A PÁLYA INDULÁSA
A PÁLYA INDULÁSA
A tudományos munkálkodásra való előkészületek lezárásakor, a tízes évek elején Róheim volt az első szakképzett magyar etnológus, akinek a tájékozottsága a távoli primitív népek felől éppen olyan megalapozott volt, mint az európai folklorisztika témaköreit vagy kutatási módszereit illetően. Jól ismerte nemcsak a XIX. század végi evolucionista és diffuzionista (kultúrtörténeti) nézeteket, hanem a korabeli angol és német törekvéseken túl az amerikai etnológiai kutatásokat, a francia néprajzi és szociológiai eredményeket is. Valamennyi nézet annyiban érdekes a számára, amennyiben azok az evolucionista szemléletmóddal összeegyeztethetőek. Herbert Spencer és Edward Burnett Tylor nyomán az emberi gondolkodás fejlődését végtelen csavarmenethez hasonló folyamatnak látja. Az emberi lét biológiai meghatározottsága biztosítja az emberi szellem egységét, amely meghatározott, mintegy természettudományos módszerekkel leírható törvényszerűségeknek engedelmeskedik. Adolf Bastian az „elemi gondolat” (Elementargedanke) fogalmának kidolgozásával teremtette meg azt az alapot, amely a racionális gondolkodás számára megfelelőnek bizonyult ahhoz, hogy onnan kiindulva az európai ókori kultúrák költői alkotásait, a klasszikus mítoszok alakjait a távoli földrészek több évezredes hagyományait vagy a primitív népek hiedelmeit a korabeli paraszti világ babonáival hozza közös nevezőre. Mindezek mögött ugyanis olyan elemi emberi megnyilatkozásokat tártak fel, amelyek a földrajzi tájtól és a történelmi korszaktól függetlenül azonosnak tűntek. Az általános emberi vonások azután a környezeti és történeti tényezők hatására válnak egy-egy adott népre vagy népcsoportra, művelődési körzetre jellemzővé. Az emberiség általános fejlődésmenetének állomásait pedig az összehasonlító módszer segítségével lehet megállapítani. A biológiából, pontosabban az állattanból és a botanikából származik az a gondolat, hogy a ma élő szervezetek csökevényes szerveiből előző formációk felépítésére és működésére lehet következtetni. Ez az elképzelés nemcsak a természettudományokban, majd a lélektanban, hanem a társadalomtudományok több más területén is kiaknázhatónak bizonyult.
Charles Darwin, majd az angol őstörténész, John Lubbock vetette fel azt az ötletet, hogy a primitív társadalmak életmódja az emberiség története hajnalán folytatott életmódhoz hasonlítható. A történelemnek ilyen értelemben vett történeti összehasonlítással való rekonstruálása általánosan elfogadott módszer lett a XIX. század végére. A módszer bizonyos hiányosságait nemcsak F. Boas és iskolája vagy Durkheim és a francia szociológia vette észre, hanem a legfőbb képviselő Tylor is, aki a közvetett összehasonlítás (nemcsak egyes kulturális elemek, hanem jelenségcsoportok összevetése), illetve a statisztikai módszer bevezetésével igyekezett kijavítani. Róheim ismerte és alkalmazni óhajtotta Tylor és az angol evolucionista antropológia nézeteit, és igyekezett azokat összeegyeztetni azokkal a német etnológiai elképzelésekkel, amelyek a lélektant is fel kívánták használni elemzéseikben. Már a Steinthal- és Lazarus-féle néplélektan is modellként hatott a magyar néprajztudomány feladatainak megfogalmazásánál. „A nyelv, a mythos és ethos (Sitte) háromsága, amelyben az alsóbbrendű életjelenségek az emberi öntudat tényeivé sublimálódnak, alkotja elemeinek szüntelen kölcsönhatásában azt, amit összefoglalva népléleknek nevezünk” – írja programadó tanulmányában 1890-ben Katona Lajos (Ethnographia I. 1890, 69–87). Mint Katona Lajos, vagy már a kísérleti pszichológiára épülő Wundt és követői, eleinte Róheim Géza is alkalmazott lélektannak tartották a néplélektant, amely a népfogalom korabeli értelmezésének megfelelően nemcsak a történeti értelemben vett paraszti kultúra, hanem a szó legtágabb értelmében vett primitív gondolkodás teljesítményeit is egyazon szempontból, mondhatni természettudományos módszerrel képes leírni. A természettudományos jelző a lélektani megközelítés biológiai aspektusát, valamint a mai szóhasználattal élve társadalomlélektani következtetéseknek éppen ezért objektív voltát is jelentette. A néplélektan igényei megfogalmazásában volt korszerű és szintetizáló jellegű, ám amire 1920-ban W. Wundt Völkerpsychologie-jának X. kötete megjelent, addigra más pszichológiai irányok is felmutatták első eredményeiket, amikhez képest a korábbi elgondolások már elavultnak tűntek. Az új pszichológiai irány, a pszichoanalízis, csaknem születésével egy időben vált ismertté Magyarországon. Köztudott, hogy a Ferenczi Sándor körül kibontakozó budapesti iskola – amely Róheimet is tagjai közé sorolja – az új diszciplína kidolgozásában milyen eredményes volt. A magyar kutatók megbecsülését is jelentette az, hogy 1918. szeptember 28–29-én Budapesten rendezték meg az V. Nemzetközi Pszichoanalitikai Konferenciát.
Az utóbbi évtizedekben több tanulmány foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy a pszichoanalízis létrejöttében és kibontakozásában mekkora szerepet játszottak az Osztrák-Magyar Monarchia társadalmi viszonyai. Nemcsak sajátosan a pszichoanalízisre vonatkoztatva lehet azonban a kérdést felvetni, hanem annál tágabb köröket érintve is. Számos társadalomtudós, Magyarországon pedig éppen a legprogresszívebbek számára vált a századelőn kérdésessé az emberi lét individuális, biológiaipszichológiai szférái és társadalmi aspektusai közötti viszony. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy a pszichológia mint tudomány erre az időre építette ki annyira a maga fogalmi és vizsgálati apparátusát, hogy eredményeinek elméleti szintű összegezésével filozófiai vonatkozású válaszokat is képes legyen megadni. A szaktudomány keretein túllépve pszichológiai vagy még inkább pszichológiai jelleggel is bíró kérdésfeltevések és eszmefuttatások jelentkeztek a XX. század első két évtizedében a szociológusok, filozófusok, esztéták körében, és magától értetődően a szépirodalomban. 1910-ben Lukács György Lélek és a formák címen teszi közzé esszéit, 1916-ban jelenik meg a Lélek a háborúban, Balázs Béla honvédtizedes naplója, Mannheim Károly pedig 1918-ban publikálja ugyancsak Lélek és kultúra címen előadásait a „szellemi tudományok köréből”. A kultúra, ennek objektív és szubjektív összetevői, a kultúrának mint rendszernek a működése elméleti probléma, s a tízes évek végén aktuális politikai kérdés is volt a korabeli magyar értelmiség számára. A válaszok ideológiai eredetüket és értéküket tekintve sokfélék. A századfordulót követően, a világháború alatt és után kialakult ismert történelmi szituáció révén kerülhettek egymás mellé a progresszió táborába olykor egymásnak gyökeresen ellentmondó nézetek képviselői, még akkor is, ha a későbbiekben személyes meggyőződésük alapján nem tartjuk őket forradalmároknak. Így válhatott a pszichoanalízis mint par excellence kritikus tudomány ebben az időszakban forradalmi, még inkább forradalmasító jellegűvé. A lélekelemzés célja, különösen a Ferenczi Sándor korai munkáiban megmutatkozó értelmezés szerint, nemcsak az egyén lelki diszharmóniáinak feloldása a társadalmi konfliktusok elkerülése végett, hanem annak az előkészítése is, hogy olyan új társadalom jöhessen létre, amely e dogmák és tekintélyek irányítása helyett a szabad gondolkodáson alapul. (Lásd Ferenczi Sándor: Pszichoanalízis és pedagógia. Gyógyászat 1908.)
Róheim számára éppen néplélektani, etnológiai előtanulmányai, pszichológiai problémaérzékenysége révén szinte magától értetődő volt, hogy oly gyorsan magáévá tette a pszichoanalitikus tanokat. Róheim szellemi arculata kialakulásának jellemzéseként idézzük Kőhalmi Béla körkérdésére adott válaszát az Új Könyvek Könyvéből. „Nyolc éves lehettem, amikor Cooper The Last of the Mohicans című regényét olvastam. Nincs meg a példány, a regény tartalmára sem emlékszem, de azt tudom, hogy ettől lettem etnológus. A második impulzust fantáziámnak Vámbéry Ármin adta meg: a kalandos útleírások és a magyarok eredetének problémái.
Azután jött Tylor Primitive Culture: a nagy mű, az etnológia alapja, az emberi szellem egységének a tükre. Tizenöt éves voltam, mikor ezt olvastam és vele párhuzamosan a többi bálványrombolót: Charles Darwin The Descent of Man és Herbert Spencer Principles of Sociology. Spencernél a rendszerezés imponált, a nagy összefüggések, a jelenségek leegyszerűsítése. Frazer The Golden Bough merészen kombináló elméleteivel és lendületével minden igazi ernológus érezte a hatását. Végül jött Freud a »Traumdeutung«, a »Totem und Tabu«, a rejtélyek valódi kulcsa. A holt anyag megelevenedik, az ismeretből tudás lesz. Nincs tovább. Freud és a pszichoanalízis minden más hatásnál többet jelent.” (I. m. 1937. 285.)
Evolucionista történelemszemlélet, történeti összehasonlító módszer, néplélektani, majd pszichoanalitikus értelmezés azok a pillérek, amelyekre az életmű majd felépül. „Az én felfogásom szerint ethnológiainak vagy néplélektaninak nevezhetők olyan művek, amelyek a társadalmi és történelmi tudományok anyagát a természettudomány szempontjából kiindulva tárgyalják … Azokat a műveket, amelyek egyes néptörzsekre vonatkozó részlet kérdéseket tárgyalnak és nem igyekeznek általános törvényszerű tételek megállapítására, inkább az ethnographia, folklore, vagy philológia elnevezése alá foglalhatjuk” – mondja első összefoglaló művében, A varázserő fogalmának eredete címen 1914-ben kiadott könyvében. (I. m. 5. és uo. 2. sz. jegyzet.)
Az etnológia ilyen értelmű felfogása az emberiség egyetemes fejlődéstörténete kereteibe illesztve vizsgálja a jelenségeket mintegy konstruált, az egyszerűtől az összetett felé haladó evolúció mentén elhelyezve azokat. Ez a szemlélet nem tesz különbséget az osztálytársadalmak feltételei között kibontakozó műveltségi tagolódás és az osztálynélküli társadalmakban megőrzött kulturális formációk között – mint ahogy ezt majd a XX. századi, a kérdésben illetékes társadalomtudományok teszik. Ez a módszer fogyatékossága. Előnye is megmutatkozik azonban olyan kutatónál, mint Róheim, akinél a legjelentéktelenebb vagy legegyedibb részkérdés is egyetemes távlatokat kap: az emberi kultúra távlatait.
Róheim témaválasztását is alapvetően az etnológia illetékességi körének ez a fajta felfogása határozta meg. Kapcsolódik a XIX. század mitológiai, vallásetnológiai és antropológiai törekvéseihez, figyelmét azonban mindenekelőtt azok a társadalmi jelenségek, intézmények, azok az egyéni gondolkodási és viselkedésformák kötik le, amelyeknek elsődlegesen is van jelképértéke.
Nevezhetjük őt a magyar néprajztudományon belül a ritualista iskola képviselőjének is, mert rendszerint olyan tudatformákat vizsgál, amelyekhez szertartások, rítusok, szokáscselekvések is járulnak.
