel megjelent, Pikler már messze járt, de messzire került már a forradalom ügye is. Mindent összevetve és leegyszerűsítve a dolgokat, azt lehet mondani, hogy ha 1918 még megfelelt Pikler nézeteinek (bár ekkor is passzív volt), 1919 viszont már semmi esetre sem.
A másik indok a Tanácsköztársaságból való „emigrálásának” egész magatartását jellemző az a vonása lehetett, hogy bizonyos mértékig mindig távol igyekezett magát tartani a politikától, legalább is a napi politikától. Azt mondják, hogy a polgári radikálisoknak ő volt mintegy a mentora, s ez bizonyára igaz, de inkább csak eszmeileg lehetett a mentoruk. Az általános politikát illető passzivítása nem áll ellentétben azzal, hogy a tudományos és a kulturális politikában kombattáns volt; egyetemi csatái, harca a Társadalomtudományi Társaságban, de különösen részvétele és szerepe a pécsi Szabadtanítási Kongresszuson, mind jelzik társadalmi aktivitását. Egyébként azonban ez a társadalmi tevékenység is alábbhagyott a későbbi években. Székely Artúr így írt erről a Nyugatban 1938-ban megjelent nekrológban: „A napi-politikától való tartózkodása miatt nem egyszer szemrehányás érte, sőt gúnyos megjegyzések is hangzottak el fiatalabb barátai részéről a lélektani kutatások elefántcsonttornyába vonult tudósról”. Ez nyilván már Pikler pszichológus-korszakára áll; viszont mindvégig igaz volt, hogy a Társadalomtudományi Társaság radikális tagjait „a politikai mozgalom és agitáció útjára nem követte” (Székely).
Mindezt természetesen nem lehet valamiféle felmentésnek tekinteni, hiszen egyenesen megdöbbentő, hogy Pikler, aki aránylag a legközelebb állt tanártársai közül a „kommunisztikus” tanokhoz, – éppen ez a Pikler menekült el az állásfoglalás elől akkor, amikor a kiállás az új társadalom mellett volt az egyetlen haladó társadalmi magatartás. Mindenesetre nem feltételezhető, hogy opportunizmus vezette volna, inkább lelkiismereti problémák izgathatták. Bárhogy is volt, az ellenforradalmi korszak e távozással sem exkulpálta Piklert, és korábbi nézeteit úgy írta terhére, mintha 1919-ben is hirdette volna azokat. Őt is rávezették azoknak a listájára, akikkel szemben a forradalom bukása után fegyelmileg felléptek; minthogy közvetlen tevékenységet nem róhattak terhére, törvénytelennek minősítették szabadságát (hiszen a Tanácsköztársaság embere engedélyezte azt), s hazahívták. Útközben Pikler Bécsben értesült arról, hogy sógorát az ellenforradalom megölte; erre egy ideig még Bécsben maradt. Az egyetemmel folytatott ezzel kapcsolatos levelezésére is utalva találhatók az Egyetemi Tanács 1920. május 29-i jegyzőkönyvében a következő sorok: „Szóval Pikler tanár már egy évet meghaladó törvénytelen szabadságon van anélkül, hogy javadalmáról lemondott volna; engedély nélkül külföldön tartózkodik, pontos lakcímét be sem jelenti, levelez, mindig jön, de sohasem érkezik meg…” Már a hangnem is jelzi, hogy tanártársai itt mintegy visszafizetik neki a gúnyos hangot, amelyet ő nemegyszer használt velük szemben, megtorolni igyekeznek a lenézést, amellyel Pikler irántuk viseltetett. Tény viszont az, hogy miután előbb állásáról lemondottnak tekintették, később mégis elfogadták Pikler kérését nyugállományba helyezése iránt. 1925-ben panasza folytán a Közigazgatási Bíróság elismerte, hogy úgy kell őt tekinteni, mintha egészen panasza benyújtásáig tényleges szolgálatban állott volna, és ezért teljes fizetéssel végérvényesen nyugdíjazták.
Külföldre távozásával, majd az ellene indított fegyelmi eljárással Pikler Gyula közéleti tevékenységének vége szakadt. Több mint másfél évtizedig élt még, s nem is lehet azt mondani, hogy tétlenül. Ecsédre visszavonulva, hol felesége családjának volt kastélya, különböző pszichofiziológiai kísérletekkel foglalkozott, s ezekről publikált is. Schriften zur Anpassungstheorie des Empfindungsvorganges címmel még a háború alatt kisebb terjedelmű könyvekből álló sorozatot indít, amelynek öt füzete jelent meg; ennek utolsó füzete Németországban 1926-ban kelt. 1936-ban Budapesten jelentetett meg egy fiziológiai tárgyú német nyelvű könyvecskét. Előbb, 1926-ban válaszolt a Nyugat hasábjain Ignotusnak Költés és való című írására; ezt talán olyan próbálkozásnak lehet felfogni, amely arra irányult, hogy áttörje az őt intellektuális fogságba szorító közönyt; e kísérlet azonban nem járt eredménnyel. 1937-ben bekövetkezett haláláról a Nyugat és a Századunk emlékezett meg hosszabban, az utóbbiban később – mint jeleztük – őt méltató tanulmány is megjelent.
Vajon abbamaradt életmű-e a Pikleré? Korántsem. Korai közgazdasági-politikai írásai csak próbálkozásnak számítanak; úgy tudjuk, pszichológiai munkássága sem tevődött – legalábbis késői, pszichofizikai munkásságára áll ez – tudományos egységbe. De egység, irány vagy égyenesen „iskola” volt jogbölcselete, amelyet pedig maga nem is tartott bölcseletnek; a jogbölcseletet – írta –, amelynek valósággal a jog természettudományának kell lennie, csak azért nevezik bölcseletnek, mert még tökéletlen (Bevezető. 6.); maga éppen olyan jogelmélet létrehozására törekedett, amelyet igazán jogtudománynak lehet tekinteni. A Pikler alkotta jogelmélet zárt, logikus egységet képviselt. Bizonyos, hogy Pulszky jogelméletében is volt valamelyes zártság, ő azonban lezárta fejtegetéseit az eszményeknél, azoknak végső, jogkeletkeztető okokként való felfogásánál, míg Pikler ezeknek feloldását és a maga módján materialisztikus magyarázatát is megkísérelte. Más kérdés, hogy megoldásaival nem érthetünk egyet – ezt egyébként máshelyütt, amikor éppen Pikler tudományos elméletét tárgyaltuk, részletesen ki is fejtettük.
Kétségtelen, hogy a marxista elmélet létrejöttét követően, a marxista elmélet létezésének korában, egyfajta általánosság síkján; minden társadalomelméletet el kell marasztalni, amely nem emelkedik a marxizmus magasságába, Pikler maga egyenesen küzdött a marxizmussal, s ezzel bizonyos mértékig a marxista elmélet ellen is küzdött. A tudományos felfogását illető marxista álláspont e tekintetben, szigorúan véve, csak egyértelműen bíráló lehet. Más kérdés azonban, hogy Pikler elméletének is, de elsősorban a magatartásának, életfelfogásának, társadalmi tevékenységének lehetnek és Piklernél bizonnyal vannak is olyan vonásai, amelyek arra mutatnak, hogy ő a maga korában okvetlenül haladó volt visszafelé tekintve, a kor elmaradt jogtudományát és általában társadalomtudományát illetően, – de ugyanakkor megtorpant előremenet, a marxizmus irányában; kételyei, fenntartásai voltak, mintegy visszafogta vagy elhatárolta magát, s ezzel általában, elméletével és részben tevékenységével a teljes társadalmi fejlődés akadályául is szolgált.
Azt mondhatjuk mindezeknél fogva, hogy Pikler méltatásánál – és itt mintegy előrehozzuk végső következtetésünket – aligha lehet egy bizonyos kétértékűség benyomásától szabadulni, – de azt is hozzá kell mindjárt tennünk, hogy e két érték – legalábbis az elmélet szintjén – nem egyforma „értékű”. Mégis, mindezek mellett és ellenére, Pikler olyan helyet vívott ki magának a magyar jogtudomány történetében, amely minden bizonnyal indokolttá teszi, hogy most az elmaradt megemlékezés pótlására törekedjünk.
