A GIMNÁZIUMI TANÁRI ÉVEK
A GIMNÁZIUMI TANÁRI ÉVEK
A budai tanársággal Thewrewk életének egyik legtermékenyebb, legtevékenyebb korszaka kezdődött. Magánéletében is jelentős események történtek ezekben az években. 1862. augusztus 4-én oltárhoz vezette régi szerelmét, Matlekovics Józsát, Matlekovics Ignác rendőrbiztos leányát, Matlekovics Sándornak, a későbbi kiváló közgazdának a húgát, és e házasságból hamarosan egy fiú született, István. Felesége sajnos nemsokára (1864. május 25-én) meghalt.
Thewrewköt a munkában sem az örvendetes, sem a gyászos események nem akasztották meg. Tevékenysége nem korlátozódott az iskolára. Még nem foglalta el tanári székét, mikor – 1861 augusztus 29-én – megismerkedett Arannyal, aki a Szépirodalmi Figyelőben közölte az Ilias két részletének Thewrewk-féle fordítását. Három évvel később pedig két további részlet fordítását Riedl Szende adta közre a Kalauzban. Utóbb Thewrewk maga kritikusan nézte e fordításait, de a maguk korában nyilván elfogadhatóak voltak, ha Arany hajlandó volt azokat közölni.
Fontosabb ennél, hogy Thewrewk megkezdte azt a szervezőmunkát, mely későbbi tevékenységének egyik legfontosabb elemét jelentette. Egyik megalapítója volt a budapesti tanári egyletnek, jegyzője, majd elnöke a nyelv- és irodalmi szakosztálynak. Az egyesületalapításnak ebben a korban különös súlya volt, a polgári létforma nyilatkozott meg ebben is, szabad egyének közös érdeklődésen alapuló társulásában, ahol személyes szellemi értékek kibontakozhatnak és kicserélődhetnek. (Nem véletlenül szorgalmazta Széchenyi angliai élményei alapján a kaszinók alakítását.) Thewrewk, aki Ausztriában a hazainál polgáribb viszonyokat ismert meg, ha alkalmasint nem volt is teljesen tudatában az egyesületalapítás társadalmi jelentőségének, már azáltal is, hogy az egyesülés szakmai jelentőségét, a szakmai közélet kialakításának fontosságát felismerte, ebben az irányban hatott.
Tudományos munkássága is ebben az évtizedben indult el, éspedig először, érthetően, az iskolához kapcsolódva, tankönyvek formájában. Ezek sorát az Ilias I. énekének magyarázatos kiadása nyitotta meg 1862-ben. Bár Thewrewk a maga szavai szerint a tanulók és a tanárok számára készítette, Budenz jóindulatú, egészében elismerő, de a hibákról sem hallgató bírálatában nem minden alap nélkül vélte úgy, hogy inkább a tanárok, mint a tanulók számára. Thewrewk a magyarázatokban az összehasonlító nyelvtudomány friss eredményeit is felhasználva magyarázta a szövegeket és tárgyalt szövegkritikai kérdéseket is. Nagyjából hasonlóan járt el az Aeneis 2. énekének 1863-ban megjelent magyarázatos kiadásában, mely gazdag görög és latin párhuzamaival, az ókori magyarázók és a modern szakirodalom bő idézésével semmiben sem maradt el a kor jó német tudományos kommentárjaitól, és messze meghaladta a magyar iskolák átlagos színvonalát. Arany azonban egy évvel később, név említése nélkül, de talán Thewrewkre is gondolva, nem titkolt bosszúsággal írt arról, hogy „iskoláinkban… a nyelvtani oldal minden, az aestheticai jóformán semmi. A szegény tanulónak tudnia kell mindazt, a mit valamely szó vagy mondat értelmezésére Németország összes commentatorai feltaláltak – ez esetben igen jól megy a tanítás –, néhol már a szanszkrit hasonlítás is kezd fellépni, de arra, hogy költőt költőileg élvezzen a tanítvány, minél kevesebb gond fordíttatik”.
A maga szempontjából mind Aranynak, mind Budenznak igaza volt. Thewrewk kommentárjaiban csakugyan a nyelvi vonatkozások állnak előtérben, s e tekintetben csakugyan sok olyasmit tartalmaznak, ami a tanulónak szükségtelen, viszont a tanár számára eleve ismert kell hogy legyen – legalább ahogy a Göttingenben tanult és a német tanárképzéshez szokott Budenz gondolta. Thewrewk azonban tisztában lehetett vele, hogy a hazai tanárok esetében ilyen ismeretekre csak ritkán számíthat, a tankönyvnek tehát nemcsak a diákokat kell tanítani, hanem a tanárokat is, s meg kell nekik mutatni, mit jelent egy szöveget filológiailag magyarázni.
Eljárásának elvi jelentősége aligha becsülhető túl. Azáltal, hogy Thewrewk az összehasonlító és történeti nyelvtudomány eredményeit beépítette tankönyveibe (amire magyarországi tankönyvekben nem volt példa), nemcsak új ismeretanyagot közölt, hanem szemléletet is formált, és éppen azáltal lett a modern magyar klasszika-filológia megalapozója, hogy azt a század meghatározó élménye, a fejlődésgondolat és az abból fakadó összehasonlító és történeti szemlélet szellemében és az ennek megfelelő módszer alkalmazásával alakította ki – annak Aranytól jól látott gyönge pontjával együtt. Ez a szemlélet vezetett tudniillik a filológiai tudományokban két nagy felfedezésre, egyfelől arra, hogy egy-egy ókori író kézirati hagyományának összehasonlító és történeti vizsgálata a kézirat-családfa, másfelől arra, hogy a nyelvek összehasonlító és történeti vizsgálata a nyelvi családfa kidolgozásának lehetőségét adja meg, megteremtve ezzel a nyelvek kifejlődésének vizsgálatához, illetve az eredeti kézirat visszanyeréséhez (a történeti fejlődés útján előre és visszafelé mozgáshoz) a biztos (vagy biztosnak látszó) alapot. Az irodalom esztétikai jellegű vizsgálatában a fejlődés nem volt ilyen szemmel láthatólag bizonyítható. Ezért (is) irányult a figyelem a szövegkritikára és a történeti nyelvészetre, ahol a történeti szemlélet és módszer valóban ragyogó új felismerésekre vezetett, az irodalom vizsgálatában pedig az olyan kérdésekre, mint az eredetproblémák, vagy a Homéros-kérdés, ahol egyrészt a szövegtörtént vizsgálata, másrészt az összehasonlító néprajzi anyag bevonása, illetve egy racionalista poétika érvényesítése révén (a nagy költő csak az ésszerűségnek, tudniillik a XIX. századi ész-szerűségnek megfelelően alkothatott) látszott valamilyen – pozitív vagy negatív – fejlődés kimutathatónak. Mivel az összehasonlító és történeti megközelítés módszereit elsősorban ókori szövegek és nyelvek alapján dolgozták ki és alkalmazták sikerrel, ezért a német klasszika görögségélménye mellett ez volt a másik oka annak, hogy a klasszika-filológia a XIX. századi tudományosság középpontjába került.
A klasszika-filológiának azonban még egy további szempontból is jelentősége volt: szemléleti és módszertani példaképül szolgált a nemzeti múlt (nyelv, írásbeliség) kutatásában, a nemzeti filológiák kifejlesztésében is. Ez azokban a társadalmakban, ahol a nemzeti múlt kutatása valamilyen okból különleges jelentőséggel bírt, nem volt másodrendű tényező. Nem egy kutató mindkét területen dolgozott, sőt, jelentőset alkotott (Lachmann, Haupt).
A korszerű klasszika-filológia megteremtése Magyarországon tehát nem néhány különc ember bogara volt, és nem is egy akármilyen tudományág meghonosítását jelentette, hanem a XIX. századi szellemtudományok egy legfontosabbikáét, melynek művelése önmagában is, a nemzeti filológia kifejlődése szempontjából is elengedhetetlen volt ahhoz, hogy a kor európai tudományosságához való felzárkózás sikerüljön. Ez a törekvés nem is volt egészen egyedülálló a magyar tudományban, sőt, inkább beilleszkedett annak fejlődésébe. A magyar nyelvészet már Sajnovics és Révai munkásságával megindult az összehasonlító szemlélet irányában, s Hunfalvy és Budenz Thewrewkkel egy időben ebben a szellemben alapozta meg a modern magyar nyelvtudományt. (Budenz már 1858-ban közölt Magyarországon Tithónosról egy nyelvészetimitológiai dolgozatot.) Emellett a reformkor szellemi öröksége is fontossá tette a nemzeti múlt kutatását és a nyelvművelést, s ezzel együtt a fordítást. Thewrewk esetében mindez családi örökség is volt, s Halder is ilyen irányban hatott rá.
Érdeklődése egész életében meg is oszlott a szorosabb értelemben vett klasszika-filológia, a fordítás és a magyar nyelvtudomány között. Mint említettem, a hatvanas évek első felében két magyarázatos iskolai szövegkiadást is tett közzé, s ezekhez 1870-ben még Tacitus Germaniájának kiadása járult. Ebben arra mutatott példát, talán megint inkább a tanárnak, mint a diáknak, miképpen lehet valamely szöveget más források bevonásával értelmezni. Filológiai tevékenysége azonban nem tapadt az iskolához. A Tanodai Lapokban néhány anakreóni dal alapos filológiai kommentárját adta közre (amilyenhez hasonlót még jó darabig nem olvashattak Magyarországon); egy homérosi kifejezés vitatott értelmezésében foglalt állást úgy, hogy az a nagy hírű Homéros-magyarázót, K. Ameist is meggyőzte; s dolgozatot írt a görög és római pénzszámításról.
Közben fordított is. Mint említettem, egyes Ilias-részleteket folyóiratokban tett közzé, 1865-ben pedig az Ilias teljes 6. énekének fordítását jelentette meg. A fordítás Thewrewk számára nemcsak nyelvi-költői feladatot jelentett, hanem filológiait is. Tevékenysége e téren is határkövet jelentett: a puszta ilyen-olyan nyelvismereten alapuló fordításokat vele kezdte felváltani a kritikai kiadáson alapuló, filológiai tanulmányokra épülő fordítás. (Mint egy későbbi naplóbejegyzéséből tudjuk, elképedt annak hallatán, hogy Baksay Sándor úgy fordította le az Iliást, hogy sem Ameis kommentárját, sem Autenrieth homérosi szótárját nem ismerte.)
Érdeklődése, kivált a hatvanas évek második felében, mégis mintha inkább a nyelvtudomány felé fordult volna. Már a hatvanas évek elejétől számos adalékot tett közzé az akadémiai nagyszótárhoz, 1866-tól kezdve pedig több előadást tartott, részben a budapesti tanári egyletben, részben a Természettudományi Társulatban, s ezekben módszeresen fejtette ki a nyelvvel kapcsolatos gondolatait. A sorozatot A harag mint műanyag c. előadása indította, melyben a hangot vizsgálta, „amint azt a zene s a költészet felhasználja”. Először a hangerőt tárgyalta, s ennek kapcsán a ritmust, azután a „hangfokot” (a hosszúságot), a hangmagasságot, a hangszínt és hangfestést, végül az általa különben igen nagyra becsült Liszt elméletét cáfolta, mely szerint a magyar zene a cigány zene. A beszéd ritmusa és a zene ritmusa elválaszthatatlan egymástól, érvelt, a magyarban a beszédhangsúly a szó elején van, s ennek megfelelő a zene ritmusa, a cigányban viszont a szó végén, a cigányok zenéje tehát nem lehet magyar zene, a magyar zene eredete benne nem kereshető. (A cigány zene–magyar zene kérdésében vallott gondolatait később idegen nyelven is kifejtette.)
Ha csak azt nézzük, mi ebben a tanulmányban az eredeti, az utolsó szakasztól eltekintve ilyet nem sokat látunk benne. Inkább csak a friss szakirodalmon alapuló, világosfejű rendszerezésnek tekinthető (ami persze hazai viszonyaink között nem volt lebecsülendő tett), de nem közömbös, hogy a friss szakirodalomból is elsősorban mire épített: a Rossbach- és Westphal-féle, akkor teljesen új elgondolásra a görög ritmikáról és zenéről és, ami ennél fontosabb, Helmholtz hangfiziológiai eredményeire. Ezzel indult el tudniillik Thewrewk ama felfogás felé, melynek lényegét egy 1869-ben tartott előadásának már a címe kifejezi: A nyelvészet mint természettudomány, s amelynek egyes, akkor csak rövidebben érintett részleteit a rákövetkező években (1870, illetve 1871) két további előadásban fejtette ki (A nyelv optikája, A gyermeknyelvről).
Míg a természettudomány az ember kialakulását vizsgálja – fejtegeti –, a filológia és a történettudomány a már kialakult ember fejlődésének útjait tanulmányozza. A természettudománynak és a filológiának, illetve történettudománynak ezért állandó kapcsolatban kell lennie egymással. A nyelvészet valójában történeti természettudomány. A természettudománnyal való kapcsolat elősorban a hangtan területén fogható meg, s a „történeti természettudomány” jelleg különösen jól szemlélhető a kifejezőeszközök fejlődésében. Erre vonatkozólag fontos forrás a gyermeknyelv. Thewrewk tudniillik a csecsemő hangbeli („nyelvi”) kifejezésmódjának fejlődésében a nyelvkeletkezés folyamatának egyedi megismétlődését látta, vagyis szerinte az egyedfejlődés lényegében ezen a téren is megismétli a fajfejlődést. A gyermek pedig először nem azokat a hangokat mondja ki, amelyeket legtöbbet hall, hanem amelyeket fiziológiailag a legkönnyebb képezni, s így halad a mind nehezebben képezhetők felé. (E nézetet, bár igazsága korántsem vitathatatlan, később Thewrewktől függetlenül más is vallotta.)
A nyelv fejlődésének későbbi szakaszában Thewrewk L. Geiger nyomán a döntő szerepet a látási érzeteknek, s ennek megfelelően a helyi (térbeli) viszonyokat kifejező eszközöknek tulajdonította. Ezt nevezte ő a nyelv optikájának. A hangutánzás ehhez képest csak másodlagos tényező.
A gyermeknyelv azonban Thewrewk szerint a jelentésfejlődés vizsgálatában is támpontul szolgálhat. A gyermek először olyan „gyökszókat” használ, melyek jelentése igen tág, névszót éppúgy jelenthet, mint cselekvést vagy szenvedést, s csak később tesz jelentésbeli különbségeket.
E kor nyelvészeti munkáit egy 1872-ben kitűzött akadémiai pályatétel kidolgozása zárta. A tétel így hangzott: A nyelvújítás óta divatba jött idegen és hibás szólásmódok bírálata, tekintettel az újítás helyes módjára. A pályázatra ketten nyújtották be jeligés dolgozatukat, Imre Sándor és Thewrewk. A Ballagi Mórból, Szász Károlyból és Szarvas Gáborból álló bírálóbizottság mindkét dolgozatot jutalomra érdemesnek tartotta, s így a díj (a nyolcvan aranyat kitevő Marczibányi-jutalom) megosztását javasolta. Mivel az Osztály ezt nem fogadta el, s döntést kívánt, végül a bizottság szótöbbséggel Thewrewk dolgozatának ítélte a díjat.
A tudománytörténeti helyzetet az új orthológia indulása jellemezte, maga a pályatétel is ezt mutatta. Az új orthológiának kétségtelen érdeme volt a nyelvújítás vadhajtásainak lemetszése. Az sem vitatható azonban, hogy ezenközben erős túlzásokba tévedt, és terjesztője lett a magyarosság bizonyos szűkkeblű, olykor provinciális felfogásának. Thewrewk dolgozata éppen ezért tanulságos.
A helyes magyarság alapjának és mércéjének a népnyelvet tartotta. Ebben megegyezett az orthológiával. Népnyelven azonban ő nem egyszerűen a népi (paraszti) nyelvet értette, még kevésbé valamilyen tájnyelvet, hanem az egész magyarság használta nyelvet, ahogy ő fogalmazza: „a törzsökös magyarság minden tüneményének összegét”, s annak szemléltetésére, hogy mi népnyelvi, éppúgy idéz a Vadrózsákból és Ballagi példabeszéd-gyűjteményéből, mint Vörösmarty eposzából, vagy Berzsenyi ódáiból.
A kulcskérdésnek mindenesetre nem a szókincset tartotta. A történeti nyelvtudomány alapján állva határozottan elutasította a „szűz nyelv” (az idegen elemektől mentes nyelv) elképzelését, noha erre még Vörösmarty is hajlott. Minden nyelv, így a magyar is, tele van idegenből átvett szókincsbeli elemekkel, de „az idegen szó, ha még oly számos is, korántsem teszi a nyelvet idegenszerűvé”. Hasonló okból nem tartotta szükségesnek a neologizmusok elleni mindenáron való hadakozást. „Ami új szavaink használatát illeti, azt kell megjegyzenünk: ami életre kapott s amit a szokás szentesített, bárhogy készült is, azt minden író, ha jobbat nem adhat, bátran elfogadhatja. Szókincsünket a nemzet története gyűjtötte, bármennyi idegen vagy törvénytelen születésű szó is van benne, ha a nemzet megérti és elfogadja, nevetséges volna annak polgári jogait el nem ismernünk.” (Talán nem meglepő, hogy a bírálóbizottság, benne Szarvas, ezt az állítást kiemelten helytelenítette.)
A nyelvhelyesség sarkkérdésének Thewrewk a szintaxist tartotta, mert ebben nyilatkozik meg a nép gondolkodás- és szemléletmódja. „A magyar nyelv tehát nemcsak magyar beszéd, hanem magyar gondolkodás is egyszersmind, az emberi gondolkodás egyik formája.” Elutasította a normatív szemléletet. „Az újabb összehasonlító, tapasztalati nyelvtan egyáltalában azt tartja, hogy a valódi, a nép ajkán élő nyelvben semmi sem helytelen, semmi sem törvénytelen. Már nem azon erőlködik, hogy a nyelvet bizonyos félszeg törvények szerint szabályozza és idomítsa, hanem azon van, hogy a nyelvet felfogja ama törvény szerint, mely benne uralkodik és áthatja.” A nyelvtan, közelebbről a szintaxis feladata tehát, hogy a népnyelvben kimutatható szerkezeti és szemléleti modelleket feltárja. A nyelvhasználatban ezekhez a modellekhez kell igazodni, és itt állítja fel Thewrewk a maga tilalomfáit, mégpedig igen szigorúan, szinte már önmagának is ellentmondva. „Azért, hogy a nyelv idegen szókat meghonosít, még nem romlik, sőt, gyarapodhatik is; de ha az idegen kelmével az idegen szabást is elfogadná, tudniillik az idegen mondatszerkezetet, úgy a nyelvészet meggyőződése szerint oly útra térne, mely egyenest romlásnak vezetné.” „Minthogy a nyelvtanon ejtett minden újítás a lehető legnagyobb erőszak, az ilyen úton keletkezett szólásmódok is egytől-egyig kárhoztatni valók.”
E dolgozatok jelentősége elsősorban a bennük megnyilatkozó szemléletben rejlik. A nyelvészet mibenlétét általában, s a nyelv fejlődését illetően különösen Thewrewk – Darwin és Schleicher nyomán, alig egy évtizeddel A fajok eredete megjelenése után – egy olyan monista felfogást tett magáévá, mely a fejlődést a természeti világtól az emberi történelmen át egyetlen egységes folyamatnak fogja fel. Thewrewk tehát nemcsak szervező tevékenységével, hanem ekkoriban elvileg kifejtett tudományos szemléletével is a polgári racionalista tudományosság kialakulása irányában hatott. Ebben társa volt a nyelvészetet szintén természettudománynak tekintő Schleicher-tanítvány Riedl Szendének. A nyelvtudomány természettudományként való schleicheri felfogása hamarosan félreszorult Wundt, illetve az újgrammatikus iskola hatása alatt, de Thewrewk pályája végéig ragaszkodott fiatalkorában kialakított felfogásához. (Sajátos módon az újgrammatikus iskolától a hangtörvények feltétlen érvényesülésének tételezése miatt idegenkedett, s fenntartásait a kutatás bizonyos mértékig igazolta is – de erről már ő nem vett tudomást.)
A darwini szemléletnek a társadalomtudományokban, adott esetben a nyelvtudományban való alkalmazása mindamellett Thewrewknél sem ekkor, sem később nem vezetett „nacionáldarwinizmushoz”, sőt, A nyelvészet mint természettudomány című dolgozatában Eötvösnek azt a gondolatát idézte, mely szerint a nyelvhasonlítás végül az egész emberiségnek alapjaiban való egységét fogja bizonyítani, és Humboldtra hivatkozott, azt állítva, hogy nincsenek alacsonyabb és magasabb rendű fajok.
Ez a szemlélet érvényesül a „szűz nyelv” gondolat elutasításában. A nyelvművelésről szóló tanulmány azonban más szempontból is figyelmet érdemel. A népnyelv fontosságának hangsúlyozása a schleicheri nyelvfelfogásból is következett, mely a nyelvet szervesen fejlődőnek látta, s a népnyelvet azért értékelte, mert ott művi beavatkozások e fejlődést nem zavarták meg, az orthológia nézetével is egybevágott, és talán reformkori örökség is volt. Thewrewk azonban a népnyelv fogalmát valahogyan hasonlóan tágította nemzeti nyelvvé, mint a költészet tekintetében Arany az osztályspecifikus népköltészet, népi költő képzetet a – nem egyneműnek látott! – nemzet költészetévé, illetve költőjévé. Azáltal pedig, hogy ezt a tág értelemben vett népnyelvet mint modellt fogta fel (ha persze nem használta is e szót), még ha ennek a modellnek a változatlan érvényességét talán túlságosan szigorúan fogalmazta is meg, elvágta az útját minden szűklátókörű dogmatizmusnak, epigonizmusnak vagy pitykés népiességnek, s szemben a túlhajtott purizmussal, „félszeg” szabályozgatással, a nyelvművelésnek olyan szabadelvűen szabott irányt, hogy az már a modern nyelvművelés álláspontja felé mutat.
Thewrewk e sokirányú tudományos és szervezőmunkája alapján érthető, hogy mikor 1865-ben a helytartótanács hosszú huzavona után meghirdette a római klasszika-filológia tanszékére a pályázatot, az egyetem első helyen a Thewrewknél kilenc évvel idősebb, ugyancsak a bécsi egyetemen tanult Bartal (akkor még Bartl) Antalt, másodikon azonban a huszonhét éves Thewrewköt jelöli. „A kancellária azonban – írja Szentpétery Imre – a bécsi tanügyi tanács kívánságára a pályázóktól utalóg latin nyelven írt munkák benyújtását kérte. A tanügyi tanács egyetlen pályázónak a munkáját sem találta kielégítőnek.” Az elutasítás okát nem tudjuk, de nem kell politikai okokra gyanakodni: Vahlen még Bécsben volt, s egy ilyen közismerten ragyogó és választékos stiliszta előtt embernek kellett lennie a talpán, aki meg tudott állni, Thewrewknek pedig a latin stilizálás, úgy látszik, később sem volt igazán kenyere. Az is lehet azonban, hogy a dolgozatok tárgyi szempontból nem feleltek meg egészen azoknak a követelményeknek, melyeket a Vahlenhez és Bonitzhoz szokott Bécsben egy egyetemi tanárral szemben támasztottak. Mindenesetre a tanács egyben azt is javasolta, hogy „mivel a klasszikai tanítás jelenleg a magyar gimnáziumokban valóban vigasztalan állapotban van”, küldessék ki egy rátermett fiatalember államköltségen két évre külföldre, hogy ott klasszika-filológiát tanuljon, s erre a legalkalmasabbnak Thewrewköt tartotta. (Amiben talán szintén közrejátszott Thewrewk egykori bécsi tanárainak a véleménye.) Az oktatási feladatok ellátását addig egy helyettes megbízásával látta megoldhatónak. A politikai viszonyok miatt (osztrák–olasz, illetve porosz háború) azonban Thewrewk kiküldésére nem került sor, s az egyetemen is minden változatlan maradt, Télfy mint rendkívüli tanár továbbra is egyedül látta el a szak teendőit.
A helyzet csak a kiegyezés után, Eötvös minisztersége idején változott, akkor sem sokat: Eötvös tudniillik a tanügyi tanács javaslata szerint járt el, s helyettessel töltötte be a Halder távozta óta üres tanszéket, de az egyetem javaslatával szemben nem Bartalt, de még csak nem is Thewrewköt bízta meg a feladattal, hanem Szepesi Imrét, a piarista gimnázium igazgatóját, aki 1858 óta az Akadémia tagja volt ugyan, s székfoglalójában védelmezte a klasszikus stúdiumokat az ezeket különféle oldalakról ért támadásokkal szemben, írt is néhány tankönyvet, de nem rendelkezett a kor színvonalán álló szakmai képzettséggel.
Két évvel később (1869) a minisztérium végre elhatározta a tanszék végleges betöltését. A tanszékre négyen pályáztak: Bartal, Gyurits Antal, Szepesi és Thewrewk. (Gyurits képzettsége szerint jogász volt, de 1858 óta mint tanár működött Szatmáron, írt néhány tankönyvet, s fordított Vergiliusból és Horatiusból, de ez volt minden, korszerű szakképzettségről az ő esetében sem beszélhetünk.) A Kar első helyen Szepesit ajánlotta (különösen Toldy Ferenc kardoskodott mellette), második helyen Bartalt (aki 1868 óta magántanár volt), harmadik helyen senkit. Télfy, aki 1868-ban végre nyilvános rendes tanár lett, különvéleményt jelentett be, élesen kikelt Szepesi ellen, s ő első helyen Bartalt, második helyen Thewrewköt ajánlotta. Az egyetemi tanács végül ebben a sorrendben tette meg felterjesztését: 1. Szepesi, 2. Bartal, 3. Thewrewk. Eötvös ennek alapján 1870. január 24-én Szepesit nevezte ki.
