ETNOLÓGIA A DOLGOZÓSZOBÁBAN ÉS A TEREPEN
ETNOLÓGIA A DOLGOZÓSZOBÁBAN ÉS A TEREPEN
Az etnológia elméleti kérdései iránti érdeklődés első dolgozatától, az 1911-ben publikált Sárkányok és sárkányölő hősöktől kezdve megmutatkozott Róheim életművében. A természeti jelenségeknek a mítoszokban való megjelenéséről szól ez a korabeli összehasonlító mitológiai kutatások szellemében fogant írás. 1914-ben jelentette meg A varázserő fogalmának eredete című, hosszú ideig a magyar néprajzi szakirodalomban egyedülállónak számító munkáját. Ausztráliai, amerikai és afrikai adatok alapján a mágikus erő képzetének érzéki tapasztaláson alapuló kialakulását mutatja itt be.
Az ausztráliaiak kezdetleges életkörülményei és bonyolult rokonsági rendszere, ugyanakkor igen laza társadalmi szervezete igen érdekelték a századforduló etnológusait. A XIX. században az emberiség fejlődéstörténetéről, az olyan átfogó intézményekről, mint a vallás, olyan nagy hatású jelenségekről, mint a mítoszok keletkezett magyarázatok helytállóságát vélték igazolni azokkal a megfigyelésekkel, amelyek színterei a „kőkorszaki” kultúrák. Róheim már 1913-ban Lipcsében írt egy tanulmányt az ausztráliai totemizmusról, s feltehetőleg ennek átdolgozott változatait közölte 1921-ben németül, majd 1922-ben angolul is. 1925-ben Londonban jelenteti meg Australian Totemism című munkáját, amely a témával foglalkozó szakirodalom, Spencer és Gillen, A. W. Howitt, A. Basedow, T. G. Strehlow és mások eredményeit összegezi és értelmezi át, mereven ragaszkodva Freud őshordaelméletéhez.
Teljesen elfelejtett Róheim-írás az Arunta and Marind-anim, ami a Budapesten Bartucz Lajos által szerkesztett rövid életű folyóiratban, az Antropologia Hungaricában jelent meg 1925-ben. Mítoszok egybevetése alapján Új-Guinea nyugati részén élő marind-animok és az ausztráliai arandák kultúráinak összefüggéseit tárgyalja e művében a szerző.
Ezek a tanulmányok más kisebb, a húszas években írott munkákkal együtt Róheim felkészültségét bizonyították, és lényegében a terepmunka elméleti előkészületének számítottak.
Mint említettük, 1928 és 1931 között kutatott Róheim Géza Észak-Kelet-Afrikában, Közép-Ausztráliában, Normanby szigetén és Észak-Amerika déli részén. Ez az út döntő jelentőségű volt Róheim életműve szempontjából. Egyrészt alkalma nyílt a terepen bennszülöttek között is ki próbálni, illetve kialakítania pszichoanalitikus antropológia módszereit, ellenőrizhette előfeltevéseit a primitív kultúrák jellegét illetően. A helyíszínen szerzett tapasztalataira építette később a kultúra általa kidolgozott úgynevezett ontogenetikus elméletét. Az egyetemes néprajzi ismeretek tárházát is gazdagította, minthogy olyan törzseket és életmódbeli sajátosságokat tudott még megfigyelni, amelyek azóta teljesen eltűntek.
Die Psychoanalyse primitiver Kulturtypen című munkájában az Imago különszámában számolt be először útjáról 1932-ben (magyarul: in: Primitív kultúrák pszichoanalitikus vizsgálata. Bp., 1984.278–613).
Róheim az etnológus számára elengedhetetlenül fontosnak tartotta a terepmunkát, mert saját maga győződött meg arról, hogy az íróasztal mellett kiagyalt elméletek mennyire eltérnek a valóságban létező viszonyoktól. Az etnológia olyan klasszikus módszerei mellett, mint a kikérdezés és a megfigyelés, a pszichoanalitikus módszereknek a terepmunkában való felhasználása segítséget nyújtott az addig nehezen értelmezhető megnyilvánulások jobb és teljesebb megértéséhez. Ám a pszichoanalitikus módszereket csak azok az etnológusok tudják felhasználni, akik maguk is ilyen irányú kiképzést nyertek. Ellenkező esetben, mint ezt B. Malinowski példája is bizonyítja, félreértések adódhatnak. Róheim ezen túlmenően is azt tapasztalta, hogy a csupán a megfigyelésekre támaszkodó etnológus előtt egyes kultúrák társadalmi intézményeinek, szokásainak és egyéb vallási, kulturális stb. jelenségeinek valódi jelentése rejtve marad, mert a csak a felszínen mutatkozó ok-okozati viszonylatok mögött igazi strukturális öszszefüggések nem rajzolódnak ki. Természetesen mind az etnológiai, mind a pszichoanalitikai módszerek a gyakorlat során módosulnak, csiszolódnak, finomodnak, miközben az érzékeny és élesszemű kutatónak számolnia kell a saját és a vizsgált bennszülöttek egymással szembeni érzelmi beállítódásával is.
Az út pszichoanalitikai jellegű célja alapvetően befolyásolta a témaválasztást. Róheim ugyan többek között azt is be akarta bizonyítani, hogy a pszichoanalitikus antropológia vizsgálati módszerével mindazt az anyagot össze tudja gyűjteni, mint a hagyományos módszerű etnológiai kutatás, a hangsúly mégis az olyanfajta jelenségek megfigyelésére irányult elsősorban, amelyek a pszichoanalízis számára is megfelelően feldolgozható anyagot tudnak nyújtani. Így az etnológus és a pszichoanalitikus számára már a korábbiakban is igen fontosnak bizonyult területekről halmozott fel anyagot: gyűjtött álmokat, elszólásokat, gyermekjátékokat, a szerelmi életre vonatkozó elbeszéléseket.
Ismeretes, hogy már a klasszikus etnológia is nagy jelentőséget tulajdonított az animizmusnak, illetve bizonyos hiedelmek eredeztetésével kapcsolatban az álmoknak. E. B. Tylor, W. Wundt, H. Howitt azon munkái, amelyekben a lélekképzetek és az álmok közti kapcsolatot kutatták, általánosan elfogadott nézetek voltak a szaktudományon belül. A későbbiekben például éppen a már említett C. G. Seligman munkái tanúskodnak az etnológusoknak álmok iránti érdeklődéséről. A húszas években a Man folyóirat hasábjain hosszú hónapokon át közöltek olyan tanulmányokat, amelyekben a bennszülöttek álmait elemezték. Róheim az álomértelmezést a terepmunkánál nemcsak a kulturális kontextusba ágyazva találja fontosnak – hiszen ezt a kontextust a kutató más módszerekkel is megismerheti –, hanem annál egyetemesebb érvényűnek tartotta. Az álomban lezajló szimbólumképzés mechanizmusa egyetemes – tartja Róheim – és nem adott kultúra függvénye. Ugyanakkor éppen a vizsgált kultúra bizonyos jelenségeinek, intézményeinek a jelentősége valójában a kultúra tagjai tudattalan lelki beállítódásának felderítése révén világosodik meg a más kultúrából érkező kutató előtt. A primitív kultúrák társadalmi szempontból elég homogének, ezért az egyén személyiségstruktúrájának megismerése az álmok révén egyben a – mai szóhasználattal élve – társadalmi tudat jellemzését is szolgálja.
A kérdés elméleti-technikai vonatkozásaival vissza-visszatérően foglalkozott Róheim, ezek közül csupán a Dream Analysis and Field Work in Anthropology (1947) és a Technique of Dream Analysis and Field Work in Anthropology (1949) cikkeket említjük. A módszer alkalmazását egyebek között a Dreams of a Somali Prostitute vagy (1940) a Dreams of Women in Central Australia (1950) című írásai példázzák a legjobban.
A Normanby-szigeti Ramoramo és Kauanamo álmainak elemzése a sagari ünnep, a kula és a fekete mágia vagy rontás értelmezéséhez nyújtott segítséget. Az ausztráliai asszonyok álmainak analízise a fogamzással kapcsolatos tévhitek tisztázását eredményezték és számos új vonással gazdagították a primitív lélekképzetekről a szakirodalomban addig fellelhető leírásokat. Ewado, a Tuma kaszthoz tartozó fiatal prostituált álomelbeszélései nyomán a szomáliaiak jellemének megértéséhez kerülhetett közelebb a kutató.
Róheim nagy figyelmet és sok fáradságot szentel a szexuális szokások bemutatásának. (Például: The Western Tribes of Central Australia: Their Sexual Life, 1958). Egyébként a szexualitást igen tágan értelmezi, vagyis ennek keretében vizsgálja a szépségideált, az udvarlási formákat, a szexuális aktus minden gesztusát, a szó igazi értelmében vett interperszonális kapcsolatok kísérő jelenségeit, a kéjérzés kifejezésére használt szavakat és mozdulatokat, a perverzió megengedett és tiltott formáit, a nemi szervek metaforikus elnevezéseit stb. A téma egyik első összefoglalását a Women and their Life in Central Australia című cikk adja (1933).
Természetesen a gyermekjátékok is a kutatás körébe tartoztak. Pontosabban szólva a Melanie Klein által kidolgozott gyermekjátékok elemzését szolgáló módszereket először Róheim alkalmazta az etnológiai terepmunkában – Play Analysis with Normanby Island Children című, csak később, 1941-ben megjelentetett cikke ebből a szempontból igen jelentős. E módszernek az a lényege, hogy a gyermekek kis csoportja kapott játékszerekkel (pl. majom, kecske, trombita, baba stb.) saját maguk által kitalált történeteket adnak elő, amelyekben kifejeződnek az őket leginkább foglalkoztató, nem tudatosult érzelmi konfliktusok. A szakember előtt így e sajátos szemszögből nyílik bepillantás a társadalmi tabuk és a viselkedést orientáló értékek kimondatlanul is hatékony világába.
Míg a klasszikus etnológiai gyűjtés alkalmával a kutatók általában „nagy” kérdésekhez – például a vallás elemi formái, mítoszok, rokonsági rendszerek, szertartások, kereskedelmi formák, gazdálkodási típusok, viselet stb. – gyűjtöttek anyagot, addig Róheim ezek mellett a mindennapi élet apró mozzanatait is megfigyelte és összefüggésbe hozta azokat a vizsgált társadalom egészét megmozgató olyan eseményekkel, mint amilyenek például a totemisztikus szertartások, a férfivá avatás és mások.
Ezekkel a problémákkal több tanulmányban, meglehetős részletességgel pedig a The Riddle of the Sphinx (1934) című könyv I. és II. fejezetében, főként pedig az 1945-ben publikált The Eternal Ones of the Dream című könyvében foglalkozott Róheim. Bármennyire sajátos is az a megvilágíts, amely mellett Róheim például a totemizmus kérdését ez utóbbi művében is körüljárja, mégis elkápráztató az adatbőség mellett azok invenciózus megközelítése. Ez utóbbi kötet mindazt tartalmazza, amit Róheim a közép-ausztráliai törzseknél gyűjtött: eredetmagyarázó elbeszéléseket, a törzsek őseiről szóló mítoszokat, az ősök vándorlását előadó szertartásokat, a circumcisio, valamint termékenységvarázsló szertartások leírását, a rituális életben központi szerepet betöltő tárgy, a csurunga köré fonódó mítoszokat. A rítusok és mítoszok szimbolikája, valamint az álmok szimbolikája között a strukturális analógia szintjén von párhuzamot Róheim, erre utal Az álmok örök alakjai cím is. A totemizmus mint társadalmi intézmény, mint vallási forma, mint mitológiai elbeszélés hátterében az ember áll, aki nehezen tudja feldolgozni magában az anyától való elszakadás traumáját, aki nehezen éli át az elválások okozta fájdalmakat általában, aki csak a fantázia és az álom élményt sűrítő transzformációs munkája révén tud úrrá lenni szorongásain, hogy a valósághoz alkalmazkodva élni tudjon.
Róheim halála után W. Muensterberger szerkesztette meg a Children of the Desert című monográfiát, amelyben a közép-ausztráliaiak rokonsági rendszeréről, táplálkozási szokásairól, a vezetők működéséről, a gyermekkorról, a hétköznapi életről, a szerelmi varázslásról, és a szerelmi érintkezés szokásairól olvashatunk. Bár csak az első kötet jelent meg 1974-ben, mégis jól érzékelhető a rituális szövegekkel, dalokkal kiegészített leírásokból, hogy Róheim milyen sokféle szempontból ábrázolta kedves bennszülött barátait.
Közép-Ausztráliában Róheim nyugati és északi aranda törzsekkel, yumu, pindupi, piccsentara adatközlőkkel dolgozott bennszülött tolmács segítségével. Elsősorban a gondolkodásmód és a viselkedést mozgató érzelmi-értelmi struktúrák érdekelték: megfigyelései e szempontból rendeződtek azután át. A bennszülöttek életmódjánál vagy mondjuk a vadászatnál sokkal jobban érdekelték Róheimet azok a szabályok, amelyeknek engedelmeskedve osztják szét a törzs öregei a zsákmányul ejtett hegyi wallaby húsát. Mindezek ellenére Róheim leírásaiból is megismerkedhet az olvasó a közép-ausztráliaiak kemény életfeltételeivel, gyűjtögető életmódjával. Bizonyos esetekben, például hosszan tartó szárazság következtében fellépő éhínség idején, a yumu, pindupi, ngali vagy nambucsi törzseknél minden külön szertartás és ideológiai magyarázat nélkül megölték és megették a kisebb gyermekeket még a század elején. A déli arandáknál minden második gyermeket ölték és ették meg. A település elrendezése, az ideiglenesen emelt kunyhók berendezése, a viselet, a fegyverek leírásai általában a környezet érzékeltetését szolgálják Róheimnél és nem önálló témák. Meglepő, hogy az ausztráliaiak társadalomszervezetével is nagyon keveset foglalkozik, pedig az etnológiai irodalomban talán ez az egyik legtöbbet tárgyalt téma. „A közép-ausztráliai népek egyik jellemző sajátossága a házassági osztályok intézménye. Minden ember a törzsön belül még többféle kisebb-nagyobb egységhez tartozik. A legszűkebb egység a család, ezen kívül még különböző funkciókat tölt be a hely, a horda, a totem és a házassági osztály” – mondja a Csurunga népe című könyvében 1932-ben, mintha ezekre a dolgokra kár lenne az időt és odafigyelést fecsérelni. A törzs, a horda, a lokális és totemisztikus csoport bemutatásával sem elméletileg, sem az empirikus leírás szintjén nem foglalkozik Róheim egyebütt sem.
Az ausztráliaiak osztályozó rokonsági rendszere és házassági osztályokat megkülönböztető társadalomszervezete elég bonyolult, minthogy a társadalmi szabályok érvényesülését még a lokális csoportok és az azonos totemhez való tartozás is befolyásolja. A társadalom szerkezetének ezek a vonásai szabályrendszerként nem foglalkoztatják Róheimet: ő csak annyira érdeklődik irántuk, amennyire hatásukat az emberek egymás közötti érintkezésében tetten tudja érni. Még akkor is nem annyira a közösségi elvárások vagy társadalmi értékrendszer működésére kíváncsi, hanem az általuk gyakorolt érzelmi-pszichológiai reakciókra. Mondhatni, hogy elsősorban a nukleáris családon belüli érzelmi viszonyok leírásában jeleskedik Róheim. Közép-Ausztráliában az anyai nagybácsi szerepét tisztázta, amely a családfő jogait és kötelességeit jelentette az anyaági rokonsági leszármazást számontartó törzseknél, de még a piccsen taráknál is, ahol az apaági leszármazást követik tudatosan. Róheim ugyanakkor igen érzékletesen tudta bemutatni azt, hogy a társadalmi, sőt jogi funkciókat betöltő nagybácsi mellett a valóságban milyen meleg és szoros a kapcsolat a családon belül az apa és fia, valamint az anya és leánya között, mennyire ellentmondásos a vő-após viszony. Számtalan konkrétan megfigyelt és leírt kis zsánerjelenet révén érzékelni tudjuk azt, hogy a társadalmiság olyan lazán szervezett fokán, mint amilyenben még a harmincas években is éltek a közép-ausztráliai törzsek, a társadalmi szabályok tendenciaszerűen és nem törvényként nyilvánultak meg.
Róheim sokat foglalkozott az egyén életének nevezetes fordulópontjaival. Ebből a szempontból természetes, hogy részletesen bemutatta a szülést, a fiú vagy leánygyermek nevelésének szervezését. A terepen szerzett tapasztalatai alapozzák meg majd kultúraelméletét is, amely a kulturális formációk létrejötte és jellemzése szempontjából éppen a gyermekkor jelentőségét tartja szinten minden más alakító tényezőnél fontosabbnak. Megfigyelte például, hogy a hideg ellen védekezésül Közép-Ausztráliában az anyák ráfeküsznek gyermekükre. Róheim rendkívül meghatározónak véli ezt a helyzetet, noha csak fiú-anya viszonylatban elemzi ennek szexuális és pszichológiai jelentőségét. A közép-ausztráliai démonok közül az alknarinccsa nevű női démont, a hozzá fűződő hiedelmeket, mítoszokat, sőt végső soron az egész közép-ausztráliai kultúrát is ebből a gyermeki alaphelyzetből vezeti le. További példákat lehet felsorolni arra, ahogyan Róheim a vizsgált személy életének mozzanatait mintegy generalizálja és társadalmi összefüggésekre vetíti ki. Ebből a szempontból elemzi újból és újból a fiatalemberek avatási szertartásait, hiszen ezek az egész törzs életének kiemelkedő mozzanatai. A freudizmus sokat bírált szemléleti fogyatékosságát, tudniillik azt, hogy az emberi viszonylatokat csupán a férfi egó szempontjából írják le, Róheim meghaladta. Ő ugyanis még a női avatási szertartásokkal is foglalkozott. A meglepő csak az, hogy saját elméleti előfeltevései ellenére a bennszülöttek szerelmi életének leírása nem monografikus jellegű nála. A funkcionalista iskola – B. Malinowski – vagy amerikai kutatók – például Margaret Mead – ezen a téren is átfogóbb képet tudott adni, mint Róheim.
Megjegyezzük egyébként, hogy valószínűleg Róheim kutatói alkata is oka némileg a következetlenségeknek, hiszen mindig is jobban kitűnt ő a sziporkázóan szellemes ötletek felrepítésében, mint azok maradéktalan kidolgozásában. Az egyéni élet szakaszai közül foglalkozik még valamelyest az öregséggel, a társadalmi életben jelentős szerepet betöltő idős férfiakkal, a halállal kapcsolatos felfogásokkal és halotti szertartásokkal, hogy az Ödipusz-komplexus egyetemességének bizonyításához ezekről a területekről is újabb bizonyítékokat tudjon szerezni.
Valamely primitív törzsnél az egyéni élet menetének teljes leírását Róheim egyetlen művében sem találjuk meg, több tanulmányban elszórt részletekből lehet azt összeállítani. Hasonló a helyzet a gazdasági és társadalmi élet bemutatásával is. Róheim a maga szempontjai szerint válogat a részletek között: nem követi a vizsgált anyag koherenciáját. Bármily sokszor tárgyalja is a fiatalemberek avatási szertartásának részleteit, mégsem tisztázza e szertartásnak a pontos rendjét vagy az avatási szertartások és más totemisztikus jellegű ünnepek egymáshoz való viszonyát. Róheim soha nem volt szövegfolklorista, a terepen százával lejegyzett szövegek műfaji osztályozására nem is vállalkozott. Mese, monda, mítosz az ő szóhasználatában szinonimák, valamennyien jelképhordozók, reprezentációk és nem narratívok. Róheim szemszögéből a társadalmi szimbólumok közötti különbségek eltűnnek: a kutúra egésze és annak minden eleme az emberi alaphelyzetekből fakadó lelki beállítódást, az Ödipusz-komplexust jelképezi. A totemisztikus szertartások ideológiai hátterét ugyan több oldal – az elhangzó szövegek, dalok és cselekvések – figyelembevételével szándékozik feltárni, a magyarázat azonban az említett okok miatt egysíkú.
Kétségtelen eredménye viszont közép-ausztráliai kutatásainak az, hogy a hiedelmeknek a hétköznapi életbe való beágyazottságát meg tudta mutatni, illetve, hogy a hétköznapok jelentéktelennek látszó és széteső elemeiből két hiedelem rendszert tudott elkülöníteni. Az egyik az ezoterikus hitvilág, a totemizmus, ami a totemősökkel kapcsolatos hiedelmek, mítoszok, szertartások csupán a férfiak számára teljesen hozzáférhető rendszerét foglalja magában. Ezzel párhuzamosan tapasztalható az, hogy a férfiak, nők, gyermekek mindennapjait az úgynevezett démonhit szövi át. Démonokon Róheim mindazokat a nem emberi lényeket érti, melyek az emberi életre befolyással vannak és szereplői azoknak a szertartásoknak, amelyek eredménye a betegség, a rontás, vagy éppen ellenkezőleg, a gyógyítás. A démonokról szóló álmok elemzése szerint a démonok közös jellemzője e deformált alak és az agresszivitás. Ezekben a vonásokban Róheim a csecsemő érzelmi attitűdjének kifejezését látja. A csecsemőkor jellemzője a szorongás, aminek a démonok a megtestesülései. A szorongás kivetítésének módjai miatt a démonhitet Róheim a totemizmusnál korábbi hiedelemformának tekinti. A félelem feldolgozásában további fejlettebb formát jelentenek azok az emberhez hasonlító hiedelemlények, akik a démonoktól eltérően nagyon szépek, csupán a lábuk torz, hibás. Tartózkodási helyük az égbolt, és az apákhoz hasonlóan olykor jóságosak, olykor viszont szigorúan büntetnek. Róheim véleménye szerint átmenetet képeznek a démonhit és a totemizmus között, minthogy előfordulnak totemisztikus mítoszokban és szertartásokban, de kapcsolatot tartanak fenn a démonokra befolyást gyakorolni tudó gyógyító emberrel is.
Maga a totemizmus vallási, szociológiai, sőt topográfiai vonatkozásokban nyilvánul meg. A bennszülöttek állandó vándorlásának körei az ősök vándorlásának útvonalát ismétlik meg, jelképesen, és a valóságban is. A hagyományos útvonal követése alkalmat ad a horda történelmének felelevenítésére. Ezt a célt szolgálják a szertartások, a bennük való részvétel pedig a maga előírásai, tilalmai révén szabályozza, tudatosítja is az egyénnek a közösségen belül elfoglalható helyét és szerepét.
Róheim munkájának második fontos állomása Normanby szigete volt. A sziget délkeleti részén, Sipupu és Bwastorobo körzetében azt vizsgálta, hogy a matrilineáris leszármazást, sőt matrilokális települési rendet követő bennszülött társadalomban, amely oly sok vonásában hasonlít a B. Malinowski által vizsgált Trobriand-szigeti társadalomhoz, létezik-e az Ödipusz-komplexus. A pszichoanalitikus célkitűzések és módszerek mit sem különböznek a Közép-Ausztráliában követettektől. Mégis a Normanby-szigeti kutatómunka eredményeit összegező kilenc önálló tanulmány, valamint más tanulmánykötet egy-egy fejezete etnológiai szempontból végül is monografikusabbak, mint az ausztráliai témákkal foglalkozók. Ennek a jól megfigyelhető különbségnek valószínűleg az az oka, hogy az adott területen mindmáig kevés etnológus dolgozott, s Róheim a társadalom leírásánál nem hivatkozhatott előzményekre.
Normanby-sziget kultúrájának vizsgálatánál érdekes ellentmondásra lett figyelmes. A kertműveléssel foglalkozó bennszülöttek a kedvező körülmények ellenére, noha ismerték a yam és a taro termesztését, a gazdálkodási rendszerüket úgy állították be, hogy az év gazdasági ciklusában egy hónapig éheztek. Nagyobb földterület művelésével vagy több taro termesztésével az éhezés könnyedén elkerülhető lett volna. Az embernek ez az önmaga ellen irányuló gesztusa valamilyen lélektani motiváción kellett hogy alapuljon.
Róheim a gyermekkor jelentősége miatt különösen részletesen foglalkozik a Normanby-szigeti gyermekek helyzetével. Azt tapasztalja, hogy a rossz klíma következtében a felnőttek hamar meghalnak, életükben pedig nem vágynak a gyerekek után. A megszületett csecsemőket rövid ideig szoptatják, akkor is úgy, hogy a szopást meg-megszakítják. A korán elválasztott gyermek, rendszerint szülei halála miatt, otthonától távolra kerül. A házassági rendszer is olyan, hogy a férfiak települnek az asszonyok lakóhelyére, de ott mindvégig idegenként kezelik őket. Ez a társadalom – mondja Róheim – kifejezi az anya–gyermek kettős egységét. A mítoszokból, hiedelmekből és a társadalomszervezet szimbolikájából pedig még azt is kiolvashatjuk, hogy az apa az, aki fenyegeti ezt az egységet. A lelki beállítódást csak megnehezíti végső soron az, hogy az anyai nagybácsi tölti be az apaszerepet. A sajátos Normanby szigetén csupán annyi, hogy az Ödipusz-helyzetet társadalmi szinten a felnőttkori élethelyzetek infantilizációjával oldják fel. Róheim a pápua kultúrára az orális frusztrációt tartotta jellemzőnek s ennek következtében az anyától való elszakadás végett érzett szorongás, félelem kivetülését vagy feldolgozását látta a kula rituális ajándék csererendszerében, Yaboine, a háború istenének – Yaboine a Ward God of Normanby Island (1946) – vagy az emberevő boszorkánynak az alakjában – Witches of Normanby Island (1948).
A Normanby-szigetről szóló tanulmányok szétszórtan jelentek meg, jóllehet együttesük a pápuák életének monografikus feldolgozását nyújthatnák. A Die psychoanalyse primitiver Kulturen IX. fejezetén kívül igen összefogott tanulmány olvasható e pápua kultúra jellegéről Psychoanalysis and Anthropology (1950) című könyve III. fejezetében és a Totemism in Normanby Island (1950), Cannibalism in Duau (1954) cikkekben. E kultúra sajátosságait is az anya–gyermek tipikus viszonyából kiindulva magyarázza Róheim, de a magatartások biológiai és társadalmi vonásait a helyi földrajzi adottságokból, az éghajlat következtében gyakori betegségekből, egyszóval az életmód állandó és lényegi meghatározottságából vezeti le. A kultúra és személyiség kölcsönös befolyásoltsága így motivált és többdimenziójú, ami által a pszichoanalitikus okfejtés is nagyobb hitelességet nyer.
A yuma indiánoknál 1931-ben vagy a navaho indiánoknál 1947-ben tett vizsgálódásairól önálló tanulmányban nem számol be Róheim. Az indiánok körében nyert benyomások csupán közvetve, párhuzamokként szerepelnek műveiben.
A már említetteken kívül etnológiai témáról eredetileg keveset írt Róheim. Az 1932-ben magyarul megjelent A csurunga népe című könyve inkább ismeretterjesztő és nem tudományos munka. Az ugyancsak 1932-ben, az Ethnographia hasábjain közölt Nankuru a férfivá avatás szertartásának egy mozzanatát mutatja csupán be. 1933-ben Ferenczi Sándor 60. születésnapjára összeállított Lélekelemzési tanulmányokban jól összefogott írással, A primitív emberrel szerepel. Ugyanebben az évben Balassa Józsefnek, a Magyar Nyelvőr szerkesztőjének a 60. születésnapját köszönti az ausztráliai meséről írt, eddig eléggé figyelembe nem vett rövid tanulmány, az Egyszer volt, hol nem volt.
