ELSŐ LÉPÉSEK A JOGBÖLCSELETBEN
ELSŐ LÉPÉSEK A JOGBÖLCSELETBEN
Természetjog vagy pozitivizmus – teszi fel az alapvető kérdést a jogelméletnek úgyszólván minden iránya; más szóval: vajon csak a pozitív jog létezik-e, azaz az állam által alkotott jog, vagy pedig ezen kívül és felül egy más jog is, amelynek nincsen állami érvénye, s amely esetleg egyedül az emberek tudatában húzódik meg? Úgy tűnik, hogy a jog mibenlétét illető egyik lényegi kérdés ilyen ellentétekben való felvetése önmagában leegyszerűsítve fogja fel a dolgot, már csak azért is, mert mind a természetjogon, mind a pozitivizmuson képviselőik és ellenfeleik nagyon is különböző dolgokat értenek. Így a pozitivizmus szociológiai iránya az állam által alkotott jog mellett feltételezi a szokásjogot mint társadalmi képződményt, miközben élesen bírálja és elveti az „örök” természetjog feltételezését; elképzel tehát egy államon kívüli jogot, amelyet mégsem tekint természetjognak. Ami viszont a természetjogot illeti, annak a jogelmélet általában sok értelmét ismeri. Így egyes irányok természetjogon értik az állam által alkotott vagy a társadalomban szokásszerűen kialakult és államilag kikényszerített jog mellett létező olyan magatartási szabályokat, amelyeket nem az állam kényszerítő erejénél fogva követnek: ezek „erkölcsi” parancsok, esetleg állítólag velünk született normák lennének. Más iskolák természetjognak tekintik azokat a követelményeket, amelyeket az állami joggal szemben támasztanak: társadalmi igényeket tehát, amelyek – úgy mondják – tudatunkban „jogként” élnek, s arra törekszenek, hogy pozitív joggá váljanak. Végül természetjogon értik az egyedül helyes, az ideális, a „természet rendjéből” fakadó vagy annak megfelelő jognak a feltételezését, végső fokon olyan következtetést, amely arra próbál választ adni, hogy mi is lenne az „abszolút” helyes, az ésszerű, az a priori indokolt jog?
Úgy tűnik, Pikler első műve, a Bevezető a jogbölcseletbe (1892.), elsősorban azt a célt szolgálja, hogy Pikler önmaga számára is leszámoljon benne a természetjoggal, mégpedig nemcsak annak az ő idejében általában és Magyarországon is érvényes irányával. Noha ezt bizonyos mértékig már Pulszky is megtette, Pikler bővítette a kritikát, e közben azonban bizonyos mértékig még homályban hagyta;. hogy ő természetjogon valamivel többet ért, mint egyszerűen az annak idején még némileg ható és főleg Pauler Tivadar által képviselt észjogot. Ez az észjog, a kanti felfogásnak késői és valamelyest eltorzult folyománya, olyan apriorisztikus jogelveket posztulált, amelyek állítólag megelőznek minden érvényes jogot, befolyással kell hogy legyenek minden pozitív jogra, illetve ha másképpen nem, úgy legalább segítő elvei annak, vagy akkor lépnek be az érvényes jogba, ha valamely kérdésről a pozitív jog hallgat; a 17. század természetjogi tanításait az abszolút monarchia viszonyaira alkalmazó észjogászok (s ezek utódai még Pikler idejében is működtek) a természetjogból vagy pontosabban az „észtörvényből” vezetik le a legköznapibb törvényeket, az uralkodó minden beavatkozó hatalmának jogcímét. Az észjogi elveket, sőt jogtételeket általában és a magánjogban különösen, a római jog leegyszerűsített összességéből merítették, amelyet állami vonatkozásban azután kiegészítettek az egykorú politikai irodalomból vett érvekkel.
Pikler haragja a konkrét észjogi irány ellen – mondhatjuk némi általánosítással – egybekapcsoltan fejeződött ki a minden természetjoggal szemben általában kifejthető érveléssel. Ez a nagy általánosítás első könyvének sajátsága s talán éppen egyik hibája, amit második művében, az állam és a jog keletkezéséről 1897-ben írt könyvében igyekezett is azután kiigazítani.
Ezzel a „vegyes” természetjogi, vagyis a klasszikus természetjogból és az észjogi laposságokból álló felfogással szemben Pikler kettősen érvelt. Először is könyvében, amelyet úgy fogott fel, mint amely csak előismereteket kíván nyújtani a jogbölcselethez, – mindenképpen igyekezett elkerülni az állásfoglalást egy helyes, egy jó, egy ideális jogot illetően; ezt nem tekintette a tudomány feladatának. Olyan tudományt tételezett fel, amely feltár, de állást nem foglal („én arra igyekeztem, hogy könyvem ne legyen sem liberális, sem szocialisztikus, sem patritikus, sem kozmopolitikus, sem arisztokratikus, sem demokratikus stb.” – írta Bevezetőjében), amely tehát törvényszerűségéket állapít meg, de nem agitál mellettük… s itt mindjárt egyik fő következetlenségére bukkanunk, minthogy nyilvánvalóan ő is érvel a maga igaza, az általa igaznak vélt tudományos törvényszerűségek mellett. Bírálói nemegyszer szemére is vetették, hogy az emberek boldogságra törekvését olyan általános társadalmi tendenciaként tételezte fel már első könyvében, amely mellett színt is vallott, érte személyesen kiállott; ezért azután kénytelen volt megengedni, hogy mégis lehetséges a legjobb jog egy fajta természettudománya, amelynek – igaz – csak relatív értéket tulajdonít.
Azt lehetne általában mondani, hogy felfogásában egy bizonyos szkepszis jut kifejezésre azt illetően, hogy vajon feltárhatja-e a jogbölcselet (amelynek valójábán jogelméletnek kell lennie) a jog végső összefüggéseit? Ez a szkepszis egybekapcsolódik egyfajta agnoszticizmussal, amelyre mindjárt kitérünk. A szkepszis oka valójában a jogos kételkedés mindabban, amit a múltban tanítottak, s amit még Pikler korában is hirdettek az államról, a nemzetről, az eszmékről általában; ez a kétkedés lengi át első jogelméleti művét; ez a szkepszis az elméletek igazára is kiterjedt. Az persze, hogy az emberek boldogságra való törekvését a társadalmi fejlődés okaként feltüntetve, maga is egy bizonyos „természetjogot” hozott volna létre – amit konzervatív kritikái állítottak –, enyhe túlzás; ilyenképpen minden fejlődési törvényszerűség természetjog, „örök” jogelv lenne. Ennek a veszélynek az élét Pikler egyébként azzal veszi el, hogy bírálja a felfogásához közelálló utilitarizmust mint „örök” igazságot, s általában az intézményeknek az emberek testi és lelki fejlődésbeli változásától függő változásait hirdeti. Ebben a fejlődés elvéhez kapcsolódó „realizmusában” már elmélete további szakaszának egyik elemét láthatjuk.
Első könyvének másik sarkpontja az a tétele, hogy az emberekben él egy bizonyos jogérzet, amelynek a gyökeréig, racionális magváig azonban nem lehet eljutni: „jogi meggyőződéseinek legmélyebb alapjai közvetlen érzelmek és nem tudományos bizonyítékok” (Bevezető. 96.). „Semmiféle jogérzet legvégső alapjainak helyességét bebizonyítani nem lehet…” (Bevezető. 48.). Ebben jut kifejezésre Pikler agnosztikus felfogása, mert szerinte a jogérzet egyben a jogi jelenségek megismerhetőségének a végpontja is; ez Pikler kezdeti gondolatmenetének már első tanulmányaiban is elő-előtűnő egyelőre végső, záró láncszeme. A jogérzet szerinte tudományosan megismerhetetlen – itt vége szakad az okoskodásnak és a tudománynak. Ám arra mégis csak ad óvatos feleletet, hogy mi indítja egyébként megmagyarázhatatlan jogérzetének követésére az embert: „…minden ember legvégső vágya mégis csak a boldogság, és jogérzetét is csak azért követi, mert ez boldogítja” (Bevezető. 54.). Ebben az a tétel jut kezdeti kifejezésre, amely majd tulajdonképpeni, belátásos elméletét uralja, de egyúttal az is, hogy egész elméleti felfogása egy társadalmilag feloldatlan végponton nyugszik; ez jellemzi majd belátásos elméletét, amelyben a belátás folyamatának megvilágítására törekszik, de az emberek boldogságra törekvése ismét csak magyarázatlan zárótétel marad – igaz, most már általánosabb végpont, mint a jogérzet. Lélektani műveiben kísérelte azután meg, hogy e boldogságra törekvésnek pszichikai, majd pszichofiziológiai magyarázatát adja.
