AZ AGRÁRTÖRTÉNÉSZ
AZ AGRÁRTÖRTÉNÉSZ
Külön fejezetet érdemel Rodiczky agrártörténeti munkássága, mert – legjobb tudomásom szerint – ő volt az első olyan magyar mezőgazda, aki fölismerte a mezőgazdaságunk múltjában fölölelhető, a jövő számára hasznos tanulságok jelentőségét, és már jóval az első magyar nyelvű agrártörténeti munkának minősíthető* – a Wenzel Gusztáv jogtudós által írt A magyar mező gazdaság története 1887) gazdasági szemléletűnek semmiképpen sem mondható – könyv megjelenése előtt céltudatosan foglalkozott a mezőgazdaság múltjával.
Horváth Mihály: „Az ipar és a kereskedés története Magyarországban a három utolsó század alatt” című akadémiai nagydíjat nyert könyve (1840) még a hagyományos, nem specializálódott, politikai jellegű történeti kötet volt, és így nem sorolható az agrártörténeti munkák közé.
Rodiczky agrártörténeti szemlélete föltehetően az akkori idők neves osztrák jogtudósainak arra a mondására épült, amelyet egyik cikkében idéz (A nemzetgazdaság helye a tudományok körében és jelentősége a közéletben. Kassai Szemle 1890. 86. szám), és amely szerint: „In der Vergangenheit Erkenntniss ruht der Gegenwart Verständniss.”
Rodiczky nem volt történetíró. Ilyen irányú ambíciói sohasem voltak, és bármennyire is eredményesen működött az agrártörténetírás területén, de többé-kevésbé mégiscsak műkedvelésre kényszerült, mert hiszen az ő korában a magyarországi agrártörténetírás valójában még nem is alakult ki, és így annak nem is lehetett hivatásos művelője. Persze, minden új diszciplinának a gyermekbetegsége, hogy amikor megszületik, első művelői általában műkedvelők (Mendel, Pasteur). Ez volt az oka részben annak, hogy Rodiczky még nem ismerte föl, hogy az agrártörténet fogalmába nem csupán az agrártudományok fejlődése tartozik bele, hanem a tudománytörténet mellett helyet kér magának a technikatörténet és a társadalomtörténet is. Mindezt annak ellenére is meg kell állapítani, hogy bár Rodiczky agrártörténeti írásaiban elég sok a technikatörténeti és társadalomtörténeti elem, de ezeknek az elhelyezése és értékelése még nem mutat célratörő tudatosságot.
Bár a történelem iránti érdeklődés, .főleg a történeti szemlélet kialakulása általában a tapasztalt, az idősebb, a bőséges adatokkal rendelkezők és bizonyos áttekintőképességűvé érett emberben fejlődik ki, Rodiczkyban aránylag korán föléledt az érdeklődés. Már 1873 és 185 között 31 olyan cikke jelent meg, amely a mezőgazdaság történetével foglalkozott. A Gazdasági Lapok (1875. VIII. 22.) Rodiczky Jenőnek egy beadványáról értesít, a magyar mezőgazdaság történetének részletes tervével. Nyilván Rodiczky kezdeményezésére született meg az a gondolat, hogy a magyar mezőgazdaság történetének a megírásához intézményesen kellene a megfelelő forrásokat fölkutatni. Ennek eredménye volt az a kezünkben levő irat, amely szerint:
„Nyilt ajánló! Tekintetes dtor Rodiczky Jenő gazdasági akadémiai tanár M-Óvárról az országos magyar Gazdasági Egyesület részéről, annak támogatása mellett a magyar mezőgazdaság történetének megirásával bizatván meg: e hazai közérdekü vállalathoz szükséges adatok gyűjtése érdekében alkalomnyujtás, támogatás és utba igazitás végett, az országos magyar Gazdasági Egyesület részéről testületek, intézetek, könyvtárak tulajdonosai vagy felügyelői és egyes hazafiak hazafiui bizalommal megkerestetnek nevezett hazánk fiát az Egyesületünk érdemes tagját kitelhető istápolásban részesíteni. Az 1875-ik Julius 3-iki igazgató választmányi ülés határozatából Budapesten 1875 Augusztus 3-án az orsz. magyar Gazdasági Egyesület nevében Korizmics László egyesületi alelnök”.
Rodiczky már a következő évben több előadást is tartott „Magyarország mezőgazdasága történetéből” címmel. A közteleki előadásának (1876. III. 27–28.) az alábbi anyagot adta:
„1. Hazánk éghajlatáról.
2. A növénytermelés és növény hasznosítás a múlt század végén és a jelen elején.
3. A befásítás első kezdeményezései.
4. A merinótenyésztés felkarolása.”
Rodiczky Jenő szakirodalmi munkásságát áttekintve bárki meggyőződhetik arról, hogy jóformán minden munkáját agrártörténeti visszapillantással vezette be. Ebből a szempontból már eleve azt kell megállapítani, hogy érdeklődése – a munka tárgyától` függetlenül – mindenütt elsősorban az agrármúlt felé fordult. Ennek megfelelően könyveiben is a történelmi részek általában aránytalanul bőségesek.
1878-ban már kifejezetten agrártörténeti munkát is írt, Die Biographie der Kartoffel. (Beiträge zur Geschichte Statistik und Bibliographie der wichtigsten Culturpflanzen). Ezt követte az Adatok a magyar mezőgazdaság történetéhez (1880) című könyve. Ezekhez hasonló jellegű munkái voltak még a Tanulmányok a tengeriről (1884), a Zur älteren Geschichte der Bienenzucht in Ungarn (1892), A hazai vadászat múltjából és jelenéből (1902), a Juhtenyésztés múlt és jelen irányairól (1904) stb.
Ezek a kifejezetten agrártörténeti munkái – de nyugodtan idesorolhatjuk a többi más munkájának agrártörténeti vonatkozású részeit is – egyaránt arra engednek következtetni, hogy Rodiczky elég hamar rádöbbent arra, hogy amikor a mezőgazdaság fejlődését a dolgok természeténél fogva a gyökereinél kezdte keresni, ilyeneket alig talált. Ezért nyúlt ezek föltárásához. A rendelkezésére álló külföldi és magyar forrásokat agrártörténeti szempontból földolgozva igyekezett fölhasználni, sőt – mint láttuk – társadalmi támogatással az egész országra kiterjedően igyekezett eredeti anyagot fölkutatni, de levéltári kutatásokat – legjobb tudomásom szerint – nemigen végzett. Kétségtelen érdeme azonban ezen a területen is, hogy legalább a már föltárt történeti forrásokat az általa fölkutatott és összegyűjtött adatokkal együtt rendszeresen fölhasználta.
Agrártörténeti munkái inkább leírók, elbeszélők, adatközlők és kevésbé törnek az összefüggések föltárására vagy a következtetések levonására. Ebben a tekintetben igyekezetének a nyomai mégis kétségtelenül fölismerhetők.
Rodiczky – bár igen sok ágazat történetével foglalkozott – különösen a magyar juhtenyésztés múltját tárta föl igen alaposan és értékelte helyesen. Rengeteg anyagöt fölhasználva; a szó szoros értelmében Ábrahámtól, majd később az őshazától egészen a Gyapjúminősítő Intézet gondolatának fölmerüléséig fölvázolta a Kárpát-medence juhtartásának és juhtenyésztésének jóformán egész fejlődését. Különös értéket jelentett és jelent főleg napjainkban mindaz, amit saját koráról – a XIX. századról – adott, mert ha az akkori adatokat nem gyűjtötte volna össze, ma már meddő igyekezet lenne minden idevágó törekvésünk. Bár akkoriban mindez még nem számított „történelemnek”, mégis a korabeli fajták részletes, lelkiismeretes és szakszerű leírása különösen nagy históriai értékű.
Sajnos az akkori szemléletnek megfelelően Rodiczky adatgyűjtése főleg az uradalmi juhászatokra terjedt ki, és ezért a korabeli paraszti juhtartás képét még napjainkig sem sikerült kellően fölrajzolni.
Rodiczky nem mint agrártörténész, hanem mint állattenyésztő jutott el – természetesen a történeti fejlődés ismeretében – ahhoz a gondolathoz, hogy Magyarországon nem húst, vagy tejet, hanem elsősorban gyapjút kell termelni, és ezért a merinó fajta tartása mellett tört lándzsát. Ez a világos, egyértelmű és nagyon határozott állásfoglalása gyümölcsözően hatott, mert csírájában tisztázta a fajtakérdést, szabad utat törve ezzel a magyar fésűsmerinó fajta kialakulásához.
Rodiczky igen eredményesen tárta föl – többek között – a növénytermesztés múltjának a területét is.
Sajnos agrártörténeti munkásságának eredményeire nem tudta „föltenni a koronát”. Annak ellenére, hagy a minden jónak és minden haladásnak támogatója Darányi Ignác, az akkori földművelésügyi miniszter azzal, hogy leirata szerint „Megbízom Nagyságodat a mezőgazdasági múzeum gazdaságtörténelmi osztályának berendezésével” (19593 szám/IX. 4. 1907), lényegében Rodiczky kezébe tette le a magyar agrártörténet ügyét; nagy álmát, a magyar mezőgazdaság történetének megírását már nem tudta megvalósítani, mert erre nem maradt sem ideje, sem energiája. E terv megvalósítását – úgy érzem – nyugdíjas idejére tartogatta, akkorra, amikor már nem volt elég hatalma ahhoz, hogy a korábbi általános támogatást élvezhesse, és amikor az egyre növekedő látási zavarai végül is lehetetlenné tették számára az írást.
Ha a magyar mezőgazdaság történetének a megírását nem is tudta megvalósítani, helyette lehetővé tette a Mezőgazdasági Múzeum mai agrártörténeti osztályának megalapítását és lehetőséget adott ahhoz, hogy ezt a tudományágat hivatásszerűen művelhessék a magyar agrármúlt lelkes tudósai, és megőrizhető legyen mindaz, ami a magyar mezőgazdaság múltjára vonatkozik.
Nagyon valószínű, hogy Rodiczkynak nagy érdemei voltak a Magyar Agrártörténelmi Szemle létrehozásában, hiszen ezt az Országos Magyar Gazdasági Egyesület is – nyilván az ő szorgalmazására – hathatósan támogatta.
Amikor ma büszkén értékelhetjük a magyar agrártörténet világszerte elismert eredményeit (MTA Agrártörténeti Bizottsága, MAE Agrártörténeti Szakosztálya, Agrártörténelmi Szemle, Bibliographia Historiae Rerum Rusticarum Internationális stb.) helyesnek látszik büszkeségünk érzésébe beleszőni a nagy előd, az alapító, a magyar agrártörténet „atyja” iránt érzett elismerés és hála szálait is.
