BEVEZETÉS
BEVEZETÉS
Romhányi György pathologus volt, kórboncnok; 1951-től 1976-ig a Pécsi Orvostudományi Egyetem tanszékvezető tanára. Bár aligha akad valaki, aki érdemben cáfolni tudná Oslernek (1848–1919), a neves kanadai klinikus kutatónak a pathologia helyét és szerepét kijelölő megállapítását: „As is our pathology so is our practice”, a pathologia minden időkben, ma is sokat vitatott szakma és tudomány. A társadalom szemében titokzatos és ellenérzésekkel övezett, de az orvostársadalomban, sőt a pathologusok szűkebb körén belül is szinte állandóan viták folytak és folynak lényegéről és művelésének módjáról. Nem kis feltűnést keltett ezért a következő esemény. Az 1960-as évek elején egy végzés előtt álló pécsi medikus évfolyamot megszavaztattak arról, hogy ki volt az a tanáruk, aki a legmaradandóbb benyomást gyakorolta rájuk egyetemi éveik alatt. A szavazatok mintegy 98%-át Romhányi György, a kórbonctan tanára kapta, pedig a fennmaradó 2%-on nem kisebb személyiségek osztoztak, mint Szentágothai János, Kerpel-Fronius Ödön és Környey István. Az eredmény nem őket minősíti, hanem ők minősítik Romhányit. A hajdani medikusok azóta már pályájuk delelőjén járnak, zömében klinikusok vagy gyakorló orvosok, de példaképüknek, eszmei ihletőjüknek változatlanul a pathologus Romhányit vallják. Joggal vetődik fel a kérdés: ki volt ez az ember, és mivel tudott ilyen vonzó hatást gyakorolni környezetére? Az egykori tanítványok persze bőséges választ tudnának adni erre, de nem teljeset. Arról szólhatnának, amit hallottak, láttak, tapasztaltak, és ez nem kevés, de korántsem minden, és nem elegendő ahhoz, hogy Romhányiról teljes képünk legyen.
A Pécsi Orvostudományi Egyetemen 1993-ban igen gazdag és állandóan gyarapítható anyagú orvostörténeti múzeum nyílt meg. Az anyag zömét – a Nagy Lajos által 1367-ben alapított pécsi Studium generale és a Hunyadi Mátyás által 1467-ben alapított pozsonyi Academia Istropolitana emlékét őrző kisebb számú dokumentum mellett – a Pozsonyban 1914-ben alapított, majd a történelmi események kényszere folytán 1923-ban Pécsre települt Erzsébet Tudományegyetem és jogutódainak történetét őrző dokumentumok jelentik. Ezek rendszerezése, az időrendiség mellett, döntően az egykori tanárok személye köré csoportosítva történt. Természetesen van a múzeumban egy Romhányi-sarok is, amelynek anyaga sajátságos, elüt a többiekétől. Hiába keressük pl. diplomáját (az elkallódott nyomtalanul a történelmi viharok sodrásában) és még több olyan dokumentumot, ami ilyenkor megszokott. A kiállított anyag három csoportra bontható.
Az egyiket kitüntetések, elismerések dokumentumai – helyenként objektumai is – képezik. Akik Romhányit közelről ismerhették, tudják, hogy őszintén távol állt tőle minden világi hiúság és elismertetési vágy, kivéve a nemes értelemben vett tudományos becsvágyat. Úgy emlékezik rá általában mindenki, hogy életében méltatlanul kevés kitüntetésben és formális elismerésben részesült. A múzeumi anyagban viszont meglepően nagy számú kitüntető elismerést találunk: lényegében mindent megkapott, amit az akkori szituációban az átlagos egyetemi tanár megkaphatott, helyenként többet is, pl. az Állami Díjat 1975-ben. Álszent volt vajon? Korántsem, sőt ez a körülmény is ékes bizonyítója puritánságának, hiszen úgy vett át kitüntetéseket, hogy bizalmas környezete is csak halála után kapott teljes képet erről, őszinte örömmel nyugtázva utólagosan a tényt.
A második csoportot nagyszámú újságkivágás alkotja. Ezek szinte kivétel nélkül interjúk, amelyek Romhányival készültek vagy róla szólnak. Előbbiek vagy egy-egy nagyobb kitüntető eseményhez kapcsolódó (Állami Díj, MTA-tagság), vagy életpályára visszatekintő elmélkedő beszélgetések, utóbbiak pedig különböző tanítványok visszaemlékezései. Kiemelkedő darabja az anyagnak Hallama Erzsébet (számos riportot készített Romhányival) interjúja az általa összeállított: „Tudósportrék” című kötetben. Ennek címadó mottója: „Fele játék, fele gyötrelem”, Romhányinak a tudomány műveléséről vallott mondását őrzi. Mindebből kiderül, hogy Romhányi szívesen nyilatkozott, készséggel publikálta az orvosi gyakorlatra, a tudomány művelésére, valamint a tanításra és nevelésre vonatkozó elveit és gondolatait.
A harmadik csoport a legsajátosabb: egy nagy kartonládába zsúfolt rengeteg fényképfelvételből áll. Ezek, kevés kivétellel, Romhányi pécsi működésének idejéből valók, és vagy a dolgozószobában (esetleg laboratóriumban), vagy tanteremben (néha boncteremben) készültek. Romhányi szinte minden képen szerepel és sohasem egyedül. A nem tantermi képéken vendégek, látogatók társaságában látjuk, akik különböző okból és alkalomból keresték fel. Szinte soha nem mulasztotta el, hogy az ilyen alkalmakat megörökíttesse, és ezeket a képeket felragasztva, felirattal ellátva gondosan őrizte. Az igazán érdekesek és mély benyomást keltők azonban a tantermi képek. Nagy befogadóképességű, hallgatókkal zsúfolásig tömött tantermeket láthatunk, ahol minden arc szinte hipnotikusan egy irányba szegeződik, és a hallgatóság a statikus képeken is félreérthetetlenül látszó lenyűgözött érdeklődéssel, helyenként harsány jókedvvel figyel. A képek jelentős részén az is feltűnik, akire figyelnek, aki sokhúrú hangszeren hivatottan játszó művész öntudatával és magától értetődő egyszerűségével áll közönsége előtt.
Ha az eddigieket összegezzük: az elsöprő fölényű hallgatói szavazás eredményét és a beszédes adalékot jelentő tantermi fényképeket; a számos nyilvános elismerést, a sajtóanyagból és a fényképfelvételekről tükröződő nyitottságot, és hozzátesszük még ezekhez Romhányi tudományos munkásságának bibliográfiáját, teljes valójában előttünk állónak tűnik a személyiség. Az életrajzírónak látszólag nem is marad más feladata, mint hogy ezeket bővebben kibontva mutassa be hősét a maga valóságában. A rengeteg fénykép között azonban van egy, amely azt sugallja, hogy ez nem minden.
Ez egy csoportkép, amely 1957 márciusában készült abból az alkalomból, hogy a Pécsi Orvostudományi Egyetem tanári kara testületileg köszöntötte 80. születésnapján Entz Bélát, Romhányi tanszéki elődét. Talán ez az egyetlen fénykép, amely együtt ábrázolja a két pathologust, fényt vetve ezzel némileg kapcsolatukra is. A képet szemlélve igazolva látjuk azt a ma is élő véleményt, hogy az akkori pécsi professzori kar nemcsak hazai, de európai mércével mérve is kiemelkedő volt (Szentágothai János, Kerpel-Fronius Ödön, Környey István, Rauss Károly, Melczer Miklós, Schmidt Lajos, Lissák Kálmán, Donhoffer Szilárd, Méhes Gyula, és még tovább sorolhatnánk). A képen első pillantásra nem találjuk Romhányit, és később is nehezen, szinte csak kizárásos alapon fedezhetjük fel arcának egy szeletét, a hátsó sor leghátsójaként. A kép furcsa kettősség érzését kelti a szemlélőben. Ebből a jeles társaságból választották ki szinte egyhangúan a mindig jó kritikai érzékkel rendelkező hallgatók Romhányi Györgyöt, akit korábban a nyilvánosság emberének ismertünk meg, itt azonban elbújik, szinte eltűnik tanártársai között. Véletlen? Nem véletlen. Egy kétarcú ember másik arcát látjuk. Míg az egyik magától értetődő természetességgel néz szembe a nyilvánossággal, a másik ugyanilyen magától értetődően, sértődés és indulatok nélkül időzik a magányban, és mindkét szituációban egyformán otthon érzi magát. Melyik hát az igazi arc? Önmagában egyik sem, csakis a kettő együtt és elválaszthatatlanul. Miután célunk az egész ember bemutatása, jelen munkában különös hangsúlyt kap mindaz, ami a nyilvánosság számára jórészt ismeretlen maradt: a szürke, kemény munkás hétköznapok elvonultságában élő és cselekvő ember, aki ott alkotta meg mindazt, amivel a nyilvánosságot magával ragadta. Ezt az arcot kevesen ismerhették, lényegében csak azok, akik Romhányinak közvetlen munkatársai lehettek, közöttük is mindenekelőtt a fiatal professzor első generációs tanítványai és munkatársai.
Romhányi mindig szívesen szólt szakmai és tudományos elveiről és módszereiről, ezáltal személyét is feltárva a világ előtt bizonyos mértékig. Lényegében soha nem szólt azonban igazán önmagáról, családjáról, gyermekéveiről stb. Ebben a vonatkozásban nemcsak hallgatag volt, de tiszteletre méltó módon zárkózott is, anélkül, hogy ezzel leplezni kívánt volna valamit: egyszerűen érdektelennek találta szót vesztegetni ilyesmikre. Mint mindig, Romhányi esetében is úgy lehet csak teljes azonban a kép, ha életének, pályájának ezen oldalaival is megismerkedhetünk, hiszen ezek nem pusztán érdekes adalékok, hanem a személyiség és a pálya alakulását befolyásoló motívumokat is hordoznak.
Mint az előbbiekből már bizonyára kiderül, Romhányi sajátságos egyéniség volt: olyan magányos óriás, akinek egyúttal életeleme volt a nyilvánosság, és ez a kettősség egyidejűleg úgy élt és működött benne, hogy mindkettő természetes és magától értetődő volt számára. E szerény munka elsőrendű célja, hogy így mutassa be Romhányit az olvasónak.
