AZ EMBER
AZ EMBER
Amilyen nehéz volt Rodiczky sok irányú, tarkán változatos, jóformán minden életfordulatában más és más köntösbe öltözködő, rengeteg hangszeren, majd minden hangnemben játszani tudó, sok síkú életét fölvázolni, annyira könnyű róla mint emberről képet alkotni.
Rodiczky emberi mivoltában ugyanis a határozottan egységes, kiforrott és harmonikus vonások szálai olyannyira egységes sodratba fonódnak, hogy eleve kizárnak mindennemű félreértést, rejtett ellentmondást. jellemének leírását fogalmazgatva nem kell és nem is lehet olyan szavakhoz nyúlni, mint talán, esetleg, bár, aránylag, meglépetésre, váratlanul, megmagyarázhatatlanul stb.
Annák ellenére, hogy Rodiczky egyéniségének palettáján jóformán minden szín föllelhető, ezek nem keverednek és így jellemének csak világos, egy árnyalatú és félreismerhetetlen alapszínei vannak. Mindezeknek megfelelően megnyilvánulásai, – tettei törvényszerűek, következetesek és egymásból folynak. Egyéniségét alkotó tulajdonságai határozottak, egyértelműek és önmagukkal mindig azonosak. Ha – mint láttuk – az élet itt-ott ingadozásra, bizonytalankodásra, sőt – szabályt erősítő kivételként – pálfordulásra kényszeríti, ez sohasem jellemének ellentmondásaiból fakad, hanem pusztán a bölcs belátás béklyóiba való beletörődés realitását jelzi.
Egyéniségének legjellemzőbb vonásai a szívós szorgalommal párosult becsvágy, az ügyszeretet, az önfegyelem és a derűs életszemlélet.
Rodiczky jellemének alakulását is – mint annyi másét – elsősorban származása és a szülői ház környezete befolyásolta.
Származása olyan előnyös adottságokat ígért, amelyeket érdemesnek látszott érvényesíteni. Ezzel a lehetőséggel szülei éltek is és fiuk életét minden törekvésükkel fölfelé ívelő pályára indították. Mindenekelőtt a nyelvtudását bővítették. Rodiczkyéknál a német nyelv második anyanyelvnek számított, a családi levelezés is igen sokszor ezen a nyelven folyt. Szerbül, románul a játszópajtásaitól tanult meg, franciául pedig akkoriban – egy szinte már arisztokratikusnak számító házban – kötelességszerűen szokás volt tudni.
Német és francia nyelvű cikkei, tanulmányai és könyvei alapján azt kell megállapítani, hogy magyarul, németül és franciául egyformán kifogástalanul beszélt, olvasott és írt. Élete alkonyán irt német nyelvű versei (1914) pedig azt sejtetik, mintha a stíluskészsége ezen a téren bontakozott volna ki a legtermészetesebben.
Remek nyelvtudása nélkül aligha vállalkozhatott volna európai szinten olyan közéleti szerepre, mint amilyet mindenütt és mindenkor kitűnően játszott. Ez tette lehetővé, hogy a korabeli irodalmat a legmagasabb szinten, eredetiben tanulmányozva ismerhesse meg. Nyilván ez vonzotta őt a könyvtárakhoz és pályájának minden állomásán – természetesen főleg annak kezdeti szakaszában – mellékesen könyvtárosi tisztet is vállalt, és így módjában volt minden, számára fontosabb munkát beszereztetni és aránylag kényelmesen földolgozni. Az így elsajátított, a szó legszorosabb értelmében vett óriási ismeretanyaga nem bírva el a fokozott feszültséget, végül is közlések, tanítás formáiban volt kénytelen kitörni és ezért lett éppen olyan kiváló szakíró, mint tanár.
Rodiczky jó eszű, ügyes, talpraesett, testileg, szellemileg egészséges, átlagon felüli képességű gyerek lehetett. Az előbbire abból lehet következtetni, hogy „A Clair tornatanár kedvenc előtornásza… Benedek táborszernagy is paroláz vele, midőn szűk magyar nadrágjában megcsinálja a halálugrást…” (Gazdasági Lapok 1902:862). Az utóbbira, hogy „a kis Rodiczky már mint normalista összekuporgatott krajcárjaiból verstant és könyveket vásárol. Falja a könyveket” (Gazdasági Lapok 1902: 862).
Adottságainak és lehetőségeinek megfelelően tanulmányait igen sikeresen végezte. Az iskolai magatartását és előremenetelét néhány idevágó példa jellemzi.
„A kegyesrendiek vezérlete alatt levő elemi főtanoda érdemsora” szerint a második osztályba járó Rodiczky Jenő „Hit, erkölcstan és sz. írásból jeles, Számtanból első rendű, Magyar- s német írás középszerű”.
A „sz. kir. pestvárosi reáltanoda” 1855. évi bizonyítványa szerint : „Erkölcsi viselete : dicséretes, Figyelme: állandó, Szorgalma: kitartó; Osztályzatai: Vallástan: kitűnő; Magyarnyelv: kitűnő; Német nyelv: kitűnő; Földirat, történelem: igen kielégítő; Számtan: igen kielégítő; Mértan és mértani rajzolás: kielégítő; Természetrajz: igen kielégítő; Természettan: igen kielégítő; Szépírás: kevésbé szabályos.”
Az „Ober-Realschule in Pesth” 1859. évi bizonyítványa szerint: „Sittliches Betragen: musterhaft. Aufmerksamkeit: gespannt; Fleis. ausdauernd.” A tanulmányi jegyei általában igen jók, kivéve a számtant és a fizikát („kaum genügend”).
„Tanulmányi Bizonyítvány a kir. József-Műegyetemtől” szavai szerint: Rodiczky az állat- és növénytan előadásokat „igen szorgalmasan látogatta” és a „tanulmányi év végén tartott nyilvános vizsgálaton kitűnő osztályt nyert” (1861).
Érdemes átfutni azokat a sorokat, amelyeket Rodiczky Jenő negyvenéves korában írt önmagáról, amikor a minisztériumi előírásoknak megfelelően a Szolgálati táblázatát állította össze (1885. XII. 31.).
„Műegyetemi s egyetemi tanulmányok. A budai József-Műegyetem 1860/61 év 1861/1862-ben a gazdasági és erdészeti tanfolyamot »kitűnő« sikerrel végezte. 1863-ban gróf Batthyány horti uradalmában ellenőr, 1865–1868 gróf Batthyány Antónia oroszlámosi uradalmában kezelőtiszt. 1868-ban az Alföld című napilap egyik szerkesztője s a közgazdasági rovat vezetője. A tübingeni egyetemen az állattudományokból tudori oklevelet nyert. Tanulmányi utazásokat tett 1869, 1870, 878, 1881 s 1884. A magas kormánytól kitüntetésekben részesült 1870, 1872, 1876, 1877, 1882, 1882, 1883, 1884 s 1885-ben. A m.óvári felsőbb gazdasági tanintézethez végleges minőségben segédtanárrá kineveztetett” (1869) „ugyanezen intézethez végleges minőségben a növénytermelési szakok s a nemzetgazdaságtan rendes tanárává” (1873) „a Kassai m. kir. gazdasági tanintézethez ideigl. igazgató. császári és apostoli királyi felsége 1885. october 20-án kelt legmagasabb elhatározásából véglegesítetett föntebbi állásában.”
Amikor Rodiczkyról, az emberről van szó, nemcsak származásáról, ifjúságáról és előmeneteléről kell beszélni, hanem külső megjelenéséről is.
1897-ben kiállított útlevele szerint „termete magas, arcza kerek, haja szőke, szája, orra rendes”.
Fényképeit nézegetve erős, magas, de inkább zömök benyomást keltő, kifejezetten „mutatós” férfi volt. Sűrű göndör hajjal, pödrött bajusszal. Úgy látszik, határozott megjelenése, kifogástalan modora, lebilincselő társalgása, szellemessége; jó humora, testi adottságaiból is származott. Büszke tekintetét az akkoriban igen előkelőnek számító – hosszú zsinóron függő – csiptetős szemüveg kissé zavarta ugyan, de egészében öntudatos, magabiztos, tekintélyt parancsoló egyéniségnek látszott.
Kovács Imre „megemlékezésében” így jellemezte volt főnökét:
„Sem külső megjelenésében, sem lelki tulajdonságaiban nem volt hétköznapi egyéniség. Fellépése tiszteletet gerjesztő, társalgási modora szeretetreméltó, fordulatos volt s a dolgok meglátása és megítélése tekintetében bizonyos meglepő, erősen egyéni felfogás jellemezte. Ezen előnyös tulajdonsága segítségével sok barátot szerzett magának nemcsak itthon, hanem az idegenek között is, akik közt megfordult és tiszteletet szerzett a magyar névnek a külföldön is.”
„Világlátott, nagyműveltségű, fejlett ízlésű, sokoldalú ember volt, de azért a nép szíve szerint is tudott írni és beszélni. A bugaci puszta népe pl. szeretettel beszél róla máig is és népies nyelven írt szakmunkái s dolgozatai legsikerültebb alkotásai közé tartoznak…”
„Szívvel, lélekkel mezőgazda volt, ki a mezőgazdasági, de különösen a gazdatársadalmi kérdések iránt élete végső leheletéig nem szűnt meg érdeklődni” (1915).
Egyéniségét meghatározó tulajdonságai között igen fontos helyet töltött be – a már említett – szívós szorgalommal párosult becsvágy.
Rodiczky ambíciójának lényege a lelkesedés volt. Sokkal inkább az iparkodás, a buzgalom jellemezte, mint a nagyravágyás.
Rodiczky minden tettének a rugója valami többre, jobbra törő, nagyvonalú vágyakozás volt, amely lázba tudta hozni minden képességét. Vágyainak kielégítése érdekében semmit sem sajnált. Sem szorgalmat, sem szívósságot. Föladatainak megoldásához optimista magabiztossággal látott hozzá és a biztos győzelem hitével küzdött le minden nehézséget, mindem ellenállást. Néha már szinte dühös és türelmetlen elkeseredettséggel harcolt az igazságáért. Az ilyen természetű ügyeket azonban – alkati természetének elfojtásával – a kitűnő modor, a humor, az emberismeret; az emberekkel való bánni tudás, az alkalmazkodás, az ötletesség, a diplomácia legfinomabb fegyvereivel harcolta végig fölfelé és a leghatározottabban, szinte könyörtelen erélyességgel hajtatta végre lefelé.
A fölületes szemlélődő előtt úgy tűnik, mintha Rodiczky talán önző, hiú, erőszakos ember lett volna, pedig sohasem a maga érdekében, hanem mindig egy célért – a céllal önmagát azonosítva – harcolt, sőt ha másképpen nem ment, erőszakoskodott a sikerért.
A sikert kétségtelenül nagyon szerette. Szeretett a katedrán, a dobogón ülni, szívesen elnökölt, vezetett, előljáróskodott, szívesen tartott előadásokat, szeretett jól öltözködni, élvezte a tapsot, örült az elismerésnek, és büszke volt a kitüntetéseire. Mindez azonban sohasem volt „cél” a szemében, csak az élet kínálta örömök – sokkal inkább gyerekes, mint hiú – élvezése.
Rodiczky magáért az ambícióért volt ambiciózus. Az ő korában még élő valóság volt a „küzdj és bízva bízzál” szemlélete, és ez a madáchi mondás határozta meg Rodiczky egész lényét, mert mindenben a bízva küzdés egyetlenségének útját járta.
Nekrológja szerint „a határtalan szorgalmú és ambíciójú férfiak olyan típusát képviselte ő, amilyent a mai, könnyen való boldogulásra törekvő élet ritkán produkál. Véres verejtékkel, keményen megdolgozott minden sikerért, mely osztályrészéül jutott. Nehézségek, akadályok nem csüggesztették, hanem ellenkezőleg fokozott erőkifejtésre ösztönözték”
Hogy ez az, előretörés, ez a becsvágy mennyire természetéből fakadt, mennyire az egyéniségének legsajátosabb vonása volt, arról igen jellemzően árulkodik egyik kis verse:
„Röpülök fel a hegyekre
Hegyekre a felhökre
Felhökről … fel fel égbe …
Onnét a mindenségbe.
Hegyekre a felhökre
Felhökről … fel fel égbe …
Onnét a mindenségbe.
Mi visz, mi visz így engem? …
Tán nagyra vágyó lelkem?
Hír szárnyakon röpül
Lelkem hogy így örül?!
Tán nagyra vágyó lelkem?
Hír szárnyakon röpül
Lelkem hogy így örül?!
Boldog vagyok! … ezt érzem
Örömmel telt a szívem.
Miért? nem képzelhetem! …
Mi visz? nem fejtegetem”
Örömmel telt a szívem.
Miért? nem képzelhetem! …
Mi visz? nem fejtegetem”
Érdekes, hogy azok, akik ismerték – elragadó egyénisége, kedvesen derűs és udvarias természete ellenére – csak nagy ritkán nyilatkoztak róla „melegen” vagy különösebb szeretettel. Akik még személyesen ismerték és akikkel beszéltem, egyhangúan elismerték kiválóságait, érdemeit, nem sokallották sikereit, nem szóltak róla sem elitélően, sem hibáztatóan, nem mondtak róla soha semmi rosszat, de – nagyon érdekes – különösképpen jót sem.
Ennek okát abban látom, hogy Rodiczkynak több volt a tehetsége, a sikere, a hatalma ahhoz, hogy a „köz” rokonszenvét eleve és maradéktalanul megnyerhette volna. Rodiczkyt sohasem lehetett sajnálni, Rodiczky sohasem keltett részvétérzést senkiben. Ehhez járult még az, hogy beosztottjai között igen szigorú fegyelmet tartott, úgy bánt velük, mint saját magával. A pontosságot, a maradéktalan kötelességteljesítést, a rendelkezések hiánytalan végrehajtását, a leglelkiismeretesebb ügyintézést, a megbízhatóságot, az odaadó szorgalmat éppen úgy megkívánta mástól, mint saját magától. Mindezt tekintetbe véve, annyit el kell ismerni, hogy Rodiczky nem igen lehetett kellemes főnök.
Kassán töltött idejéről olvassuk ezeket a jellemző sorokat.
„Reggeltől estig megállás nélkül dolgozott, nemcsak maga végzett pontos, rendes munkát, hanem másoktól is szigorúan megkövetelte a munka rendes elvégzését, ezért sokan «zsarnoknak» tartották. Szókimondó volt és a munkában elég kíméletlen. Sokan féltek tőle, sőt haragudtak is rá, de mindenki becsülte a tudását és igazságosságát. Talán ezekért a tulajdonságokért nem mindenki szemében volt népszerű Kassán. Itt eléggé zárkozottan élt, kevés barátja volt. Barátai szellemes, kedves embernek ismerték. Az igaz, hogy a külső formaságokra sokat adott, ez elég sok félreértést okozott.”*
Hegyi Katalin: dr. Rodiczky Jenő szerepe a magyar juhtenyésztés fejlesztésében. Szakdolgozat. Gödöllő 1969.
Fönnmaradt levelezéséből az tűnik ki, hogy sokkal több volt a tisztelői, mint a bizalmas barátainak a száma.
40 éves szolgálati jubileuma alkalmával küldött üdvözletek megszámlálhatatlanok lehettek, csupán távirat 52 maradt meg. Az akkori óriási tekintélynek örvendő miniszter, Darányi Ignác pedig saját kezével írt hosszabb levélben fejezte ki legjobb szerencsekívánatait (1909. IX. 16.).
Rodiczky egyéniségének egyik jellemző vonása volt – a már említett – ügyszeretet. Mindig tele volt olyan „ügyekkel”, amelyeket szívébe zárt és szeretettel ápolt. Mindig valami „ügy” miatt és végett, valaminek az érdekében, valaminek a javát akarva szorgalmatoskodott, buzgólkodott, mert minden jónak eleve hűséges ügynöke volt. Soha sem valakinek, hanem mindenkor valaminek az érdekében harcolt.
Emberi arculatának igen jellemző és nagyon rokonszenves vonása volt, hogy általában a mellőzött, sínylődő, néha elveszettnek látszó ügyeknek volt lelkes harcosa, és minél kevesebb sikert ígért ez a küzdelem, annál odaadóbban és annál szívósabban harcolt az elnyomott vagy sorvadozó ágazat érdekében.
Rodiczky nem tartozott soha semmiféle érdekközösséghez,, vagy más ilyen szűkebb csoporthoz. A hivatalán túl nem is igen alakult állandó környezet körülötte és nem ismerte az egymást támogatás előnyeit. Igaz, hogy ez az – elzárkózástól mentes – elkülönültsége bizonyos függetlenséggel járt, amelyet itt-ott józan és természetes módszerekkel hasznosított is. Hiába lehetett és talán volt is rengeteg irigye, a közvélemény nyomása alatt nem igen mertek megmukkanni: Mindettől eltekintve ellene intrikálni nem is volt érdemes, hiszen Rodiczky pozíciójára élete során nem akadt soha esélyes pályázó, mert az ő tudásával, képességeivel, szorgalmával és eredményeivel nemigen lehetett vetélkedni. Ez volt az oka annak is, hogy az életküzdelem nem kényszerítette soha személyes versengésre vagy ilyesmiből fakadó ármánykodásra.
Így juthatott idő és lehetőség arra, hogy saját ügyei helyett általános ügyeket istápolhasson.
Szó esett Rodiczky önfegyelméről is.
Amilyen szigorú volt másokkal szemben, amennyire fegyelmet követelt és teremtett is maga körül, annyira szigorú volt önmagával és önmagát is éppen úgy fegyelmezte, mint másokat. Önfegyelmét nem tisztán az esze, a neveltsége, hanem sokkal inkább a kiegyenlítettsége, határozottsága, de főképpen az intelligenciája és az ezzel járó természetes bölcsessége tette lehetővé. Biztosan és határozottan tett meg minden lépést. Csak akkor határozott, csak akkor intézkedett, ha az igazát nemcsak hitte, hanem tudta is. Ehhez pedig önfegyelmező elemzés nélkül aligha juthatott volna el.
Rodiczky harmadik jellegzetessége: derűs életszemlélete. Szép, kellemes és hasznos életét tudatosan élte és élvezte. Nem volt tehát semmi oka arra, hagy alkati derűjének egét felhőkkel borítsa. Hozzásegítette ehhez kitűnő humorérzéke és huncutkodó modora is. Rodiczky kifejezetten kedélyes, tréfálkozó kedvű, derűs kedély volt és ezt a tulajdonságát – úgy érzem – következetesen és igen szívesen ápolgatta is.
Magánéletéről alig akad itt-ott egy-egy adatocska. Lehet, ez is csak azt bizonyítja, hogy a boldog embereknek nincs történetük, mert Rodiczky igen szép, harmonikus családi életet élt.
1887-ben nősült. Egger József osztrák gyár-, háztulajdonos és nagykereskedő („Gewerkschafts-Besitzer”) – az esküvői fénykép tanúsága szerint nagyon szép és szimpatikusan szelíd megjelenésű – leányát vette feleségül. E nászról a Fővárosi Lapok c. újság Magyar esküvő Karinthiában címmel számolt be, megemlítve, hogy a menyasszony „Egger Mária Gabriella kisasszony, villachi nagy birtokos és gyártulajdonos bájos leánya még nem tud magyarul (1877. IV. 27.).
Gyászjelentéséből tudjuk, hogy özvegyén kívül egy fia is gyászolta.
Rodiczky Jenő nagy magyar mezőgazda volt. Alapvető és irányt mutató munkássága, alkotásai maradandók lettek, életútja pedig követésre méltó példává érett.
Szellemi öröksége ma is nagy érték. Munkáinak tanulmányozása, emlékének ápolása a mindenkori fejlődést szolgálja.
