A PÁLYA DELÉN

Teljes szövegű keresés

A PÁLYA DELÉN
Thewrewk még el sem foglalta rendkívüli tanári székét, mikor újabb feladat megvalósításába kezdett. Berlinben, a Gesellschaft für das Studium der Neueren Sprachen ülésén, 1873. december 16-án támadt benne a gondolat, hogy hasonló társaságot Magyarországon is létre kellene hozni. Hazatérte után 1874. június 2-án, a Középiskolai Tanáregyesület nyelvészeti szakosztályában Garami Richárd vetette fel a gondolatot, hogy kellene egy nyelvtudományi társaságot alapítani, s ennek létrehozására fel is szólította Thewrewköt, a szakosztály elnökét. Thewrewk június 12-ére már el is készítette az alapszabályokat, s bemutatta a hívására összegyűlt filológus tanároknak. Beszédében különösen azt emelte ki, hogy a filológus tanárok az országban egymástól elszigetelten dolgoznak, minden támogatás és útbaigazítás nélkül, s így előbb-utóbb elcsüggednek, belefáradnak munkájukba, vagy ha nem is, nem érnek el olyan eredményeket, mint amilyeneket ugyanannyi fáradsággal, de az erők összefogása által elérhetnének. „Társaságunk célja tehát – mondta – e bajon segíteni s oda törekedni, hogy közöttünk a philologiai módszer minél jobban lábra kapjon, s hogy a philologiai tudományt Magyarországon, amennyire tőlünk telik, virágzásnak indítsuk.” Az alapszabálytervezetet a jelenlevők elfogadták, s 1874. augusztus 8-án a Budapesti Philologiai Társaság 38 taggal megalakult. Első elnöke Ponori Thewrewk Emil lett, s maradt is huszonhét éven át. (Egy tévhittel szemben hangsúlyozni kell, hogy Thewrewk a Társaságot nem Heinrich Gusztávval együtt alapította, Heinrich az alapító tagok közt sem szerepel.)
A Társaság megalapítása és működésének elkezdése nem ment minden nehézség nélkül. Említettem, hogy a görög jelentőségével a század első felében inkább csak egy vékony értelmiségi réteg volt tisztában, s hogy a közfelfogás e tekintetben nem sokat változott, mutatja, hogy az Üstökös mint „barátját a fénynek” üdvözölte Jámbor Pált, aki a képviselőházban az iskolai görögoktatás ellen szónokolt. (Amire Arany az ismeretes fanyar epigrammát írta.) A Társaság létrehozását azonban még a hozzáértők sem mind helyeselték. Az ókorban is otthonosan mozgó Hunfalvy azon a nézeten volt, hogy a filológiát a németeknek kell hagyni, nekünk pedig a fordításokra szorítkozni. Mások azért tartották a Társaságot aggályosnak, mert elvonja a tudós erőket, az Akadémiától. Ismét mások arra hivatkoztak: ott a Tanáregyesület, annak keretében is megoldható a feladat. Thewrewköt azonban nem lehetett céljától eltántorítani. Tudta, hogy a korszerű értelemben vett filológiát Magyarországon meg kell teremteni, s tudta, hogy ezt az alapoknál kell kezdeni. Ehhez szükség van olyan szervezetre, mely az iskola és a pedagógia szempontjain túlemelkedve is képes tájékozódni a tudományban, még ha e tájékozódás eleinte várhatólag nem megy is túl az új eredmények megismerésén és megismertetésén. Így érhető azonban el, hogy ebből a körből olyanok is kiemelkedjenek, akik mint tudós tanárok szakterületüket akadémiai szinten is képesek legyenek művelni.
Thewrewk tehát józan valóságérzékkel mérte fel a helyzetet és tűzte ki a célt. Nem akart mindent egyszerre. Nem akart mindjárt folyóiratot indítani. Erre inthette a Bartaltól és Hóman Ottótól 1871-ben megindított Philologiai Közlöny, mely csak klasszika-filológiai jellegű volt, s két év után elegendő érdeklődés (munkatárs és olvasóközönség) hiányában megszűnt. Thewrewk megvárta, míg a Társaság tagjainak száma kétszáz fölé emelkedik, s akkor vette elő a folyóirat ügyét. Akkor sem a Philologiai Társaságban. A Társaság ugyanis addig elsősorban a görög-latin filológia, az indoeurópai nyelvészet és (ritkán) a sémi filológia témakörére szorítkozott, márpedig Bartal és Hóman vállalkozásának kudarca mutatta, hogy Magyarországon egyelőre kockázatos ilyen, szűkebb témakörű folyóirattal kísérletezni. Thewrewk ezért az egyetem nyelvekkel, esztétikával foglalkozó tanárait nyerte meg az ügynek, s így fogalmazta meg a folyóirat célját: „E folyóirat általában mindazon nyelvek és irodalmak tanulmányozásának akar rendelkezésére állani, melyeket az egyetemen és a középiskolában tanítanak, de a legnagyobb szükséget tartván szem előtt, főleg a görög, latin, magyar, német és francia nyelvtudománynak akar ismertető és nyomozó segédeszköze lenni.” Ezzel egyfelől a várható munkatársak és olvasók körét tágította, másfelől olyan nevek aláírását szerezte meg az előfizetési felhívásra, melyek önmagukban is vonzottak: Greguss Ágost, Heinrich Gusztáv, Gyulai Pál, Mayr Aurél (akkor a francia tanszék vezetését is ő látta el), Pasteiner Gyula és természetesen a filológusok: Bartal, Bászel, Télfy. A folyóirat így is csak Thewrewk nagy személyes anyagi áldozatával indult meg (bár erről ő soha nem tesz említést). Társszerkesztőnek Heinrich Gusztávot vette maga mellé. Hamarosan (1879) sikerült az Akadémia anyagi támogatását is megszerezni. 1881-től pedig a folyóirat a Társaság hivatalos orgánumává lett. Ekkortól a szerkesztés tényleges munkáját egyre inkább Heinrich vette át, aminek jeléül a két szerkesztő közül az ő neve került az első helyre.
Nem ennek az életrajzi vázlatnak a feladata, hogy a Közlönyt értékelje. Megtették ezt különféle alkalmakból mások. Gyakran szokás hánytorgatni, hogy a Közlönyben az első egy-két évtized folyamán alig jelent meg olyan cikk, amely eredeti kutatáson alapult. Ez igaz. Thewrewk is tudta, ki is mondta. De az adott helyzetben ez bajosan lehetett volna másképp. Volt ugyan néhány képzett filológus, Thewrewkön kívül Bartal, Bászel (ez utóbbi 1883-tól könyvtáraktól távol, Fehértemplomban tanár), hamarosan Ábel, de hogy az átlagos szint milyen volt, azt egy Thewrewktől magától megdöbbenéssel elmondott eset szemléltetheti. A Társaság mindjárt megalakulásakor tervbe vette egy ókori lexikon készítését. A feladatokat szétosztották, de a munka igen lassan haladt. Itt átadom a szót Thewrewknek: „A késedelem magában véve még nem nagy baj, – sőt a munka javára is válhatik – baj az, hogy egynémelyik megírta ugyan a maga részét, de az egész oly hevenyében készült, gondatlan tákolás, hogy péld. a Rich-féle Illustr. Wörterb.-ból vett ezt az idézetet ’Varr. bei Non. u.d.W.’ a magyar philologiai közönség csodájára így akarja valaki a magyar szövegbe iktatni: ’Varr. bei Non. W.’!” E „szakember” tehát vagy elképesztően felületes volt, vagy – és sajnos ez a valószínűbb – nem értette meg, hogy u.d.W. annyit jelent: unter dem Wort, és nem tudta, hogy Nonius ókori szótáríró, aki Varrót idézi a kérdéses címszó alatt. Ha ehhez hozzávesszük azt a közismert tényt, hogy a Monumenta Historiae Hungarica kiadói sokszor milyen önkényesen jártak el, hogy ezek a kiadások szövegkritikai szempontból mennyire megbízhatatlanok, akkor egyrészt nem tarthatjuk egészen túlzásnak azt az 1870-es évek elején elhangzott bécsi véleményt, mely szerint ami Bécstől keletre van, az a filológia tekintetében sivatag, másfelől látjuk, hogy milyen körülmények között kellett Thewrewknek a munkát megkezdeni, a Társaság és a folyóirat feladatait kijelölni, a „sivatagban” utat készíteni. „Könnyű a messze haladott külföldre utalni, sőt szükséges is, hogy minket minduntalan a legkitűnőbb példákra figyelmeztessenek, de azt követelni, hogy rögtön mink is ott álljunk, hol a külföldi tudomány áll, igazságtalan követelés. Aki azt mondja nekünk, hogy Magyarországon nincs philologia, annak nem azt feleljük, hogy van, hanem azt, hogy: legyen” – mondta a Philologia Társaság második évét záró közgyűlésen, 1876 júliusában.
Ahhoz, hogy legyen, Thewrewk tudományos tevékenységével is hozzájárult. A hetvenes évek első felében még elsősorban magyar nyelvészeti tárgyú dolgozatokat tett közzé – a már említetteken kívül a Nyelvőrben számos szómagyarázatot és egyéb dolgozatot –, de egyetemi tanári tevékenysége megindulásával tudományos tevékenységének súlypontja természetszerűleg az ókori filológiára tevődött át, s 1876-ban már öt ókori tárgyú dolgozata jelent meg. Ezek között volt olyan, amely a színvonalas ismeretterjesztés szintjét nemigen haladta túl (bár Thewrewk itt is megragadta az alkalmat a vitára), mint a Laberiusról szóló dolgozat, volt olyan, mely az adott tudományos kérdésben a legfrissebb kutatási eredményt ismertette a hazai tudós közönséggel, mint a római sírokban talált vasszegekről szóló cikk (a kérdést egy lelet kapcsán Rómer vetette fel), és volt szigorúan filológiai, önálló eredményeket tartalmazó, mint a római feliratokhoz fűzött magyarázatok, vagy az Anthologia latina egyes helyeinek javítása, ami már előfutára volt az Egyetemes Philologiai Közlönyben Variae lectiones cím alatt éveken át közölt nagyszámú szövegjavításának. Ezek közt van néhány kitűnő, s mind szerzőjük alapos tájékozottságáról tanúskodik.
E részlettanulmányok után, a hetvenes évek végén, szinte egy időben, két nagyobb feladat is osztályrészéül jutott. 1877-ben Abdul Hamid szultán Mátyás király egykori könyvtárának számos, 1526-ban elzsákmányolt kódexét adta vissza. Ezek között volt egy érdekes darab. Augustus korában Verrius Flaccus De verborum significatu címmel egy hatalmas terjedelmű értelmező szótárt állított össze. Ebből, néhány töredéktől eltekintve, semmi sem maradt fenn. A műből azonban Sextus Pompeius Festus a II. században kivonatot készített, s ennek ránk maradt a kisebbik fele. A IX. században az akkor még teljes Festus-műből Paulus Diaconus készített újabb kivonatot, s ez több kéziratban is fennmaradt. A szultántól visszaadott Corvinák közt egy ilyen Paulus-kódex is volt. Thewrewk, akit az archaikus latin nyelv és a nyelvészet különösen érdekelt, valósággal lázba jött a régi latinság e kincsesbányájának láttán, s e kódex feldolgozását magának tartotta fenn. Azonnal neki is fogott a munkának, s még 1877. november 12-én az Akadémián egy mintaszerű dolgozatban számolt be eredményeiről.
A kézirat ezek szerint 1447 és 1466 között íródott, és a Sforza-család számára készült. Anyakódexe nem ismeretes, mindenesetre a rosszabb kéziratághoz tartozott. A kódexet azonban nemcsak egy, a jobb kéziratok közé tartozó Paulus-kézirat alapján javították, hanem egy Festus-kézirat alapján ki is egészítették, innen a – kétségkívül nem sok – jó olvasat, illetve más kéziratból hiányzó címszó.
Vizsgálódásai Thewrewköt végül nemcsak arra a felismerésre vezették, hogy a korábbi kiadásokban közölt olvasatok pontatlanok, hanem annak megállapítására is, hogy a viszonylag kései kéziratok is tartalmazhatnak jót. Ez utóbbi megállapításnak megint két vonatkozásban volt jelentősége. Egyfelől, mert felelet volt Mommsen kétkedő-fitymáló megjegyzésére, aki, mikor Thewrewktől hírét vette az újonnan előkerült kódexnek, azt írta, hogy valósággal csodaszámba menne, ha egy ilyen kései kéziratban még valami jó is volna. Fontosabb ennél a másik, hogy bár itt-ott akadtak fehér hollók, akik úgy vélekedtek, hogy nemcsak a régi kéziratokban találhatók jó olvasatok, a közfelfogás ekkor a Lachmanntól az egyenesvonalú fejlődésgondolat szellemében megfogalmazott elv volt: az újabb kéziratok mindig rosszabbak. Most Thewrewk is szaporította azok számát, akik e dogmát – legalább egy-egy adott esetben – kétségbevonták. (Általánosságban majd egy fél évszázad múlva fogja csak G. Pasquali kimutatni, hogy a dolgok sokkal bonyolultabbak, mint Lachmann gondolta, s hogy a recentiores korántsem mindig egyben deteriores.)
A korábbi kiadások megbízhatatlanságának felismerése Thewrewköt arra indította, hogy egy új Festus-kiadás elkészítését vegye tervbe. Az Akadémia útján meghozatta kölcsön a legfontosabb kéziratokat – akkor még kódexeket is kölcsönöztek a könyvtárak! –, köztük egy fontos, de sajátos módon addig még soha meg nem vizsgált troyes-i kódexet, és megbízta 1878-ban olaszországi tanulmányútra induló kiváló tanítványát, Ábel Jenőt az itáliai Paulus-kéziratok átvizsgálásával. Az ilyen megbízások professzorok részéről elég gyakoriak voltak, s teljesítésük a kiadás előszavában egy köszönettel honoráltatott. Ennek alapján úgy vélni, hogy a kiadás jelentős részben Ábel érdeme, amit Thewrewk kisajátított, nem látszik egészen méltányosnak. Más, a kiadással kapcsolatos munkákban Kont Ignác segédkezett.
A munkát azonban egymás után több olyan feladat is megakasztotta, mely elől Thewrewk nem tudott és nem is akart kitérni, sőt, amelyek nagyon is lekötötték érdeklődését és felkeltették munkakedvét. Az Akadémia I. osztálya 1878 tavaszán úgy döntött, hogy felkéri Arany Jánost Aristophanés-fordításának kiadásra való benyújtására, s amikor Arany e kérésnek eleget tett, az Osztály Szász Károly mellett Thewrewköt kérte fel bírálóul. Thewrewk néhány hónap alatt elkészült a munkával (1879. március 8-án terjesztette elő jelentését), melyben nemcsak elragadtatottan nyilatkozott a fordításról, hanem jelezte, hogy készséggel megírja a szükséges bevezetéseket is. Így is történt.
Mind az általános bevezetés Aristophanésről, mind az egyes darabok elé írt rövid tájékoztatók megbízhatóan és pontosan tartalmazzák a tárgyi tudnivalókat, de azokon túl nem sokat, s a darabok esztétikai megítélése néhány általánosságban merül ki. Ennek két oka is lehet. Az egyik az, hogy Thewrewk nem akarta magát előtérbe tolni, s inkább csak annak elmondására szorítkozott, ami a két nagy költő találkozásának zavartalan élvezetéhez múlhatatlanul szükségesnek tartott. Erre mutathat annak hangsúlyozása, hogy nem kíván a részletekbe mélyedni, nem filológusokhoz, hanem a nagyközönséghez szól, s erre az, hogy az Arany készítette magyarázó jegyzeteket végül is nem toldotta meg a sajátjaival. A másik – és talán ez a nyomósabb –, hogy a kor filológiájának nem az esztétikai elemzés volt az igazán izgató kérdése, mert, mint arra utaltam, a fejlődésgondolattal ez nem látszott közvetlen összefüggésbe hozhatónak. Ha az ember felüti a kor reprezentatív görög irodalomtörténeti kézikönyvét, W. Christ munkáját, vagy akár az Aristophanés-szakirodalom fontos alkotásait, ott is azt látja, hogy a történeti kérdések állnak előtérben, s még Th. Zielinski is, aki úttörő könyvében elsőként foglalkozott behatóan a komédia szerkezeti elemzésével, azért tette ezt, mert így kívánt közelebb jutni a komédia eredete problémájának megoldásához.
Az Arany-szöveggel való foglalkozás Thewrewk mindig meglevő magyar nyelvészeti érdeklődését is felgerjesztette. A fordítás nyelvének pazar gazdagsága, nyelvi leleményei, a népnyelvből felbuzgó kifejezések, szerkezetek sokasága arra indította őt, hogy ezt az anyagot egy, a fordítás végére illesztett Glossariumba gyűjtse ki, ellátva azt magyarázatokkal és nyelvészeti bibliográfiával. Szükségesnek látta ezt annál inkább, mert az anyag egy része akkor még semmiféle szótárban nem volt feldolgozva. Thewrewk tehát a Tájszótárnak és a Nyelvtörténeti Szótárnak is elébe dolgozott.
Az Aristophanés-munkálatok lezárása után ismét a Festus-tanulmányok kerültek elő: L. Havet a fiatalon meghalt kiváló francia filológus, Ch. Graux emlékére kiadandó kötetben való részvételre hívta fel Thewrewköt, s ő az addig feldolgozatlan troyes-i kéziratról szóló tanulmánnyal felelt meg a kérésnek. Egy újabb feladat azonban megint eltérítette Festustól.
1882 decemberében Zichy Antal azt javasolta, hogy az Akadémia a görög és római klasszikusok fordításai kiadásának szervezésére hívjon létre egy bizottságot. A javaslat az után 1883 elején Gyulai kezdeményezésére úgy módosult, hogy az I. Osztálya Nyelvtudományi és az Irodalomtörténeti Bizottság mintájára hívjon létre egy olyan bizottságot, mely nemcsak a fordítások ügyét, hanem a klasszikus ókorral kapcsolatos minden ügyet intézne. Az Osztály javaslatára május 16-án a nagygyűlés így is döntött. Az I. Osztály megválasztotta a bizottság tagjait, s 1883. június 14-én a Classica-philologiai Bizottság forma szerint is megalakult. Elnöke Zichy Antal, előadója Ponori Thewrewk Emil lett. Mivel a bizottságok munkáját valójában nem az elnök, hanem az előadó irányította, a bizottságok külön költségvetését ő készítette, s neki kellett arról elszámolni, ez nem kevés elfoglaltságot jelentett.
1884. június 5-én az Akadémia rendes tagjává választotta, 1885. elején pedig a Kisfaludy Társaságnak is tagja lett (ahol azonban, legalább eleinte, nem érezte jól magát). Az 1885. év magánéletében is változást hozott: január 10-én feleségül vette Mészáros Nándor tankerületi főigazgató özvegyét, aki valamikor tanítványa is volt.
A bizottsági előadóság Thewrewk számára nemcsak alkalmat kínált arra, hanem egyenesen kötelességévé tette, hogy az ókorral kapcsolatos legrégibb vonzalmához, a műfordításhoz visszatérjen, hiszen a Bizottság feladatai közt mindjárt az első ez volt: „A görög-római classicusoknak magyarra fordítása. Ezekből rendszeres gyűjteményt indít meg…” Thewrewk azonnal hozzálátott, hogy az Akadémia egykori két vállalkozását, a Hellen classicusok magyar fordításokban, illetve a Római classicusok magyar fordításokban című sorozatokat újraélessze. Így indult meg a „Görög és római remekírók” sorozata 1885-ben, kétféle változatban: az egyik csak a fordításokat tartalmazta, a másik kétnyelvű volt. A kétnyelvű sorozat gondolata Treforttól eredt, aki ezzel a feltétellel ígért és adott állami támogatást a vállalkozáshoz. A sorozat alapelveit, a fordításokkal szemben támasztandó követelményeket Thewrewk dolgozta ki, s az ő Anakreón-fordítása volt az új sorozat első darabja.
Thewrewk szinte serdülőkorától foglalkozott Anakreón fordításával. Naplójában később maga beszéli el, hogyan kezdte éppen Anakreónnal (pontosabban az anakreóni dalokkal). Apjától sokat hallotta a klasszikusokat dicsérni, elhatározta hát, hogy az egyiket magyarra fordítja. Megnézte a Tauchnitz Kiadó árjegyzékét, abban Anakreón volt a legolcsóbb, így azt rendelte meg. Így lett belőle Anakreón-fordító. Azóta természetesen, hogy gimnazista fejjel első fordításait készítette, nagyot fejlődött. Míg első fordításai nem haladták meg az almanachlíra bágyadtabb alkotásainak vagy apja műfordításainak színvonalát, érettkori kötete műfordításirodalmunk becses alkotása, s ha ma, a Nyugat költői-nyelvi forradalma után, Babits vagy Devecseri fordításai mellett kicsit avultnak érezzük is, a maga korában kiemelkedő teljesítménynek kell tartanunk (elég a kor más görög líra fordításaival, mint Radó Antalé vagy Sarudy Györgyé, összevetnünk).
Thewrewköt a fordítás elvi kérdései is foglalkoztatták. Már A helyes magyarság elveiben szentelt egy fejezetet a tárgynak, a Philologiai Társaság 1883. évi közgyűlését megnyitó beszédében újra összefoglalta az ott mondottakat, s ebben a szellemben fogalmazta meg Anakreónja előszavában az akadémiai sorozatban követendő elveket. Szem előtt tartva a szintaxisnak a nyelvhelyesség szempontjából való jelentőségét, négy esetet különböztetett meg: 1. mikor a magyar mondatszerkezet megegyezik az idegennel, s a fogalmak is egybevágnak; 2. mikor a szavak jelentése megegyezik, de a mondatszerkezet nem; 3. mikor a mondatszerkezetben nincs eltérés, de a képzetek eltérőek, s így más jelentésű szavak használandók; 4. mikor a fordítás, amennyire a magyar nyelvtan megengedi, szóról szóra történik, bár a magyar észjárás mást kívánna. Ilyenkor az eredetinek nemcsak a gondolatát akarja visszaadni a fordítás, hanem a gondolkodásmódját is: mint egy magyarul beszélő idegen. E négy lehetőség közül kétségkívül az utolsó a legérdekesebb. Bár e módszernek elijesztően túlzó alkalmazásai is előfordulnak Kazinczynál – amelyeket Thewrewk jól ismert és meg is bírált, –, állásfoglalása a kor divatos, magyaros, sokszor bundaszagúan magyaros fordítói gyakorlatától való elhatárolódást is jelentett (mint ahogy Thewrewk a klasszikus költők magyaros formában való tolmácsolásával sem értett egyet), és Devecseri műfordítói gyakorlata felé mutat.
Az Anakreón-kötetnek a fordításnál nem kevésbé becses részei a bevezetés és a jegyzetek. Thewrewk példátlan gonddal és szorgalommal gyűjtött össze mindent, ami Anakreón életére és hatására vonatkozólag akkor ismert és hozzáférhető volt. Esztétikai elemzésről itt sem igen volt szó, de bámulatra méltó alapossággal tárgyalta az anakreóni költészet hatását az ó- és újkorban, a magyar irodalomban éppúgy, mint a külföldiben, s itt sem szorítkozott csak a „nagy” irodalmakra, hanem számba vette a holland, a svéd és a finn irodalmat (a fordításokat külön pontosan felsorolva) éppúgy, mint a lengyel, a cseh, a szlovák, a horvát, a szerb, a héber fordításokat és a tervezett román fordítást is. (Az adatok összegyűjtése céljából kiterjedt levelezést folytatott.) A maga korában nem volt még egy ilyen teljességű áttekintése a kérdésnek, és tudtommal azóta sem készült hasonló.
A kiadványnak külföldön is volt bizonyos visszhangja. Havet szinte kedvet kapott ahhoz, hogy megtanuljon magyarul, felismerve, hogy van nyelv Európában, mely olyan időmértékes verselésre képes, mint a görög, a magyarul is tudó kiváló nyelvész, H. Schuchardt a fordítást kommentárértékűnek tartotta – aztán az egész lassan feledésbe merült: Az Anakreontea legutóbbi kiadója, bár Hittrich Ödönnek az Egyetemes Philologiai Közlönyben 1889-ben megjelent cikkét is megemlíti, Thewrewkről már nem vesz tudomást.
Thewrewk tevékenysége mindamellett nem merült ki saját fordításának kiadásában. Mint fordítássorozat szerkesztője, fáradhatatlanul szervezett, levelezett, fordítások elkészültét ösztönözte, az elkészült fordításokat, bevezetéseket bírálta, szerzőiknek tanácsokat adott, segített, de ha kellett, tudott el is utasítani. 1888 végén pedig még egy vállalkozásba fogott. A derék középiskolai tanár, Pozder Károly vetette fel november elején a gondolatot, hogy kellene a magyar iskolák számára is egy sorozatot indítani az iskolákban olvasott ókori klasszikusokból, így a tanulók nem szorulnának drága külföldi szövegkiadásokra, vagy régebbi, korántsem mindig jó hazai kiadványokra. Thewrewk az eszmét rögtön magáévá tette, s Wodianer Fülöppel már január 6-án aláírták a megállapodást. „Ábel azt a tollat, amit használtunk, eltette a philol. Muzeum egyik polcára emlékül” – írja naplójában Thewrewk. Ki tudja, hová lett többszörös költözködések során az a toll. Mint ahogyan néhány oktatástörténészen kívül ki emlékszik erre a sorozatra, melyben Némethy Aeneis-kiadása mellett számos érdemes iskolai szövegkiadás látott napvilágot, hozzájárulva a magyar iskolaügy fejlődéséhez, színvonalának emeléséhez.
Szerkesztő- és szervezőmunkája mellett 1886-ban Thewrewknek még egy feladat jutott osztályrészül. József főherceg (a nádor fia) benyújtotta cigány nyelvtanának kéziratát elbírálás végett, s az Akadémia Budenzet és Thewrewköt bízta meg a bírálattal, majd, mikor mindkét bíráló véleménye igen kedvező volt, s a művet kiadásra ajánlották, az Osztály a sajtó alá rendezést és a szükséges kiegészítések elvégzését Thewrewkre bízta, aki ritmikai és zenetudományi kutatásai kapcsán már korábban is foglalkozott a cigány nyelvvel. Thewrewk a munkát átnézve az uralkodóház minden tagja iránti feltétlen hódolata mellett sem állhatta meg, hogy naplójába be ne jegyezze: „Látom, sok dolgom lesz vele.”
Valóban sok munkája volt e nyelvtannal, mert Thewrewköt a ciganisztika, mint annyi más, a fenséges személytől függetlenül is izgatta. Így azután nemcsak sajtó alá rendezte a kéziratot, elvégezve rajta a szükséges javításokat, hanem írt egy bevezetést is, melyben áttekintette a cigány nyelvre vonatkozó magyarországi kutatások történetét, és írt a mű végére egy Irodalmi kalauzt, mely az egész könyvnek csaknem a felét teszi ki (219–377. lap). Ebben a cigányság néprajzára, történetére, nyelvére, költészetére és zenéjére vonatkozó nemzetközi kutatás nagyon részletes, alapos, annotált bibliográfiáját adta, végül jegyzékét azoknak az irodalmi, zenei és képzőművészeti alkotásoknak, melyekben cigány szerepel, illetve amelyek cigányt ábrázolnak. E jegyzék az Anakreón-fordításokéhoz hasonlóan körültekintő, a bibliográfiai adatokhoz fűzött jegyzetek pedig néha egész önálló értekezésekké tágulnak, és számos, jórészt kiadatlan okmány-, illetve folklórszöveget tartalmaznak. Nem kétséges, hogy e munka mindig a magyar ciganisztika egyik alapműve, a kutatások valóságos kincsesbányája marad. József főherceg fel is ajánlotta, hogy Thewrewk neve is szerepeljen a címlapon, de Thewrewk ezt a fenséges szerző iránti tiszteletből elhárította. (A könyv néhány évvel később német fordításban is megjelent, de ez a Thewrewk írta részeket nem tartalmazta.)
Ennyi és a társasági és egyetemi adminisztrációval járó temérdek egyéb feladat mellett a Festus-munkálatok csak lassan haladtak. A kéziratok átvizsgálását most már csak Ábel végezte. A kiadás megjelenését azonban nemcsak Thewrewk sokféle elfoglaltsága hátráltatta, hanem anyagi nehézségek is. 1886-ban az I. Osztály ülésén különösen Hunfalvy haragudott a nagyra nőtt terjedelem miatt, 1887 februárjában Pulszky Ferenc írt vezércikket a Pesti Hírlapban, szükségtelennek tartva a Festus-kiadást, mert azt úgyis csak néhány tudós fogja olvasni, s mikor azután kiderült, hogy az I. Osztály költségvetését 15 000 forinttal kurtították meg, az évi költségvetésből más tételek mellett, mint Munkácsi Bernát vogul tanulmányútja, törölték a Festusra szánt összeget is. E külső nehézségekhez járult azután még valami. Thewrewk naplójából következtethetőleg erősen hangulatember volt. Naplójában nemegyszer találni olyan értelmű bejegyzést, hogy „nem sikerült magát rávenni” valamely munka elvégzésére, és sajnos, úgy látszik, ez a tényező a Festus-munkálatokban is hatott. 1888. november 28-án ezt jegyezte be naplójába: „Végre megjött megint a Festus-láz. 19 ív ki van a 18 tisztán kinyomtatott ív után szedve, még pedig mióta! Mindig irtóztam hozzányúlni. Most pedig folyton ezzel a dologgal foglalkozom.”
Meg is lett az eredménye. 1889. szeptember 7-én már az olvasható a naplóban: „Megírtam Festusom praefatioját.” A hónap végén imprimálta a művet, s a könyv még abban az évben megjelent. (Akkor ez még ilyen gyorsan ment.)
Thewrewk terve szerint a mű három részből fogott volna állni: 1. a Festus-szöveg, ahogyan a legfontosabb kéziratban, a nápolyi Codex Farnesianusban és annak másolataiban olvasható, illetve vele szembetéve a Paulus-szöveg; 2. a kritikai apparátus (a kéziratok olvasatai) és egy szövegkritikai és nyelvészeti kommentár, mely a romlott helyek javításait vagy javítási kísérleteit és ezek indoklását tartalmazza; 3. a Codex Farnesianus fényképmásolata, melynek alapján mindenki ellenőrizheti a kiadást, és amely minden további munkához alapul szolgálhat. E háromból az első jelent meg 1889 végén.
A külföldi kritika örömmel és elismeréssel fogadta az új kiadást. Kiemelték, mennyivel pontosabb valamennyi korábbinál (bár egy-két olyan helyre is rámutattak, ahol Thewrewk is tévesen olvasta a kéziratot), méltatták, hogy eddig figyelembe nem vett kéziratokat is feldolgozott, és mindenki nagy várakozással tekintett a második kötet elé, hiszen egy olyan sok kérdést felvető szöveg esetében, mint a Festusé, a szövegváltozatok ismerete nélkül, puszta szövegre támaszkodva dolgozni kockázatos. Thewrewk az előszóban azt a reményét fejezte ki, hogy a második rész egy év múlva megjelenik.
Nem így történt. Előbb a zenetudomány felé fordult, s A magyar zene tudományos tárgyalása címen tartott az Akadémián előadást. E munkájában felvázolta egy magyar összehasonlító és történeti zenetudomány feladatait a zenei emlékanyag összegyűjtésétől, a Nyelvemléktár mintájára egy „zenei emléktár” létrehozásától és leíró vizsgálatától az összehasonlító vizsgálaton át, mely a magyar és nem magyar elemek elkülönítésére ad lehetőséget, a magyar zene eredetének feltárásáig. Thewrewk láthatólag levelező tagi székfoglalójának gondolatait építette tovább. A mintát itt is az összehasonlító és történeti nyelvtudomány adta, annál is inkább, mert meg volt győződve arról, hogy a nemzeti zene ritmusának jellemző tulajdonságai a nemzeti nyelv ritmusában gyökeredznek. Ugyanezen okból úgy gondolta, hogy a magyar és nem magyar elemek elkülönítésének legbiztosabb ismérve a ritmus.
Nem akarok az elmélet kritikai taglalásába mélyedni, bár Thewrewk ritmusfelfogása megérdemelné egyszer a részletes vizsgálatot. (Egy-két dologra még magam is visszatérek.) Kétségtelen érdeme a könyvnek, hogy az akkor ismert régi magyar zenei emlékek gondos, és minden addiginál teljesebb leírását adta. Jelentősége mégis ennél sokkal több. Thewrewk kikel az addigi zenekutatás egyoldalúsága ellen. „A helyett, hogy a külföldi és a magyar zenét tüzetesen egybehasonlították s a kettő közti különbséget megjegyezték és okát keresték volna, a külföldi kátét erőszakolták a magyarra, s a mi annak meg nem felelt, azt egyszerűen szabálytalannak bélyegezték.” Nem kétséges, hogy a külföldi zene csodálatos alkotásokat hozott létre, ez a művészet rendkívül tanulságos számunkra is, de „az idegen remek példa ne szolgai utánzásra, hanem analog, de nemzeti sajátságunknak megfelelő alkotásokra ösztönözzön”. Az a zenei anyag pedig, melyből a magyar zene sajátos vonásai kielemezhetők, elsősorban a népzene. „A minő visszás volna az a nyelvészkedés, mely a népnyelvet figyelmen kívül hagyná, épp oly visszás a magyar zenének tudományos bírálata, mely a magyar népzene, népdal tekintetbe vétele nélkül jár el. A tősgyökeres sajátságot egyesegyedül a népdal fogja nekünk megmutatni s bebizonyítani.” Thewrewk láthatóan sajátos határponton állt. Erkel, a verbunkos zenéből operát teremtő, még élt, hat év múlva indult fonográffal népdalgyűjteni Vikár Béla, tizenhat év múlva fogja Kodály disszertációját a magyar népdal strófaszerkezetéről Riedlhez benyújtani (a dolgozat egyik bírálója az azt igen kedvezően fogadó Thewrewk volt), és ugyancsak akkor jelent meg Bartók és Kodály közös kiadványa, a Magyar parasztdalok, híres bevezetőjével… Az, amit Thewrewk könyvében fejtegetett, még a reformkor és a verbunkos zene szellemétől volt ihletett (ő még Csermákra hivatkozott), de már annak a zenének és annak a „tudományos búvárlatnak” volt kívánója és útegyengetője, melyet Bartók és Kodály valósított meg. (Az már az útegyengetők természetes sorsa, hogy mikor az, akinek vagy aminek az útját egyengették, eljött, ők maguk érdektelenné válnak.)
Ezután, talán pihenésképpen, a Görög Antológiához nyúlt, és régebbi fordításait is felhasználva, abból állított össze egy válogatást a kétnyelvű sorozat számára. A görög szöveget nemcsak fordította, hanem több helyen javította is, néha igen szellemesen.
Ekkor végre Festus-ügyben is történt valami – de nem a várva várt második kötetet fejezte be végre Thewrewk, hanem a tulajdonképpen függeléknek szánt harmadik részre kerített sort. Ebben talán az is közrejátszott, hogy Vári Rezső Nápolyban volt, és így személyesen tudott eljárni az ügyben, mégpedig sikerrel. 1891. november végén Thewrewk levelet kapott Giustino Lembo nápolyi fényképésztől, aki vállalkozott a Codex Farnesianus lefényképezésére, s 1892. március 3-án már a kész képek is Budapesten voltak. „Rám s a philologia számára valóságos ünnepnap… Nem igen mertem hinni, hogy a kézirat ilyetén fényképezését akadálytalanul megengedik” – írta Thewrewk naplójába. Nehezebben ment a nyomás már itthon, nem technikai, hanem megint pénzügyi okokból. Az I. Osztály törölte költségvetéséből a Festusra szánt összeget, s a kiadást az Akadémia egészére hárította, a nyomdász viszont követelte az elvégzett munkáért a pénzt. Végül a főtitkár, Szily Kálmán segítségével és bizonyos átcsoportosításokkal sikerült a kérdést megoldani, s a kiadvány megjelenhetett. A kritika jól fogadta, Vahlen, aki a kiadást meleg hangú levélben méltatta, most lelkes ismertetést írt, de mindez nem elégítette ki a filológus közvéleményt, amely a hiányzó második részt reklamálta (köztük olyan nevek, mint Ellis, Hartel vagy Mommsen). Úgy látszik azonban, a „Festus-láz” megint csökkenőben volt. Thewrewk előelővette a témát, mint naplóbejegyzései mutatják, 1892-ben rendszeresen dolgozott a második részen, sikerült is, mint írja, néhány igen nehéz helyet javítania, de jellemző az a bejegyzés, melyet 1892. július 20-i kelettel naplójában olvasunk: „Belefogtam az Ilias III. énekének fordításába. Kedvesebb foglalkozás ez a glossariumokkal való piszmogásnál, minek az alvás előtti időt szoktam most szánni.”
Az Akadémia 1893. május elején, bár nem vita nélkül, a kis Marczibányi-díjjal tüntette ki a Festus-kiadást, Thewrewk néhány nappal utóbb a bécsi filológuskongresszuson beszámolt Festus-kutatásairól, az év nyarán még a Festus-szöveg fordításával foglalkozott, de mikor Gyulai az év végén a leghatározottabban ellenezte, hogy a fordítást a Klasszika-filológiai Bizottság kiadja, mondván, hogy nem remekíró és nem is érdemes lefordítani, ez is elakadt, egy 1896. nyári továbbdolgozás után végleg. Ha valaki a kézirati anyagra vonatkozólag valamilyen felvilágosítást kért, mint Wissowa, Wölfflin vagy Osthoff tette, Thewrewk készséggel válaszolt, de semmi nyoma sincs annak, hogy komolyan dolgozott volna a második rész elkészítésén.
Ennek okát vagy okait csak találgathatjuk. Az a gyanú, hogy Ábel Jenő halála lett volna az ok, amennyiben Thewrewk valójában kitűnő tanítványával akarta volna elvégeztetni a munkát, nem látszik megalapozottnak. Az anyag, legalábbis jelentős részben, már össze volt hordva, ami még hiányzott, Vári is kész lett volna pótolni. A kéziratok családfája ki volt dolgozva, ezt részben a korábbi kutatás végezte el, részben Thewrewk maga. Ennek alapján a kritikai apparátus összeállítása nem lett volna nehéz feladat, s Hartel javasolta is Thewrewknek, hogy ezt a részt külön, a II. rész 1. füzeteként jelentesse meg. Thewrewk azonban, mint említettem, egy szövegkritikai kommentárt akart csinálni, melynek a kéziratok olvasatai csak egyik eleme lett volna. Ezért emlegeti naplójában a romlott szöveghelyek javítását.
Ahhoz azonban, hogy az egész Festus-szöveget így dolgozza végig, rendkívül kitartó, szívós munkára lett volna szükség, mely csak lassan hoz gyümölcsöt. És alighanem itt volt a bökkenő. Említettem, hogy Thewrewk mennyire hangulatember volt, s valószínűleg ezzel is összefügg, hogy gyors, látványos sikerekre vágyott, nem lelte örömét a hosszadalmas „piszmogásban”. (Lehetett ennek más oka is, de erre később térek még vissza.) De az ilyen hosszadalmas munkához nemcsak a kitartás hiányzott belőle, hanem ideje is egyre kevesebb volt rá. Mint a szakma helyzeténél fogva is legtekintélyesebb képviselője (egyetemi tanár, társasági elnök, bizottsági előadó, kiadványsorozat-szerkesztő), százféle ügyet tartott kézben, mint sok minden iránt érdeklődő tudós számos testületnek, társaságnak, bizottságnak volt tagja, választmányi tagja, s így azután annyiféle ülésen és értekezleten kellett részt vennie, annyi szervezetet annyi helyen képviselnie, annyi köszöntőt, gyászbeszédet, díszbeszédet, pohárköszöntőt, megnyitót vagy zárszót mondania, hogy sem ideje, sem ereje nem maradt a kutatásra, noha maga is érezte az értekezletek sokszor meddő voltát.
„…Alig van a karban egypár ember, aki az egyetem ügyeivel foglalkozik, s a fölvetett kérdéseket tanulmányozza, de azért hozzászólni akárki is hozzászól” – írja lehangoltan egy kari ülés után (1897. március) – „Ülés az állandó szótári bizottság szervezésére és ügyrendjére nézve” – olvassuk máskor (1898. március 5.) naplójában, az akadémiai nagyszótár előkészítő munkái kapcsán. – „Mindenről beszéltek, csak arról nem, hogy fog az a szótár készülni, pedig attól függ a bizottság szervezete. Többször is ismételtem ezt a kérdést, de feleletet nem kaptam.” Ő pedig, sajnos, mégsem akart e sokféle feladat elől kitérni, mert élvezte saját fontosságának tudatát, élvezte a szereplést. Így azután a közéletiség lassan-lassan megfojtotta benne a tudóst. A kilencvenes évek, mikor hivatali és közéleti pályájának csúcsára ért, egyben tudományos pályájának végét is jelentették.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages