BEVEZETÉS
BEVEZETÉS
„Lelkem lángot kapott
az ő lelkétől…”
az ő lelkétől…”
| (Kazinczy Ferenc, 1808.) |
Az az 1760 és 1807 által határolt fél évszázad, amely Révai Miklós pályáját magában foglalta, s különösen az a három évtized, amely nyilvános fellépésétől, 1777-től haláláig tartott, a magyar történelemnek és művelődéstörténetnek, az irodalmi életnek és a tudományos törekvéseknek egyik legmozgalmasabb szakasza: a nemzeti haladás jegyében kifejlődő magyar felvilágosodás kora volt. S benne Révai a maga nyugtalan és változatos életével, gazdag és viszontagságos pályájával, fáradhatatlan tevékenységével, roppant munkásságával és izzó hazaszeretetével: e forrongó kornak egyik legsajátosabb alakjaként tűnik elénk.
Életének első, nagyobb fele a teréziánus érába esett; ekkor lépett fel – a Ratio Educationis adta lehetőségekkel élve – magyar nyelvű tankönyvek írásával; s Mária Terézia halálára, még „kegyes oskolabéli” szerzetespapként, Nagyváradon ünnepi gyászbeszédet mondott. Szerzetét elhagyva, szabad, de, bizonytalan pályán futva élte át II. József uralkodásának ellentmondásait; személyesen kereste föl a császárt egy magyar tudós társaság létrehozása ügyében – amikor az éppen rendeletét készült kiadni a német nyelv kötelező használatára. Abban a lélegzetvételnyi, kibontakozást ígérő időben, amelyet II. Lipót trónralépte jelzett, Révai felhasználta a nemesi felbuzdulás áramát, s az ő izgatásainak, szervezkedésének, nyomtatásban is terjesztett tervezetének eredménye volt, hogy az akadémia létesítésének ügye az 1790–91-es országgyűlés elé került. Talán a kor egyetlen mozgalma, amelyből kimaradt, a Martinovics-féle összeesküvés. Ezekben az években, ide-oda hányódva, létbizonytalanságban tengődve, dolgozta ki tulajdonképpeni életművét: nyelvtudományi rendszerét. I. Ferenc idején nyerte el az egyetem magyar katedráját, amikor a sok nélkülözéstől megtört életéből alig öt év volt csak hátra. Mégis lázas munka és hatalmas tervek jellemezték ezeket az éveket is. Megjelentette főműveit, Verseghy Ferenccel való harcában megvédte két évtized alatt kiérlelt nyelvészeti eredményeit. S végül, az 1805–6-i országgyűlés után, a magyar hivatali kifejezések első jelentős gyűjteményének, Pest vármegye tiszti szótárának munkálataiban is oroszlánrészt vállalt.
A polgárosodás követelményeinek és a felvilágosodás eszméinek eredményeképp ez a korszak az új magyar irodalom megszületésének, újfajta művelődéspolitika kialakításának, a nyelvművelés fellendülésének, a nyelvújítás megindulásának ideje volt. A korszak élén Bessenyei György állt; az általa meghirdetett művelődéspolitikai programot elsősorban Révai folytatta. Kiadta Bessenyei Jámbor szándékát, egy évtizeden át harcolt a tudós társaság létrejöttéért, a magyar nyelv ügyéért újságírást vállalt, fiatal korában nyelvújító volt. A kor felfogásának megfelelően mindenekelőtt irodalmi alkotásokkal kell fejleszteni a nyelvet: megteremtette hát a maga költészetét, s ezzel a magyar időmértékes verselés meghonosítóinak, a „klasszikai triász”-nak vált, Rájnis Józseffel és Baróti Szabó Dáviddal együtt, tagjává. Ám rövid idő múltán ráeszmélt arra: az egyetemes magyar kultúrát pusztán a „deákosság”-gal szolgálni nem tudja, s ezért mind formailag, mind tartalmilag kitágította költészetét. A „deákosság” kizárólagosságával szakítva, magát az irodalmat mint összefoglaló művelődési fogalmat tekintette. Ez az eszme vezette a régi és újabb költeményes termékek összegyűjtésére és kiadására. Vállalkozásának, a Költeményes Gyűjteménynek az volt a végső célja, hogy – mint maga mondta – „az egész Hazát mozdúlóba hozzam”, vagyis Révai az irodalmi magyarság műveltség-egységében akarta összeforrasztani a nemzetet.
A XVIII. század utolsó három évtizede egyúttal a hazai, már jórészt magyar nyelvű tudományosság nagyobb arányú kibontakozásának kora is: a magyarság is számos területen felzárkózott a polgárosult külföld színvonalához. Ennek jele, hogy Molnár János a fizika, Benyák Bernát a filozófia, Dugonics András a matematika, Rácz Sámuel az orvostudomány műnyelvét ültette át magyarra. E tekintetben is voltak Révainak kezdeményezései: ő írta az első építészeti tankönyvet magyarul, és az ő fordítói munkájának köszönhető az első magyar nyelvű villamosságtani monográfia megjelenése. A nyelv kérdéseivel foglalkozó diszciplína is e korban vívta ki magának a nyelvtudomány nevet. 1770-ben Sajnovics János megteremtette a finnugor nyelvészet hazai alapját, amelyet Gyarmathi Sámuel – akivel Révai személyes kapcsolatban állt – fejlesztett tovább, 1799-ben megjelent munkájában a magyarnak a lapp nyelvvel való rokonságát kiterjesztve a többi finnugor nyelvre. Kiterebélyesedett a magyar nyelvtani és szótárirodalom is, olyan szerzők nevei által fémjelezve, mint Baróti Szabó Dávid, Beregszászi Nagy Pál, Böjthi Antal, Gyarmathi Sámuel, Földi János, Sándor István, Verseghy Ferenc, Márton István és Márton József. E nagy méretű és magas színvonalú nyelvi-nyelvészeti alkotómunka résztvevői közül magasan kiemelkedett Révai Miklós: nevével bátran jelölhetjük e korszak nyelvészetét. Ő volt a megalapítója a magyar történeti nyelvészetnek, a nyelv diakronikus vizsgálati módszerének. A történeti szempontokat érvényesítő, általa kialakított nyelvművelés elvei és eredményei közül nem egy másfél századon át élt, a helyesírásnak általa rögzített szóelemző elvei pedig mindmáig a magyar helyesírás egyik alapját alkotják.
A Pályám emlékezetében olvashatunk arról, hogy Kazinczy 1779-ben – főispáni beiktatáson Nagyváradon időzve – miként szerzett tudomást egy újonnan megjelent verseskötetről és annak szerzőjéről, aki „Révai Miklós vala, akkor professzor a váradi akadémia egyik osztályában”. Első találkozásuk emlékét így örökítette meg Kazinczy: „Mentem látni őtet. Nem akará elfogadni látogatásomat siető dolgai miatt, mert gróf Károlyi kir. főigazgatója a váradi kerület minden kat. iskoláinak, a professzorokra üzene, hogy készűljenek egy rövid exámenhez; odaviszi a Brunszvik beiktatására felgyűlt rendeket. De hallván, hogy ismerem Barótit, hogy rímeletlen verseket én is irogatok, indúlatosan kére, hogy látogatnám meg szabadabb órájában, buzdíta, hogy fussam a szép pályát, s megajándékoza elégiáinak kisded kötetével, melyet tavaly Landerernél Pozsonyban negyedrétben nyomtattatta. Középszer magasságú, vékony és nyálkás húsú ifjú, lobogó szöghajakkal, kék szemmel; minden mozdúlatiban tűz, bátor és félni nem tudó. Examene alatt előljárója ellen is kipattana.” E találkozással Révai haláláig tartó barátság és együttműködés indult, meg közöttük. Révai halála után pedig Kazinczy a Magyar régiségek és ritkaságok című kötetének előszavában így adózott emlékének: „Révai nincs többé, ’s ö nékem barátom volt. Könnyű képzelni mint kellett nékem ennél fogva azt a’ nagy embert szeretnem, kit hévvel fogtam volna szeretni, ha ő engem a’ maga sok esztendei barátsága által meg nem tisztelt volna is. Gyűlölt, üldözött volna ö bár, én ötet szerettem volna, mert lelkem lángot kapott az ö lelkétöl, mert én ötet ott is értettem, a’ hol talán sokan nem értették ’s nem értik.” E sorok – és egyéb megnyilatkozásai – arra vallanak, hogy ő Révai törekvései legjobb értőjének, bizonyos szempontból öröksége folytatójának érezte magát: A Széphalmon 1806-ban új életet és új pályaszakaszt kezdő Kazinczy Révai művében találta meg azt a szilárd nyelvtani alapot és nyomós tekintélyt, amelyből kiindulva és amely által támogatva a nyelvújítás nagyarányú kibontakoztatásához és teljes diadalra juttatásához láthatott.
„Révainak perlő írásait ’s Grammatikáját én excerpálni fogom – írta Kis Jánosnak 1807-ben –, hogy előfordúló kétségeimben ő legyen a kalaúzom.” Hogy Révai tekintélye és tanítása átszállt az irodalom soron következő nemzedékére, s azon át az utókorra, az nagy részben és elsősorban Kazinczynak köszönhető. Akkor is, ha ő Révai örökségét a saját ízlésének és felfogásának megfelelően – a nyelvújítás céljainak érdekében – alakította, fejlesztette, és e módosított alakban adta tovább. Eltérő törekvéseit Révai előtt sem titkolta el, 1806 elején írta neki: „a’ te; igyekezeteid egészen egyebek, mint az enyéimek: te mindenben a’ régiek auktoritását keresed, …nékem az új még kedves, kívált, ha a szót és szólást szebbé teszi …
Kazinczy mégis mást akart, mint Révai, mert „Más az esztétikus író dolga, más a lexikográfusé ’s grammatikusé” – szögezte le ugyancsak 1806-ban, ezúttal Nagy Gábornak írt levelében.
A fenti gondolatmenetet tehát – e dolgozat hősének sorsát bizonyos vonatkozásban mintegy előrevetítve – így összegezhetjük: Révai Miklós Bessenyei György nyomdokain haladt, s utat készített Kazinczy Ferenc számára.
