A TÖRTÉNETI NYELVTUDOMÁNY MEGALAPITÓJA (1792–1807)
A TÖRTÉNETI NYELVTUDOMÁNY MEGALAPITÓJA (1792–1807)
„Révay nyelvünk történeteibe eggy új világot gyujtott.”
| (Gr. Teleki József Toldy Ferencnek, 1821.) |
Révai abban az elégiájában, amelyet II. Lipót halálára írt, fölpanaszolta a hazai tudomány ügyének elhanyagolását. A tudós társaság létesítése iránti reménye fogytával a a politikai légkör egyre kedvezőtlenebb alakulásával a magyarságért folytatott küzdelmének egyetlen további útját a tudományos munkásságban látta. Ennek érdekében azon volt, hogy körülményeit rendezze, és helyzetén javítson. Igyekvése azonban nehezen jutott sikerre, sőt a kilencvenes években Révai még válságosabb viszonyok közé – élete mélypontjára jutott. Mindenekelőtt megfelelő állást akart szerezni magának, mert Győrben a rajziskolai teendők terhessége, meg-megújuló viszályai a várossal s ebből fakadó kellemetlenségei akadályozták őt a nyugodt munkában. Leginkább egyetemi katedrára vágyott, mert a jövő nemzedék hazafias nevelésére is ott látott lehetőséget. I. Ferenc trónraléptekor írt elégiájában a haza elkeseredésének adott kifejezést amiatt, hogy idegen tanárok rontják az ifjúság szellemi és erkölcsi fejlődését.
Az 1790–91-es országgyűlés sovány eredményekkel végződött, a magyar nyelv ügyében mégis tett egy lépést, amikor kivívta rendes tárgyként való oktatását az egyetemeken és akadémiákon. A pesti egyetemen létesülő tanszék elsősorban Révait illette volna meg. 1791-ben az udvar rendelete alapján azonban a huszonhat éves Vályi Andrást, a kassai kerület tanfelügyelőjét nevezték ki. Ugyancsak megfelelt volna Révainak az esztétikai tanszék, mert a feladatok közt az 1791-ben közzétett pályázatban a magyar irodalom megismertetése is meg volt jelölve. Révai pályázott is, de a katedrát a német származású Schedius nyerte el. Kudarca után Révai a Győrött időző királynál és a nádornál is megjelent, hogy legalább a jövőre nézve egyengesse útját. Egyébként is kedvező hangulatot próbált kelteni maga iránt. Latin elégiáinak 1792-ben megjelent gyűjeményével lojális magatartást igyekezett tanúsítani, legalábbis a kötet második, „érettebb” verseket tartalmazó részével. Fengler püspök tanácsára és segítségével rendezte a piaristákhoz való viszonyát: 1794 elején megkapta Rómából a felmentést a szerzetesi élet alól, s mint világi papot Fengler befogadta őt egyházmegyéjébe. Paintnerhez írt levelében úgy jellemezte ekkor magát, mint, „holt állapotból új életre kelő”-t, „hogy – tette hozzá – azon végzetszerű tógából, mely annyi bajba bonyolított, végre szerencsésen kibontakozhattam”. Egyben közbenjárását kérte egy gimnáziumi igazgatói állás elnyeréséhez: „Hogy ezen állásban végre annyi hányattatásom után nyugodtabban élhetnék, és az én kedveltebb tanulmányaimnak, melyek olyannyira magukhoz vonzanak, főleg a hazai irodalomnak inkább szentelhetném magamat.” Hányattatásai azonban korántsem fejeződtek be. 1794 végén a pesti egyetem numizmatikai tanszékére pályázott. Most ellenségei azzal léptek föl ellene, hogy nem szerezte meg szekularizációjához a királyi jóváhagyást. 1795 február végén ezért Bécsbe ment; s a királyi placétumot megkapta ugyan, de a tanszéktől ismét elütötték. Ugyanez év őszén, még a tanév megkezdése előtt, Budán járt, hogy tanári állást kapjon. A helytartótanács tanügyi bizottságának elnöke, a volt jezsuita Szerdahelyi azonban kijelentette: semmit sem lehet rábízni a tanügy terén, mert visszásságot és botránkozást okozna az ifjúságban, amelynek erkölcsi javítására most – a Martinovics-mozgalom vérbefojtása után! – oly nagy gondot kell fordítani. Nem egy tanárt fosztották meg állásától ekkor hasonló indokok alapján. De Szerdahelyi még egyéb vádat is fölhozott Révai ellen: írásaiból az tűnik ki, hogy nincs igazi vallásossága, sem kellő erkölcsi tartása; versei pedig, különösen a koronáról szóló, izgatónak mutatják. Révai annak idején túl sokat tett a magyarságért, politikailag gyanúsnak számított, ezért nem kaphatott jobb beosztást. A győri rajziskolában pedig sokasodtak bajai, s mivel sérelmeit nem orvosolták, októberben beszüntette a tanítást és egész rajziskolai szereplését. 1795 végén és 1796 elején lelkészi teendőket vállalt, a győri székesegyházban prédikált, és Téten a beteg plébánost helyettesítette. 1796. március 20-án Bécsbe ment, mindenre elszántan; azt írta Paintnernek: „Elveszek inkább, semmint hogy többé igazságtalanságot tűrjek.” Az esztergomi gimnáziumba folyamodott, s arra kérte Paintnert, támogassa őt, s védje meg a jezsuitáktól rászórt vádak ellen. Paintner azonnal írt Somogyi Jánosnak, a kancellária referensének, aki felkarolta Révai ügyét. Így is fél évet töltött Bécsben, míg az eredmény megszületett, Miből élt közben? A Szent István Dómban „a naponkénti misézés összes jövedelmem” – tudósította Paintnert, aki ezúttal is ismételten kisegítette őt. Révai közben szorgalmasan járt a császári könyvtárba, a nyelvemlékeket és a nyelvtani munkákat tanulmányozta. Végül a kancellária rendeletére szeptember 14-én kinevezték költészettanárnak Esztergomba: „Vissza vagyok adva önmagamnak, vissza azon stúdiumnak, amely természetemnek és tehetségemnek annyira megfelelő” – írta Paintnernek. Öröme azonban korai volt, mert esztergomi három éve szakadatlan zaklatások sorozatává vált. Oly viszályba keveredett ugyanis néhány tanártársával és az igazgatóval, hogy az évekig tartó huzavona, majd két fegyelmi vizsgálat – tanúkihallgatások, szembesítések – lefolytatása után 1799 őszén Komáromba helyezték át. Itt azonban nem maradt soká, mert a nedves éghajlat káros volt egészségére, s elhatározta, hogy nyugdíjaztatását kéri. Folyamodványában többféle betegségét sorolta föl: aranyérben szenvedett, szembaja volt a sok éjjelezés és a tizenkét évi rajztanítás következtében, reumatikus fájdalmak bántották, s a sok tanítás és a vele járó beszéd tüdejét is megtámadta; súlyos köhögés kínozta. 1800 júniusában néhány heti pihenésre Paintnerhez ment Rátótra, majd szeptemberben Sopronban telepedett le. Előbb barátja, Tóth Farkas, gimnáziumi igazgató házában lakott, majd külön lakást bérelt, és kosztos diákokat fogadott. 1800 végén nyugdíjazták, de a nyugdíj kifizetését húzták-halasztották, úgyhogy a legnagyobb ínséggel küszködött. „Kérlek – írta Paintnernek –, annyira szegény vagyok, hogy még reverendát sem szerezhetek magámnak, hogy vele egyéb rongyaimat betakarhassam.” Végül 1801-ben nyugdíját is megkapta, s ezután Bécsbe költözött, hogy teljesen nyelvészeti kutatásainak éljen. 1801 októberében írta Mártonfi püspöknek: „A’mikre szenteltem életemnek végső napjait, azokat Bétsben inkább tehetem. Egészen a’ magamé vagyok: a bibliothekákban tölthetem minden időmet; a’ nyomtatásban is könnyebb módom van itt, mint Magyar országnak akármelyik városában. Én ugyan sietek már, hogy a’ közelgető halál velem együtt el ne temesse sok fáradsággal készült munkátskáimat.” Révai tehát végre nyugodt körülmények közt, kedvére dolgozhatott. Bécsben, Somogyival az élen, most már több jóakarója volt. Itt érte az örvendetes hír is: Vályi halála után kinevezték a pesti egyetem magyar tanszékére.
Ennyi küzdelem és viszontagság között dolgozta ki Révai a kilencvenes években nyelvtudományi rendszerét. Az akadémiai eszme fejlődésével párhuzamosan a nyelvfejlesztő törekvéseknek a nyelvtanírás vált ekkor egyik központi kérdésévé, mégpedig olyan nyelvtané, amely – tekintélye és hatóereje révén – mérvadó lehet a nyelvhasználatban mindenki számára. 1790 ebben a tekintetben is fordulópontot jelentett. A kilencvenes években addig példátlan mértékben indult meg a nyelvtanírás: nem kevesebb, mint másfél tucat – s köztük néhány tudós igénnyel készült – grammatika született. Hogy Révai csak egy évtized múltán bocsátotta napvilágra nyelvészeti munkáit, annak oka nemcsak zaklatott életviszonyaiban keresendő. Amint Planumából láthattuk, ő egy átfogó érvényű normatív nyelvtan megírásához nagyszabású előmunkálatokat és nagymérvű anyaggyűjtést tervezett, s ezért a gyorsan készülő munkákról azt a véleményét fejezte ki, hogy „tudósok és tudatlanok úgy írják ma a grammatikát, mint a verseket”. A Planumban felsejlő fő gondolata már az volt, hogy a normatív grammatika megírásához előbb a nyelv „igazi természetét”, „valódi alkatát” kell megállapítani. Ezt pedig a régi nyelv tanulmányozásával, a nyelv történetének felderítésével lehet elvégezni. Így jutott nyelvészeti-nyelvművelő felfogásának alapgondolatához: a „veneranda antiquitas”, a „tiszteletreméltó régiség” legyen irányadó nemcsak a nyelv valódi alkatának megállapításában, hanem ebből következőleg a nyelv használatában is. E sarkalatos tételről 1795-ben – a bécsi Magyar Hírmondó (a Hadi Történetek folytatása) március 20-i számának toldalékában – egy névtelenül megjelent rövid cikkben ekként nyilatkozott: „Sokan fel adtak a’ már elég szerentsésen bé hozatott Tsétsi János Orthographiáján, melly az Ethymologián épült. Isten neki! ezen nem annyira akadok fenn. Hanem azért haragszom, hogy a’ szenved idő szavakban, in verbis passivis; a’ harmadik személyt olly szörnyű solecizmussal [= durva nyelvtani hibával] írják. Mi az? iratasson, olvastasson ’s több e’féle … Ugy meg réműlök, hogy magamon kívül vagyok, ha azt az el adatassont, parantsoltassont, mondatassont hallom.” Ezután közli a szenvedő és ikes ragozás mintáit, ahogy azokkal nagy nyelvtanában is találkozunk, majd így folytatja: „Teregette! el adatasson, el osztasson; hivatasson, ’s több illyen csodák úgye? Haragszom. De majd azt mondják sokan, haragudjon ő kegyelme, nem gondolunk véle. Még is, ha azt mondanák, haragudjék ő kegyelme, örülnék neki, mert Pázmán, Károlyi, Káldi, Sylvester János, Pesti Gábor utánn mondanák. De még hátra vagyon egy idő.” Itt az óhajtó mód ragozását adja, majd így szól: „Tudom Versegi is botorkázott ebben, de többet nyomnak előttem a’ Régi Magyar Irók, akiket felljebb emliték, ’s több mások is, akiket most nem említhetek, Versegi Prolusiójánál. A’ többi Grammatisták tekintetbe se jöhetnek. Bizony tsak jó vólna az igen igen régi Könyveket elő venni, szorgalmatosan által olvasni. Jó azokban a’ Conjugatió, ha mindjárt az Orthographia nem a’ leg jobbik is. Az a’ kézzel írott Régiség, mellyet. Sajnovics is, Koller is, hibásan adott elő, mellyet 1210. esztendőben írtak, amint ki puhatolhattam, bizony jobb Conjugátiót mutat, a’ későbbiek is jobbal szolgálnak. Én ezt a’ különös Régiséget izenként, és a’ mint bízom, szerencsésen fel fejtettem. Vajha közre botsáthatnám! Tanúlhatnának belőle a’ mi Grammatistáink.” Idézi ezután a Halotti Beszédből az ennek, evék, haraguvék, a Margitlegendából a láttatnék, Heltaiból az áldoznék alakokat, majd így végzi: „De a’ mostani Grammatista azt; tanítja áldozna! áldozna! Nem érek többre!” E sajátos kis írás több szempontból is igen figyelemre, méltó. Amikor 1795 február végén Révai Bécsben járt, mutathatták meg neki Görögék a pályázatuk eredményeként létrejött Debreceni Grammatika kéziratát. Ez a munka, amelynek tételeit Révai később annyit cáfolta, lehetett most kiindulópontja: eredetileg inkább Görögék számára írt vélemény, amelyet azután közlésre is átengedett. Magát a grammatikát nem említhette, hisz az még sajtó alatt volt, szerzőit tehát az „apróbb Grammatisták” csoportjába foglalta. Egyetlen vetélytársát viszont méltán Verseghyben ismerhette föl, akinek 1793-ban megjelent Proludiuma alapos felkészültségű szerzőt mutatott. Révai őt vette célba mint felfogásának legjelentősebb ellenlábasát, de alaposabban őt sem cáfolhatta: Verseghy ekkor már a Martinovics-mozgalomban való részvétele miatt fogságban volt. Révai egyébként sem kívánt részletesebb fejtegetésekbe bocsátkozni, mert nem dolgozta még ki rendszerét, épp csak az alapeszmét ragadta meg. Némi ízelítőt ad csak eddigi eredményeiből. Itt idézi először a régiséget mint irányadó tekintélyt. Érinti a helyesírás kérdését, és kimondja nyelvtani felfedezéseinek egyik legfontosabbikát: a szenvedő igealak és az ikes ige szabályosságainak összefüggését. Indulattal szól azok ellen, akik „botorkáznak” az igeragozásban, s az indulat, ha fojtottan is, de kicsap a „tévelygők” fő képviselője, Verseghy ellen: Így ebben a néhány sorban rejlik a csírája annak a viharos harcnak, amelyet egy évtized múlva főként az itt megpendített kérdésekben Verseghyvel folytat majd. Nézetei megszilárdulásában hatással. lehetett rá a székely Böjthi Antal is, aki 1794-ben megjelent nyelvtanában fanatizmussal kelt ki azon „ebuzus” ellen, amely nem tartja tiszteletben az ősi ikes ragozást, és – „az igaz tiszta, Nemes ajaku Magyarok”, vagyis az erdélyiek mellett – egyúttal hivatkozott „a’ Gothus betükkel, és a’ Deák betükkel nyomtattatott legrégibb Könyvek” tanúságára is. Fő műveiben Révai többször utalt Bőjthire, egyik vitairatban pedig oldalakat idéz tőle. az ikes igék ősi jogainak védelmében.
Révai a fentiekben épp csak érintette a helyesírás kérdését. Hogy azonban az irodalmi nyelv és általában a nyelv egysége szempontjából fontosnak tartotta, az kiderül az egyetemi katedra elnyeréséért írt latin nyelvű folyamodványának alábbi szavaiból: „Régóta és méltán vetik szemünkre helyesírásunk következetlenségét; szemünkre fogják vetni; teljes joggal, a szabályok ingadozásait és visszásságait, amelyekkel gondatlan íróink néhány év óta oly nagy igyekezettel élnek vissza. Ha ez a szerencsétlen buzgalom tovább tart, a hazai nyelv tisztaságát lassanként szörnyű barbárság váltja fel.” A régiség kutatása mellett ezért ebben az irányban is bővítette ismereteit. 1796-ban, fél éves bécsi tartózkodása idején, másolta le magának Geleji Katona István 1645-ből való Magyar Grammatikatskáját. A régi nyelvtanok közül ezt a legtöbb eredetiséget és önállóságot mutató munkát Révai elsősorban helyesírási szempontból tanulmányozta. Geleji volt ugyanis az, aki – a XVII. század első feléig kialakult fonetikus, ipszilonista és katolikus helyesírás helyett – racionalista alapon az etimologikus, jottista és ettől kezdve református helyesírás elveit megállapította. Ezt a megújított helyesírást tisztította meg túlzásaitól Misztótfalusi Kis Miklós 1684-ben, majd Tsétsi János fejlesztette tovább 1708-ban megjelent munkájában. Többször bemutanuk már, hogy Révai e mellett a helyesírási rendszer mellett tört lándzsát. Geleji Katonától ezenfelül ösztönzést kapott még néhány – Verseghy által ugyancsak vitatott és később érvényre nem is jutott – nyelvhelyességi kérdésben is. Így például már Geleji is követelte, amit Révai: hogy a birtokos jelzős szerkezetekben a birtokos többségét is meg kell jelölni a birtokon; Révai példái szerint tehát helyesen így: magyarok(nak) királynéjok, szegények(nek) inségek, parasztok kunyhóik, holtak lelkeik. Révai állította, hogy nyelvünkben megvan a szenvedő igealak, s ezért Geleji nyomán ő is hibáztatta a fogadott szolga, tartott beszéd, költött történet szerkezetekben az igenév alakját, amelyet szerinte helyesen így kell mondani: fogadtatott, tartatott, költetett.
Ugyancsak ebben az évben másolta le magának a császári könyvtárban a Bécsi Kódexet. A régiségek mind szélesebb körű búvárlása nyomán egy újabb tanulmányt készített a Halotti Beszédről, s ebből született meg az Antiqvitates I. kötete. Legérettebb műve keletkezésének .történetét így adta elő A’ Magyar Deákságban: „Már 1783 esztendőben el készűlt, Magyar nyelven elég bő Fejtegetésem. [ … ] De mennél tovább mentem a’ feszegetésben, mind annál nagyobb titkaira akadtam hazai nyelvünknek, ’s annál közelebbről való atyafiságát tapasztaltam, a’ napkeleti, és az éjszaki nyelvekkel. Tehát hogy ezekben is jobban láthatnám a’ tiszta’ világosságot: mind a’ Magyar régiségeket, a’ mennyire lehetett, szorgalmatosan fel búttam; mind pedig az atyafiságos nyelveket híven segedelemül vettem. Jó nagyra nevekedett a’ munka, de már Latán nyelven, a’ sok utóbbi változtatásokkal, és jobbításokkal. El készűlt a’ nyomtatásra 1799 esztendőben.” (Az Antiqvitates II. és III. köteteként akarta kiadni a Bécsi Kódexet szójegyzékkel, grammatikális és lexikális magyarázatokkal; de csak töredékesen készült el belőle valami.) Korábban már láttuk, hogy Révai a héber nyelvrokonság eszméjének híve volt, amely eszme – Sylvestertől és Geleji Katonától kezdve Komáromi Csipkés Györgyön, Pereszlényi Pálon, Tsétsin át Beregszásziig és Verseghyig – minden jelentős magyar nyelvtani munkában megjelent, szívósan tovább élt, és a XVIII. század végén is erősen tartotta magát. Még maga Gyarmathi is – nagy jelentőségű munkájának megjelenése előtt öt évvel – osztozott e felfogásban, Révai pedig mindvégig nem tudott megszabadulni tőle, sőt magától értetődő alapigazságként kezelte: „A’ mi nyelvünknek atyafisága, a’ Zsidó, Káldi, Szíri és Árabs testvér nyelvekkel, olly igaz, es olly szemlátomást való, hogy azt tsak a’ tudatlanok tagadhatják.” A hazai nyelvészek közül különösen Beregszászi Nagy Pálnak, a kilencvenes években az erlangeni egyetem magyar tanárának nyelvhasonlítói munkái voltak e tekintetben nagy hatással rá, azok nyomán gyökeresedett meg benne a török, tatár és perzsa nyelvekkel való rokonítás gondolata is; nyelvtanában Révai elismeréssel adózott neki. Felfogása alakulásában a külföldi irodalomban is kapott támaszt: különösen a svéd Rudbecktől, aki a XVIII. század elején egyfelől a gótnak a héberrel való rokonságát bizonyította, másfelől a finn--magyar rokonításnak is igen jelentős képviselője volt. Révai meg volt győződve arról, hogy Rudbeck kutató módszerével – amelyben jól megfért egymás mellett a kétféle nyelvhasonlítás – „jutunk a’ nyelveknek velős esméretökre, és megállapodó bizonyosságokra”. Ezért azt óhajtotta: „vajha az illyen visgálásokra Rudbek éles eszével, ’s okos vigyázásával, vetnék magokat a’ többi nyelvfejtegetők!”. Nyelvtanában pedig kijelentette: büszke lenne arra, ha rudbeckiánusnak mondanák őt is, annyira nagy és kedves előtte ez a név. Ennek megfelelően Révai azt vallotta, hogy a föld valamennyi nyelve egy nyelvből eredt, ebből az ősnyelvből több nyelv származott; ilyen származéknyelv a héber és „leányai”: a káld, a szír, az arab. A magyar nyelv is egy ilyen származéknyelvre megy vissza, mégpedig a héber nyelv anyjának a testvérére, és ugyanebből a törzsből valók a finnugor nyelvek is. Mi tehát a finnugor nyelvekkel testvéri, a keleti nyelvekkel unokatestvéri viszonyban vagyunk. Ezért Révai sokszor héberrel, perzsával, arabbal, törökkel hasonlít finnugor helyett, vagy azon fölül. (Ennek a felfogásnak és gyakorlatnak a mélyén meghúzódó leglényegesebb gondolat az, hogy nyelvünk kétségtelenül magán viseli a régiség jegyét, minthogy szavai és más jellegzetességei a legtöbb régi nyelvvel közösek.) Ilyenformán tehát Révai az összehasonlító nyelvészetben Sajnovicshoz és Gyarmathihoz képest nem jelent haladást. S bár maga is felemelte szavát az erőszakolt és nevetséges etimológizások ellen és Kalmár Györgynek, a „szerentsétlen szóvisgálónak éktelen tévelygéseit”, Rájnissal egyetértésben elítélte, mégis; rudbeckiánus elveivel és gyakorlatával hozzájárult ahhoz, hogy a héber nyelvhasonlítás még a XIX. század első felében is tovább élősködjön, és tápot adott a délibábos nyelvészkedésre; ebből a szempontból szerepe visszahúzó lett.
Révainak azonban másban: a nyelv régi állapotának felderítésében, a nyelv történetének kutatásában van a korszakalkotó érdeme. Azzal, hogy az összehasonlító nyelvészet eredményei és a korabeli nyelvállapot leírása közé összekötő láncszemként beiktatta a régi nyelvemlékek adatait, Révai kivált elődei sorából. Sajnovics és Gyarmathi felfedezésétől, a rokon nyelvek körének megállapításától egy nyelvemlék tüzetes, szóról szóra, sőt nemegyszer hangról hangra haladó, előre és hátra egyaránt kitekintést nyújtó elemzéséig még nagyon hosszú az út. Erre az útra vállalkozott Révai elsőként. Nyelvemlékeinkben elemezve a régi nyelvet, és kutatva azokat a szálakat, amelyek ebből az élő nyelvhez vezetnek: az egyes nyelvi jelenségeket előfordulásuk szerint kronológiai sorrendben tárgyalta, és az így felsorolt nyelvtényeket oksági viszony alapján egymásból származottaknak tüntette föl. Ezzel az újításával – szinte megelőzve korát: külföldi viszonylatban is – fölfedezője és első alkalmazója lett a nyelvtörténeti módszernek és megalapítója a történeti nyelvtudománynak.
Ezekben az években megszületik nagy nyelvtana is. Az egyetemi katedra elnyeréséért írt folyamodványában jelezte, hogy kidolgozta „több kötetben a hazai nyelv valódi természetének, ha nem csalódom, legbehatóbb vizsgálatát”. „Már ez körülbelül huszadik éve – jegyezte meg –, hogy e végtelen tengeren hajóra szálltam. Sok fáradsággal szerkesztettem össze észrevételeimet, amiket kettős cím alatt fogok kiadni.” Révait 1802, augusztus 16-án iktatnák be a pesti egyetemen mint a magyar nyelv és irodalom rendes tanárát. Első – beköszöntő – előadását november 8-án tartotta „arról az elterjedt és ártalmas előítéletről, hogy a született magyaroknak nem szükséges a hazai nyelvet tanulniok”. Rövid bevezetés után a szinte szállóigévé vált megállapítással kezdte: „Nem tudunk magyarul. Mert úgy- beszélni magyarul, ahogy általában és a legtöbben beszélünk; nem méltó a tudás nevezetre.” Elfoglalván egyetemi állását, a tanítás mellett legfőbb gondja volt kész műveinek kiadása. Munkái kinyomtatásának költségeit a jótevők adakozásaiból, jóformán koldulással gyűjtötte össze. 1803-ban jelent meg előbb az Antiqvitates, vagyis: „Magyar irodalmi régiségek. I. kötet. Magában foglal a régi kiejtés szerint helyre állítva és nyelvtani magyarázatokkal ellátva két halotti beszédet, amelyek valamennyi ismeretes kézirat közül a legrégibbek.” Majd ugyancsak ez évben az ekkor még négy részre tervezett nyelvtanának első két része, az Elaboratior Grammatica Hvngarica: „Bővebb magyar nyelvtan. A hazai nyelv igazi természetéhez híven kifejtve és a rokon nyelvek segítségével bővebben megmagyarázva.” Révai e két fő művét latinul írta, mint a nyelvtan bevezetésében kifejtette: egyrészt azért, mert hazánkban a tanultak még mindig a latin nyelvet értik a legjobban; másrészt pedig a külföldiek kedvéért, hogy megszűnjenek végre azok az igazságtalanságok, amelyekkel némelyek nyelvünket illetik: hadd lépjenek a rágalmak helyére helyes vélemények nyelvünk dicséretére.
Nyelvtanának előszavában Révai felhívta a szakembereket, bírálják meg munkáját, hogy az esetleges hibákon javíthasson. S a szakértő nem is késett soká Verseghy Ferenc személyében. Verseghy még fogságában is behatóan foglalkozott a nyelvtudománnyal, s miután 1803 augusztus végén – az elítéltek közül utolsónak – szabadult, néhány hónap múlva arról adott hírt Kazinczynak, hogy hamarosan kibocsátja német nyelvű grammatikáját, amelyen huszonkét esztendeig dolgozott, s hogy ennek egy kisebb magyar nyelvű változata is félig készen van. Verseghy felvette az 1795-ben – odadobott kesztyűt. Mindkét munkája, amelyben bírálta Révai művét, – Neuverfasste Ungarische Sprachlehre és A’ tiszta magyarság – 1805-ben jelent meg.
Verseghy alapjaiban támadta meg Révai rendszerét. Mindenekelőtt tagadta a régiségnek normatív szerepét: „A’ magyar kézírások és könyvek, a’ legrégiebb halotti beszédektől fogva… . egész a’ mostani könyveknek árjáig nem birnak elegendő tekíntettel arra, hogy a’ nyelvnek helyességére és szépítésére nézve az egész magyar nemzetnek törvényeket szabjanak.” Révaival szemben nyelvi magyarázataiban és nyelvművelésében Verseghy az egykorú élő nyelvre támaszkodott, az akkori nyelvszokást tartotta döntőnek: „A’ nyelv iránt való vetekedésekben a’ most élő egész nemzetnek köz akarattyát . ösmerem én legföbb, legbátorságosabb és eggyetlen eggy bírónak. Feltalálni ezt ama’ közönséges szokásban, melly a’ hasonló szókkal hasonló esetekben eggyenlőképen bánik, és a’ fílologyiában analogyiának neveztetik.” Nyelvfelfogásának ezt kiegészítő fontos eleme, hogy Herder tanítása nyomán világosan felismerte és hirdette a nyelvnek fejlődő, a társadalommal együtt változó jellegét. A változás egyúttal haladást is jelentett szemében; a kultúrával együtt nyelvünk a reformáció idején élte ifjúkorát, s nemrégiben lépett felnőtt korába. A régi auktorok már csak ezért sem lehetnek számunkra mérvadók. Révai is elfogadta Herder organikus történelemszemléletét, illetőleg annak alkalmazását a nyelvre. Csakhogy szerinte a magyar nyelv férfikora a XVI–XVII. században volt, s azóta „elerőtlenedö vénségére”, sőt „haldoklására” jutott. Ezen pedig, a nyelv romlásán csakis úgy lehet segíteni, ha a nyelvet’ visszahelyezzük férfikorába. Révai itt kétségtelenül különös ellentmondásba bonyolódott – amelyre Verseghy találóan mutatott rá –: a történeti fejlődés elvét csak az elmúlt nyelvállapotokra tudta következetesen alkalmazni, a jelenre már nem, a jövő számára pedig ő maga akarta megszabni a „veneranda antiquitas” irányában. Révai a történeti elvet tette kizárólagossá, elhanyagolva az élő nyelvszokást; Verseghy hibája pedig az volt, hogy nem vette észre a történeti módszerben hasznosíthatót, azt tudniillik, hogy a jelen nyelvtények hosszú fejlődés eredményei, s azok megértéséhez és helyes magyarázatához adalékokat nyújt a régi nyelv ismerete is. Mégsem róhatjuk fel hibául, hogy a két módszert, a diakronikus és a szinkronikus módszert nem tudták együttesen alkalmazni, hisz csak napjainkban kezd megvalósulni a kettő egysége.
A nyelv mibenlétének e két különböző felfogásából származtak az egyéb ütközőpontok is kettejük között. Révai szigorúan megkövetelte a régiség alapján az ikes igék szabályos ragozását, mégpedig mind a kijelentő, mind pedig a felszólító és feltételes módban; a régiség bűvöletében nem tudta tudomásul venni, hogy az ikes igék elvesztették eredeti visszaható jellegüket; s hogy a nyelv ki szokta magából vetni a funkció nélkül maradt elemeket. Verseghy ezzel szemben az ikes ragozást a közszokástól, az analógiától való eltérésnek tekintette, olyan hibának, amelyet a nyelvből el kell távolítani; sőt az ikes ragozásban idegen hatást látott, és „tótos”-nak nevezte – Révai nagy bosszúságára. Verseghy tehát helyesnek találta az eszek, iszok alakokat, s tagadta hibás voltát a fürödjek, fürödj, fürödjön, illetőleg a fürödnék, fürödne (Révai szerint helyesen csakis: fürödjem, fürödjél, fürödjék, ill.: fürödném, fürödnék) formáknak. Verseghy számos érve közül kiemelkedik egyrészt az, hogy az ikes igék a népnyelvben meglehetősen ritkák, másrészt az, hogy a régi nyelvben sincsenek meg oly tisztán, amint azt Révai állította. Verseghynek azonban abban mégsem volt igaza, hogy az ikes ragozásban idegen hatást, sőt nyelvromlást látott, mert az is a nyelv természetes fejleménye volt. Az ikes ragozást Révai követői ugyan a nyelvtanokban diadalra juttatták, de „romlását” – mely legalább a XVII. század második felére megy vissza – megakadályozni nem voltak képesek, legfeljebb az igényes nyelvhasználatban tudták életét meghosszabbítani másfél századra. S a mai nyelvművelő számára az a tanulság kínálkozik, hogy legfeljebb a grammatikák tudják megőrizni a nyelvnek azokat a funkciója vesztett elemeit, amelyek évszázadokkal régebbiek, mint az élő nyelvhasználat formái. Ami a helyesírás terén való vitájukat illeti, abban a köztük levő ellentét, főképp a j-re vonatkozó felfogásuk különbségére korlátozódott. A Révaitól propagált lúdja, fonja, tátja, tudja helyett a lúdgya, fonnya, láttya, tudgya alakokat Verseghy nem fonetikus okok miatt részesítette előnyben, hanem azért, mert éppen etimológiailag nem látta helyesnek. Verseghynek itt is részben igaza volt, mert a tárgyas ragozás jelen idejű adja, futja alakjában és a harmadik személyű birtokos alakokban: Lúdja, kalapja a j valóban nem etimologikus elem. Viszont a felszólító mód írj, adj alakjaira nézve tévedett, mert azokban a j etimologikus. E kérdésben Révai követői – köztük főként Kazinczy és Vörösmarty – a jottista írásmódot juttatták diadalra, s ennek megfelelően írunk ma is.
Verseghy bírálatának megjelenése után Révai valóságos hadjáratot indított ellene. Álnéven – tanítványai képében – két, könyv terjedelmű vitairatot adott ki, s ezek egyikét némi átdolgozással latinul is megjelentette nyelvtana új kiadásának toldalékaként. Majd valódi tanítványát, Horvát Istvánt bírta rá egy harmadik, ugyancsak álnéven közreadott vitairat megírására. S ami még sajnálatosabb, ezek nemcsak címükben viselték a sértő kifejezéseket, hanem tartalmukban is. Révai a vitában mindvégig személyeskedett, nemcsak Verseghy tudományos felkészültségét, hanem emberi és hazafiúi becsületességét is kétségbe vonta. Révainak alapvetően szenvedélyes, mérsékletet nem ismerő természete mellett türelmetlensége, elfogultsága a sok nélkülözésnek, szenvedésnek tudható be, amin életében átment, és ekkor már súlyos betegségének, amelyben már-már a halállal küzdve szenvedett. Ítélkezés helyett Kazinczy szavait idézzük: „hol vagyon az megirva, hogy az igazán-nagyokat azért hogy erőtlenségek őbennek is találtatnak, tiszteletünkre méltóknak nem kell tartanunk?”. Egyébként a vitát is, Révai javára, Kazinczy döntötte el. Közvetlenül ugyan nem szólt bele, de egy hosszú magánlevélben írta meg Révainak 1806. augusztus 5-én – nem minden személyes indíték nélküli – lesújtó véleményét Verseghyről. Révai nem késlekedett: a Horvát István által Boldogréti Víg László álnéven írt Versegi Ferentznek megfogyatkozott okoskodása A’ tiszta magyarságban című, sajtó alatt levő vitairatban közzétette Kazinczy levelét. S ezzel meg volt pecsételve Verseghy sorsa.
Meg kell még emlékeznünk itt Révainak egy másik munkájáról is, amelyhez élete utolsó éveiben fogott hozzá, A’ magyar deákságról. Ezt a művét három kötetre tervezte. Az I. kötetben A’ magyar deáki történet címmel irodalomtörténetet akart adni, mégpedig az első részben a magyar nyelv történetét – ezzel el is készült; a második részben tárgyalta volna a szorosabban vett irodalomtörténetet, ebből már csak a középkort tárgyaló fejezetet sikerült kidolgoznia. De így is figyelemre méltó e rész, mert az első kísérlet a középkori magyar irodalomnak magyar nyelven való rendszerezésére. Nem kevésbé érdekes a II. és III. kötet, amely A’ magyar szép toll címet viseli (benne a toll a stílust jelenti). A II. kötetben, amelyet be is fejezett, a szép stílus tulajdonságaival foglalkozik Adelung nyomán. A III. kötetben, amely sajnos töredékes, a magyar irodalmi nyelvben kialakult írásbeli műfajok történetének felvázolására tett kísérletet. A’ magyar szép toll magyar nyelven az első összefüggő stilisztikai mű, amellyel Révai sok más európai nemzet literátorait is megelőzte.
Utolsó éveit Révai egyre hanyatló egészségi állapotban és változatlanul szegényen, anyagi gondokkal küszködve, sőt nyomorúságban töltötte. 1802-ben kiújult aranyere; már ekkor meg kellett volna „metszeni”, de ő hallani sem akart róla. Amikor 1803-ban Kazinczy – fogsága után tett első pesti útján – felkereste őt, úgy találta, hogy „Révait a hektika kiszárasztotta, hátát előre görbítette; teste-lelke szenvedett”, és: „az a kiszáradt test, az örök éjszakázások által a halál szinével elboritott arc elijesztének tőle”. Még Horvát Istvánra is’ aki pedig mint leghűbb tanítványa és legbizalmasabb barátja szinte mindennap meglátogatta őt, hasonló hatást tett. 1805. április 8-án írta naplójába: „Révait kerestem meg. El iszonyodtam, mikor látám sár szín födte ábrázatát. Mint a koporsóban feküvőnek olylyan vala artzája... Úgy ki fogyott a pénzből… hogy kóros állapotában kéntelenítetik már két napja koplalni.” S ezt látva így kiáltott föl: „Ország Urai! Kormányzói!… Nyoltz századok szültek tsak egy nyelvünk belső természetét értő Révait: és ti ezen ritka adományt nyomorogni, kinlódni, koplalni engeditek?”. 1807-ben Révai állapota annyira rosszra fordult, hogy már az utcára ki sem mehetett. Horvát barátja, Vitkovics Mihály így számolt be Kazinczynak erről az időszakról: „Felkelt 8 órakor, fölöstökömölt, magát békenette, megfrutiroztatta és tüstént a munkához ült. Dolgozott az Ebéd’ idejéig, Ebédét végezvén, egy órai nyugvás után magát ismét megkenette, frutiroztatta, s ezután megint Iróasztalához ült; Dolgozott estvéli 8 óráig, ekkor valami keveset votsorált. A votsora után ismét egy óráig nyugodott, s élvén orvosi szereivel, egész 12 óráig folyvást irdogált, s tsak ekkor tért az éjjeli nyúgodalomra. Szörnyüség látni, a mit ő ezen három hónap alatt a halállal való küszködés köztt rész szerint Tisztára, rész szerint Tisztátalanra leírt.” Tehát úgyszólván utolsó leheletéig dolgozott, mégpedig nyelvtana harmadik kötetén, hogy „a Hazának minél hamarébb az egész Magyar Grammaticát áldozatúl” benyújthassa.
1807. április 1-én déli egy óra tájban halt meg gazdaasszonya karjaiban, abban a pillanatban, amikor Ferenczy János a szobájába lépett. Ő, Horvát másik barátja, fogta le az elhunytnak szemeit.
Nyelvtanát Révai ezzel a reménnyel fejezte be: „Én pedig e viszontagságos időben bő vigasztalást találok helyes törekvésemnek tudatában: s ha a jelenkor nem is hajlik részemre mindenben, legalább a késő utódok tisztelni fogják hamvaimat”. Mi pedig azokkal a mondatokkal zárjuk a róla való emlékezést, amelyeket az utódok egyike – Révai hamvait Kazinczyval, Vörösmartyval, Toldyval, Kölcseyvel együtt tisztelő – Guzmics írt róla:
„Révai pályája tele tövisekkel. – A csupán csak tanult és tanító embernek ugyan ritkán kedvező sorsa, de alig szenvedte valaki hazájában azokat, miket Révai szenvedett. Teste gyengeségei, sulyos, ’s majd nem folyvást kinzó nyavalyáji; választásának elhibázása; a’ sors mostohasága; ellenjeinek dühök; helyről helyre hányatása vetése; szükelkedése; nagy czéljának akadályaival szüntelen küszködése, felette érdekelhetővé, kharakterét türhetlenné, tevék. De épen ez az érdekelhetőség, ez a türhetetlenség tevé, hogy lelke örök munkásságban foglalatoskodnék, és kijegyzett czélját csuda állhatatossággal üzné, melly semmi egyéb nem volt, mint a nyelvet magából a nyelvből, ’s ennek történetéből, ’s a’ rokon nyelvekből kifejteni, bizonytalanságából kiemelni, és rendűlhetetlen alapra építeni. Ezen czélnak mindent feláldozott.”
