A SZÉPÍRÓ
A SZÉPÍRÓ
Rodiczky életútján a fejlődésének legfontosabb állomásain át követve életművének legfontosabb összetevői többé-kevésbé bizonyos időbeni sorrendben alakulva kristályosodtak elkülöníthetően jellegzetessé.
Az első ilyen állomása a szépirodalom volt.
A lelkesedés, az eszménykeresés a fejlettebb érzésvilág, a becsvágy, az önmagát lecsapolni vágyó szellemi telitettség – tehát mindaz, ami az emberben többre, különbre tör – az értelmiségi fiatalok kamaszkorában rendszerint mint versfaragás buggyan elő. Ez a törekvés Rodiczky esetében a szokottnál is hevesebb volt. Aki Magyarországon – Vörösmarty, Petőfi, Arany, Madách korában – valamit is alkotni vágyott, nem is igen gondolt másra, mint a költészetre. A századforduló előtti időkben az örök emberi eszmék, a nemzeti érzés forrongása, a szabadság szeretete, a szerelem szava – a nagy példák nyomán – elsősorban a poéták nyelvét kínálta. Ezért lépett Rodiczky is szinte öntudatlanul a szépírás útjára, hogy akkor még kialakulatlan ambícióit kielégítse.
Első verse – a Hagyjátok – a „Teleki” naptárban jelent meg (1861). Erről az Aradon megjelenő Alföld című lap azt írta, hogy „e kis versezet igen talpraesett és igen szép hivatás csíráit rejti magában, és mi sietünk üdvözölni annak fiatal szerzőjét, ki köztiszteletben álló atyját alig lephette volna meg örvendetesebben, mint a meleg, igazán magyaros zamatú költeménnyel” (1862/I. 8.). Ez az elismerő kritika – amely talán nem is annyira a költeménynek, mint az aradi poétának és az aradi főtisztviselő fiának szólt – nyilván fölbuzdította az ifjú amúgy is duzzadó becsvágyát, mert ezentúl szinte professzionista módon ontotta verseit. Így pl. pusztán 1862 januárjából 22 darab kéziratban maradt verse van.
Költői eszményképének Petőfit tartotta. Az 1862. évi kis könyvecskéjében ugyanis, amely ennek az évnek az általa letisztázásra érdemes költeményeit tartalmazza, a fedőlap belsejére mottóul ezeket írta:
„Szabadság szerelem
E kettő kell nekem
Megszerettem szépségedet
De még inkább szép lelkedet
Szeretlek én oly igazán
Mint engem az édes anyám
E kettő kell nekem
Megszerettem szépségedet
De még inkább szép lelkedet
Szeretlek én oly igazán
Mint engem az édes anyám
| Petőfy” (Sic!) |
Rodiczky költeményei – megítélésem szerint – nemigen érdemelnek különösebb méltánylást. Jobbára elég gyöngécske utánérzések, helyzetdalok, gyakran közismert nótákra írt új szövegek, néha banális szerelmi érzések, esetleg műbuslakodások panaszainak a megszövegezése. Nagy szívóssággal, de elég mérsékelt sikerrel próbálkozik a különféle lapoknál, küldi el kéziratait kora jelesebb költőinek. Így többek között Arany Jánosnak is. A válaszok nem nagyon biztatók. Az Aradi Lapok szerkesztőségi üzenetei között például ezt olvashatjuk (1869. I. l.) „rj. – modorához következetes – jól lát, int, iagazít, korhol, jutalmaz helyes eljárás! – Denn wo ihm dann die Galle aufsteigt –, schweigt er – bis die Verdauung erfolgt…” Hasonló budapesti válasz (Családi Kör, 1862. 29. sz.) „Piros gyöngyök halavány gyöngyök. Nagy hátrányára van a sok szép gondolatnak az olyan közhelyek, mint például a 2-ik versszak két első sora; a szerelmi versnek pedig végig jónak kell lenni, különben hatás nélkül vész el.”
A költészet mellett – föltehetően a remélt siker elmaradása miatt – Rodiczky szívesen műveli a szépprózát is. Fiatalkorából ezek közül említést érdemel az 1867-es Álomképek Petőfi életéből és a Csak színésznőt ne szeress című, eredetileg folytatólagos tárcaként megjelent elbeszélése (1869). Szabadjon ezt a két szépprózáját a korabeli kritikák közül kiválasztott, általam legtalálóbbnak ítélt szemelvényekkel jellemezni. Az előbbiről a Fővárosi Lapok így írt (1867. X. 19.) „Szerző a vasúton az éj csendjében látja Petőfi életéből az élénk képeket, melyek az ő rövid, de változatos életének főbb mozzanatai. Némelyik kép élénken van kidomborítva. Nem hiányoznak alkalmi szóvirágok és nagyotmondások sem. Rodiczky ugyanazt mondja el Petőfiről, mit Petőfi mondott Shakespeareről … ez dagály éppúgy Petőfinél, mint Rodiczkynál, s nem fejez ki semmi jellemzőt a költő egyéniségéből. A rhapsodikus életképű vázlatok élvezetesebbek.” Az utóbbiról a Hazánk című lap a korabeli ízlés hatása alatt, a szerzőt túlértékelve, többek között azt írta, hogy „könnyed tollal, szellemdúsan van írva, látszik, hogy szerzője, ki különben egyike a legképzettebb fiatal íróknak – a jellemfestésre is nagy gondot fordított…”
Rodiczky szépirodalmi – főleg poétikai – munkásságát egy kritika törte meg.
Az 1871-ben megjelent Lenau gazdasági gyakornok korában című – megítélésem szerint az előbbieknél jóval sikerültebb dolgozatát, amely egyébként több külföldi lapban is megjelent – irodalomtörténeti megállapításai miatt Szász Károly nyilvánosan megbírálta.
Rodiczky ebben a – Fővárosi Lapokban megjelent – cikkében Lenau Magyaróvárott töltött gazdászéveiről ír, Veszely László főhercegi főkönyvvezető elbeszélése és adatai nyomán, egy Lenau-féle eredeti kézirat (Die Jugendträume) igen alapos elemzése alapján. Szász Károly – aki mint a „nagy” Szász Károly fia, maga is a Magyar Tudományos Akadémia tagja, neves költő, író és műfordító, tekintélyével – az akkori irodalmi berkekben perdöntőnek számító szavával – erről a dolgozatról a Fővárosi Lapok 1871. június 14-i számában a következőket írta: „A Föv. L. folyó évi 5-ik számában Rodiczky Jenő úr »Lenau gazdasági gyakornokkorából« című tárcájában így ír: »Nem tartom érdektelennek a változtatások fölemlítését, illusztrációjául a gondosságnak, amellyel Lenau – ellentétben Heineval – minden koron a formatisztaságra törekedett«. Már a ki valaha Heine-t olvasta, az tudja, hogy ő a formatisztaságban oly magasan áll Lenau fölött, mint Arany J, vagy legalább Vachot Sándor áll Benedek Aladár fölött. Aki pedig Heine utolsó összes kiadását csak egy kicsit is forgatta, az tudja, hogy sohasem volt költő, aki több változtatást, javítást, csiszolást tett volna versein, akinél több variáns volna található mint éppen Heine. Hogy Rodiczky ilyesmit ír azt csodálom, de még százszor jobban csodálom azt, hogy a szerkesztő azt a cikkben benne – és szó nélkül hagyja. Béke velünk. Pest, 1871. június 11-én Szász Károly”.
Rodiczky hirtelen haragjában „túlságosan” is megválaszolta e kritikát. Az aránytalan összeütközés mérgét Szász elegáns gesztussal oldotta föl, amikor a nyilvánosság mellőzésével levelet írt a szerkesztő Vadnai Károlyhoz (1871.VI. 23.): „Kedves Barátom. Az aprólékos feleselgetést tovább folytatni nem akarva, Rodiczky J. válaszára nem felelek nyilvánosan: Hangja különben is oly pikáns, hogy élesen kellene felelnem, amit kerülni akarok … Végre is úgy látszik nem én tévedtem abban a mit ő mondott, hanem, ő nem volt azzal tisztában a mit mondani akart. Egyébként is Rodiczky igyekezetét, szorgalmát, olvasottságát becsülöm; iratait figyelemmel kísérem; s egy fiatalabb ember egy sokkal öregebbtől ezt jó néven vehetné, a helyett hogy oly gúnyos, kicsinylő, pártfogó … modorban felelne. Örizkedni fogok még szólni ellene, bármi zöldet fogna is állítani, – ami bizony rajta is megeshetik, máson is.”
Ezt a levelet Vadnai minden kommentár nélkül eljutatta a sértődött Rodiczky Jenőhöz.
Maga a „tyúkpör” érdektelen, de érdekes maga az a tény, hogy Rodiczky láthatóan „mélységesen” megsértődött és az „igaztalan támadás” konzekvenciáit levonva „végleg” föladta szépirodalmi tevékenységét.
Ez a visszavonulás – bizony ezt be kell vallani – a poétikának nem jelentett számba vehető hátrányt. Annál nagyobb nyeresége lett a szakirodalomnak; mert az elkeseredett Rodiczky erre váltott át s később az egyik legnagyobb hatású gazdasági írónknak bizonyult.
Az említett pálfordulást alaposabban elemezve, az a határozott véleményem, hogy korántsem érezte magát annyira megbántva, mint ahogyan mutatta, és pusztán az alkalmat használta föl arra, hogy megsértődhessék és így a nyilvánosság előtt tisztességgel vonulhasson vissza onnan, ahol nem talált és nem is igen remélhetett elég babért. Azt hiszem önkritikája és talpraesettsége együttesen kínálták ezt a megoldást.
Így dobta el Rodiczky a költői lantját.
Persze a „titkos költő” nem halt meg, csak elhallgatott. Rodiczky poetikus vénája ugyanis későbbi írásaiban is előbukkan. Színes, szellemes, fordulatos és kitűnő stílusú – mai szóval élve rendkívül olvasmányos írásai mindenkor és mindenütt a szépíróról árulkodnak. Élete végére újra mint költő jelentkezett, kiadva egy német nyelvű kötetet Aus Meiner Bekanntschaft címmel (Bp. 1914. Engel). Ez a kisrnéretű, mindössze 109 oldalas könyvecskéje főleg verseket tartalmaz. Versei igen különböző tárgykörből valók (turisztika, sport, szatira, elégia, filozófia, politika, humoreszk, útleírás, mezőgazdaság stb.) és a fiatalkoriaknál sokkal sikerültebbek.
Foglalkozott műfordítással is. A Jászkunság című lapban olvassuk (1869): „Rodiczky Jenő írótársunk lapunk jeles tollú munkatársa most fordítja Pailleron Eduárdnak a Théâtre Françaisban roppant hatás közt számtalanszor színre került – versekben írt remek színművét a »Les faux ménages«-t. Rodiczky nemcsak jeles író, de jeles fordító is.”
Számos útleírása, élménybeszámolója és más tárcarovatba illő írása is megjelent. (Acquarellek és crocquisk a gazdatiszti életből 1894; Kirándulások a Domogledre 1897; Barangolások a Maros mentén 1897 stb.). A Gazdasági Lapok szerint: „Rendkívüli kedveltségnek örvendenek Rodiczkynak tárcái és ha ezekben jókedvének, szellemességének, humorának és satyrájának szabad folyást engedett, elragadta olvasóit” (1902: 863).
Színikritikákat is írt (Színészet 1868).
A szépirodalomhoz tartozik hírlapírói tevékenysége is. Viszonylag sok lapnak volt a munkatársa (Szegedi Híradó, Alföld, Magyarország és a Nagyvilág, Landwirtschaftliche Zeitung, Wiener Landwirtschaftliche Zeitung stb.). Egy időben az Alföld című, Aradon megjelenő „baloldali közlöny” közgazdasági rovatának volt a vezetője (1868–1869). Ezt azért hagyta abba, mert „a lap az eddigi szellemben tovább nem szerkeszthettetik, vagyis megszűnt szabadelvű közlöny lenni”. (Fővárosi Lapok 1869. IV. 20.). Jóval később a földművelésügyi kormány által kiadott Néplap megindításában vett tevékeny részt és ennek Voksblatt című német kiadását Vetter Kristian álnéven még évekig szerkesztette.
Itt kell megemlíteni azt a rengeteg álnevet, amellyel cikkeit és írásait jelezte: Alföldi, Adácsi bácsi; Csermelymenti, Jenőy, Kornél, Lunkanul, Mirza Kirril Basch; Mirza Kabuli Effendi, Podlokányi, Rusticus, Vetter Kristian stb.
Szabadjon befejezésül szépírói munkásságára vonatkozóan Kovács Imrét, a közvetlen munkatársat és legközelebbi ismerőst idézni, aki Rodiczky elhunytakor írt megemlékezésében – természetesen a minden nekrológot egyformán jellemző méltányosságra való törekvéssel – az alábbiakat írta:
„Szépirodalmi munkáit, melyek közül legtöbb a Fővárosi Lapokban jelent meg, a maguk korában igen szívesen olvasták. Különösen a nők szerették Rodiczky irályát, aminek magyarázatát az ő finom, minden durvaságtól irtózó egyénisége adja meg. … A pikantériának azt a pókhálófinomságú fajtáját szerette, mely ma már divatját múlta, amelyet azonban az ifjú korának tartozkodó nevelésű hölgyei szívesen olvastak. Szerette a szépet, a választékosat mindenben s így írásaiban is. (OMGE évkönyv 1915.)
