TÁRSADALMI ÉS TUDOMÁNYPOLITIKAI KÜZDELMEK
TÁRSADALMI ÉS TUDOMÁNYPOLITIKAI KÜZDELMEK
A magyar közélet természetesen nem maradt közömbös Piklert illetően; egyik jele a korabeli társadalmi viszonyoknak, de egyben egyik érdeme Piklernek, hogy tevékenységével élénk visszhangot váltott ki. Ismételjük, hogy ebben mind az egykori viszonyok szerepet játszottak, mind pedig Pikler tehetsége, képessége arra, hogy tudományos munkásságával véleményt vagy ellenvéleményt váltson ki, anélkül hogy vulgáris hangot ütött volna meg. Bizonyos, hogy a társadalomtudományok terén a tudományos kutatót együtt kell nézni azzal a visszhanggal vagy pontosabban hatással, amit tevékenysége kelt; a tudományos munka jelentősége és visszhangja között megfelelő összefüggésnek és aránynak kell lennie. Elmondható, hogy Piklernél ez az arányosság megvolt; felfogásának újszerűsége – különösen magyarországi újszerűsége – és az általa keltett visszhang egyformán jelentős volt, ha a kettő előjeleiben nem is felelt meg egymásnak: a társadalmi visszhang jellege és iránya, – a hazai társadalmi viszonyokkal összefüggésben – jóval pozitívabb volt, mint elméletének elvontan nézett általános értéke.
Már első műveinek megjelenését közvetlenül követően is számos kritikai írás jelent meg munkáiról; ezek a kritikák konzervatív oldairól érték Piklert, s e konzervatív oldalon a reakciós és a klerikális felfogás találkozott egy mérsékeltebb konzervativizmussal. Első könyvének szkepticizmusát csak úgy bírálták, mint a másodiknak érzelmektől mentes racionalizmusát, – természettudományos felfogását csak úgy, mint nyílt társadalomkritikáját a mítosszal övezett magyar tradicionális intézményekkel, sőt egyenesen az állammal szemben. Ezekkel a bírálatokkal itt nem foglalkozunk. Úgy tűnik, hogy ezek a csatározások még az uralkodó osztályok többé-kevésbé közös aklában zajlottak le, s a helyzet élét sokban elvette, hogy a vita „a közjogi demagógia köpenyege” alatt zajlott; a feudális földesúri osztály és a politikailag egyelőre gyenge polgárság a múlt század végén még megfért úgy-ahogy egy úri, magát nemzetinek nevező politika kereteiben.
A Társadalomtudományi Társaságnak a századforduló körüli létrejötte már nem ennek az osztályszövetségnek volt a terméke, bár ez még mindenesetre kihatott rá. A Társaság mintegy előrevetítette a későbbi ellentétek árnyékát; még nem a reakciós földesurak váltak el a haladó polgároktól, még nem az utóbbiak adtak szervezetszerűen is kifejezést gondolataiknak és társadalmi-politikai törekvéseiknek. Egyelőre csak a társadalomtudományok terén érezhető az a többé-kevésbé általánossá váló felfogás kapott a Társaságban hangot, hogy az addigi társadalomtudományi szemlélet terméketlen, lapos –, hogy a társadalomtudományokat tovább kell fejleszteni Magyarországon. A „modernség” fogalmának kétértelműsége mögött – a formai és a tartalmi újszerűség meg nem különböztetése mellett – indult meg a Társaság munkája; ezért találkozhattak a Társaság elnökségében gróf Andrássy Gyula és Pikler Gyula, Hegedűs Lóránt és Jászi Oszkár, Gratz Gusztáv és Somló Bódog.
A Társaságnak ezek az első évei szinte társadalomtudományi idillként is felfoghatók; ennek az idillnek azonban hamar, már 1906-ban vége szakadt. A Társaságban a radikális irány győzedelmeskedett, a konzervatív elem visszavonult, az aulikus körök kiléptek a Társaságból. Nem lehet azt mondani, hogy a tűz és a víz váltak el egymástól, mert a két irány között nem volt ekkora az ellentét. Mindenesetre a szétválás nagy zajjal történt, s Pikler, aki ekkor a Társaságnak a radikálisokat képviselő alelnöke volt a szakadásig a másik, a maradi szárnyat képviselő Hegedűs Lóránt mellett, most, a döntő közgyűlés előtt és alatt, a csata vagy a csetepaté középpontjába került. Ha Pikler társadalmi működését nem is a maga teljességében, de legalább néhány jellemző ütközés fényében akarjuk bemutatni, úgy először erre a válságra kell utalnunk; ez jelezte, hogy Pikler, minden tartózkodása mellett, bizonyos mértékig belesodródott a politikába vagy legalábbis – akarata ellenére – megérintette őt a politika szele.
A Társadalomtudományi Társaság válsága nem azért tört ki, amit annak előidézésére ürügyül felhasználtak: a választójogi javaslatot beterjesztő Kristóffy volt belügyminiszternek a választmányba való beválasztása miatt. Az ezzel kapcsolatos viharos közgyűlés csak alkalom volt arra, hogy a Társaságban, amelyet folyóiratának, a Huszadik Századnak vezércikke „az öntudatos társadalmi gondolkodás legkiképzettebb szervének” nevezett Magyarországon, létrejöjjön az a differenciálódás, amely – mint az említett vezércikk írta – „a közel jövőben az egész országban le fog folyni”, s amely véget vet a földbirtokosok és a mozgó tőke egyfajta, „a közjogi kérdések takarójával” borított „belterjes váltógazdaságának”. A Társaságban a válság során a „modern társadalmi haladás ideológiája ütközött össze a megkövült hatalmi maradisággal”, mégpedig egy olyan társadalmi helyzetben, amelyben – így a Huszadik Század – „nemcsak a proletariátus százezrei ocsúdtak fel a mámorból, és látták be az önálló szervezkedés szükségességét, hanem a tunya, nehezen gondolkodó polgárság is…” Más kérdés, hogy mekkora társadalmi realitása volt annak a megjósolt szövetségnek, amelyben „a radikális polgárság és a szocialista munkásságnak” együtt – kellett volna megvívnia a harcát az agrárfeudalizmussal és klerikalizmussal szemben. Úgy tűnik, az osztályharc adott feltételei az ilyen célkitűzést már meghaladták; bizonyos mértékig a Társadalomtudományi Társaságban kitört válság körülményei is erről tanúskodtak.
Kétségtelen, hogy a Társaság haladó vezetői olyan napi sajtótámadásoknak voltak kitéve, amelyek nyomán fel kellett tenniök a kérdést: hol is állnak politikailag, mi a politikai krédójuk? A kérdést a Társaság egyik hangadója, akitől valószínűleg az előbb idézett vezércikk is eredt, Jászi Oszkár, a viharos közgyűlésen élesebben fogalmazta meg, mint maga Pikler Gyula. Politizál-e egyáltalán a Társaság?… „Nemcsak elméleteket csinálunk, hanem eszméinknek gyakorlati keresztülviteléért is küzdünk… Magyarországon hosszú idő óta minden olyan tudományos fórum, amely szociális kérdésekkel foglalkozik, bizonyos értelemben politikai eszméket hirdet.” A Társaság tehát „bizonyos értelemben” politizál, volt Jászi válasza a kérdésre. A radikális politikai nézetek melletti állásfoglalásban nem kétségesen közrejátszottak azok a társadalmi viszonyok, amelyek a nemzetközi életből sugároztak át Magyarországra is, és erősítették a társadalmi harcok hazai folyamatát. Nem véletlen, hogy a Társadalomtudományi Társaság e viharos közgyűlésén ketten is utaltak az oroszországi eseményekre, az 1905-ös forradalomra. Egyrészről gróf Batthyány Ervin anarchista jegyezte meg, hogy „egész Magyarország szabad gondolkozása és a szabad tudományos kutatás forog kockán, melyet egy agrárfeudális klikk vagy csoport oroszországi módon meg akar gátolni”. S ugyancsak Jászi fejezte ki azt a „minden politikai vonatkozástól távolálló tudományos meggyőződését”, hogy „Magyarországon egyre inkább bejövünk abba a korszakba, amely… Oroszországban már bekövetkezett”. Ez politikailag a radikalizálódás irányába hajtotta volna a Társaságot, de a radikalizálódást nem követte megfelelő eszmei folyamat, sőt előbb-utóbb megnőtt benne és körötte a marxizmustól való elfordulás.
Jeleztük, hogy Pikler a politikát illetően tartózkodóbb akart lenni. Nem hallgatta ugyan el, hogy „öt év óta folytatjuk ezt a küzdelmet, soha senkit nem támadtunk meg, míg mi üldözött vadak vagyunk itten…”; utalt arra, hogy „egyetlen párthoz sem tartoztunk, társaságunk a legkülönb meggyőződésű emberek gyülekezete volt…”. Ennek bizonyítására említette, hogy Majláth József grófot és Prohászka Ottokár püspököt is fel akarták kérni, vegyenek részt a választmányban s ettől csak azért álltak el, mert nem akarták a Társaságot „egy biztosra vehető refusnek kitenni”. Ám ezzel el is ment politikai állásfoglalásának határáig.
Bizonyára volt némi túlzás Somló szavaiban, aki e heves hangú közgyűlésen úgy jellemezte Piklert, mint „akitől áldozat minden egyes esetben tudós szobájának otthagyása s a közéleti szereplés…”, de e jellemzésben mindenképpen van, annyi igazság, hogy Piklert tényleg egyfajta visszahúzódás jellemezte – ha nem is általában a közéleti szerepléstől, de inkább a politikaitól. Amikor azonban a válság után a Társaság elnökévé választották, s ezzel is végérvényesen megadták a Társaságnak a radikális-haladó jelleget, a vezetőségválasztó rendkívüli közgyűlésen 1906 őszén felolvasásra szánt és Jászi Oszkárhoz intézett levelében hitet téve belátásos elmélete mellett, egyben szólt a Társaság „erkölcsi karakteréről”, és itt határozott politikai álláspontot is kifejtett. „Nekünk úgy, mint eddig, ezentúl sem szabad működésünkkel a hatalmasok kegyéért pályáznunk, a tudományt a hatalmasok cselédjévé és ezzel áltudománnyá lealáznunk” – mondotta, majd így folytatta: „Szociális politikánk kell, hogy legyen ezentúl is: az elnyomottak és kitagadottak felemelése, egy megelégedett, jólétben élő magyar nép megteremtése a tudomány, a műveltség, a felvilágosodás segélyével: Az e célért való fáradozásban és küzdésben lássuk az igazi hazafiságot minden igazságtalan váddal szemben.” Pikler itt nyilván közvetlenül arra a harcra gondolt, amelyet a tudomány síkján és eszközével kell vívni, de amely egyben és ezen keresztül politikai harc is; olyan általános jellegű politikai harc azonban, amely – s ez volt Pikler mély meggyőződése – pártokon felül vagy kívül állhat: „A leghatározottabban tartózkodjunk attól, hogy pártkeretekbe vegyüljünk…” írta. Ez a tudományos-politikai hitvallás ugyanakkor egyértelműen a munkásosztály történelmi szerepének megsejtésével kapcsolódott egybe: „Értessük meg a közvéleménnyel azt is, hogy a magyar munkásságban, amely a legutóbbi években a teljes elhanyagoltság tengeréből erős sziklaként emelkedett ki, a jövendő felvilágosodott, művelt, gazdag Magyarországnak egy új alapköve támadt, amelyre bizalommal és legközelebbi oktalan önzésünket legyőzve, kell építeni.”
Úgy tűnik, Pikler itt jutott politikai következtetéseiben a legmesszebbre; az igazán nagy vihart körülötte azonban mégsem ez a Társaságon belüli állásfoglalás váltotta ki, hanem harcos antiklerikalizmusa, amelyet a pécsi szabadtanítási kongresszuson nyilvánított ki a leghatározottabban.
