A TANÁR ÉS AZ INTÉZETI FŐNÖK

Teljes szövegű keresés

A TANÁR ÉS AZ INTÉZETI FŐNÖK
A szakmaválasztás körülményeire visszagondolva emlékezhetünk, hogy Romhányi egy, személyében nagyon ellentmondásos, de megragadó előadói és oktatói készséggel megáldott tanár hatására választotta az addig szürkének és unalmasnak tűnő pathológiát. Ez a tény már önmagában igazolása lehet az oktatás iránti érzékének és megbecsülésének. Utóbbi azután – ugyancsak szóltunk róla – már a budapesti intézeti évek alatt az egyéniség jegyeit hordozva bontakozott ki, életre szóló élményt és emlékeket hagyva a körülötte megfordult hallgatókban. Ugyancsak emlékezhetünk az ötvenéves jubiláris pathologuskongresszuson tett kijelentésére az oktatás iránti elkötelezettségéről. A Pécsett eléje magasodó kihívások közé sorolhatjuk Entz Béla oktatói nimbuszát is, amely a pécsi hallgatók körében olyan legendás volt, mint Romhányié Budapesten. Tanári működése egyik kiemelkedő mércéjének tekinthetjük, hogy ezt az összehasonlítást nemcsak kiállta, de maga is legendává lett Pécsett. Erről mindennél többet mond annak a hallgatói szavazásnak lenyűgöző eredménye, amelyről a bevezetőben szóltunk. A diák – bármilyen szinten – a tanár és a tanítás legjobb kritikusa. A pécsi medikusok kritikáját látványosan hirdetik az utókornak az ugyancsak említett, zsúfolt tantermeket ábrázoló fényképfelvételek is.
Romhányi – önvallomása szerint is – nem bezárkózó tudós volt, aki megelégedett négy fal közötti elmélkedéssel vagy íróasztalfióknak történő írogatással. Szinte kényszert jelentett számára az ismeretek, az eredmények közkinccsé tétele. Publikációinak száma viszonylag mérsékelt, de minden darabja minőséget képvisel, tartalmában és szerkezetében egyaránt. Örök és pótolhatatlan kár, hogy könyv írására nem vállalkozott. Az ilyen megkörnyékezések elől kategorikusan elzárkózott. Visszafogottan, kényesen válogatva írt, annál intenzívebben – és persze a kényes válogatást megtartva – íratott munkatársaival. Ezekhez a munkákhoz az inspiráció és az ösztökélés mellett személyes közreműködését is nyújtotta, neve azonban szinte alig szerepelt a szerzők között, még olyankor sem, ha gyakorlatilag maga szerkesztett meg egy-egy kéziratot.
Igazi erőssége, életeleme az élőszó volt, ami szuggesztív, magával ragadó előadásokban és hozzászólásokban öltött testet, elsősorban az egyetemi katedrán, de más, tudományos, szakmai, vagy akár laikus társadalmi fórumokon is. Genetikusan determinált, karizmatikus előadó volt.
A hetvenes években erőteljes mozgalom indult meg az egyetemi oktatás átformálására, amelynek lényegét a tantermi, ún. „nagyelőadások” kiiktatása és a csoportokra alapozott integrált oktatás kialakítása jelentette. Ez az irányzat többé-kevésbé utat tört a hazai orvosegyetemeken, nem viták nélkül azonban, különösképpen a tantermi előadások kérdésében. Nem lehet feladatunk ennek elemzése, egy megjegyzés mindenesetre ide kívánkozik: ma már sehol sem lehetne olyan tantermi fényképfelvételeket készíteni, mint Romhányi előadásain. Az oktatás körüli vita különböző szakmai fórumokon hullámzott. Ilyen volt a Pécsett 1979 márciusában tartott pedagógiai konferencia is, amelynek előadói között Romhányi is szerepelt. Előadásának bővített szövege megjelent az Orvosi Hetilap hasábjain: „A tantermi előadásról (A gyakorlat és elmélet egysége az oktatás hatékonyságában)” címmel. Amint az Entz Béla emlékének szentelt jubiláris emlékelőadást hitvallásának tekinthetjük a pathologiáról és a tudomány műveléséről, ez a munka az oktatásról vallott eszméinek és elveinek páratlan értékű összefoglalása, aminek lényegét szintén érdemes itt közreadni.
Romhányi mindig, ekkor is elkötelezte magát a tantermi előadás mellett, mert „az élőszó – megfelelő didaktikai formában és tartalommal – az egyetemi oktatás leghatékonyabb fegyvere”. A tantermi előadás nem formailag rossz oktatási mód, hanem tartalmilag lehet azzá tenni. Hippokratész az orvostudományt nem tanítható művészetnek, Eraisztrosz pedig tanítható tudománynak tartotta. Romhányi egyesíti e nézeteket, amikor azt mondja, hogy hatékony oktató csak az lehet, akinek „endogén ismeretközlési hajlandósága” van, és ezt hosszú gyakorlattal tudatosan fejleszti is magában. Ő maga iskolapélda volt erre (akárcsak tanszéki elődje, Entz Béla, vagy mestere, Balogh Ernő). Alapvetőnek tartotta, hogy az oktatás kellően informatív és stimulatív legyen. Az „oktatónak ezért ki kell lépnie a tudományos elvontság neutralitásából, és szenvedélyes kiállással kell meghódítani a hallgatóságát távlati stimuláció megvalósítására,” azaz döntő jelentősége van az oktató személyének.
Kategorikusan leszögezi, hogy az oktatás, de az előadás feltétlenül „a professzor elsőszámú feladata. Ez alól még a szükséges tudományos tevékenysége vagy rutin munkája sem adhat felmentést” (!). Ezt nemcsak az ismeretanyag magas szintű átadása, hanem az orvosi etikai nevelési kötelezettség is megköveteli.
Az oktatás célja, hogy az ismeretanyag közlése mellett tanítson tanulni és gondolkodni is. Ez legcélszerűbben „a leegyszerűsítés és kérdezés művészete” révén érhető el. Természetesen nem „vulgáris leegyszerűsítés”-ről van szó, hanem „a fontos momentumok kiemelését és ezek prospektív jelentőségének és szépségének megmutatását kell elérni”. Módszertanilag alapvetőnek tartotta a jegyzetelést és a vázlatos rajzok készítését, tanár és hallgató részéről egyaránt („egy rajz megér ezer szót”, idézte a műegyetemieket). Hallgatói az előadások alapján tartalmas jegyzeteket készítettek. Ez jelentette a vizsgaanyag bázisát, miután megfelelő és főleg Romhányi ízlésének megfelelő tankönyvek jó ideig nem álltak rendelkezésre. Ezeket a jegyzeteket kis fáradsággal szakavatott kéz akár egyetemi tankönyvvé is formálhatta volna.
A gondolkodásra nevelés leghatékonyabb módszere Szókratész óta „a vezetéssel irányított kérdéskifejtéses módszer, a problémamegoldó szellemi tevékenység”, meghagyva a hallgatónak az eredményfelismerés örömét, amitől annak direkt közlése megfosztja.
Az oktatás módját illetőleg a „szuggesztív erővel” tartott szabad előadást tartotta az egyetlen járható útnak, mert „személyes megközelítésben lehet hatékonyan tanítani”, és „vallomásokkal kell személyessé tenni az előadást.” Ezzel kapcsolatban nagy súlyt helyezett nevelő hatású orvostörténeti adatok idézésére, „nagy emberek véleményének” citálására, és arra, hogy az „előadó valljon magáról is”. Kedvenc és állandóan citált idézete volt pl. Hippokratész I. aforizmája: „Rövid az élet, hosszú a művészet, a tünetek csalékonyak, dönteni nehéz, az igaz pillanat hamar elmúlik”, vagy Trefort Ágoston mondása: „Az igaz orvos az embert, a beteg embert, a népet szolgálja mélységes szeretettel és alázattal”. Mindezek beivódtak tanítványai és munkatársai gondolkodásába és szemléletébe, nem elsősorban a gyakori ismétlések révén, hanem mert ő maga személyének és működésének minden rezdülésével testesítette meg ezeket.
Kiemelkedő jelentőségűnek tartotta „a gyakorlati oktatás tartalmát és annak szoros kapcsolatát a tantermi oktatással”, utóbbi hatékonyságának növelése érdekében. A gyakorlatok eredményességéhez elengedhetetlennek tartotta a klinikai adatokkal körülbástyázott színes múzeumi készítményekkel és igen gondosan válogatott szövettani metszetanyaggal történő oktatást. „Az ilyen észlelés természetesen felülmúl minden könyvábrát vagy diapozitív anyag vetítést”, megtanít egy-egy eset klinikopathologiai értelmezésére, nem is annyira a szigorlatra, hanem az életre, az orvosi gyakorlatra felkészítve. Mindez nem elméleti spekuláció terméke volt, hanem saját, több évtizedes tapasztalatának és tevékenységének összefoglalása, akárcsak az a megállapítása, hogy: „A gyakorlatok akkor a leghatékonyabbak, ha a professzor rendszeresen látogatja azokat, és kérdéseivel segíti a gondolkodási folyamat elsajátítását”, megismeri hallgatóit, közvetlen kontaktusba kerül velük, „ami a tantermi előadásban hatékony momentum. … A gyakorlati oktatás nem csak a legmagasabb formája és leghatékonyabb színtere a tanításnak, hanem egyben ez tükrözi vissza leginkább az oktató számára az oktató tevékenységében rejlő rejtett örömöt”. Ennek megfelelően igen nagy súlyt helyezett arra, és személyesen ellenőrizte, hogy az intézetében oktató orvosok tökéletesen felkészülten vezessék a bonctermi és szövettani gyakorlatokat. Maga pedig – tekintet nélkül bármely egyéb elfoglaltságára – órákat töltött el a gyakorlatokon, elsősorban a boncteremben, ahol – hogy saját medikusemlékét idézzük fel újra – nem „azt tanították, hogyan kell vágni”, hanem a gyakorlatból táplálkozó és a jövő gyakorlatára felkészítő igazi klinikai pathologiát. Utóbbiból különleges ízelítőt kaptak azok a hallgatók (és orvosok), akik tanúi lehettek Romhányi és a boncolásra érkező nagy klinikus egyéniségek között zajló esetmegvitatásoknak, amelyek rögtönzött, magas szintű tudományos konferencia szintjén mozogtak.
Nyugdíjba vonulása napjáig következetesen hű maradt ezen elveihez, és ha a rutin intézeti tevékenység irányításának oroszlánrészét fokozatosan át is engedte idővel szakavatott munkatársainak, az előadásokat végig maga tartotta, és fáradhatatlanul látogatta a gyakorlatokat.
És a vizsgák? A vázolt oktatási szisztéma mellett hallgatói, akarva-akaratlanul, menet közben elsajátították az anyag lényegét, és ezt csak finomítani kellett a közvetlen felkészülés idején. A szigorlatok érdekesek voltak. Romhányi nemcsak szenvedélyes oktató, de legalább ilyen szenvedélyes vizsgáztató is volt, és ezt sajátos stílusban gyakorolta. A szigorlatra esetleg betévedő beavatatlan kívülálló számára a kezéből villámokat szóró, haragvó Zeuszként tűnt volna fel, aki megsemmisíteni készül nyomorult halandókat. Ebben emlékeztetett néhai főnökére, Balogh Ernőre, abban azonban már nem (és ezt a pécsi „nyomorult halandók” is tudták), hogy a tűzeső és villámok mögött mélységes jóindulat rejtőzik, mindig lehetőleg a jobb jegy irányába billentve a mérleget. Visszaéltek-e ezzel a hallgatók? Nem! A teljesítmények nagyon is kielégítők voltak. Ez következett egyrészt az igen hatékony oktatási rendszerből, de nem kis szerepet játszott ebben az a körülmény, hogy hallgatói hálásak voltak az élményszerű oktatásért, és viszonzásképpen többé-kevésbé becsületbeli ügynek is tekintették a megfelelő számadást. Kevés egyetemi tanár mondhatja el ezt magáról.
Romhányi többször is úgy emlegette a tanár oktató tevékenységét, mint egy lyukas zsákot, amiből a beletöltött holmi kipotyog, de mégsem vész el. Ennek jegyében, előbbiekben idézett tanulmányának befejező gondolataként felveti, hogy „mi az, ami az oktatót motiválja látszólag nem mindig örömteli oktató tevékenységében?” A választ keresve, az oktatót az alkotóval hasonlítja össze, aki anyagát állandóan formálja, fejleszti. „Ugyanúgy, mint ahogyan az alkotó az alkotásban látja örömét, úgy az alkotó oktató is tanítási tevékenységében, az ismeretanyag stimulatív átadásában látja igaz örömét, hiszen az ismeretátadás belső szükségességéből tanít … ez jellemző az igazi oktatóra, aki idővel megérheti, hogy térben és időben messziről érkező visszhangok jelzik számára oktató tevékenységének távlati eredményeit. Ezt az ajándékot nem lehet semmivel megváltani.”
Romhányi százszorosan szerencsés és boldog ember volt, mert nemcsak késői visszhangokból, de már in statu nascendi érezhette az oktató igaz örömét. Lenyűgöző oktatói sikerének titkát összefoglalóan abban jelölhetjük meg, hogy minden esetben pontosan tudta, hogy aktuálisan ott, akkor és azoknak mit kell mondania és hogyan kell mondania. Ez a kettősség egyszerre és művészi fokon csak a legkiválasztottabbak tulajdonsága.
Miután megismertük Romhányi munkásságát, érdemes szemügyre venni a helyszínt és a miliőt, amelyben mindez történt.
A pécsi egyetem évtizedeken át magán hordozta (nyomokban még ma is hordozza) a Trianon után Pozsonyból Pécsre történő viszontagságos áttelepítésének terheit, amelyek elsősorban az intézmények szétszórtságában és szükségelhelyezésében nyilvánultak meg. A Kórbonctani Intézet a Dischka utca 5. sz. alatti egykori városi tornacsarnokban (ne mai értelemben vett csarnokra gondoljunk!) kapott helyet, társbérletben az Anatómiai és Törvényszéki – később Igazságügyi Orvostani – Intézettel. Az ebből adódó szűkösség és nagyon egyszerű, már-már primitív adottságok fogadták a Pécsre érkező Romhányit, biztosan csalódást okozva, bár ilyen szempontból sem a budapesti, sem a szombathelyi körülmények nem kényeztették el. Kreativitásából és ötletességéből fakadóan állandóan igyekezett célszerűen alakítgatni az intézet elhelyezését és működését. Ezt egyrészt belső átalakításokkal, másrészt a rutinmunka technikai követelményeinek – nemegyszer az ötvenes-hatvanas évek mostoha körülményei által kikényszerített – leleményes módosításaival érte el. Bizonyos körülményeken nem lehetett azonban változtatni, és ez különböző bosszúságokat okozott (pl. minden télen a rossz minőségű, széntüzelésű kályhák).
Az egyetem elhelyezésének évtizedek óta tervezett, a történelem viharai által azonban mindig félresodort korszerű megoldására végre sor került a hatvanas-hetvenes évek határán, így 1971-ben a Kórbonctani Intézet is méltó elhelyezést nyert a Szigeti úton kialakított elméleti tömb objektumában. A korábbi szűkös, primitív elhelyezést bő terek és kényelem váltották fel.
Romhányi 25 éves tanári működésének 20 évét töltötte az ütött-kopott Dischka utcai intézetben, hogy azután az utolsó 5 évben még része legyen az új intézet által nyújtott előnyökben. Amikor 1971 tavaszán intézetével együtt átköltözött oda, mindent magával vitt, csak a szívét hagyta ott a Dischka utcában. Az új intézetben igazán soha nem tudott meggyökerezni, talán az idő sem volt erre elég, de nem ez volt a legfontosabb. Nyugdíjba vonulása után mind többször hallottuk tőle, vagy olvashattuk levelekben és üdvözlőlapokon: „A régi Dischka utcai miliő szálai még egybefűznek bennünket”.
Milyen volt hát ez a miliő? A kívülállók joggal hitték, sőt hiszik ma is, hogy sziporkázóan sokszínű és játékosan könnyed. Kétkedve hallgatják az egykori intézeti munkatársak elbeszélését, amelyekből az derül ki, hogy a Romhányi-intézet miliője aszkétikusan szigorú volt, ahol feltétel és vita nélkül mindenki és minden egy célnak volt alárendelve. Winston Churchill 1940. május 13-i híres alsóházi beszédében azt üzente nemzetének: „Nem kínálhatok mást, csak vért, fáradalmat, könnyeket és verítéket.” Ha a „vért” ebben az esetben nem is kell szó szerint érteni, bennem mindig ez a kép bukkan fel, valahányszor Romhányi Györgyre, az intézeti főnökre gondolok vissza. Intézetében mégsem állt soha üresen orvosi állás, pedig nem hívott és nem is marasztalt senkit. Oda mindenki spontán jött, és ha néha valaki távozott, többen is várakoztak arra, hogy a helyébe lépjenek. Elvből soha nem dicsért (ezt világosan meg is fogalmazta), a mulasztásra pedig nem kért magyarázatot (és nem is adott módot rá), viszont rengeteget követelt. Elvei helyességét joggal lehetett és lehet ma is vitatni, és velük egyet nem érteni, a követelménnyel már más volt a helyzet. Romhányi, különösen aktív időszakában, nem ismert naptárt, ünnepnapot (emlékezzünk vissza a színes rögzítés első élményének felvillanására éppen karácsonykor), napszakot (az intézeti fényképek között van egy, amely a „Hámori prof. 1961. VI. 30. éjféli boncolás” feliratot viseli), ha a munkaláz elragadta, és ezt magától értetődően várta el munkatársaitól is. A munkatársak viszont sokszor elviselhetetlennek érezték a követelményeket, mégis lehetetlen volt ezeket nem teljesíteni. Romhányi ugyanis önmagától a másoktól elvárhatónál sokszorosan többet követelt és teljesített is, szemléltetve a főnöki példamutatás semmivel sem pótolható pedagógiai hatékonyságát. Churchill azonban még valamit hozzátett előbbiekhez: a győzelmet ígérte cserébe. Romhányi ilyesmit sosem mondott. Ez idegen volt egyéniségétől, pedig talán egy-egy közbevetett dicséret vagy biztató szó kockázat nélkül elejthető lett volna. Személyének és példájának óriási vonzerejét mindennél jobban jellemzi, hogy ez a magatartása sem távolított el környezetéből embereket, nem tükröződött negatívan az Intézet teljesítményében, és teljesen rejtve maradt – mint céloztunk már rá – minden kívülálló előtt. Egyszer aztán, egy jelentéktelennek mondható epizód nyomán, váratlanul és véletlenül kiderült, hogy mégsem valami értelmetlen vagy öncélú hajszáról van szó.
Az 50-es évek közepe táján az intézet egyik fiatal tanársegéde némán hallgatott végig egy professzori leckéztetést, ami mindig egyoldalú beszélgetés formájában zajlott. A mimikája azonban sokat elárulhatott, mert az utolsó szavak ezek voltak: „Látom, ez nem tetszik. Hát vedd tudomásul, hogy ezután még keményebben bánok veled, mert azt akarom, hogy legyen belőled valaki.” A fiatalember ott rögtön mindent megértett, és most is hálásan emlékezik erre, amikor ezeket a sorokat rója.
Romhányi – láttuk – maga is kritikusan szemlélte vezetői készségeit és emberismeretét. Mégis mindezek ellenére olyan hatást tudott gyakorolni munkatársaira, ami életre szóló bélyeget és benyomást hagyott bennük. A volt munkatársak és tanítványok erre építkeznek és rangnak tekintik, hogy Romhányi iskolájához tartozónak vallhatják magukat, legyenek akár pathologusok, klinikusok vagy gyakorló orvosok. Beszédesen szemlélteti ezt a következő példa. Az ötvenes évek második felében jelentek meg az első közlések a nemi chromatinról és ennek mikroszkópos vizsgálatáról, megteremtve a genetikai morphologia alapját. Romhányi éles szeme azonnal felfedezte ennek jelentőségét, és Magyarországon intézetében történtek az első ilyen vizsgálatok. E téren elsősorban egy szárnyait bontogató fiatal pathologus, Méhes Károly jeleskedett, aki ma a pécsi Gyermekklinika igazgatója, és a pathologiai gyökerek kiterebélyesedésének eredményeként a klinikai genetika nemzetközileg ismert kutatója.
Előbbiekből és a korábbi fejezetekből kirajzolódik Romhányi szakmai és emberi egyénisége. Megismerhettük nézeteit és vallomásait a pathologiáról és annak műveléséről, tudományos szemléletét és módszertanát, tanító és oktató művészetét. Mindezt keretbe foglalta az önmagával és másokkal szemben is támasztott és érvényesített legfőbb parancs: Szent alázattal kell művelni a szakmát és a tudományt, mert így kívánja a legfőbb törvény, a beteg ember szolgálata.
Ha mármost az előbbiek szintéziseként tömör választ keresünk arra a kérdésre, hogy ki és mi is volt valójában Romhányi, akkor azt kell mondanunk, hogy eredeti, egyedülállóan sokszínű pathologus kutató volt, és ez most nem olcsó játék a szavakkal. Vannak ugyanis kiváló pathologusok, akiknek nincs kutatói vénájuk, és vannak rátermett kutatók, akiket nem érdekel a pathologia. A kettő együtt azonban, azonosan magas szinten, egyéniség jegyeit hordozva a gondolattól a megvalósításon keresztül az interpretációig, csak egészen ritka kivételként jelentkezik. Egy egyszerű példa mindennél jobban szemlélteti ezt. Romhányi szinte költői rajongással tudott így szólani: „Számomra az orientált festéklerakódások által előidézett kettőstörési jelenségek egyedülálló betekintést nyújtottak a biológiai struktúrák szépségébe és funkcionális jelentőségébe”. Ugyanez a Romhányi élete végéig nem tudta megbocsátani egy volt munkatársnak, hogy nem sajátította el a helyes ollófogást, ami annyira jelentős a boncolási gyakorlatban. A két szféra egyformán fontos volt számára.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages