A KÉSZÜLŐDÉS ÉVEI (1750–1777)
A KÉSZÜLŐDÉS ÉVEI (1750–1777)
„Drága Tudákosság, ’s
a’ Vers én gondom.
Ajánlom | Én az alatt
szíves jó szeretetbe
magam.”
a’ Vers én gondom.
Ajánlom | Én az alatt
szíves jó szeretetbe
magam.”
| (Révai Miklós Bolla Mártonnak, 1777.) |
Révai Miklós János Nagyszentmiklóson, Torontál vármegyében született 1760. február 24-én. Amint Kazinczynak 1803-ban elmondta, keresztneve Mátyás volt, a bérmálási János, s a szerzetben kapta a Miklóst: „Ezen utolsó alatt. jutván ismeretességre írásaim által; megtartottam azt minekutána a’ Piaristák közzül kiléptem is: de felvettem mellé a’ Jánost . . , inkább kedvellvén azt, mint a’ keresztségbelit.” Ő maga műveiben Csanádot mondta szülőföldjének; 1797-ben megjelent latin nyelvű, matematikai munkájának címlapján „Hvngarvs Csanadiensis”-nek, tehát „csanádi magyar”-nak nevezte magát: egyrészt azért, mert – csecsemő korától – serdülőkoráig itt élt, másrészt pedig hazafias lelkületből a nagy múltú történelmi helyhez kívánta kötni eredetét. Származásáról, családi körülményeiről, gyermekkoráról keveset tudunk, de az a kevés is vigasztalan képet tár elénk. Szülei, Révai Miklós és Palásti Anna zsellérsorban, nyomorúságos körülmények közt éltek. Helyzetüket nem enyhítette, hogy az apa a csizmadiamesterséget űzte a szegényes és elmaradott faluban. Viszont benne volt a sanyarú sorsból való kiemelkedés vágya, nemes eredetűnek tartotta magát: büszkének és fennhéjázónak őrizte meg alakját az emlékezet. A feltörekvés vágyát mutatja, hogy az ottani legelőkelőbb nemesi családdal akart komaságra lépni, a serfőző Oexelékat nyerte meg gyermeke keresztszüleinek: Révai Oexel Mátyástól kapta keresztnevét. A tisztességgel azonban, úgy látszik, nem járt jelentős anyagi támogatás, s Révaiban csak kellemetlen emlékeket hagyott e kapcsolat: nevét nem szerette, sőt el is hagyta, Apja tudatából és magatartásából azonban mégis folytatódott benne valami: a büszkeség és rátartiság. Bizonyos, hogy apja elültette benne a nemesi származás tudatát. Ennek egyik érdekes – nyelvi – jele, hogy Révai férfikorában egy ideig y-nal írta nevét; végül azonban az i-nél maradt, leszámolván mintegy az apai legendával. Igaz, az y elhagyása egybeesik tudós vizsgálataival is. E szerint az y a családnevek végén jogtalanul maradt fenn, „hibás szokás”, s vissza kellene állítani az i-t. „De az ilyenekben – írta Bővebb nyelvtanításában – bizonyos makacsság uralkodik, nem grammatikai okból, hanem a nemesi tekintély fenntartása miatt.”
A szegénysorbál való kitörés Révai számára mégsem az apa előkelő kapcsolatai, hanem az anya révén kezdődött el. Néhány hónappal születése után ugyanis Csanádra költöztek Sándor Pál plébánoshoz, az anya közeli rokonához. A plébános azonban 1752-ben Nagybecskerekre került, s a szülőknek vissza kellett menniük Szentmiklósra. A gyermeket viszont Csanádon hagyták. A későbbiekben Révai csak a szünidőkben látogatott haza szüleihez, akiknek őutána még három gyermekük született. Az otthon időző .fiúnak meg kellett fognia a munka végét, apja mesterségéhez is hozzá kellett látnia. Maga utalt rá, amikor – egyetemi tanárként is ínséggel küzdve – így fakadt ki: „maradtam volna inkább a csizmadia tőkénél, semmint hogy tudományos igyekvésem ily nyomorultjává váltam”; Péteri Takáts Józsefnek pedig ezt írta 1805-ben: „Jobb lett volna vargaságot tanulnom; mert most én is felvehetném a’ tzipőm’ árát.” Csanádon a plébános – a rokon távoztával nyilván annak utóda – házában nevelkedett, akinek „hazafisággal és dicsérettel teljes beszédei mély tiszteletet öntöttek” a gyermek ébredező lelkébe; alkalmasint az elemi ismereteket is tőle sajátította el. Viszont a szülői gondviseléstől, főként pedig az édesanya szeretetétől távol nőve fel, gyermekkorára keserű szívvel emlékezett vissza Magam’ képe című versében.
Tizenhárom éves korában Szegedre került a piaristák iskolájába, minden valószínűség szerint a plébánosrokon – időközben püspöki titkár – ajánlására. Maga Révai így nyilatkozott az iskoláról a Latinában: „Szeged, szabad királyi város a Maros és a Tisza torkolatánál, ahol ifjúságom java részét töltöttem, míg az irodalom első elemeivel és a humán tanulmányokkal ismerkedtem meg a piaristáknál, akik ebben a városban nagyon látogatott és hírneves gimnáziumnak örvendenek.” Az 1720-ban alapított iskola ez időtájt éppen fénykorát élte. Ennek egyik nyilvánvaló jele, hogy a néhány évvel azelőtt itt tanuló Dugonics Andrásra oly hatást gyakoroltak tanárai, hogy születési előnyei és szellemi kiválósága mellett, valamint rokonai lebeszélése ellenére is, a piarista rendbe lépett.
Révai kevés ismerettel léphette át az iskola kapuját, viszont mindjárt kitűnt fogékonyságával, mert az első évben a gimnázium-előkészítő osztályt kihagyva magasabb osztályba, az ún. „major parvisták” közé sorolták be. Szegeden végezte el gimnáziumi tanulmányait. Az itt töltött hat év elhatározó jellegű egész pályájára. Képességei és hajlamai kibontakoztatásában kitűnőnek bizonyultak tanárai: a később sokoldalúvá fejlesztett műveltségének alapjait tőlük kapta. Mindenekelőtt itt szerezte meg klasszikus irodalmi alapismereteit, s a latin nyelv elsajátításán kívül bevezették őt a görög nyelv elemeibe. A tanárok alkalmat adtak arra, hogy ismereteit a kötelező tárgyakon túl is gyarapíthassa. Egyikük rajzra tanította az arra vállalkozó ifjakat; Révai élete vége felé rajzkészletét a szegedi gimnáziumnak ajándékozta, jeléül annak, hogy itt kezdte a rajzolás mesterségét. A fizikatanár kísérletekkel hívta föl a természettudományokra az ifjúság figyelmét. Költészettan tanára, akit valamennyi közt legjobban kedvelt, Karaba Ágoston – felismerve tehetségét – biztatta s mintegy fogadalommal kötelezte őt a költészet művelésére. Ezért folytatta az iskolai gyakorlatokon túl is a latin verselést – amint maga ecsetelte ezt a hatást a Karabának 1775-ben írt latin elégiájában. Itt működött ekkor Hájos Gáspár, aki a magyar nyelv ősi mivoltának nyomozásában fáradozott, talán már ő ültette el Révaiban a nyelvészkedés szenvedélyének csíráját.
Mindezeknél azonban még sokkal többet is adott Révainak a szegedi tanári kar. E korszak a piarista rend első virágkora volt hazánkban: erőteljesen korszerűsödtek és magyarosodtak iskoláik. Cörver János tartományfőnök 1757-ben bocsátotta ki az iskolák tanulmányi rendjét szabályozó Methodusát, amely sok tekintetben – és két évtizeddel – megelőzte a Ratio Educationist, bizonyos vonatkozásokban pedig – így a magyar irodalom kötelező tárgyként való tanításában, amelyet csak az 1806-i Ratio írt elő – éppen fél évszázaddal járt előtte. A szegedi iskola a többinél is korszerűbb az oktatásban és a nevelésben, a rend magyarosodásának góca pedig éppen Szegeden volt. Révai fejlődésében az itt töltött évek hatását a következőkben foglalhatjuk össze: az iskola rávezette őt az önművelés útjára, felkeltette benne a tudományok és a költészet művelése iránti vágyat, és kialakította benne azt a szilárd elhatározást, hogy életét szellemi törekvéseknek szenteli. Mindennek mozgatójául az iskola szelleme már jó korán felébresztette benne a hazaszeretet érzését.
A hazaszeretet – az egész korszakot átható nemzeti eszme – gyújtotta föl szívében a költői lelkesedést szülőföldje iránt. Így vallott erről a folyamatról 1778-ban a csanádi püspökhöz küldött latin nyelvű levelében: „Úgyszólván még gyermek voltam, midőn az a gondolatom támadt, hogy leírjam hazámat. Mert a széptudományokkal, amelyekbe az ifjúságot szokták beavatni, sok egyéb mellett szívembe vésték, hogy a föld, amelyen a világra jöttem, szent legyen előttem, és minden erőmmel és igyekezetemmel arra törekedjem, hogy hasznára és díszére legyek. És midőn láttam, hogy meg van fosztva előbbi ékességétől, és az egykori barbár düh által romba döntve, hajdani fényét és méltóságát elvesztette; midőn ezt láttam, keserű fájdalom fogta el szívemet. Ilyen érzéstől áthatva elégiát írtam Csanád romjairól még akkor, amikor Szegeden a költészet tanulmányozásával foglalkoztam…”. A költemény megírásának indítékai nemcsak szellemi fejlődéséről tanúskodnak, hanem előrevetítik életének legfőbb tartalmát is. Már Szegeden a haza szolgálatába állította életét a „Hvngarvs Csanadiensis”.
A szegedi éveknek még egy, egész életét meghatározó befolyása volt: gimnáziumi tanulmányainak végeztével Révai a „kegyes oskolákbéli” szerzetbe lépett. Az elhibázott lépésnek később keserű kifakadásokban adott hangot. Ezek közül a legsúlyosabban latba eső nyilatkozatok egy levélben és egy versben találhatók. 1796-ben Paintner Mihályhoz szóló latin nyelvű levelében azt írta: a piaristákhoz „invitus attrahebar et in primae iuventutis ut flore enormi vexatione pene obruebar.” Az állítás első része enyhébb formában is azt jelenti, hogy ő igazi hivatás nélkül, illetőleg szándékán kívüli vonzódásnak engedve került a szerzet be. Erősebb megfogalmazásban pedig – ahogy Guzmics Izidor interpretálta e szavakat 1830-ban: „Akaratja ellen vonatott a szerzetbe”, tehát csak külső kényszernek engedve vállalkozott erre az életformára. Akár így, akár úgy értelmezzük nyilatkozatát, annyi bizonyos, hogy Révai nem volt alkalmas a szerzetespapi pályára. A föltétlen engedelmesség kötelezettsége merőben ellenkezett egész jellemével, feltűnően önálló gondolkodásával, ellenvéleményt nem tűrő szellemi alkatával. Túlzott érzékenysége, heves és indulatos, s ezért sokszor magán uralkodni nem tudó természete alkalmatlanná tették őt a közösségi életre. Büszkesége és rátartisága következtében nehezen tudott meghajolni mások tekintélye előtt. De mit tehetett a tizenkilenc éves fiatalember, aki a költészet és a tudomány által akarta hazáját szolgálni? „Pap vagy mester” (ti. iskolamester): ez a választás állt akkor – és még sokáig – nálunk azon szegény sorsú ifjak előtt, akik tehetséget éreztek magukban, és ez által akartak felemelkedni. S akiket a tudományok utáni vágyódás erősebben megszállt, jobbára a szerzetesrendek egyikébe léptek. Révai megannyi nevesebb literátus pályatársa: Molnár, Rájnis, Baróti Szabó, Ányos, Verseghy, Virág, Guzmics, mind szerzetespapok voltak. És Dugonics Andrással, akinek ifjúkori tanulmányai és törekvései oly hasonlók, pályaválasztásuk indokai is rokonok lehettek. Mindkettőjüket már szegedi tanulókorukban sajátosan felfokozott hazafiúi érzés és a művelődés iránti forró vágy hatotta át: ez a lelkesültség vihette őket arra a pályára, amelynek szép példáját tanáraikban látták. Éppen ezért Révai szerzetbe lépésének motívumai közt éppúgy szerepet játszott a külső kényszer – a társadalmi körülmények kényszere –, mint az őszinte vonzódás – nem a szerzetespapi hivatás, hanem az életforma másik oldala: a tudományok és a költészet műhelye iránt.
Ami levélbeli állításának másik részét illeti, hogy – Guzmics szavaival – „fiatal korát vexák között tölté”, arról versben, részletesebben és magyarul is szólt 1782-ben:
Ott vesze nyers ifjúságom’ tüze, mint hogy el öltek:
Én vallom, szomorú áldozat a’ ki valék.
A’ farkas meg marta juhot rémíti kis árnyék,
’S még őrző ebe is gyakran ijeszti szegényt.
Hogy le ütött romlásommal sok menynykövem, arra
Bús idegenséggel telt gyanakodva fejem.
Attól is féltem, ki talám több jómat akarta
Mert olyly köntös alatt meg mara álnok ebem.
Én vallom, szomorú áldozat a’ ki valék.
A’ farkas meg marta juhot rémíti kis árnyék,
’S még őrző ebe is gyakran ijeszti szegényt.
Hogy le ütött romlásommal sok menynykövem, arra
Bús idegenséggel telt gyanakodva fejem.
Attól is féltem, ki talám több jómat akarta
Mert olyly köntös alatt meg mara álnok ebem.
Az itt említett üldözések leginkább nagykárolyi tartózkodására vonatkozhatnak, amely szerzetesi életének legválságosabb ideje volt. Ennél a ténynél azonban sokkal lényegesebb az a hű rajz, amit itt Révai belső életéről adott. Ideges lelkialkatáról, arról, hogy „rémíti kis árnyék”, gyanakvással van eltelve jóakarói iránt is, fél a támadástól, mindenütt ellenségeskedést sejt, egyszóval azt hiszi, hogy üldözik. – A vers ezt megelőző részében pedig a szerzetesi élet képmutatását festi sötét színekkel, a rendházak falai közt uralkodó gyűlölködést ostorozza:
Szerzetes életnek rejtek fala! menynyi gonosznak
Szentséggel színlett bonta lakása lehetsz! Kép mutató falak!
írtózom még, artza pirúlás
Nélkül a’ jámbor emlegetést se tehet.
Egy dolog úgy faggat ’s keserít, hogy szóllok ez egyröl:
Ott a’ Szent Szeretet’ tisztei puszta nevek!
Fő dolog, a’ Szeretet nints ott, tsak színre hazudják:
Gyűlölség vagyon ott, ’s üldözetekre buzog.
Szentséggel színlett bonta lakása lehetsz! Kép mutató falak!
írtózom még, artza pirúlás
Nélkül a’ jámbor emlegetést se tehet.
Egy dolog úgy faggat ’s keserít, hogy szóllok ez egyröl:
Ott a’ Szent Szeretet’ tisztei puszta nevek!
Fő dolog, a’ Szeretet nints ott, tsak színre hazudják:
Gyűlölség vagyon ott, ’s üldözetekre buzog.
Úgy véljük, Révai bajainak, kiegyensúlyozatlanságának legmélyebb gyökere tárul itt elénk, és sok mindent magyaráz.
Amikor azonban 1769 októberében átlépte a kecskeméti rendház küszöbét, hogy felöltse a szerzetesi ruhát, és megkezdje újoncéveit, jövendő életét még nem láthatta ily sötét színekben.
Az újoncévek során a szerzetesi életbe bevezető tárgyak és gyakorlatok mellett a piaristák nagy súlyt vetettek a latin nyelvtudásnak írásban és szóban való elmélyítésére, részint klasszikus, részint egyházi szerzők tanulmányozásával. A korszerűsödésnek megfelelően helyet kapott a reál tárgyakban való képzés is. Magatartásukat és fejlődésüket nemcsak elöljáróik, hanem a rendház többi tagjai is figyelemmel kísérték, és évenként többször titkos szavazással nyilvánították véleményüket. Révai minden alkalommal egy, az utolsó döntő szavazáson pedig két ellenszavazatot kapott a tízből. Helytelenítették, hogy a lelki olvasmányokra szánt időt is inkább a klasszikusok tanulmányozására fordította, főként azonban azt kifogásolták, hogy indulatait és nyelvét nem fékezve, önfegyelem hiányáról tett tanúságot. A két ellenszavazat azonban nem akadályozta meg, hogy a szerzet tagjai sorába lépjen, s így 1771. október 24-én letette a szerzetesi fogadalmat.
Első állomáshelyére, a tatai gimnáziumba és kollégiumba október végén érkezett. A kisebbek oktatásával bízták meg; emellett mint tanító növendéknek kötelessége volt magának is órákra járni, hogy a tanári pályához szükséges ismeretekben tovább képezze magát. A humán stúdiumokon kívül rajzot és építészetet tanult. E tekintetben a tatai kollégium akkori építkezése a gyakorlatban is érdekes tanulmányul szolgált, és lelkes tanár vezette őt be a polgári építés tudományába: Révaiban Tatán izmosodott meg a hajlam a rajzolás és az építészet iránt. Egyéni tervei is tovább foglalkoztatták, a már idézett levélben így vallott erről: „Aztán a hazaszeretet tüze tovább növekedett bennem, s lángja még inkább föllobbant szívemben, midőn a piarista rend tagjai közé fogadott. A noviciátust elvégezve, minthogy már egész életemet a tudományoknak szenteltem, eltökéltem, hogy valami efélével hozok áldozatot a hazának … Merész gondolat volt ugyan, amely által indíttatva először is a csanádi püspökök névsorának összeállításához fogtam, azután pedig a Csanádról szóló egyéb adatokat szándékoztam összegyűjteni. Mintegy két évet fordíthattam valahogy e dologra, amely idő alatt átnézegettem majdnem mindazt, amit erre vonatkozólag a hazai történetírókban fellelhettem.”
Az 1772–73-i tanévre Veszprémbe helyezték. Ismét a kisebbek oktatását bízták rá, de itt bővebben jutott ideje saját munkájára is. Előbb a Csanádra vonatkozó búvárlatait folytatta, s ezért a káptalani levéltárban akart kutatni, de erre nem kapott engedélyt: „Felhagyván tehát e munkálkodásommal, egyebeket kezdtem művelni” – jegyezte meg. Az „egyéb” irodalomtörténeti fontosságú volt: klasszikus mértékre szabott verseket, amint ő nevezte: alagyákat (elégiákat) kezdett írni Molnár János kanonok indítására. Molnár János jezsuita, később a budai akadémia igazgatója, azon fáradhatatlan írók közé tartozott, akik az új korszak előkészítői voltak; sokoldalú munkásságát a magyar nyelvű műveltség kialakítására és fellendítésére szentelte. 1760-ban jelent meg A’ régi jeles épűletekről című könyve, amelyben az ókori alkotásokat állította követendő példának kortársai elé. A könyv ajánlásában egyebek közt így írt: „…mi szeb a’ régi elménél, ’s Méltóságnál? … Nékem, meg-vallom, minden napi tanítóm az az idő: azt-is, ott tanúltam; hogy ha Hazám ékességét szeretem, nyelvét szeressem leg-előszer. De mi haszna, mi érdeme az elrejtett kintsnek? kit melegít a’ bé-takart szikra? A’ ki szívét nem tetteti, kézre kél, és múnkára. Imé … mi ok bátorított engem arra, hogy Hazám nyelvén adjam-elő, a’ mit Hazám hasznára készítettem.” E szavak mintha egyenest Révaihoz íródtak volna! A „bevezető levél”-ben pedig Molnár a költészetben is a görögök és a rómaiak követésére buzdított: „Merem mondani: szebben meg-tarthattyák nálúnk az igaz valóságos szóejtést az e’ féle versek, mint amazok; mellyek szüntelen tsak azon egy húron pendülnek…” És hozzátette: „A’ ki a’ szép Magyarságot gyarapítani kévánnya, lehetetlen, hogy illy munkához látván, nagy hasznát ne vegye.” Révai többször – versben és prózában egyaránt – megemlékezett arról a hatásról, amelyet e sorok rá gyakoroltak. Forró hazaszeretete mellett becsvágya is sarkallta, hogy elsőként lépjen föl klasszikus mértékben írt versekkel. Arra vágyott, hogy nemzete benne lássa majd Propertiusát: „Mint ha Propertziusát valamelyly új Umbria szülné, Majd úgy álmodozott én kitsiny elme tüzem”, és hitte, hogy „Umbria’ Költőjét fogja mutatni Tsanád”! És valóban Veszprémben, 1773-ban megszületett három magyar alagyája: Propertius, Tibullus és Horatius egy-egy versének többé-kevésbé szabad fordítása.
Nem csekély változás a hegyes-völgyes Bakony s a Balaton regényes tájainak vonzásköréből az ecsedi láp síkságán megbúvó kisvárosba kerülni: a tanszékről ismét a tanulópadba jutni, a költői álmok világát a bölcselet száraz kategóriáival váltani fel, egy már önállóbb életformát szigorúbb fegyelmi szabályok bilincseibe törni, szinte egy második noviciátusba lépni. Ez történt ugyanis Révaival, amikor 1773 őszén filozófiai tanulmányok végzésére Nagykárolyba küldték. A magyar Propertius nem szívesen indult új helyére, majd súlyos válságon esett ott át, mégis ennek az állomásának köszönhette életútja gyökeres fordulatát.
A filozófia révén a tudományok újabb területeit hódította meg magának. A felvilágosodás hatására, de a rendi hagyományok folytatásaként is, a század közepe óta – a hagyományos skolasztikus: arisztotelészi-tomista rendszer kereteit eklektikusan tágítva – a magyar piarista rendtartományban általánossá vált, a szélsőséges racionalizmussal ugyan polemizáló, de a Galilei, Bacon, Locke, Newton nyomán járó empirizmussal annál bensőségesebb kapcsolatot tartó, úgynevezett „recentior philosophia” tanítása. Különösen Cörver János és Elek, Bajtay Antal és Conradi Róbert révén terjedt el ez az új filozófia a rendben; Benyák Bernát pedig, a bölcseleti nyelv jelentékeny magyarítójaként, 1777-ben elsőnek tartott magyar nyelvű filozófiai előadásokat Pesten. Révai nagykárolyi tanára, Hyros Sámuel – aki iránt kezdettől fogva mély rokonszenvet érzett, és akit „Ductor amicus”-nak, a tudományokban barátságos vezérének nevezett egyik latin versében – ezt az újabb bölcselettanítást folytatva, matematikai alapon vezette be növendékeit a fizikába, főként, Newton rendszerének ismeretébe. Révai szenvedéllyel vetette bele magát az új stúdiumokba, kivált a matematikába. Általában a természettudományok iránti vonzalma Nagykárolyban vert gyökeret benne. Emellett mestere vezetésével a latin prózaírókat, különösen Cicerót tanulmányozta. Későbbi főműveinek könnyen kezelt, választékos stílusán meglátszik ez a stúdium; Kazinczy – saját bevallása szerint – főképp azért forgatta szívesen Révai grammatikáját, mert élvezte latin stílusát! Révai ismeretszomja nem ismert határt: belekezdett még a francia és az olasz nyelv és irodalom tanulmányozásába is. Persze költői gyakorlatával sem hagyott fel. Ám a túlzott szellemi igénybevétel megviselte egészségét, beteg lett, lázas állapotát a mocsaras vidék levegője maláriafélével tetézte. Mindez idegeire is kihatott, kedélye elborult, sötét gondolatok környékezték: egész életét, minden buzgalmát hiábavalónak érezte, s arra gondolt, hogy tanulatlanul könnyebben válnék meg az élettől.
Válsága latin verseiből tárul elénk: a helyzetével való elégedetlenség panasza csendül ki belőlük, korlátok közé szorított életformájában, úgy érezte, tehetsége is kárát vallja. E versekben, főként a Karaba Ágostonhoz írottban, jellegzetesen tükröződik könnyen változó, labilis érzelemvilága, különféle ellentétes tulajdonságok – mint nemes szeretet és engesztelhetetlen harag –, amelyek esetleg alkalmasak lehetnek a költészet művelésére, de kevéssé előnyösek a közösségi élet szempontjából. Ugyanis ingerlékenysége, türelmetlensége, elsöprő modorú vitatkozó epéssége, amely egyetemi tanár krában, a Verseghyvel folytatott nyelvészeti harcban oly sajnálatosan tetőzött, már itt adta jeleit. Összeférhetetlensége miatt szembekerült a rendház főnökével is, egy indulatos pillanatában kijelentette, hogy elhagyja a szerzetet, s ezzel teljesen elmérgesedett helyzete. Ekkor lépett közbe Károlyi Antal gróf.
A Károlyi család a nagykárolyi piaristák kegyura volt. Magát az intézetet Károlyi Sándor alapította 1727-ben. Károlyi Antal, az unoka tovább folytatta a kegyúri támogatást, 1769-ben kezdte építtetni a rendház és iskola mellé a templomot. Ebben az időben, hogy a templom építését szemmel tartsa, többnyire Nagykárolyban tartózkodott, s gyakran látogatott el a rendházba, megjelent az iskolában, különösen a tudományos képzést kisérve figyelemmel. E nagy befolyású és hazafias érzelmű főúr bensőséges viszonyban volt a piaristákkal, köztük a rend főnökével, Orosz Zsigmonddal, aki mindenben igyekezett kedve szerint intézkedni, óhajtásait teljesíteni. Az események azt mutatják, hogy a gróf „tehetségkutató” szeme felismerte Révai képességeit, tervei voltak vele, s ezért a válságos helyzetben segítségére sietett. Kieszközölte a rendfőnöknél, hogy Révai a következő évben Nagykárolyban maradhasson tanítani. Szinte az egész rendház állományát átalakították Révai érdekében: elsőnek a házfőnök kérte áthelyezését, helyébe szelíd, művelt egyéniség került; a kevésbé szívelt társak helyébe is újak jöttek. Ezért aztán Révai – bár előzőleg az „alvilág torká”-nak nevezte a „kegyetlen” helyet, amely csaknem vesztét okozta, s ezért elkívánkozott onnan – most készségesen maradt, s gyors változásra hajlamos kedélye is hamarosan felderült. Új stúdiumnak is nekilátott: a magyar irodalom tanulmányozását kezdte meg: Károlyi pedig különösen a rajzolásra ösztönözte; mert e téren akarta alkalmazni őt, és építészeti tankönyv írására biztatta. Révai a tankönyvet még ebben a tanévben elkészítette. Így fejeződött be nagykárolyi tartózkodása. Néhány hónappal később azt írta pártfogójának: nem tudja eléggé kifejezni, milyen boldog volt ott.
„Lelkemnek örvendezése, midőn Nyitrára küldtek” (Animi exultatio, dum Nitriam mitterer) című latin versében (1776) Révai „a tudomány hírneves székhelyét” üdvözölte, ahol a teológiába kiváló tanárok fogják bevezetni, élükön a nagy tudású Conradi Norberttel és előbbi kedves mesterével, Hyros Sámuellel. Nyitrán volt a rend hazai tartományának fő tanintézete, amelyben a növendékeknek teológiát s filozófiát tanítottak, s itt folyt legfőképpen a tanár- és papképzés is. A kollégium és rendház jelentőségét mutatja, hogy eredetileg a tartományfőnök is innen irányította a rendet, s csak néhány évvel azelőtt tette át székhelyét Pestre.
Révai törekvései ez időben kezdtek egységes élettervbe kovácsolódni, és egy fő irányban kibontakozni. 1776. november 5-én Nyitrán kelt latin nyelvű levelében azt írta Károlyinak: élete célját abban látja, hogy elsősorban a filozófiát és a matematikát művelje, s e tudományokat elsőként adja elő hazai nyelven („patrio sermone”) a magyar ifjúságnak. E nyilatkozatban elsősorban az egységes életterv megfogalmazása a szembetűnő, hiszen helyet kap benne a szaktudós a filozófia és a matematika művelésével, az irodalmár e tudományok magyarításának szándékával, a pedagógus, mert az ifjúságnak akarja tanítani e tárgyakat, és végül – a rá és a korra egyaránt jellemző – kulturális hódító, a műveltségteremtő; vezérkedő hajlam: elsőként szerette volna magyarul előadni e tudományokat. E jól átgondolt tervben benne van az osztatlan „filológia” eszméje is; Révai a – jó értelemben vett – polihisztorszereptől soká és nehezen vált meg. Akadémiai tervezetében is ennek képviselőjeként mutatta be magát; de a sorrend akkorra már változott: elsősorban a „nemzeti filológia” (humán tudományok) művelését tartotta, fő területének, s csak „azután a pedagógia, fizika és matematika” tudományát. Ez a sorrend lényegében már Nyitrán kialakult benne, s a Károlyihoz írt levélben is nyomon követhető. Hogy benne a két szaktudományt emelte ki, abban inkább Károlyi igényeinek és terveinek kívánt megfelelni, míg az ő egyéni törekvéseit igazában már a „patrio sermone” kifejezéssel jelzett program foglalta magában. A levélben – talán öntudatlanul – még egyszer feltűnik a kifejezés, amikor azt mondja: „az említett és egyéb tudományok hazai nyelven való művelése által” azt a törekvést akarja szolgálni – miként erre más népek példája is ösztönzi őt –, hogy „mind az országra nézve nagyobb haszon származzék, mind pedig nevünk és nyelvünk értéke és méltósága díszesebb legyen.” Hogy a nyelv művelésének kérdése érdeklődésének előterébe nyomult, még inkább kiviláglik költői megnyilatkozásaiból.
Nyitrára utaztában ellátogatott a debreceni kollégiumba, hogy megtekintse a könyvtárat. Itt találkozott Varjas Jánossal, aki megajándékozta őt Megtért embernek énekje, mellyet nem régen szerzett, és eggy megkeseredett, de reménységgel teljes lélek’ képében tett-fel eggy nevezetlen ember Debreczenben című keserves, mert ötvenöt versszakon át csupa e hangot tartalmazó elégiájával. Révai – inkább a gesztust, mint a költemény becsét értékelve – egy latin elégiával válaszolt, és még e mesterkedő vers alkalmát is megragadta arra, hogy a magyar nyelv képességeit dicsérje, és a nemzeti nyelv iránt tanúsított gondatlanságot, illetőleg az idegen nyelvekben való tetszelgést kárhoztassa. A nyelv művélésének gondja még erőteljesebben jut kifejezésre magyar verseiben.
Révai lantján ugyanis ismét felcsendült a magyar ének. A nyitrai Zobor hegység magaslatát költői képzelete magyar Parnasszusává emelte, és onnan zengte a nemzeti műveltség megújhodására immár nagyszabásúvá váló nyelvi programját. A Károlyihoz írt levél tőszomszédságában született a Bolla Mártonhoz szóló költemény. Szövetkezésre szólítja föl a ;,Magyarság” (= magyar nyelv) érdekében egykori novíciustársát, aki ekkor Erdélyben, Kolozsvárott tanított, ahol „a’ régi Magyar vérnek maradéka tulajdon / Tiszta beszédének kintseit osztja meg” vele. Jól látja Révai a magyar nyelv ügyének hanyatlását: „Szóllani is Magyarúl szégyen, ’s durva parasztság”, sokan az idegen nyelvek elsajátítását fontosabbnak tartják. A németek példájára hivatkozik – szinte szó szerint egyezően a Károlyihoz írt levél második, részében foglaltakkal – , arra, hogy:
„Drága Hazájának méltóságára fel unszolt
Nagy szívvel nyelvén könyveit irja ki ki.
Használ népének mind erköltsökre tekintvén,
Mint hogy könyvével szép neve messze terűl.”
Nagy szívvel nyelvén könyveit irja ki ki.
Használ népének mind erköltsökre tekintvén,
Mint hogy könyvével szép neve messze terűl.”
Azért kell saját nyelvünket kiművelni; mert idegen nyelveken nem lehet a műveltséget fejleszteni: „Nagy fáradsággal külső nyelvekre vezetni / Képtelen, így későn ér az igazra fejünk.” Majd Ciceróra hivatkozik, aki tudott görögül, de hazai nyelven írta műveit. Nem kell megvetnünk az idegen nyelveket, de gondot kell fordítanunk hazánk nyelvére. Annál is inkább, mert magyar nyelven is könnyen kifejezhető minden, saját tapasztalataiból mondja ezt: „merem is bizonyítani bátran: / Kezdeni kell, önként a’ dolog útba vezet.” S mik a bizonyítékok? „Deák mértékre” kötötte le a verset, könnyen lehet írni még a nehéz algebra tudományát is magyarul: „A’ mélységbe merűlt Euklídes titkait oldom: / ’S e’ magyarázásnak nints akadálya sohol”, és megírta magyarul az építéstudomány könyvét is. „Nosza tehát”, „Rajta tehát” ébreszti Bollát s vele rendtársait „tágas előttünk / Hírünk’ útja, terűl szép ki futásra mezőnk”.
Hogy mire? Részletesen sorolja föl a lehetőségeket és a teendőket:
Vagy történeteket, vagy szép
Intéseket írjunk,
Melylyeket Erköltsnek szent
Tudománya adat.
Vagy földet mérjünk, vagy
- szint’ az egekbe vezessük
Népünket, ’s járjunk tsillagos
útjaikon .
A’ Napnak szekerét mutogassuk,
’s hold’ tsoda fogytát:
Üstökös égésnek nagy tüze
merre kereng.,
Vagy Törvényt Magyarúl írván,
ártatlan Igazság’
Szent szeretetre vonó fényeit
adjuk elő.
Vagy Mars’ új Seregét állítsuk
rendbe, tanítván,
Hogy forog ékesben fegyvere,
lába, keze.
Most Haza népünkkel mula-
tozzunk Verseket öntvén
Milylyeket a’ jobb íz’ meg
szeretése követ.
Vagy Játék Háznak alakos víg
népe ki szállván
A’ komorúlt szívnek nyájasan
űzze baját.
Intéseket írjunk,
Melylyeket Erköltsnek szent
Tudománya adat.
Vagy földet mérjünk, vagy
- szint’ az egekbe vezessük
Népünket, ’s járjunk tsillagos
útjaikon .
A’ Napnak szekerét mutogassuk,
’s hold’ tsoda fogytát:
Üstökös égésnek nagy tüze
merre kereng.,
Vagy Törvényt Magyarúl írván,
ártatlan Igazság’
Szent szeretetre vonó fényeit
adjuk elő.
Vagy Mars’ új Seregét állítsuk
rendbe, tanítván,
Hogy forog ékesben fegyvere,
lába, keze.
Most Haza népünkkel mula-
tozzunk Verseket öntvén
Milylyeket a’ jobb íz’ meg
szeretése követ.
Vagy Játék Háznak alakos víg
népe ki szállván
A’ komorúlt szívnek nyájasan
űzze baját.
A huszonhét éves Révai nagyszerű programot tűzött ki itt a nyelv felemelésére és általa a magyar művelődés fejlesztésére és terjesztésére.
Ennek az ősznek nagy fontosságú eseménye, hogy Mária Terézia Budára helyezte az egyetemet, és ezzel együtt újjászervezte a tanügyigazgatást. Az eseménynek Révai két verset is szentelt. Ünnepi alagyáját az örömtől akadozó tollal írta, mert kinevezték az új tankerületi főigazgatókat, köztük a nagyváradi és ungvári kerület élére pártfogóját: „Károlyi! szent Helikont te rakatsz a’ Váradi hegyre, / ’S Ungváron te mutatsz meg maradásra helyet.” Költői képzelete a tudományok és művészetek új korszakát látta felderülni, amelyben saját törekvései megvalósulásának közeledtét remélte. Sapphói ódájában épp e törekvéseknek adott hangot, az egyetem Budára helyezésétől a nemzeti nyelvű tudományosságnak s általa a magyar nyelvnek felvirágzását várva:
„O! tehát a’ szent tudományok
immár
Viszsza úgy térnek, ’s le bocsát-
va felség
Fényeket nyelvünk’ ösi drága
kintsét
Hangzani kezdik.”
immár
Viszsza úgy térnek, ’s le bocsát-
va felség
Fényeket nyelvünk’ ösi drága
kintsét
Hangzani kezdik.”
Itt jelenik meg először a nyelv ősi drága kincsének a gondolata, a régi nyelv értékének az eszméje, ami majd a nyelvről vallott felfogásának alapját alkotja.
Mit tehetünk még ehhez Nyitrán töltött idejéről? Conradi indítására ez időben Cicero bölcseleti munkáit olvasta, azokból is hazafiúi érzelmekre merítve serkentést. Később a „Latiná”-ban említette, hogy Cicero hatása alatt akart „tudásából minél többet hazai nyelven („patrio sermone”) népének közvetiteni”. Figyelmét tehát tanulmányai között is azok az eszmék kötötték le, amelyeket, törekvései szolgálatába állíthatott. Következő lépésként most a természettudományok révén gyakorlati irányban kívánta tehetségét gyümölcsöztetni. Erre adott lehetőséget Károlyi gróf, amikor a tanév végén a rendfőnök útján értesítette Révait: saját költségén Bécsbe küldi „az építés’ tudományában bővebb tapasztalást tenni”. Révai 1777. augusztus 11-én kelt levelében köszönte meg Károlyinak áldozatkészségét, s megfogadta, hogy – „Hazánk javára” – mindent meg fog tenni, hogy a bizalomnak megfeleljen. 1777 kora ősszel tehát Bécsbe indult. Ezzel azonban pályájának új fejezete nyílik.
