A KULTÚRA ONTOGENETIKUS ELMÉLETE

Teljes szövegű keresés

A KULTÚRA ONTOGENETIKUS ELMÉLETE
A pszichoanalízist a tízes évek közepétől kezdődően az emberrel foglalkozó tudományágak egyetemes vonatkozási alapjának tartotta Róheim. „A különféle tudományágaknak (archeológia, antropológia, nyelvészet, etnográfia, szociológia, vallástudomány) e szintézisében a központi szerep a pszichoanalízisé lesz, nélküle hiányozna a szellemi kapocs, ami nélkül a mégoly alaposan kidolgozott alkotórészekből sem lehetne az élő egységet összeállítani” – írja 1926-ban. (Die Völkerpsychologie und die Psychologie der Völker, 1926. Imago XII. kötet 2. füzet 273–291.) Ő maga nemcsak a részletek kimunkálásából vállalt magára feladatokat, de az alaptudomány, a pszichoanalízis elméletének kidolgozásában is részt vett.
1928 előtt egyértelműen követte azon elképzeléseket, amelyeket a Totem und Tabu foglalt össze. Az őshorda-elméletre támaszkodik a Nach dem Tode des Urvaters (1923), ahol is azokat a néprajzi-etnológiai adalékokat sorolja fel, amelyek a hordaviszonyok bomlását és a szervezett társadalmiság kezdeteit mutatják. Ezt a korszakot azonosítja Róheim az ősapa meggyilkolása utáni helyzettel, a gyilkos fivérek uralmának korszakával. Hasonlóképpen a freudi orthodoxia jegyében íródtak az Australian Totemism (1925) és az Animism, Magic and the Divine King (1930) című könyvek és még néhány más tanulmány.
A terepmunka tapasztalatai alapján Róheim módosította elképzeléseit. A pszichoanalizis szempontjából három lényeges mozzanatot kell hangsúlyoznunk. Róheim egyik eredménye éppen az, hogy az Ödipusz-komplexus létét bizonyította mind a matrilineáris, mind a patrilineáris leszármazást számontartó társadalmakban, és kimutatta, hogy a különbség csupán a komplexus társadalmilag elfogadott és intézményesített feldolgozási módjaiban rejlik. Róheim útjának másik eredménye az, hogy újraértékeli Freud őshordaelméletét, és kijelenti, hogy az ödipuszi szituáció nem történetileg meghatározott időszakban lezajlott esemény, amelynek az emlékét az emberiség kollektív emlékezete őrzi, hanem olyan helyzet, amely az ember biológiai konstitúciója következtében szakadatlanul megismétlődik. Az ókortól kezdve filozófusok, biológusok, történészek hosszú sora foglalkozott az ember fejlődésének sajátszerűségeivel, nevezetesen annak a fejlett élőlényekéhez képest viszonylagos lassúságával. Róheim elsősorban Ludowejk Bolk holland anatómusra hivatkozik akkor, amikor bemutatja az egyes emberi életszakaszok fejlődésmenetét. Bolk nézete szerint az emberi fejlődésre az ún. fötalizáció a jellemző, ami azt jelenti, hogy a megszülető csecsemő még lényegében életképtelen, mert szülői segítség nélkül nem alkalmas önálló létre. Erre a segítségre – más fejlett emlősök utódaihoz képest – viszonylag hosszú ideig van szüksége A csecsemőnek számos szerve nem is fejlődik ki teljesen, vagy olyan állapotban rögzül, ami más állatoknál csupán a magzati fejlődés folyamán figyelhető meg. Egyes szervek, pl. a nemi szervek fejlődése több szakaszban megy végbe, ugyancsak viszonylag lassan. A csecsemő- és gyermekkor élettanilag indokolja olyan elemi társadalmi egység, mint az anya–gyermek, illetve szülők–gyermek egységének a létét, ami lélektani szempontból kondicionálja az egyén fejlődését egyfelől, másfelől pedig, társadalmi vonatkozásban, a kultúra létrejöttét. A biológiai szükségszerűség társadalmi-kulturális megjelenési formája az Ödipusz-komplexus, amelynek különféle szintű feldolgozását tudják a kultúrák kidolgozni. Róheimnél a sajátos vonás Freuddal szemben az, hogy az ontogenezis jelentőségét hangsúlyozza a kultúra keletkezésének magyarázatánál. Ebben a vonásában Róheim szorosan kapcsolódik a pszichoanalízis úgynevezett magyar iskolájának eredményeihez. Ferenczi Sándor, Hermann Imre, Melanie Klein és mások különösen hangsúlyozták a személyiség alakulásának szempontjából a preödipális szakasz fontosságát. Az ő felismeréseik egybevetése a primitív társadalmakban tapasztaltakkal meggyőzik Róheimet arról, hogy amint az egyéni életben, ugyanúgy az emberiség életében is az anyától való elszakadás traumája a meghatározó jelentőségű.
A kultúra ontogenetikus elméletének kifejtése több Róheim tanulmányban is megtalálható: Die Psychoanalyse primitiver Kulture (1932), XIII. fejezet; The Riddle of the Sphinx or Human Origin (1934). III. fejezet; The Origine and the Function of the Culture (1943), The Psycho-Analytic Interpretation of Culture (1941), The Oedipus Complex-Magic and Culture (1950), Psychoanalysis and Anthropology (1950), X. fejezet.
Az Ödipusz-komplexus az anya–apa–gyermek, azaz a családi együttesből adódó társadalmi érzelmi helyzetet, a személyiségstruktúra alapját képező pszichés beállítódást és a libido fejlődésének folyamatait egyaránt magában foglalja Róheim értelmezésében. Ebben a vonatkozásban állítja azt, hogy az Ödipusz-komplexus a kultúra alapja s egyszersmind oka. A kultúra mint az Ödipusz-komplexus szublimációja azt jelenti, hogy a létfenntartás érdekében a valósághoz való alkalmazkodás kényszerét követve az ember lemond tudatalatti vágyai közvetlen kielégítéséről; és az eredeti irányulás célját állandóan valami más tárggyal vagy tevékenységgel, például a munkával helyettesíti. Róheim sorra vizsgálja mindazokat a célokat és tevékenységformákat, amelyek szerinte a szublimálás első formái voltak, ilyen módon mintegy pszichoanalitikus vetületben vizsgálva a munka fejlődéstörténetét. A The Origin and Function of Culture (1943), a kultúra eredetéről szóló könyve három esszé. Az első az emberi fejlődés már említett egyenetlenségeivel foglalkozik. Az emberi faj morfológiai gyermekdedsége és az e sajátosságból fakadó pszichoszexuális fejlődési változatok, valamint a lelki védekezési mechanizmusok a legjobban a neurotikusoknál figyelhetők meg. Róheim szerint a primitív társadalmak vezetői, a sámánok, a gyógyítók maguk is neurotikusok egyfelől, másfelől a csoportideál megtestesítőiként szimbolikus szinten az egész kultúrát átható szerveződési elveket is kifejezik. Normanby-szigeti példával, valamint saját pszichoanalitikus gyakorlatából vett esetekkel illusztrálja azt, hogy ő hogyan értelmezi Freudnak a civilizáció és a neurózis analógiaként való felfogását.
A könyv második esszéje a gazdasági élet és a psziché közötti összefüggéseket taglalja: a nemek közötti munkamegosztás és együttműködés Róheim szerint ugyanúgy a libido impulzusait fejezi ki, mint a primitív társadalmakban a rontás, illetve a gyógyítás. A kereskedelem elemi formái a Csendes-óceán nyugati szigetein vagy Észak-Amerika indiánjai között jelképesen az anya és gyermeke közötti kapcsolatnak egy más síkon való újjászervezését jelentik. Jól sikerült a kert, illetve földművelés melanéziai változatai tudatalatti összetevőinek bemutatása, valamint az állatok „háziasítása” bizonyos formáinak elemzése a közép-ausztráliaiak és kutyáik közti kapcsolat bemutatásával. Az élet fenntartását szolgáló néhány elemi gazdálkodási forma pszichoanalitikus értelmezése után a kötet harmadik tanulmánya az emberi ösztönök szublimálásának és a szublimálás eredményeként létrejövő kulturális intézményeknek a kérdésével foglalkozik. Róheim a kulturális folyamatok alapját az egyéni lelki traumában látja, a szublimálás menete során azonban igyekszik a társadalmiság tényét hangsúlyozni. Az átlényegítés folyamata, illetve az eredményként létrehozott kulturális tények Róheim szerint a libidinózus tendenciák kettősségét s egyszersmind egyensúlyi helyzetét is kifejezik. A kultúra mediátor jellegének a felismerése és hangsúlyozása ugyan nem volt új a pszichoanalitikus gondolkodásban sem, de a kultúra kollektív és kreatív jellegének a hangsúlyozásával a kultúra pozitív, értékeket megtartó és fenntartó vonásai kerülnek előtérbe Róheimnél.
Elméletének vázlata – saját megfogalmazásában – a következő:
1. A kultúra vagy a szublimáció kialakulása egy csoporton belül ugyanaz a folyamat, mint az egyén esetében;
2. Kulturális körzetek a rájuk jellemző gyermekkori helyzettel írhatóak le;
3. Az emberi kultúra egészében meghosszabbodott gyermekkorunk következménye;
4. A gyermekkori helyzet az alapja a csak az emberre jellemző alkalmazkodási formák kialakulásának;
5. A természet meghódítása az én szintetizáló funkciójának köszönhető;
6. A kultúra pszichoanalitikus értelmezésénél mindig figyelembe kell venni az ént (ich) és az ösztönét (es) ;
7 Művelődési elemeknek az egyének analizálásán keresztül történő értelmezései kétségtelenül helyénvalóak, de mindig össze kell azokat kapcsolni az antropológiai adatok elemzésével.
Ez az összefoglalás, amely a The Psycho-Analytic Interpretation of culture című műben jelent meg (1941), jól mutatja Róheimnek azt a törekvését, hogy elméletileg felvázolja azokat a kereteket, amelyek között az ember társadalmisága és etnológiai meghatározottsága egymással való összefüggésben, egyetlen perspektívából vizsgálható. Ennyiben talán Freudnál is előrébb lépett, ugyanakkor a társadalmiság vizsgálata műveiben konkrétan nagyon ritkán jelenik meg. A kultúra fejlődésének mechanizmusát – bármennyire hangsúlyozza is a sajátszerűségeket – mégis a lelki folyamatok sémájához túlságosan is ragaszkodva írja le.
Róheim ontogenetikus kultúraelméletéhez szorosan kapcsolódik álomértelmezése. 1952-ben posztumusz megjelent művében, a The Gates of the Dreamben összegezi mindazt, amit mint pszichoanalitikus és mint pszichoanalitikus antropológus az álomról tapasztalt. Róheim a korabeli neurofiziológiai kutatásokkal lényegében egy időben figyelt fel az alvás és az álmodás különféle szakaszaira, és azok jelentőségét hangsúlyozva foglalkozott az álombeli szimbolikus képalkotással. Róheim szerint az elalvás folyamán az egyén kapcsolatai megszakadnak a külvilággal, érzelmi-tudati beállítódása regrediáló, míg majdnem a halálhoz hasonló állapot következik be.
Az elemi életerő, a libidiózus energiák azonban az ellenkező irányba hatnak: kumulatív módon az álmodás ideje alatt mintegy szimbolikusan megjelenítik mindazt, ami az embert érzelmileg, ösztöneiben és tudatában foglalkoztatja. Freud Traumdeutungjához képest Róheim megnöveli az álom tevékenység jelentéskörét: Az egyéni álommechanizmus párhuzamait az emberi gondolkodás struktúráiban mutatja ki. Az álomban a szimbolikus kommunikáció egyik sajátos fajtáját látja, s analógiákat keres és talál a mesékben, mítoszokban, temetési szokásokban, halottakkal kapcsolatos hiedelmekben. A jövendőmondókról, démonokról szóló történetek akár európai népmese legyen is az, akár pindupi bennszülött monda, megegyeznek abban, hogy a szimbólumok szerveződése valamennyiükben a rémálmokéval mutat rokonságot. A mítoszok álomeredetét ebben a művében görög, észak-amerikai indián, vogul és román hiedelemmotívumokkal igazolja. Igen érdekesek Róheim elgondolásai az ikrek mágikus erejéről, a Holddal foglalkozó mítoszokról, hogy csak néhány példát említsünk ebből az igen különös és nagy pszichoanalitikai szakismeretet igénylő műből. Róheim olyan mértékben általánosítja és azonosítja az álmodást mindenfajta intellektuális tevékenységgel, hogy gondolatmenete már nem az antropológia, hanem a pszichológia tudományterületére esik. Az alvás fiziológiai jelentősége, életfontosságú szerepe közismert. Az álmodás vizsgálata az utóbbi években többek között a hipnózis tudományos megközelítése révén került mind a hazai, mind a nemzetközi kutatás előtérébe. Lehetséges, hogy Róheim az álomértelmezésben is megsejtette azokat a problémákat – mint annyi más területen –, amelyek feltárása csak napjainkban válik időszerűvé. Művének újraolvasása és értelmezése még sok felismeréssel ösztönözheti a kutatást.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages