A NEMZET NYILVÁNOSSÁGA ELŐTT (1777–1791)
A NEMZET NYILVÁNOSSÁGA ELŐTT (1777–1791)
„Ha valaha a’ meg újúlt Haza tisztelni fogja Nyelve’ fenn tartásáért eleget szenvedett Mártirait, már előre vigasztalódom benne, hogy engem’ is azoknak számokba helyheztet.”
| (Révai Miklós, 1790.) |
Bécsbe érkezve, Révai nem hitt szemének, hogy álma teljesült: „Látlak e? vagy tsak igen kívánván látni, szememnek / Tornyodat a’ képzés’ játszodozása szüli?” – fejezi ki első benyomását, majd Károlyihoz fordul: „Hál’adatossággal már lészek ezért is adósod: / ’S hogy kedved teljék, azt teszem? a’ mit akarsz. / A’ Magyar Építés Tudományt itt újra dologba / Vévén majd innét drága Hazámba viszem”. Világosan kimondja tehát itt: Károlyi kedvéért foglalkozik az építészettel, hogy az ő pártfogásával érjen el voltaképpeni céljai megvalósításához. Hogy mi ez, azt is megmondja; a vers végén ugyanis – szinte váratlan fordulattal – így sóhajt föl: „O anya nyelv! ennek gyarapítására fel onszolt / Szívvel Euklídes’ titkait oldja kezem.”
Bécsi tartózkodásáról meglehetősen keveset tudunk. Mintegy félévet tölthetett itt (1777. október 10-én írt Bécsből Károlyinak, első verseskötetének előszavát pedig 1778 április végéről már Nagykárolyból keltezte). A Károlyi által rábízott feladatokat .bizonyára a Teréziánumban teljesítette, az ottani tanárokkal a piarista Nagy Jeromos ismertette meg, aki a Festetich család nevelője volt, és egyben a Teréziánumban tanított. De kapcsolatba került egyéb befolyásos emberekkel is. Maga említette Mária Terézia emlékére mondott beszédében, hogy Bécsben jártában szerencséje volt a Ratio Educationis-nak a királynő bejegyzéseivel ellátott, eredeti kéziratát látni – egy „vir gravissimus” jóvoltából. Ez pedig Denis lehetett, a Teréziánum tudományos könyvtárának őre, a könyvkincsek nagyszerű ismerője (épp ez évben jelent meg Einleitung in die Bücherkunde című műve). Révai 1800-ban elégiában örökítette meg emlékét, és mint a bibliográfia és az irodalomtörténet kiváló tudósát jellemezte őt. Neki köszönhette legnagyobb bécsi élményét, a nagy könyvtárak megismerését, amely oly ellenállhatatlanul vonzotta őt ide vissza néhány év múlva, s amely szerepet játszott abban is, hogy figyelme a régi könyvekben felhalmozott nyelvkincsek felé fordult. Ez az élmény visszhangzik már 1779-ben, Barótihoz írt versének panaszában is: „Még nálunk nagy Könyv tárak, ’s a régi Magyarság’ / Kintsei, és nyelvünk’ titkai, ritka nevek.” Mindehhez érdekes adalék, hogy Révai használta ebben a versében először magát a könyvtár szót is, amit addig és még később is magyarul könyvesháznak vagy könyvháznak neveztek.
Egészében is óriási hatással lehetett Révaira – a magyar viszonyokhoz és főként az ó állomáshelyeihez képest – világvárosnak számító Bécs, s annak szellemi élete. Szellemi központja ekkor a magyarságnak is. Itthon még- szétszórva, egymásról alig tudva dolgozott néhány író, Bécsben már megkezdődött a magyar írók első csoportosulása: Bessenyei György társasága – ily címmel ebben az évben jelent meg gyűjteményes kötetük. Vajon megismerkedett-e Révai velük Működésükről biztosan tudomást szerzett, hisz ezután figyelemmel kísérte Bessenyei pályáját:. 1779-ben verset írt, amikor Bessenyei György a’ római egy ház’ vallására állott; a versből kitűnik, hogy Bessenyei
munkáit is forgatta. Irodalmi becsvágyát is növelte a testőrírók szövetkezése, Bécsben határozta el, hogy kiadja verseit. Első irodalmi jelentkezésével maga is szövetségeseket akart felmutatni, ezért kötötte nevét Molnár Jánoshoz, miként a testőrök az övékét Orczy Lőrinchez fűzték. Ezért akarta meglátogatni Molnárt visszafelé jövet, Budán. Ezt azonban – „az új végzés” nem tette lehetővé, „hirtelenül” utazott át Pesten, könnyes szemmel nézte, hogy „Buda’ tornyai messze maradnak”. A gróf ugyanis közben elintézte a rendfőnöknél, hogy Révait a nagyváradi rajziskolában alkalmazza: az új iskola berendezésének és a tanév előkészítésének munkájához hívta korábban haza: 1778. június 14-én Révait Váradon pappá szentelték; ezzel egyrészt nyilván erősíteni kívánták a szerzetesi-egyházi pályával egyébként lazuló kapcsolatait, másrészt az ő feladata lett, hogy az iskola ifjúságának lelkipásztori és hitoktatói teendőit ellássa.
munkáit is forgatta. Irodalmi becsvágyát is növelte a testőrírók szövetkezése, Bécsben határozta el, hogy kiadja verseit. Első irodalmi jelentkezésével maga is szövetségeseket akart felmutatni, ezért kötötte nevét Molnár Jánoshoz, miként a testőrök az övékét Orczy Lőrinchez fűzték. Ezért akarta meglátogatni Molnárt visszafelé jövet, Budán. Ezt azonban – „az új végzés” nem tette lehetővé, „hirtelenül” utazott át Pesten, könnyes szemmel nézte, hogy „Buda’ tornyai messze maradnak”. A gróf ugyanis közben elintézte a rendfőnöknél, hogy Révait a nagyváradi rajziskolában alkalmazza: az új iskola berendezésének és a tanév előkészítésének munkájához hívta korábban haza: 1778. június 14-én Révait Váradon pappá szentelték; ezzel egyrészt nyilván erősíteni kívánták a szerzetesi-egyházi pályával egyébként lazuló kapcsolatait, másrészt az ő feladata lett, hogy az iskola ifjúságának lelkipásztori és hitoktatói teendőit ellássa.
A három év során, amelyet Károlyi égisze alatt töltött, jelentek meg nyomtatásban első munkái: egy verseskötete és öt tankönyve. „a’ nemzeti oskoláknak hasznokra”, vagyis az elemi oktatás céljaira. A tankönyvírásra Révai Pozsonyból kapott fölszólítást – innen, a helytartótanácsból irányították az elemi oktatás átszervezését –, de nyilvánvaló, hogy a fölszólítás Károlyi ajánlására történt. Révai szívesen vállalkozott erre a munkára, hisz – első lépésként – jól beillett a tudományok magyarul való megszólaltatásának általa vázolt programjába. Tankönyvei sorát 1777-ben az ABC-könyvecske nyitotta meg, ezt követte 1779-ben a helyesírási, valamint az ékesírási (szépírási) tankönyv, majd 1780-ban a Várasi építésnek eleji és végül A’ mezei gazdaságnak folytatásárúl című. Révai e vállalkozásának jelentősége az úttörő jellegben van: csaknem teljesen előzmények nélkül írta meg magyarul e tankönyveket. Nyelvhasználatában – némi ingadozásokkal persze – egységes alapelveket követett, a szakkifejezések magyarításában leleményességről és eredetiségről tett tanúságot (közülük nem egy máig is használatos). Egyszóval már ekkor tudatosan írt magyarul, amit kevés kortársáról lehet elmondani. E tankönyvek elkészítésével égető szükségletnek tett eleget, és tényleges hasznot hajtott: némelyik hosszú életet és több kiadást ért meg. A tanügyi szervek is értékelték Révai e munkásságát: miután az iskolától és Nagyváradtól is megvált, a helytartótanács még akkor is arra kérte leiratában Károlyit, a főigazgatót, hogy buzdítsa Révait a tankönyvek írásának folytatására, illetőleg befejezésére. Maga Révai is tudatában volt úttörő érdemének, később is többször hivatkozott tankönyvírói munkásságára, és külön kiemelte polgári építéstanát, amelyet „elsőként előzmények nélkül írt magyar nyelven”. Helyesírási tankönyve mellett valóban ez a leginkább önálló munkája, és ez áll legközelebb nyelvi törekvéseihez is; a könyv végén „A’ várasi építésnek mesterszavai”-ból külön jegyzéket is készített magyar és német nyelven, s mintegy százharminc műszónak adta meg magyar megfelelőjét.
A sors iróniájának tűnhet, hogy a költői babérokról nagyra törő álmokat szövögető ifjú – elemi iskolai tankönyvek írásával kezdte írói pályafutását. Közben azonban nagyon is rajta volt, hogy költőként mielőbb a nyilvánosság elé lépjen: Bécsből hazatérve első dolga, hogy verseit sajtó alá rendezze. A Magyar alagyáknak I. könyvek valószínűleg 1778 első felében jelent meg; tudniillik sem hely, sem évszám, sem a nyomda nincs rajta feltüntetve, egyetlen támpontul az ajánlásnak a keltezése szolgál: „Irám Nagy-Károly-bann Szent György havának fogytán 1778.” A negyven lapos, négyrét nagyságú, szép kiálítású kötet tizenkét alagyát, tartalmaz. A címlap után a mecénáshoz, Károlyi Antalhoz intézett hódolatos ajánlás következik, majd „Elő-tudósítások” címmel bevezető előzi meg a verseket. Ebben Révai előbb azt mondja, hogy sok szép és hasznos könyv jelenik meg magyarul: „A’ versek-is már Deák mértékre köttetnek. Abbann én is előbb-segíteni kívánván édes anya-nyelvünknek díszét, valamennyire iparkodtam, amennyire lehetett…”. Azután hangsúlyozza, hogy Molnár Jánostól kapott indítást a klasszikus verselésre, majd az általa követett prozódiáról említvén meg egy-két szabályt, ezt mondja: „Az Igaz-írás, Orthographia, mellyet a’mennyire lehetett, elég szorosan meg-tartottam, Magyar nyelv-tanításomban állatatik. Ha hol az előbbeni írásbann fel-hagyok, ott adom okát.” Végül így zárja előszavát: „Ha tapasztalom, hogy ez a’ Könyvetske, a’mellyet most tsak mutató-képen kibotsátok, olly reménységre gerjeszti hazámfiait, hogy várhassák nyelvünknek ezzel-is valamennyire előbb-kelő ékességét, gyengeségét [= gyengédségét], bőségét, gazdagságát, hathatósságát, igyekszem újra többel-is kedveskedni, ’s kész lészek mindenkor megmutatni, hogy hazámat szeretem”. Költői zsengéit tehát a nyelv felemelésének, szépítésének és tökéletesítésének szolgálatára ajánlotta nemzetének. Hazafiúi lelkesedéstől áthatott előszavában mennyire ide illő, a nyelv ügyéhez fűződő személyes viszonyát is jellemző az édes anyanyelvünk kifejezés: ő használta itt elsőként ezt a szép jelzős szerkezetet.
Az előtudósítások szövegében fel kell figyelnünk arra a megjegyzésre, hogy nyelvtant írt (a nyelvtanítás ugyanis szóhasználatában ekkor és később is ’nyelvtan’-t jelent). Verner Jakab nagyváradi tanfelügyelő abban a bizonyítványában, amelyben Révainak nagyváradi működése idején megjelent tankönyveit sorolta föl, megemlítette: Révai „felsőbb utasításra” készített egy nyelvtant, kinyomtatását a váradi tankerület engedélyezte is, de később „magasabb intézkedésre” mégis más tankönyvet vezettek be (ti. Meliboeus [Bél Mátyás] német-magyar nyelvtanának átdolgozott változatát). Révainak ezt az első nyelvtanát, sajnos, nem ismerjük, nyilván elveszett a kézirat, de megvan helyesírási tankönyve, s ez – legalábbis nagyjában – a nyelvtan helyesírási és kiejtési fejezeteivel lehet azonos. Az 1779-ben megjelent A’ magyar nyelv tanitásnak két részei. Az igaz kimondás, és az igaz írás (illetőleg ennek némileg módosított kiadása 1780-tól: A’ magyar nyelvnek helyes írása és kimondása- felől kettős tanuság a’ vagy ortografia) két nagyobb részből áll. Az elsőben a főbb helyesírási tudnivalókat, a másodikban néhány kiejtési-olvasási szabályt tárgyal. Ami a helyesírást illeti, abban már itt is, miként későbbi nagy nyelvtanában, a Tsétsi-féle szóelemző elvet képviselte. Elég erre vonatkozóan az alábbiakat idéznünk az 1779-i könyvecskéből: „A’ gyökérszavaknak betűiket, a’ mennyire lehet, és alkalmaztatható, meg tartsuk a’ származatokbannis. Tehát nem igasság, ravasság, egésség, imátság, ’s a’t. hanem inkább igazság, ravaszság, egészség, imádság, mulatság, veszettség, egyszer, másszor,’s a’t.” Továbbá: „A’ j betű helyett ne tettessék sem gy, sem ly, sem ty … Azért nem gyön, gyere; sem pedig gondgya, kardgya, annya, bottya; azutánn nemis útállya, adgya, fennyük, mulatattyuk : hanem inkább jön, jere; azutánn pedig gondja, kardja, anyja, botja; ’s’végtére útálja, adja, fenjük, mulatatjuk, ’s a’ t.” Révai tehát már ekkor jottista, s ellene van az ipszilonista írásmódnak, amely egyik fő ütközőpontja lesz a Verseghyvel való vitának. De egyéb részletekben is későbbi álláspontja alapján áll. Így a c betűt tz-nek, a cs-t ts-nek írja; bevezeti a zs-t az addig (és még később is) használt mellékjeles z’, ill. s’ helyett; itt is helyteleníti a személynevek végén az y-t: „Nem szükséges az y betű is, mivel a helyett i betüvel élünk. Azért roszúl vagyon Várady, Ságy, Buday, ’s a’ t. Váradi, Sági, Budai helyett…”. (Nagy nyelvtanának erre vonatkozó példái: Várady, Pesty, Tolnay.)
A kis tankönyv azonban még egyebet is tartalmaz. Az említett két főrész között ugyanis – a tárgyalás menetébe szervesen nem is illeszkedve – Előtudósítások a’ magyar nyelvtanításról címmel a nyelvtan meghatározása és felosztása van beiktatva. E szerint „A’ magyar nyelv tanításnak hat részei vagynak”, mégpedig (zárójelben az 1780-i kiadás műszavait adjuk): az igazkimondás (helyes kimondás), szóforgatás (ua.), szószármaztatás (ua.), szókötés (ua.), igazírás (helyes írás), hangmérséklés (hang-mekkorság). Íme, itt vannak tehát első nyelvtanának fejezetcímei. Lényegében ugyanez lesz nagy nyelvtanának a felosztása is, pusztán azzal a különbséggel, hogy változik a sorrend, és a második és harmadik rész egy fejezetté olvad össze, s így alakul ki az öt fő rész: 1. Orthoepia, helyes olvasás, 2. Prosodia, hangmérséklés, 3. Orthographia, helyes írás, 4: Etymologia, szóvisgálás, 5. Syntaxis, öszvehelyheztetés.
Korai helyesírási tankönyvében tehát nemcsak későbbi helyesírási elveinek alapját rakta le, hanem nyelvtani koncepciója is megjelenik már. Tegyük még hozzá, hogy több, máig is használatos nyelvtani nyelvészeti műszót is ez időben alkotott. Mégpedig az alagyák könyvének előtudósításában a prozódiáról szólván az ékezni (magánhangzót) és az ékezetlen (magánhangzó) szavakat; az 1779-i tankönyvben a nyelvtudós-t; 1780-ban a zárjel-et, s végül, de nem utolsó sorban a helyesírás-t. – „Ex ungue leonem” – így mutatkozik be első nyelvtani kísérletében a későbbi nagy nyelvtudós.
Nagyváradi működése idejére esik még egy művének létrejötte, amely Révai magyar nyelvű tudományterjesztő munkálkodásának magasabb fokát és egyben zárókövét alkotja. Molnár János 1777-ben jelentette meg A’ fisikának eleji A’ természetiekről Nevvton tanítványinak nyomdoka szerént című nagy jelentőségű művét, az első magyar nyelvű fizikakönyvet. Ennek „Bé-vezetö tudósittás”-ában azt a reményét fejezte ki, hogy úttörő kezdeményezése nyomán majd „elé-áll ma holnap Budán a’ Tudományok’ közönségességének [az egyetemnek] új Várában Váradi, Fejérvári, vagy Györi új némelly Gerászimovits, ki, amit az amott Országló Felségnek hallatára Muszka nyelven mondott, a’ természetnek tulajdonságairól, ’s annak visgálóji’ új leleményiröl, azt mi nálunk, a’ mi nyelvünkön fejtegesse”. Molnárnak ezen szavai is Révaira hatottak elsőként; már 1778-ban Molnárnak szóló alagyájában jelezte, hogy kész a fölszólításra: „Ám ha Gerászimovits valahol nálunk is elő áll: / A’ te torony munkád, a’ te gyümöltsöd az is”. S mikor 1779-ben „történetképen” kezébe került Makó Pálnak, a Teréziánum tanárának De fulmine című könyve, s megtudta, hogy „Ez a’ munka a’ Mennyköröl tsak a’ múlt esztendökben Német nyelven már kétszer nyomtattatott ki Bétsben, egyszer pedig Deákúl Olasz Országban”, elhatározta, hogy lefordítja a kelendő könyvet magyarra. Vállalkozásának indokait a fordítás elé írt ajánlásban és előszóban fejtette ki. Az egyik ez volt: „örömmel látván édes hazámnak újulásakor tellyesebb bóldogúlásunkra az arany időt felvirradni, igen felébredtem, amennyire tölem-is kitelhetik, a’ köz jót elöbb mozdítani: most ugyan elöször inkább még hasznos fordításokkal, többnyire Tudákosi, és Természettudásbéli dolgokból: mivel még nem bátorkodom magamtól valami nagyobb munkát ki adni”. Az indításról ezt írta: „Ösztönzött erre Mólnárnak-is Magyarúl megszóllalt Fisikája, és méltónak véltem lenni, illyen iparkodásokkal elkészülni elöre annak az új némelly Gerászimovitsnak, kit ott jövendöl hazánknak…”. Az volt a célja, hagy „Hazánk’ fiai, ki fejtödvén a meg rögzött bal vélekedésekböl, a természetiekröl-is helyesebben kezdjenek eszmélkedni”. Remélte ugyanakkor; hogy e munkával saját ,ügyeit is előmozdíthatja, mert ekképp fordult Makóhoz: „igen szerentsés lészek pedig, ha azzal kedvedet-is megnyerhetem, hogy, pártfogásod alá fogadtatván, a’ miket ezek utánn bóldogabb állapotban, ha oda juthatok, mind hazámnak javára készülök kiadni…”. Makó a magyarítás ötletét szívesen fogadta, újabb részleteket is küldött Révainak, hogy azokat is dolgozza bele a munkába, sőt a fordítást átnézte, és saját költségén kiadta. Így jelent meg 1781 végén A’ mennykövek mivoltáról ’s eltávoztatásáról való böltselkedés, és nagyban hozzájárult az új természettudományos magyar nyelv megteremtéséhez, amellyel előtte Molnár, utána még Varga Márton oly sokat küszködött. A fordítónak nem volt könnyű dolga, bár mint maga jelezte, „majd mindenekben” Molnárt követte, s iránta való kegyeletében gyarlóbb magyarításait is átvette tőle. Egyebek közt az ’elektromosság’ fogalmára a gyántázatot (1784-ben viszont megírta, hogy a kifejezést nem találja alkalmasnak), s így lettek a ’vezető testek’ gyántázat terjesztők, a ’szigetelők’ pedig gyántázat gátolók. Makó könyve a legjobb értelemben vett népszerű tudományos munka: mindaz, ami addig az elektromosságtanban jó és korszerű volt, megtalálható benne. A tudományos igény mellett a népszerű jelleget pedig a villámcsapásokról előadott színes történetekkel biztosította: Révai választása tehát nem véletlenül esett e munkára, hanem képzettségének és szándékainak a legjobban megfelelt. Egyrészt szolgálta tudományos céljait, másrészt lehetőséget adott szépírói hajlamainak érvényesítésére is. A fordításnak ez utóbbi jellegét már első ismertetője, Rát Mátyás is kiemelte, amikor 1782-ben ezt írta a Magyar Hírmondóban: „Végezetre, ezen elől említett könyv felől az-is jegyzésre méltó, hogy a villámnak sokféle erejéről való számos példáknak elő-beszéllései alkalmasént mulatságossá-is tészik annak olvasását.” A legfőbb érdeme – amit Révai úgy fogalmazott meg, hogy általa „e villám’ hangja Magyarra dörög” – nyelvében van. Molnár is ezt dicsérte, amikor Magyar könyv-házában tömören így jellemezte a fordítást: „Szép a’ Magyarsága”. A mai fizikatörténész pedig a korai magyar nyelvű fizikai irodalom gyöngyszemének nevezi, amely időrendben a Molnáré után következik, de – tehetjük hozzá – stílusának gördülékenységében megelőzi azt.
A Makóhoz írt ajánlásban kifejezett kívánság, hogy „boldogabb állapotban” folytathassa tudományos törekvéseit, már Bécs óta benne élt. Molnárhoz intézett alagyáját azzal fejezte be: „Vajha nevelgetné tüzemet jobb állapot, a’ hol / Térebb vólna nagyobb pályafutásra mezőm” tehát már 1778-ban, amikor még el sem kezdte rajziskolai működését, megfelelőbb munkaterületre vágyott. Ennek érdekében megragadott minden lehetőséget. Az első 1780 elején kínálkozott. Február 22-én kelt levelében Károlyi segítségét kérve, így adta elő a lehetőséget és az indokokat, lefestve egyúttal akkori foglalkozásának terhes oldalait: „Budán a’ Királyi Oskolamindenességben a’ Szelídebb Tudományoknak Második Tanítójok, Secundarius Humaniorum Prfesszor, egészségtelensége miatt lemond hivataláról. [ … ] Tapasztalta KEGYELMES ÚR különös természeti hajlandóságomat a’ Szelídebb Tudományokra, ki nem egyszer gyönyörködött verseimbenn, és egyéb munkáimbann, a’ mellyek a’ Szelídebb Tanúltságnak gyümöltsei. Az a’ hivatal, a’ mellybenn most vagyok, igen erőtleníti, és annyira megfogyasztja szemeimet: hogy a’ mitsoda buzgósággal kaptam azokba a’ hasznos fordításokba, mellyek a’ KEGYELMES URNAKIS annyira megtetszettek, már azokat, nem sokára alég folytathatom úgy: mivel a’ Rajzolás elragadja egész napjaimat, és azután fáradt szemekkel nem győzhetem az éjszakázást, hogy több időm leessen azokrais, a’ mikre különös kedvemet el nem olthatom.” Ez az első kísérlet azonban nem sikerült. Ezért a nagyváradi akadémia megalakulásakor, a matematika tanszékét akarta elnyerni. Úgy látszik; ezt Károlyi kilátásba helyezte neki, mert így irt neki Révai 1780. aug. 22-én: „Három esztendőnek unalmát, és a’ sok terhes fordítások között tisztemnek-is kedvetlenségét azzal az egy reménységgel győztem, hogy Kegyelmes Uramnak Pártfogása alatt Szerzetem’ ditsőségére Váradon elnyerjem a’ Mathezist.” Kinevezése 1780. október 2-i kelettel meg is érkezett., de nem a matematika, hanem a filozófia tanszékére rendkívüli tanárnak. Révai azonban valójában Bécsbe vágyott. Azt tapasztalta, hogy a hazai műveltség ügyét, a magyar nyelv fejlesztését onnan kell sürgetni. ,.,Innét gyulladozik több szép Fő Tagja Hazánknak, / ’ S e’ példára azont sürgeti kintse, szava” – írta még Bécsben, s most II. József trónraléptével még ígéretesebbnek tűnt a lehetőség. Ez a reménysége nyilatkozott meg Mária Terézia emlékére Váradon 1780. december 22-én mondott latin nyelvű beszéde végén, amikor így fordult az új fejedelemhez: „Látod-e, Fenséges Császár, egy emberként tekint feléd és nevedre az egész Magyarország figyelme? Látod-e, hogy egyedül benned látjuk a haza reményét és oltalmát? Hogy te vagy az egyetlen, kitől minden üdvünket várjuk: hogy helyre álljon örökre nemzetünk méltósága, nagysága és dicsősége.” Révai tehát hitte – ez volt akkor a közhangulat –, hogy a felvilágosodott, szabadelvű II. József uralkodásával a magyar megújhodás korszaka következik. Az események arra engednek következtetni, hogy Révai Bécsben szerzett kapcsolatait használta föl arra, hogy helyzetén változtasson. Ugyanis Pálffy János gróf Bécsből, 1780. október 22-én írt levelében felkérte Révait fiai nevelőjének, a teljes ellátás mellett azzal az ajánlattal, hogy évi nyolcvan forintot biztosít neki – gyermekei tanulmányainak befejezése után is – Révai haláláig. Így történt,, hogy Révai előbb megküldötte Károlyinak Pálffy levelének másolatát, majd 1781. január 10-én írt levelében kérte őt, hogy állásáról való lemondását terjessze fel a helytartótanácsnak (ez utóbbi már január 16-án intézkedett helyének betöltéséről). Révai tehát nemcsak ezzel az állomásával számolt le, hanem lemondott jóindulatú és befolyásos pártfogójáról is. Valószínűleg még januárban Bécsbe indult nevelőnek. Ezúttal azonban nem oly kedvező körülmények közt, hanem szegényesen és védtelenül, nemsokára a rendjéből szökött kóbor szerzetes ódiumát viselve, most valóban gyanúsításoknak és üldözéseknek kitéve. „Révainak külső bajai között fő volt az – állapította meg Guzmics Izidor 1830-ban –, hogy Piarista volt, ’s hogy Piarista lenni megszünt. A’ Piaristák ’s Jésuiták között volt ebben az időben megosztva á közvélekedés: Révai gyülölt volt – kétségen kivül csak a’ gyengék előtt – mind a két részről: itt, mert Piarista volt; ott, mert Piarista lenni megszünt. Veszedelmes helyhezet!”
Révai később két ízben nyilatkozott arról, mi késztette őt életútjának e gyökeres megváltoztatására. Akadémiai tervezetében azt írta: váradi állásától leginkább azért vált meg, hogy a hazai nyelv művelését alkalmasabb helyen mozdíthassa elő. A Latina egyik jegyzetében pedig igen öntudatosan hivatkozott arra az érdemére, hogy a nyelvművelő társaság létrehozására ő „már régen és mások előtt” törekedett, és „néhány fényes állomást” csak azért hagyott el, hogy az általa nyilvánosságra hozott és „bizonyára leghasznosabb hazai ügyért” minél megfelelőbb helyen munkálkodhassék. Tény, hogy a magyar nyelvnek és irodalomnak már ekkor korszakos jelentőségű szolgálatokat tett; Toldy Ferenc joggal nevezte irodalomtörténetében Révai évtizedének e század nyolcvanas éveit. A bécsi kulturális lehetőségek kiaknázásában legfőképpen Denis támogatta őt, mégpedig nemcsak a kutatómunka és a szellemi irányzatok terén való tájékozódásban, hanem újabb ismeretségek szerzésében is. Általa került kapcsolatba többek között Cornides Dániellel, a kiváló történésszel, valamint Paintner Mihállyal, Grassalkovich herceg fiának nevelőjével, a Teréziánum tanárával, aki művelődéstörténeti tanulmányokat folytatott, heraldikával foglalkozott, és értékes könyvtárral rendelkezett. Egy negyedszázadra szóló barátság fejlődött ki köztük, s Paintner hű és megértő jóakarójaként nemcsak anyagilag támogatta Révait, hanem tanácsadóként is mindig mellette állt. Ebben a tudós légkörben Révai törekvései határozott irányt kaptak: Faludi Ferenc kiadatlan költői hagyatéka (amelyhez Paintner révén jutott hozzá) nyújtotta az alapot a Költeményes Gyűjtemény megindítására, Bessenyei Jámbor szándékának felfedezése pedig a tudós társaságért folytatott harcának vált kiindulópontjává.
Alig egy év elteltével belefogott első vállalkozásába: felhívást tett közzé régi és népi „énekek” gyűjtésére, s ezzel nálunk is meghonosította a Herder-féle népiesség eszméjét. A népköltészet felfedezésének első szakasza ekkorra már lezajlott Nyugaton. E költői termékekben egyfelől a rousseau-i ideálnak megfelelően a primitívséget és a természetközelséget értékelték, másfelől főként Macpherson Ossziánjának, az ősi angol költői töredékeknek kiadásával a nemzeti régiséget becsülték. Új szempontokkal gazdagította e törekvéseket Herder. Ő a népköltészetben egyebek közt az eredetiséget kereste, egészen a középkorig nyúlva vissza, s mivel szerinte a nyelv géniusza egyúttal az irodalomé is, a költészet múltjának megismerését elválaszthatatlannak tartotta a nyelv történeti tanulmányozásától, s ugyanezért célul tűzte ki a nyelvjárások kialakulásának megismerését is. Régit és népit nem választva el egymástól, így jutott a népköltészettől a nyelvtörténet gondolatáig. Révai ezekről az eszmékről még első bécsi tartózkodása idején Denis révén szerzett tudomást, aki 1768-ban megjelent Osszián-fordításával Herder hatásának első közvetítője volt Ausztriában. E körülmények ismeretében foghatjuk fel valójában Révainak még 1779-ből való, a „régi Magyarság’ kintsei”-re és „nyelvünk’ titkai”-ra vonatkozó szavait. A felhívásból pedig fény derül arra, hogy már első bécsi útja után elkezdte a régiségek gyűjtését. Meg kell tehát állapítanunk, hogy Révait a régiségek iránti érdeklődéshez és azon át a nyelv történeti tanulmányához a Denis-közvetítette herderi eszmék vezették.
A felhívás közzétételében azonban szerepet játszott Rát Mátyás működése is. Az első magyar nyelvű újság szerkesztője Göttingában tanult, és így közvetlen forrásból ismerte Herder törekvéseit. Ennek jele, hogy a Magyar Hírmondó első évfolyamában, 1780-ban az első, elfelejtett időmértékes verskísérletet, Sylvester disztichonjait közölve, arra buzdította olvasóit: „a’ kiknek rejtekbenn még ollyan kintsek találkoznak, ők-is hordogossanak valamit öszve”. 1781-ben pedig az újság szorgalmas levelezőjének, Benkő Józsefnek Erdélyi Históriás Szekrény címmel tervezett gyűjteményéről adva hírt, hangsúlyozta a régi írott emlékek kiadásának fontosságát, nyelvi és művelődéstörténeti jelentőségét. Révai mint az első előfizetők egyike kezdettől fogva figyelemmel kísérte Rát működését, s nyelvi és művelődéspolitikai törekvéseik feltűnő rokonsága folytán, fegyvertársat látott benne. Az első évfolyam október 4-i száma után, amely hírt adott Révainak a váradi akadémiára való kinevezéséről, az 1781. január 6-i számban már együttműködésük első jelét észlelhetjük. Rát ugyanis ismertette Révainak Mária Teréziáról szóló beszédét, amit nyilván Révai küldött el neki, hogy e figyelemfelhívással előkészítse bécsi fellépését. Már onnan küldhette el verskötetét Rátnak, aki a június 13-i számban bő és meleg hangú ismertetést írt róla: a természettudományokkal és irodalommal egyaránt foglalkozó Révainak példáját „a tudományoknak ditsőűl fel derűlő napját jelentő hajnal” jeleként állítva olvasói elé. December 8-án pedig Révainak, az „egygy más dítséretes munkáiról esméretes Túdós Szerzetes Hazafi”-nak Pálffy Leopoldina halálára írt alagyáját jelentette meg. Ilyen előzmények után – kapcsolatuk ekkor már kétségtelenül személyes ismeretségen alapult – tette közzé Rát a lap 1782. január 16-i számában Révai nevezetes felhívását, méghozzá a maga részéről egy terjedelmes, szinte ünnepélyes hangú szerkesztői bevezetéssel is ellátva, amelyben kitűnően megalapozta Révainak tisztán magyar szempontú kezdeményezését, európai háttért festve törekvésének, s e háttérben tömören vázolva a Herder-féle népiesség eszméjét.
Révai felhívása így kezdődik: „Bizonyos lévén abban, hogy nem nyerem viszsza költségemet; tsak ugyan még-is, Hazám’ szeretetétől viseltetvén reá szántam pénzemet: hogy én-is az én részemröl valamenynyire fel-ingereljem a Hazafiakat anya-nyelveknek mind nagyobb betsültetésére, mind pedig gondosabb miveltetésére. Valaki tsak, bár múló félben-is, meg-tekénti virágzó állapotjokat a ki-mívelt külső nyelveknek, azonnal tapasztalni fogja, hogy arra első és leg-hathatósb eszköz vólt a vers-írogatás. S minden nyelnek ott tenyészik, mintegy meleg ágyban, ott nevekedik, ott épül minden szépsége, minden kellemetessége, és minden ereje. Vallyon, a’ ki tsak valamit lát, nem veszi-é észre, mitsoda kintsek vagynak el-rejtve avagy-tsak azokban az énekekben-is, mellyeket víg asztalaiknál mondanak anya- nyelvekben gyönyörködö édes miénk?” Révai kiidulópontja a nyelv érdeke, az anyanyelv művelésére akarja ösztönözni honfitársait (a nyelv-mívelés kifejezés itt jelenik meg csírájában a Bessenyei nyomán használt nyelv-pallérozás mellett). A nyelvi szempontot azonban mindjárt azonosítja a költészetével, majd a profán költészetet jelöli meg az anyanyelv kincsesbányájául. Profán költők azok is, akiket ki akar adni gyűjteményében, róluk szól a második részben: „Ezek ama nagy nevezetü Faludinak hólta utánn maradott elég számos Versei: azutánn a’ Tsászári Könyvházbann találtatott egynéhány darabotskák-is; és a miket még Magyar országban lévén [!] egybe-gyűjtögettem. Mikor szinte belé kaptam, eltekéllém magamat arra-is, hogy Benitzkinek, Gyöngyösinek, ’s egyebeknek-is verseiket egybe-gy’űjtögetvén … ki-nyomtatásokkal kedveskedném az Édes Hazának…”. A történetiség eszméjétől áthatott Révaiban szerencsésen találkozott a külföldi hatás a magyar hagyománynyal. Idegen példán ismerve föl a réginek és á népinek egyesített becsét, Faludiban ennek az értéknek korai megvalósítóját látta. Amint feljegyezte róla: „el szokott vólt a’ köz nép, és tseléd közé járogatni, tsak a’ végett, hogy őket szabadabb beszédre fel bátorítván, igazabban ki tanúlhassa a’ tulajdonabb Magyar szó ejtéseket:” S Faludi nyelvi gyűjtésében – amelyet ugyancsak Révai adott ki – a régi nyelv forrásaiból is merített. (Bár Faludi népiessége, amely régit és népit egymáshoz kapcsolva a népi szólásokban és közmondásokban a régi bölcsesség maradványait kereste, inkább még a humanista hagyományban gyökerezik.) Azáltal, hogy Révai napvilágra hozta költői munkáit, Faludi – a friss színekben jelentkező régi és a minden addiginál nemzetibb jelleg varázsával hódítva – az irodalmi népiesség propagált ősévé vált. – Révai a közlemény harmadik részében a lappangó költői kincsek elküldésének módjáról szól, majd a negyedik részben a profán énekek közül külön kiemelve hangsúlyozza a szerelmesek gyűjtését: „Arra-is kérem szeretettel, hogy nem tsak tehát a felessebb [= terjedelmesebb] régiségeket, hanem az apróságokat-is, helylyel közzel bé-iktatott kis verseket más könyvekböl ki-írogatván, a’ mellyekhez vélnék, hogy nem lehet szerentsém: sőt a’ közönséges, tréfás, enyelgö, szerelmes énekeket-is, egy szóval: valami tsak vers a könyvekben, a hagyományokban; mind azt el-küldeni ne terheltessenek.” Révai természetesen ezekben is a költői nyelv kincseit keresi, de már igazi líraiságukat is. értékelni tudja. A szerelmes verseknek – s köztük az addig üldözött virágénekeknek – ez a méltánylása igen jelentős. A szerelmi költészetet majd Kisfaludy Sándor és Csokonai juttatják polgárjoghoz, de felszabadításuk folyamatát e felhívással Révai indította el, aki 1787-ben, Elegyes versei közt elsőként mert ilyeneket meg is jelentetni. Végül felhívása utolsó mondatában visszatér a forrásgondolathoz, a nyelvi szemponthoz, és ebben már a tájnyelvekig kiható érdeklődésről tanúskodik: „A’ köz énekekben pedig, a mellyeket ha az egész Hazából együvé küldendenek, a külömb-külömb vidékekben lakóknak külömböző szó ejtéseket, természet indúlatokat gyönyörködve tsudálhatjuk.”
Ennek az elvi fontosságú felhívásnak megszületésével párhuzamosan sarjadt ki Révai nyelvtudományi munkássága. A régiségek megmentésére irányuló törekvése ugyanis egyúttal a nyelvészeti tanulmányokhoz szükséges anyaggyűjtést is szolgálta. Figyelme a továbbiakban a régiségeknek egyre szélesebb körére terjedt ki, s mindenekelőtt a Halotti Beszéd vizsgálatába fogott bele. Pray György által történt felfedezése óta legrégibb összefüggő nyelvemlékünket addig kétszer tették közzé. Révai – mivel Sajnovicsnak és Koller Józsefnek szövegközlésében eltéréseket tapasztalt, illetőleg Faludinak és Sajnovicsnak hozzá fűzött magyarázataival nem értett egyet – még ez év júniusában Pozsonyban a káptalani könyvtárban őrzött eredetiről lemásolta a szöveget. Mint megjegyezte értekezésében: Aradi János kanonok, „azon Egyház Könyvtárának Gondviselője meg értvén szándékomat, legottan igen szívesen fogadott, ’s nem tsak ezzel, hanem egyéb ritkaságokkal-is önként kedvezett mohós kényemnek”. Amint Herder meghirdette, Révai működésében természetesen vezetett az út a régiségek gyűjtésétől a nyelv történeti tanulmányához: 1783-ban megírta első magyarázatát a Halotti Beszédről. E kéziratban maradt értekezése voltaképp előtanulmány a nyelvtörténeti vizsgálatához. Azért elemezte a Halotti Beszéd és egyéb régiségek szövegét, mert meggyőződése szerint addig nem ismerhető meg a régi nyelvállapot, míg a régi helyesírási törvényszerűségek nincsenek megállapítva. Egyrészt erre tett kísérletet értekezésében, másrészt a régi szövegek vizsgálata alapján tervet dolgozott ki a helyesírás egyszerűsítésére. A Halotti Beszéd egyes nyelvi alakulataihoz fűzött megjegyzéseiben ezenfelül nyelvtudományi felfogásának csíráit is megtalálhatjuk. Révai később is a héber grammatika hatása alatt álló humanista nyelvtudomány elveit képviselte. Ez a grammatika tanította, hogy az igei személyragok eredetileg személyes névmások voltak: e tétélt Révai már itt kifejtette és alkalmazta. Rudbecki felfogásának megfelelően elfogadta a héber–magyar nyelvrokonság álláspontját, már ekkor így vélekedett: „Igaz az, hogy a’ mi nyelvünk, minthogy napkeleti, ugyan a’ többi napkeletiekkel, nevezetesen pedig a’ zsidóval, igen sokakban meg egyez, föképen a’ szavaknak öszve köttetések’ módjábann”. Erről az álláspontról a finnugor rokonság gondolatának kevesebb hitelt adott, Sajnovics munkáját kritikailag kezelte, és úgy vélekedett, hogy ő „leejti nyelvünket”. A nyelvtan egyéb kérdéseit is érintette, itt nyilatkozott élőszőr az ikes ragozásról, ekképp: „De a’ szenvedő időszavak, és a’ közép szerüek, söt a mívelők-is, ha ik ki menetelű a’ gyökér személyök, nem így másoltatnak, hanem úgy, hogy az elsö személy m, a’ második pedig l ki menetelű, példának okáért, igyekezem, igyekezel, igyekezik, a’ jövendő időbenn, igyekezendem, igyekezendel, igyekezendik „Későbbi főművének alaptételeit tehát megpendítette már, de csak helyesírási szempontból tárgyalta őket; a régiségnek nem tulajdonított még a jelen nyelvhasználatra nézve irányadó szerepet. Végül nem hagyhatjuk említetlenül, hogy helyesírási reformjavaslata támogatására tizenhat lapon közölt mutatványokat: a Pannóniai Énekből, Pesti Gábor meséiből, a Margit-legendából, Sylvester Új testamentumából, Heltai, Listi László, Molnár Albert, Káldy György, Beniczky Péter, Páriz Pápai és mások műveiből idézve. Révai tehát a régi irodalmi szövegek nyelvi sajátságainak és a régi nyelvtanírók véleményének már ekkor igen alapos ismeretéről tett tanúságot. S így ez az értekezés nemcsak az Antiqvitates első kidolgozásának tekinthető, hanem benne egy rendszeres történeti nyelvtan megírásának igénye is kibontakozóban van már.
Közben továbbfejlődött, sőt nagyszabásúvá vált Költeményes Gyűjteményének terve is. Gyarmathi Sámuel Pozsonyból 1784. március 17-én Ráday Gedeonnak írt levelében arról számolt be, hogy Révai minden fellelhető magyar verset fel akar venni gyűjteményébe, tehát vállalkozása egy „Corpus Poetarum omnium Hungariae”-nak ígérkezik. Majd tudósítását így folytatta: „Akar pedig minden poétának munkája elibe, egy dissertátiot tenni, melyben az ö életét, verseinek nemét, es annak a’más nyelvekben valo hasonlatosságára keszitett verseket, meg fogja emliteni.” Révai tehát most már az egész magyar költészet antológiájának összeállítására gondolt, s a költőkről szóló bevezető tanulmányokon kívül műfaji példatárat, poétikát is tervezett, mégpedig a magyar költők által használt műfajoknak az európai költészetben található összehasonlító leírásával. Túlméretezett terve elsősorban az anyagi fedezet hiánya miatt hiúsult meg: De hogy milyen lett volna e gyűjteményes sorozat, arról Faludi verseinek kiadása ad ízelítőt, amelyben a Faludiról szóló tanulmányon kívül, pásztorverseivél kapcsolatban egy franciából fordított terjedelmes értekezést is beiktatott a pásztorkőltészetról. A Költeményes Gyűjtemény mellett egyre fejlődtek nyelvtudományi tervei is. Erről így adott hírt Gyarmathi: „akar egy nagy Dissertatiot ki adni, mellybe a’ magyar nyelvnek sok rendbéli orthographiaját, és regibb dialectusait meg mutogattya, és oly sok nevezetes dolgokat fog abba ki adni, hogy minden valaki anya nyelvét érdeme szerént betsülli, nagy örömmel fogja olvasni azt a’ munkát.” A „nagy Dissertatio” megírásához még több mint egy évtizednyi kutatómunkára volt szüksége. S előbb egy másik vállalkozásba fogott, megindította küzdelmét a nyelvművelő társaság létrehozásáért.
Révai életkörülményei már ezekben az években is meglehetősen viszontagságosak voltak. Megélhetése biztosítására vállalta a nevelőséget, de gondolhatjuk, hogy e foglalkozás nem felelt meg neki. Egy év elteltével megvált Pálffyéktól. Új állást Paintner szerzett neki a gróf Viczay családnál, s így 1782 áprilisában Sopron megyébe ment, előbb Loósra, majd a család könyvtárának rendezésére Hédervárra. (Loósról látogatott el néhány napra Pozsonyba a régiségek lemásolására, s ekkor kereste fel őt meleg barátsággal az éppen ott időző Rájnis József.) Augusztus 20-án azonban már ezt írta Paintnernak: „Mennyire akadályoztatom, s mennyire visszatartatom hazafias föltételeimtől! És ez engem inkább a városba hív vissza.” A tudós világtól távol, a vidéki magányt elfecsérelt időnek érezve, egy fél év múltán visszatért Bécsbe. A szükség azonban hamarosan arra kényszerítette, hogy ismét nevelői állást vállaljon, ezúttal, 1783-ban Grazban, gróf Batthyány Fülöp házában. Először jól érezte magát, s valószínűleg itt írta meg nyelvészeti értekezését is, mégis gyászos körülmények közt távozott onnan. Adósságai fejében ugyanis ott kellett hagynia könyveit és iratait, köztük kölcsön kapott könyveket és Faludi kéziratainak másolatát. Keserű tapasztalatok birtokában, 1785-ben Paintnernek írt levelében festette le azt a megalázó szerepet, amit a magyar nevelők játszottak a főúri házaknál, ahol „egy lovász, egy vadász, egy Segtörlö tisztességgel mondván”, nagyobb becsben volt, mint egy nevelő. Révainak tehát olyan állásra volt szüksége, amely viszonylagos függetlenséget biztosított. Ilyennek mutatkozott az újságírás.
Rát a Magyar Hírmondó 1782. június 12-i. számában bejelentette, hogy az év végén megválik az újságtól. Utódául Révait szemelte ki, javaslatát azonban a kiadó, a fösvény Patzkó nem fogadta el, mert Révaival nem tudott megegyezni a tiszteletdíjat illetően; így 1783 januárjától Mátyus Pétert alkalmazta, aki megelégedett a Ráténál is kevesebb honoráriummal. A tehetségtelen Mátyus alig egy év alatt teljesen tönkretette az előbbi színvonalas újságot, úgyhogy az előfizetők száma ötszázról kétszázra csökkent. Patzkó ekkor jobbnak látta teljesíteni Révai követeléseit, aki 1783 decemberében átvette az újságírást. Később több ízben kijelentette, hogy a Magyar Hírmondót azért vállalta el, hogy a nyelvművelő társaság ügyét általa előmozdíthassa. A Jámbor szándék „Elől járó beszéd”-ében így adta ezt elő: „igen örömest válaltam fel magamra a’ Pozsoni Hírmondó írást 1784 esztendőben,hogy ott lenne ennek mind el hírlelésére, mind pedig elő mozdítására jobb módom és alkalmatosságom. Sok szépet álmodoztam már akkor magam is ezen dologról. De úgy fordúlt kotzkám, hogy igen is hamar ki forgattattattam belőle.” Bessenyei kéziratban maradt tervezete, amelyet nyilvánosságra akart hozni, 1783-ban tehát már birtokban volt. Kitűnik ez az újságban tett első nyilatkozatából, az 1783. december 6-án kelt „Elő tudósítás”-ból, amelyben az újság hasznát az anyanyelv művelésében jelölve meg, hozzátette: „Vagyon egy jól vélekedő hazád’ fia, a’ ki ugyan itt már taval kívánta színre bocsátani nyomos fel tételeit egy Magyar Nyelv mívelő Társaságnak fel állíttatása végett. Vajha tsak már olvashatnád is!” (Ekkor alkotta a magyar nyelvmivelő társaság kifejezését, amely majd a Jámbor szándék kiadása után megalakuló „Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság” nevével fog elterjedni. A Jámbor szándék előtudósításából tudjuk azt is, hogy Bessenyei kéziratát a kapzsi nyomdász, Landerer elfektette, „maga szája vallása szerént, tsak azért egyedűl, hogy az nem tetszett nékie ebbenn a’ Tudosításbann, hogy annak Írója különös Könyv nyomtató műhelyt is kíván Társaságának, a’ melyly az utánn, a’ mint nyilván ki jelentette félelmét; az övét meg ronthatná.” Révai mindenképpen azon volt, hogy a kéziratot megmentse és nyilvánosságra hozza. Egyúttal a nyomdászoknál szerzett tapasztalatai alapján akarta a társaság létesítéséhez szükséges anyagi alapot megteremteni. Erre vonatkozó elgondolásait Benkő Józsefnek 1785. július 11-én írt leveléből ismerjük. Először is nagyvonalú tervet dolgozott ki az újság fejlesztésére: többet kívánt adni a lapban az olvasóknak, de olcsóbb áron; három tagú szerkesztőséget akart létrehozni, s az újságírás munkáját harminc „levelezőtárs” támogatta volna, akiket a nyereségből részesíteni kívánt. Úgy vélte: „anynyian öszszve dolgozván, olly munkával kedveskedhettünk volna a’ Hazának, hogy e legbővebb jövedelme lett volna a’ társaságnak.” A második jövedelmi forrás egy nyomda felállítása lett volna, mert ha a nyomdászok „olly hamar roppant házakat állíthatnak” maguknak, egy nyomda a társaság számára is jelentős bevételt hozhatna. Olcsó áron magyar írók munkáit jelentette volna meg, a munkákat nemcsak ingyen nyomták volna, hanem a nyereségből az írókat is részesíteni akarta. Végül harmadik jövedelmi forrásul „nagyjaink” támogatására számított, akik főleg jutalmakkal és pályázatokkal segíthették volna az írókat és tudósokat, s ezáltal felfrissült volna a szellemi élet is. Hogyan fogott e munkához, mily mértékben elevenedett meg alkotóereje, érdemes idéznünk a lap „Uj esztendőre való” beköszöntöjéből magára vonatkozó vallomását: „A’ Kegyes Isten, mikor eme’ veszendő agyag darabot, ezt az én testemet, olyly nemesen öszsze alkotta: igen tsodálatos élesztő szent erőt lehellett beléje. Az egy telylyes lángolás bennem a’ tudományokra, de kivált képen a’ Magyarságra. Erre jó régóta buzgom már … Akadok azutánn itt is, amott is, hasonló szikrákkal már előttem is igen gyakorta meg lobbant villámlásokra: ’s megint jobban neki hevülök, és már mind azon parázs tüzen pörzsölődik szívem feles kívánságától.” Ezért ült „az Újság író poltzra, olyly szándékkal, hogy annak érdemét magasabbra emeljem, mivel hogy egészen az anya nyelvnek mivelésre akarom fordíttani. Nékem nem elég tsak egyedül akár hogyan is híreket firkálnom…” Révai azon néhány hónapig, míg lehetősége volt rá, kitűnóen szerkesztette az újságot. Ízelítőül ezúttal csak azokra a mozzanatokra utalunk, amelyek Rát gyakorlatához képest is újat képviseltek a lapban. Új volt az, hogy Révai népszerű, érdekes, színes stílusban írta cikkeit, tehát a felvilágosodás minél szélesebb körben való terjesztésére: az „észnek ki míveltetésére” és a „Böltselkedés” megkedveltetésére törekedett. A tudás terjesztését a természettudományok népszerűsítésével kezdte, folytatva Makó könyvének fordításával kitűzött célját, a babonák elleni harcot. Másrészt a polgárság erkölcsi felfogását hirdette, a külföldi felvilágosult morális folyóiratok törekvéseire emlékeztetve. Figyelemre méltó például, hogy a városban élő nők erkölcsi helyzetével is foglalkozott, és az volt a véleménye: „a’ Roppant Nagy Várasak … némű képen vesztegetőji a’ Jámbor Erköltsnek.” Ezért egy történet elbeszélése kapcsán e tanulsággal fordul a „Fiatal Szép Nem”-hez: „Ha érzékenyen veszed szívedre, inkább kívánkozol otthon ülni, Édes Anyád mellett, a’ házi gazdálkodással foglalatoskodva, valamelyly Jámbor Ifjunak jövő boldogúlására: a’ki is természetes együgyű szépségedbenn anynyival is inkább fog valaha gyönyörködni, hogy jó gazd’aszszonnyá lészesz.” Révai e tanácsában is fellelhetjük a felvilágosodás íróinak hatását – a természetesség erényeinek dicséretében éppúgy, mint a városellenes hangulat kifejeződésében. Mindenesetre itt kezdődött el újabbkori irodalmunkban a nők helyzetének felmérése. Ugyancsak jellemző Révai felvilágosultságára, hogy újságjából kizárta a vallási témákat; programadó cikkében egyenesen elhatárolta magát tőlük, amikor azt írta: „meg járok eget, poklot, de még is a’ földet fő képen; mert e’hezz leg közelebb is, leg könynyebben is, férkezhetünk.” Ami a valláserkölcshöz való viszonyát illeti, arra jellemző, hogy kilátásba helyezte: a képmutató „fenyítékes erkölts oktatóknak komor szabású” iskoláira is lesz gondja, s ebben a jozefinista reformkatolicizmus hatását is észlelhetjük. Világnézetileg pedig deisztikus magatartást tanúsított.
Eszmei fejlettségéről, a bécsi eredetű magyar felvilágosodással való kapcsolatairól tanúskodnak a nyelvművelésért folytatott harcának elvi alapjai is. Utaltunk rá, hogy Révai törekvései számos ponton megegyeztek Bessenyei eszméivel. A Magyar Hírmondóban kifejtett nézetei pedig nemcsak Bessenyei műveinek, elsősorban kultúrpolitikai írásainak mély ismeretéről vallanak, hanem Bessenyei eszméivel való azonosulásról is. Bessenyei nevével, műveiből vett idézeteivel, tehát eszméinek továbbvitelével lépten-nyomon találkozunk Révai cikkeiben (s ez a másik mozzanat, amelyben Révai eltért Rát irányától, aki egyszer sem írta le Bessenyei nevét). Ennek jellemzésére érdemes megemlítenünk Révainak a nyelvújítással kapcsolatos állásfoglalását. Az eddigiekből is kiviláglott, hogy a Molnár nyomdokain járó, a tudományok magyarítására törekvő Révai e korszakában nyelvújító volt.
Rát példája által is megerősítve, e gyakorlatát a Magyar Hírmondóban is folytatta, sőt purista elveket vallott. Molnár magyar fizikájával kapcsolatban írta: „Új dolgoknak új neveket adhatunk, hogy ne tarkázzuk fele Deák szavakkal Szép Tiszta Nyelvünket. Ha szokatlan is először, utóbb tsak ugyan hozzá tanúlunk. A’ mi nyelvünk olylyan tsodálatos magábann, hogy, ha tsak reá hagyják, amit a’ Deákba bele veszett kényeskedő tisztábban is akar közbe keverni, azt ő boszszújára is valahogyan Magyar tátatokkal [= hangokkal] meg rontja. Igy Procurator Prókátorrá lett, Incarnatio Karátsonná, Eleemosyna Alamizsnává. Ha tehát úgy nem türheti az idegen szavakat, mért kellenék azért helytelenűl háborodni, hogy ilylyen kényét nevelve, egész tisztán akarunk szóllani?” Dugonics magyar matematikájának megjelenése alkalmából pedig nemcsak kipellengérezte azokat, akik idegen szavakkal tarkázzák az „édes tiszta Magyar Nyelvet”, hanem azokkal a szavakkal bélyegezte meg az újítások ellenzőit, amelyekkel Bessenyei a maradi nemeseket ostorozta. S ennek jegyében, Bessenyei szellemében, harcolt a nyelvművelő társaság létrehozásáért is.
Révai újságírói működését örömmel üdvözölték az olvasók, többek közt Benkő, Mártonfi, Péczeli, Ráday, Rájnis keresték föl elismerő soraikkal. Mártonfi József – ekkor az erdélyi katolikus iskolák főigazgatója, később gyulafehérvári püspök, Révainak élete végéig Paintner mellett leghűbb erkölcsi és anyagi támogatója – Révainak említett felvilágosult törekvéseit dicsérte, amikor így írt neki: „A’mit hírdető leveledben emlitesz a’ Böltseség’ és Erkölts’ nyájas tekéntetéről, ’s barátságos társalkodásáról, éppen szájam’ izén vagyon. Ideje már egyszer nálunk is az ilylyen gondolatnak.” Révai újságírása azonban nem mindenkiből váltott ki elismerést. Rájnis már 1784. január 9-én, Győrött kelt levelében felhívta Révai figyelmét azokra a rosszalló hangokra, amelyeket egyházi körökből hallott, ti, hogy „egynéhányan (a’kik-közzel nem utolsó Kelcz Prépost Úr) ellened morgolódnak, hogy Szerzetes Pap lévén magadat illy dologba avattad. De, kérlek, evvel ne gondolj”. Révainak azonban nagyon is gondolnia kellett ezzel, bizonyára közvetlen figyelmeztetést is kapott egyházi feletteseitől. Így történt, hogy 1784. március közepén Bécsbe ment – távollétében Gyarmathira bízva az újságszerkesztést –, mégpedig egyenesen II. Józsefhez, hogy engedélyt kapjon a rendházon kívüli tartózkodásra, s egyúttal a császár elé terjesztette – szóban és írásban – „gyönyörü öszszvefüggéssel” egybeállított tervét a nyelvművelő társaság létrehozására. Kísérlete azonban kudarccal végződött. Gyarmathi április 18-án arról értesítette Rádayt, hogy Révai „nagy üldözés alatt vagyon, mivel a’ Provinciálissa … már a’ Consiliumtol paratsolatot is indittatott ellene, hogy minél hamarább Clastromába viszszamennyen.” De a nyelvművelő társaság ügyében sem érhetett el eredményt, hisz terve szöges ellentétben állt II. József néhány hét múlva megjelenő nyelvrendeletével. Így Bécsből visszatérve csak néhány napot töltött Pozsonyban, hogy elintézze függőben maradt dolgait, a azután „Györré huzta magát”. Rájnis fogadta be szerény otthonába, és nevelői állást is szerzett neki. Révai nagyon fájlalta, hogy meg kellett válnia az újságírástól, ettől a számára kedvező, mert függetlenebb értelmségi életformától. Később többször visszatért verseiben és leveleiben a kérdésre. Legnyíltabban Orczyhoz írt leveleiben fejtette ki; hogy a „papság örege” és a „Loyolisták” tették lehetetlenné működését: „A papok, kivált a’ Jezsuiták, és a’ jezsuita kovásztól meg savanyodott többi sereg, mintegy vesztemre esküdtek. Minden vétkem ez, hogy… a’ dolgokról a’ józanabb értelem szerint vélekedem, hogy a’ többi magyar írókkal én-is mit azt abban az ízbenn igyekszem írdogálni, a’ melylyre ők meg tompultak.” Győrben mindenekelőtt a Költeményes Gyűjtemény megindításához fogott. De ez sem ment simán, mert oda érkezve „meg motskolva” találta nevét. Híre terjedt, hogy pénz dolgában megbízhatatlan, s ezért az 1785-ben, majd 1786-ban kibocsátott előfizetési felhívásra akadozva gyűlt a jelentkezés. Végül mégiscsak sikerül Faludi Költeményes maradványit kihoznia 1786–87-ben, méghozzá két díszes, négyrét alakú kötetben. Közben ismét meggyűlt a baja a győri papokkal, akik „annyira vitték a dolgot, hogy hamis vádolásokkal megterhelvén szegény fejemet mintegy számkivetésbe űztek várasakból” – írta később ugyancsak Orczynak. 1786 novemberében ugyanis rendfőnöke kénytelen volt újból felszólítani őt, hogy térjen vissza valamelyik rendházba, mert a győri püspökhelyettes kilátásba helyezte, hogy Révait – a népet megbotránkoztató, szerzeteshez nem méltó, világias viselkedése miatt – ki fogja tiltani egyházmegyéjéből. Révai, kiadói kötelezettségeire hivatkozva, ezúttal sem engedelmeskedett a fölszólításnak. De, hogy az őt „egészen meg rontani törekvö roszszakaratú Loyolisták miatt” dolgában ne akadályoztassék, kitért előlük, Pozsonyba tette át székhelyét, s ott folytatta kiadói munkáját. 1787-ben jelentette meg előbb Orczy költeményeit, majd saját Elegyes verseit. S mivel bizonytalanná vált, hogy folytathatja-e vállalkozását, kötete utolsó részében „Néhány régiség”-et is közzétett gyűjtéséből, mégpedig a Pannóniai Éneket, Vásárhelyi András énekét, Apáti Ferenc Cantilénáját és Sylvesternek az Új testamentumhoz írt disztichonjait. 1788-ban „második meg jobbíttatott” kiadásban bocsátotta ki Faludi verseit, végül 1789-ben Barcsay és Orczy költeményes kötetével zárta sorozatát. Mindezeken kívül – s mintegy „terven felül” – 1787-ben Faludi prózai munkái közül sajtó alá rendezte és bevezetéssel látta el az addig kiadatlan Téli éjtszakákat, valamint a Nemes ember, a Nemes aszszony és a Nemes urfi újabb kiadását gondozta. Révai a nyelvész tudatosságával járt el munkájában: valamennyi kiadásában egységes és következetes helyesírási elveket érvényesített, és ezeknek megfelelően írta át az általa gondozott művek szövegét. Ennek során példáúl az ipszilonista írásmódot jottistával helyettesítette. Mutatványul eljárására álljon itt egy. kiragadott részlet a Nemes urfiból az eredeti kiadás szövege mellett a Révai „gondos vezérlése alatt” közre bocsátott szöveggel:
1771 (Nagyszombat): Könnyeb’ vólna a’ bus tengernek dagadásit egy belé fuvással le-apasztani, vagy az éjszaki szeleknek hatalmas erejét gyeplön hordozni, hogy-sem a’ szabadon nyargalódzó Libertinus Urajmékat a’ keresztyéni kőtelességnek igája alá vetni, és a’ roszrúl, kihez mihez már
1787 (Pozsony): Könnyeb’ volna a’ bus tengernek dagadásit egy belé fuvással le-apasztani, vagy az éjszaki szeleknek hatalmas erejét gyeplőn hordozni, hogy-sem a’ szabadon nyargalódzó Libertinus Uraimékat a’ keresztényi kötelességnek igája alá vetni, és a’ roszrúl, kihez mihez már
hozzá aszot természeték; az Istenes jóságoknak gyakorlására beszélleni; minthogy a’ más világnak bóldog, vagy kinos állapottyát, tsak gondolom dolognak, mondgyák lenni: Ugyanis ki segítheti azokat, akik szeretik nyavalyájokat, rugóldoznak az orvos ellen, és azt költik reá; hogy a’ Cordiale helyet, mind azon (Arsenicum) egér maszlag ’s méreggel itattya eöket: Egy szóval, az eö betegségek jobbára hagymázra fakad, és még-is ki ki közülök maga el-véltében, leg-böltsebnek tartya magát lenni az Országban, és tsak azt dalollya: ez az élet!
hozzá aszott természetek, az Istenes jóságoknak gyakorlására beszélleni; mint hogy a’ más világnak boldog, vagy kinos állapotját, tsak gondolom dolognak, mondják lenni. Ugyan-is ki segitheti azokat, akik szeretik nyavalyájokat, rugóldoznak az orvos ellen, és azt költik reá; hogy a’ Cordiale helyett, mind azon (Arsenicum) egér maszlag ’s méreggel itatja őket. Egy szóval, az ő betegségek jobbára hagymázra fakad, és még-is ki ki közűlök maga elvéltében, leg-böltsebnek tartja magát lenni az Országban, és tsak azt dalolja: ez az élet!
Első tankönyvei óta követett helyesírási gyakorlatával Révai elősegítette az irodalmi nyelv írásbeli egységének kialakulását, s már ebben a korszakban is elevenen ható erővé vált példája. Ennek egy korai nyomát találjuk 1790-ben, az Orpheusban. Kazinczy ugyanis egy helyesírási kérdésben vitába keveredve Baróti Szabóval és Batsányival, álláspontja védelmében Révaira hivatkozott, mégpedig azért, „mivel RÉVAI mind Ujság-leveleiben és verseiben, mind pedig az általa közre botsátott Magyar Poéták munkáiban, ’s az Oskolai könyvkben is, világos jeleit adta; annak, hogy ö ezen tárgyat vizsgáló szemekkel fogta.” Ez a megnyilatkozás azért is figyelemre méltó, mert azt mutatja: Kazinczy már ekkor felismerte, hogy a Révai képviselte helyesírást a kialakítandó norma alapjává lehet tenni.
Révai 1787 őszén ismét visszatért Győrbe, miután sikerült kieszközölnie a helytartótanácstól, hogy rajziskolát létesítsen a városban. 1788-ban pártfogót kapott az újonnan kinevezett győri püspökben, Fengler Józsefben, egy ausztriai piaristában, aki tudós ember lévén, Révai sokoldalú tehetségét felismerte, és minden ügyében támogatta őt. Révai az újságírástól megválva sem hagyott föl előbbi terveivel. 1785-ben arról tájékoztatta Benkőt: Ráttal együtt azon vannak, hogy a társaságot felállítsák, s e célból újság alapítását is tervezték. 1788 decemberében pedig Sándor Istvánnak adta hírül, hogy évnegyedes folyóiratot akar kiadni. Az Amaltéa a’ Jó Íz’ és Magyarság’ Gyarapodására címmel tervezett folyóirat első számát ekkor össze is állította, „foglalatja”, a hagyatékában fönnmaradt címlap tanúsága szerint ez volt: „I. Egy Magyar Társaság iránt való Jámbor Szándék. II. A’ Jó Iz’ Temploma. Voltér után. Szabadabb Fordítás. III. Temetéskori beszéd, a’ Magyar Régiségnek egy különös Maradvány Darabja.” A folyóirat terve nem valósult meg, de a Jámbor szándékhoz már ekkor, 1788 karácsonyán, megírta az elöljáró beszédet. Várta tehát az alkalmat megjelentetésére; s ez hamarosan el is érkezett; a kiadás költségeit pedig a Hadi Történetek írói vállalták.
Az 1789. július 7-én Bécsben megindult új magyar lap, a Hadi és Más Nevezetes Történetek szerkesztői április 27-én kiadott előtudósításukban az újság megindításával „a’ Magyar Nyelvnek pallérozása és a’ Tudományoknak Hazánkban lehető elő mozdítása eránt való szándék”-ukat jelentették be. Révai saját törekvéseinek folytatását ismerhette föl e programban, s a lap közleményei azt mutatják, hogy a szerkesztőkkel, Görög Demeterrel és Kerekes Sámuellel kezdettől fogva együttműködött. Révai ez év júliusában Bécsben járt, s minden bizonnyal már ekkor felvette a személyes kapcsolatot velük. A lap augusztus 7-i számában Görögék az elhunyt Orczy Lőrinc érdemeit méltatva, megjegyezték: tovább él azokban a műveiben, amelyeket Révai bocsátott közre, „a’ki szélessen ki-terjedett Tudománnyáról, ’s született nyelvünknek szebb fényt, ’s jobb ízt adni kivánó szándékáról esmeretesebb a’ Haza elött, hogy sem mint a’ mi esmertetésünk nélkül szükölködne.” A jobb íz vajon nem Révai tervezett folyóiratának címéből való-e? Bizonyosnak vehető, hogy Révai ismertette velük Bessenyei röpiratának megjelentetésére, illetőleg a nyelvművelő társaság létrehozására irányuló terveit. Sőt úgy tűnik, hogy Görögéknek egy magyar nyelvű grammatika írására hirdetett nevezetes pályázatának megszületésében is szerepe volt Révainak – hisz a nyelvművelő társaság alapvető céljai közé tartozott a grammatika megalkotása, amelynek szükségét Bessenyei épp a Jámbor szándékban hangsúlyozta erőteljesen. A szerkesztők a szeptember 26-i számban hirdették meg, hogy „egy Jó Magyar Nyelv tanitó Könyv Hazai nyelvünkön való ki-dolgozásá”-ra 20 aranyat ajánlanak föl. A következő év februárjában pedig azzal az óhajjal hosszabították meg a pályázat határidejét, hogy „egy talpra esett Nyelv tanító Könyvnek minden részei, úgymint az Etymologia, Syntaxis, Orthographia, és Prosodia a lehetségig való tökéletességgel meg munkáltassanak.” Mindkét szövegben föltűnő a nyelvtanító könyv, amely eddig nem volt szokásban a grammatika elnevezéseként, viszont igen rokon a nyelvtanítás-sal, ahogy csak Révai nevezte a nyelvtant. Emellett pedig a megírandó grammatikának a második közleményben felsorolt fő részei Révai nyelvtanának – előbb már ismertetett – felosztásával csaknem teljesen ’megegyeznek (mindössze egy – kevésbé fontos – rész, az „Orthoepia” hiányzik belőle). A „lehetségig való tökéletességgel” történő megmunkálás kívánalma .pedig Révainak már ekkor magyarul megfogalmazott Planumából való. És amikor a pályázat közzététele után Nunkovics György pécsi nagyprépost a pályadíjat kiegészítette, Révai versben örökítette meg emlékét: Ama’ nagy lelkű Hazafihoz, Péts’ eggyik fö Diszéhez, a’ ki 30 Aranyakat áldozott fel, Nyelvünk’ gyarapítására című alagyájában, amely a lap december 18-i számában jelent meg. Ebben a hónapban Révai ismét Bécsben járt, Görögék ekkor ajánlhatták föl, hogy kiadják valamelyik kész munkáját, Amaltéáját vagy Anakreontikonjait, s ekkor egyezhettek meg Révai kérésére abban, hogy saját munkája helyett – a küszöbön álló politikai fordulat első lehető alkalmával – a Jámbor szándékot jelentetik meg. A továbbiakban Görögék tervszerű munkáját kísérhetjük nyomon Révai fellépésének előkészítésében. A politikai változás első nyilvánvaló jele a magyar koronának Bécsből való hazaszállítása, majd néhány nap múlva II. József halálhíre volt. A, nemzeti szabadság jelképének Bécstől Budáig tartó diadalútjáról részletesen beszámolt a Hadi Történetek, s kiemelve méltatta a győri ünneplést, ahol Révai a főbb épületeket és rajziskoláját feliratokkal és transzparensekkel díszítette föl, magyar ruhában járt-kelt a városban, és „a’ Magyar Hegedűsöket már előre meg fogadván … , a’ tanuló apróbb Ifjuságnak muzsikát is tartatott”, hogy emlékezetessé tegye számukra a nagy napot. A tudósítás nem mulasztotta el hangsúlyozni: „ama szép igyekezeteiről már az egész Hazában esméretes Férfiú Tisztelendő Révay Miklós Úr, itt is különössen meg mutatta, mi igen érez a’ szíve a’ Magyarságért”. Révai A’ haza tért magyar koronának ünnepére verset is irt, amely először ugyancsak Görögék lapjában látott napvilágot, s oly föltűnést keltett – mert legtalálóbban adott hangot a feltörő hazafias érzéseknek –, hogy rövid idő alatt még kétszer jelent meg nyomtatásban. És – még az „öröm héten” – „kiszakasztotta” a Jámbor szándékot Amaltéájából, s a változott viszonyoknak megfelelően a korábbi előszó elé egy újabbat írt. Ebben előbb a Hadi Történetek íróinak érdemeit, méltatja, majd a magyar nyelvért folytatott saját küzdelmeiről szól. Végül kiemeli azokat, „kik jó darab idővel ez előtt a’ dűlő Magyarság alá hajúltak támogató válaikkal: az a’ kurusoló szóllással édesen szívre ható Magyar Marmontel Bárotzi Sándor: az Egyűgyű Természetnek verseibenn erőltetés nélkül nyájaskodó Magzatja, Bartsai Ábrahám: az a’ Holmibenn egyenes ki mondó Magyar Diogenes, a’ Játékbann ártatlanúl enyelgő Magyar Plautus, Bessenyei György … Ezek vóltak inkább az első szövétnekek, melylyek jobb ízlésbenn világosottak nékünk arra a’ térebb Ország útra, a’ hol most járunk.” Mint ismeretes, Révai a röpiratot a szerző nevének föltüntetése nélkül adta közre – ami csak Bessenyei kívánságára történhetett így –, viszont mégis megtalálta a módját annak, hogy az úttörő érdemének adózzon. Rövidesen kiadott Planumában pedig egyértelműen utalt rá, hogy annak első – még II. Józsefnek benyújtott – változatát Bessenyei tervének hatására állította össze. A Jámbor szándék kibocsátásával egy korábbi kezdeményezéssel hívta föl az eszmére a figyelmet. Megjelenése után nyomban megkezdte a röpirat terjesztését. Személy szerint levél kíséretében azoknak az íróknak és főuraknak küldött belőle, akiknek közvetlen együttműködésére számított. Nyolcszáz példányt pedig Budára juttatott el, a június 8-án összeült országgyűlésre, hogy ott a karok és rendek közt terjesztve, az ügyre elsősorban a főrendiek figyelmét hívja föl, akikhez a röpirat szerzője intézte szavait.
Az ügy sikere érdekében ügyes taktikával mindenekelőtt az udvar támogatását akarta megnyerni. Ezért Eszterházy József gróf révén a társaság védnökéül II. Lipót fiát, a nádorrá választandó Sándor Lipót főherceget kérte fel. Miután a gróftól értesítést kapott, hogy óhaja teljesült, június 28-án kelt levelében arra kérte a főherceget, hogy „azon Társaság öregbedésére és állandó Fenn maradására Kegyes Atyjának, a’ mi Felséges Királyunknak Helyben hagyását ki munkálkodni méltóztatnék”, s egyben megküldte a társaság felállítására vonatkozó tervét. Az ügy jól haladt előre. Július 30-án Révai biztató leiratot kapott a helytartótanácstól, amely felszólította őt, hogy „dicséretes és a közjó gyarapítását szolgáló” tervét költségvetéssel kiegészítve részletesebben állítsa össze, továbbá közölje a tagok névsorát, akik a felállítandó társaság ügyében közreműködtek. Ezért Révai augusztus utolsó felében Budára utazott, s négy hétig tartózkodott ott, hogy a tekintélyesebb személyekkel meghányja-vesse a dolgot. Épp ezekben a hetekben azonban a koronázási diploma körül folyó harcban a király és a rendek között nézeteltérés támadt, s ez a kedvezőtlen fordulat kihatott a társaság ügyére is. Szeptember 17-i kelettel ugyanis Révai a helytartótanácstól újabb leiratot kapott, amely királyi parancsolattal meghagyta neki, hogy terjessze elő: kikből áll, valamint hogyan, mikor és kinek a tudtával létesült a társaság, amelynek nevében a tervezetet beadta. E fenyegető hangú leirat nagy felelősséget rótt Révaira, ezért levélben közölte mindazokkal a dolgok fejleményeit, akik részt vállaltak az addigi munkában, s válaszuk után tett eleget a felszólításnak. A kb. egy nyomtatott ív terjedelmű beadványát november 10-i dátummal küldte el a helytartótanácsnak. Kimerítően felelt a kérdésekre, ugyanakkor igen merész hangot ütött meg a rendőri gyanakvással szemben. Utalt ugyanis azokra az időkre, amikor az udvar a magyar nyelv kiirtására tett kísérletet. Emlékeztetett arra, hogy II. Lipót trónraléptével a nemzet bizakodással tekintett az események elé; a helytartótanács első levele is örvendetes reményeket keltett a hazafiak szívében. Az újabb leirat azonban gyanakvó kérdéseivel a régebbi állapotok felújulását sejteti. Ezért arra kérte a helytartótanácsot, vessen véget az újból feltámadó félelemnek, s nyugtassa meg a nemzetet azzal hogy a maga részéről is támogatja a társaság ügyét, és ilyen értelemben terjeszti azt az uralkodó elé is.
Révai ezután elérkezettnek látta az időt, hogy megjelentesse részletesen kidolgozott tervét, valamint a kiszemelt tagok névjegyzékét munkásságuk ismertetésével, csatolva az ügyben folytatott tevékenységének hivatalos dokumentumait is. Így látott napvilágot 1790 végén – Görögék költségén – a Planum … („Második részletesebb terv a magyar tudós társaság felállítására”), majd folytatásaként 1791-ben, Révai költségén, a Candidati … („A felállítandó magyar tudós társaság jelöltjei és számadás annak előmozdításában tett haladásról”) című latin nyelven írt munkája. Részletes ismertetés helyett inkább csak ízelítőt adhatunk Révai akadémiai tervezetéből. A tudós társaság célját egyfelől a nyelv művelésében, másfelől a tudományok és művészetek terjesztésében jelölte meg. Ennek megfelelően az ismeretágakat négy – filológiai, filozófiai, matematikai, fizikai – osztályba sorolta. Terve eleve magában foglalta a minél teljesebb hatáskörű nemzeti akadémia eszméjét. Világosan ki is fejezi ezt: „Igyekeznék pedig a tudós társaság a tudományok és művészetek minden ágát a lehető legszélesebb kiterjedésük szerint művelni, kivéve a teológia titkait s általában mindazt, ami a vallás ügyéhez tartozván isteni rendeléssel az egyház gondjaira van bízva.” Elhatárolva a tudományok művelését a teológiai és vallási kérdésektől, a tagok megválasztásában is hangsúlyozta a vallási szempontok mellőzését: „Különösen a valláskülönbségből származó részrehajlást kell kerülni, nehogy ennek mind a nemzeti nyelv, mind pedig a haza kárát vallja.” A társaság feladatai közt első helyen a nyelvművelés áll, s e téren Révai így jelölte meg a teendőket: „Szolgálja ez a társaság mindenekelőtt a hazai nyelv gyarapodását és ékesítését. És e feladatot a régi és elavult szavak felélesztésével, a nyelv természetének megfelelő új szavak alkotásával és pontos meghatározásával, továbbá mind a régi és új szavaknak, mind pedig a használatban levőknek igazi, sajátos és ékes megfejtésével kell elvégezni. – Ezt a munkát pedig előbb külön értekezésekben lankadatlan megfigyeléssel, tudós és hozzáértő körültekintéssel készítsék elő: országszerte végzett, bőséges anyaggyűjtés alapján, kitartóan, gondosan és éles ítélőképességgel vizsgálva az ország különböző részeiben élő közönséges szokást és nyelvjárási használatot. – Ilyen előkészületek után végül munkáltassék meg – minden részeiben a lehetségig való tökéletességgel – a magyar nyelvnek teljes grammatikája; valamint minél teljesebb és minél gazdagabb szótára.” E tervszerű munka megvalósításának részleteire kitért még a társaság tagjaival szemben felállított követelmények leírásában is. A megválasztáshoz szükséges „adottságok és képességék” között főképpen „a tiszta és valódi magyarságnak beható és szilárd ismeretét”, valamint „az egyes tudományokban és művészetekben való jártasságot” kívánta meg. A tagok megválasztásában ekképp akarta érvényesíteni a nyelvi szempontot: „Ami pedig a Magyarságot illati, minthogy az ország különböző részeinek különböző a beszédmódja vagy nyelvjárása: ezért a társaság tagjait az ország minden fontosabb részéből kell megválasztani, hogy azután azoknak együttes munkájával lehessen a hazai nyelvet tökéletesebb – virágzásra juttatni: Magyarország főbb részeit a szokásos felosztás szerint: a tiszántúli, tiszán inneni, dunántúli és dunáninneni kerületek szerint vehetjük. Erdélyt pedig két részre oszthatjuk: a magyarok és a székelyek területére.” Ami pedig a tudományos képzettséget illeti folytatta a továbbiakban –, annak a hazai nyelv művelése szempontjából is nagy jelentősége van, mert csak alapos képzettségű tudósoktól várható a magyar szakmai terminológiának megfelelő kialakítása. Az anyanyelvi tudás mellett követelménynek állította fel az idegen nyelvi jártasságot is. A régi nyelvek közül a görögöt és latint tartotta fontosnak, az élő nyelvek közül pedig a német, olasz, francia és angol ismeretét vélte kívánatosnak. Sőt ezeken felül: „sokban elősegíthetné főleg hazai nyelvünk kiművelését az ázsiai nyelvek tanulmányozása, minthogy eredetére nézve a mienk is ázsiai, s azokhoz nagyon hasonló természetű, különösen az összekapcsolás módját illetően. Ezért ezek némelyikének, különösen pedig a héber és török nyelvnek ismerete szükséges, legalább egyesek részére:” A napkeleti nyelvekkel; s köztük a héberrel – való rokonság eszméje tehát itt is hangot kapott; új mozzanat viszont a törökkel való hasonlítás gondolata.
A fentiekben adott ízelítő is érzékeltetheti, mivé fejlődött Révai tervében Bessenyei eszméje. A Révai által találóan nevezett „jámbor szándék”-ból alapos megfontoltsággal és mindenre kiterjedő körültekintéssel megalkotott – és a valóságban is kivitelezhető, gyakorlati – tervezet lett. Ami pedig a nyelvművelés programját illeti, a Bessenyei által épp csak felvetett gondolatot Révai tudományos szakszerűséggel fejtette ki, a munka menetét részletező távlati terve mai szemmel nézve is figyelemre méltó teljesítmény. Révai tehát nemcsak tudós elme volt, hanem kitűnő tudományszervező egyéniség is.
Révai ezután még személyesen is sürgette az ügyet mind a nádornál és a helytartótanácsnál, mind pedig a két tábla tagjainál. S az eredmény nem is maradt el, mert a nádor az ügyet az országgyűléshez tette át, ahol azt az országos tárgyak közé sorolták. Sajnos azonban végül is az 1791-ben megalakult országos tanügyi küldöttséghez került, s így a megvalósítás a francia háború közbejötte és az alkotmányos élet szünetelése miatt hosszú időre elmaradt. Amikor azonban az 1825–26-i országgyűlés nyomán a kérdés ismét napirendre került, s Vay Ábrahámot megbízták a tudós társaság „előrajzá”-nak elkészítésével, Révai terve alapján dolgozta ki azt. S miként Révai a magyar nyelv fejlesztését jelölte meg a társaság fő feladatául; akként Széchenyi is olyan intézet fölállítására ajánlotta föl jövedelmét; „amely a magyar nyelvet kifejti; amely azzal segíti honnosinknak magyarokká neveltetését”. S ami az akadémia szervezeti felépítését illeti, a Révai által javasolt osztályrendszer, az ismételten végrehajtott reformok után is, máig érvényben van.
A tudós társaságért folytatott küzdelemben Révai magát szerényen csak „szerkesztő”-nek és „ügyvivő”-nek nevezte. Voltaképpen azonban minden volt ő: kezdeményező, indítványozó, tervező, folyamodó, ügyvezető. Ernyedetlen buzgalma, kitartó harca valóban az akadémiai eszme legfőbb bajnokának mutatják. Miből merítette meg-megújuló harcához az erőt? Igen szépen fejezte ki még 1786-ben Benkőhöz írt levelében: „Látod-e! úgy vagyon ám az, a’ ki hazáját szereti, hogy arra elég a’ teher, de kevés a’ jutalom. Hanem a’ jó, hogy mi a’ haza szeretéstől mintegy meg részegedvén nem-is érezzük a’ teher sulylyát, sőt édesen érezzük és gyönyörködtetőó foglalatosságul vagy-is inkább mulatságul fogadjuk.” Joggal írhatta tehát a Jámbor szándék ajánlásában az e fejezet élén mottóként idézett öntudatos sorokat.
