BUDAPEST: KIBONTAKOZÁS – CSALÁDALAPÍTÁS – TÖRÉS
BUDAPEST: KIBONTAKOZÁS – CSALÁDALAPÍTÁS – TÖRÉS
Romhányi élete és pályája a továbbiakban három városban zajlott: Budapesten (1929–1946), Szombathelyen (1946–1951) és Pécsett (1951–1991). Tekintve hogy egyik sem pusztán egy-egy helyszín volt, hanem közeg, amely sajátságos tartalmat és meghatározó eseményeket hordozott magában, a történetet is ezek köré építve folytatjuk.
A budapesti 16 év alatt markánsan kirajzolódtak azok a vonásai, amelyeket pályája további állomásain már csak gazdagított és színesített: a dinamikus klinikai-pathologiai szemlélet, a szubmikroszkópos kutatás és a szinte szenvedélyesen gyakorolt oktatás és előadóművészet, átszőve meg nem alkuvó kritikai szemlélettel és csak az igazság felismerésekor visszavonuló kételkedéssel. Bizonyára példaszerű volt számára az intézetnek már említett komplex szervezettsége, amely mozgalmassá és színessé tette a merev morphologiát, ahogy legendássá vált oktató személyiségének alakításában is biztosan kiemelkedő szerepe volt Balogh Ernő szuggesztív oktató készségének. A kezdő fiatalember munkássága eleinte az intézeti irányvonalak mentén zajlott, az alapok megszerzése után azonban hamar önálló útra lépett, lényegében autodidakta módon alakítva ki szakmai egyéniségét. Ekkor már nem az intézet keretei irányították, hanem ő lett színfoltja az intézetnek. Egy jóval későbbi személyes beszélgetés során pl. magától Balogh Ernőtől hallottam célzást arra, hogy Romhányi kiváló biopsziás diagnosztikus készségét teljesen szuverén módon alakította ki és gyakorolta.
A budapesti évek történentét több szálon is követni tudjuk. Ezek: hivatalos feljegyzések a ranglétrán történő előrehaladásról; előadások és publikációk; családi történeti adatok és nem utolsósorban Romhányi személyes nyilvános visszaemlékezései erre az időre.
A hierarchiában történő előrehaladás önmagában is igen beszédes. A már szigorló orvosként gyakornoki beosztást nyert Reichenbach György két év múlva már tanársegéd (1931), további négy év múlva (1935) pedig adjunktus. Abban az időben már a tanársegédi, még inkább az adjunktusi kinevezés személyhez kötött volt, kiemelkedő érdemek elismeréseként, sokak számára tiszteletre méltó végállomást jelentve a ranglétrán. Romhányi ennél is tovább lépett, miniszteriális kinevezési hatáskörű állásokba: 1940-ben VIII. fizetési osztályba sorolt „laboratóriumi vezető” lett az intézetben, két évvel később pedig VII. fizetési osztályba sorolt intézeti tanárrá nevezték ki, ami csak keveseknek jutott osztályrészül. Az orvoskari tanártestület 1939-ben „A vérképzőszervek kórbonctana és kórszövettana” tárgykörből magántanárrá habilitálta. Ez a profil később nem érvényesült munkásságában, pécsi intézetében azonban komoly haematopathologiai tevékenység alakult ki későbbi tanszéki utóda, Kelényi Gábor révén.
Egy, Balogh Ernőtől származó, 1936-ban kelt „Működési bizonyítvány”-ból megtudjuk, hogy 1930-ban a berlini, 1931-ben a bécsi Collegium Hungaricum tagjaként saját költségén tanulmányúton volt Anders professzornál a berlini Rudolf Virchow Kórház pathologiai intézetében, ill. a bécsi Wieden Kórház pathologiai intézetében Sternbergnél, a lymphogranulomatosis egyik leírójánál. Az orvostudományi kar 1932-ben „egészen egyéni kórszövettani munkája” alapján jutalomban részesítette, a minisztérium pedig belföldi kutató ösztöndíjjal jutalmazta. 1937-ben a Tihanyi Biológiai Kutatóintézetben kultuszminiszteri támogatással összehasonlító szövettani tanulmányokat végzett. 1938-ban állami ösztöndíjasként Prof. Axel Wallgren mellett citológiai tanulmányokat folytatott a helsinki egyetemi kórbonctani intézetben, közben látogatást tett lengyelországi és svédországi egyetemi kórbonctani intézetekben is. 1940-ben a természettudományi kutató alapból támogatásban részesült daganatmorphologiai kutatásokhoz.
Balogh Ernő, továbbá Anders és Sternberg egyaránt kiemelik rátermettségét, egyéni látásmódját, különösképpen a szövettani diagnosztikában. „Eredetiségével, több bonyolult kérdés igen lelkiismeretes és exact elemzésével a szakirodalmat értékes egyéni adatokkal gazdagította” – írja Balogh Ernő, nem kevésbé dicsérve a hallgatók oktatása terén megnyilvánuló kiváló előadói készséget. Ugyancsak Balogh Ernő írásából tudjuk meg, hogy egyetemi beosztása mellett „1933. november 12. óta ellátja az Irgalmasrend Közkórházának boncnokfőorvosi teendőit.” Egy érdekes személyes adalék ehhez, magától Romhányitól: hastífuszban megbetegedve ápoltja volt az Irgalmasrendi Kórháznak, nagy szeretettel és megbecsüléssel gondolt vissza az irgalmasnővérek odaadó ápolására.
Kortársak, egykori intézeti munkatársak és hajdani medikusok elbeszéléseiből tudjuk, hogy Romhányi kiemelkedő egyénisége, színfoltja volt Balogh Ernő intézetének. Korban és tekintélyben nála jóval előrébb járó klinikus professzorok tartottak igényt közreműködésére, és voltak kíváncsiak véleményére, elsősorban a kórszövettani diagnosztika terén. Az orvostanhallgatók tódultak az általa vezetett gyakorlatokra és tantermi előadásokra; legendák keringtek szigorlatra felkészítő kurzusairól.
Romhányi a Magyar Pathologusok Társasága 50 éves jubiláris kongresszusán (Kecskemét, 1982): „50 év kórbonctana a visszaemlékezés tükrében” című ünnepi emlékelőadásban foglalta össze emlékeit az 1932–1982 közötti fél évszázadról (korábban már idéztünk ebből). A budapesti intézeti évekre így emlékezett vissza: „Intézeti beosztásom, amelyet 16 évig megszakítás nélkül töltöttem be, mindenképpen hasznos volt jövőm számára. Fő feladatom a proszektori tevékenység volt. Karoliny Lajos egyet. magántanár adjunktussal mentünk naponként végig a költő által megénekelt Üllői úti fák alatt a Ludoviceum utcai boncterembe. Karoliny Lajos korán rámbízta a boncolási teendőket, majd a jegyzőkönyvezést is, így a 16 évi proszektori tevékenység a jó klinikusok szolgálatában nagyon jó iskola volt számomra. Azt hiszem, a lényeget illetően: végig maradtam proszektor.” Ugyanitt később ezeket mondotta: „… én fél lábbal Pécsett is proszektorként működtem. De meg kell vallanom, hogy a pathologiai munkakör jelentőségét a gyógyító orvostudomány szempontjából Szombathelyen éreztem igazán a maga erejében. Azt hiszem, ez a legszebb munkakör a pathologus számára.” Kőbe vésendő szavak, amelyeket Romhányi élete végéig szívből vallott, ehhez szóban és példával hű maradt. Keményen bírált minden olyan véleményt, irányzatot a pathologiában, amely ettől való elhajlást hirdetett.
Ünnepi megemlékezésében jelentős teret szentelt az (előbb már említett) oktatásnak, amelyről ezt mondta: „így lett az oktatás tevékenységem fő motívuma, és azt hiszem, hogy érdemes volt, egyéb irányú tevékenységeim mellett, ennek oldalára állni.”
A jubiláris kongresszuson nagy öregként megszólaló Romhányi 1932-ben előadója volt a Magyar Pathologusok Társasága első – budapesti – kongresszusának (ugyanitt szerepelt öccse, József is társszerzőként), majd ezt követően valamennyi kongresszusnak, később már referensként. A Magyar Pathologusok Társasága nagygyűléseinek kötetekbe összegyűjtött előadói anyagából és egyéb publikációkból képet nyerhetünk Romhányi tudományos tevékenységéről a budapesti évek alatt. A fiatal pathologus munkái kezdetben az intézetben művelt témakörökhöz igazodtak, és nagyjából három csoportba sorolhatók: kazuisztikus munkák; összehasonlító humán és experimentális pathologiai vizsgálatok; experimentális daganatkutatási témák. Utóbbiak hátterét nyilvánvalóan az jelentette, hogy Balogh Ernő kezdeményezésére 1934-ben a Magyar Pathologusok Társaságán belül önálló rákkutató szakosztály alakult, amelynek elnöke Balogh Ernő, titkára Romhányi György lett. A II. sz. Kórbonctani Intézet címébe ekkor került be a Kísérleti Rákkutató Intézet elnevezés, amely máig él a jelenlegi I. sz. Pathologiai Intézet címében.
Az Intézetbe 1929-ben kinevezést nyert Reichenbach György tollából már 1930-ban két közlemény jelent meg a Magyar Orvosi Archívumban: „A nyelvdaganatot utánzó lymphogranulomatosis” és „A coli bacteriumok bevándorlása az újszülöttek tápcsatornájába”. A Sternbergnél töltött tanulmányút során készült az „Über Agranulozytose bei erhaltener Myelopoese” c. közlemény („Folia Haematologica”). A negyvenes évek elején ezután elsősorban experimentális daganatkutatási munkáival találkozunk, amelyek a már említett Ehrlich–Putnoky féle kísérletes modellre épültek. E munkák jelentős része daganatok immunológiai relációival foglalkozik, és – a keletkezési idejét tekintve – messze előremutatónak ítélhető. Az eredmények mára jórészt elavultak, még mindig hordoznak azonban figyelemre méltó részleteket. Ami a leglényegesebb azonban: már ezekből a korai vagy középidős munkákból világosan tükröződik a szerző kritikus gondossága, precizitása, világos gondolatfejtése.
A negyvenes évek elejétől félreérthetetlenül bontakoznak ki azok a maga választotta kutatási irányok, amelyek kitöltik majd egész pályafutását és maradandó arcélt szabnak alakjának.
A Magyar Pathologusok Társasága 1940. évi, budapesti nagygyűlésén Romhányi György: „A porphyrinek kórszövettani vonatkozásai a vérfesteny anyagforgalmával kapcsolatban” c. referátumot tartott. Erre történő felkészülése során bukkant olyan adatra, amely elvezetett a szinte dédelgetett kedvencévé vált színes rögzítő eljárás kidolgozásához. Jóval később ezt mondta erről: „Éppen karácsony volt, amikor az első piszkos-fekete vérrög megpirosodott, el tud képzelni ennél szebb karácsonyi ajándékot?” (Hallama E.: Tudósportrék). Az „éppen karácsony volt” jellemző egyébként: Romhányi, ha egy téma különösen foglalkoztatta, megfeledkezve a naptárról és az óráról, megszállottan merült bele munkájába. Az 1942. évi nagygyűlésen pedig már ez szerepelt a programfüzetben: „Romhányi György: új színes rögzítési eljárás”. Romhányi több közleményben adta közre ezzel kapcsolatos vizsgálatait és eredményeit, ezek közül az utolsó, már Pécsről, 1956-ban jelent meg a Virchow’s Archivban. A makroszkópos szervkészítmények eredeti színekben történő tartós megőrzése régóta aktuális és lényegében megoldatlan probléma volt. Az addig alkalmazott eljárások az oxihaemoglobinnak mint színt adó tényezőnek a megtartására törekedtek. Romhányi teljesen új útra lépett, amikor a hemoglobinszármazékok sorából a haemokromogént választotta, amely lúgos közegben redukálószer hatására élénkvörös színben jelenik meg. Eljárása szerint formalinos oldatban pyridin és a redukáló nátrium-hidroszulfát hatására haemokromogén képződik, a készítmények visszanyerik természetes színüket, amely tartósan megmarad. Utóbbi feltétele a kifogástalan légmentes lezárása a preparatumnak, mert a levegő oxigénjének hatására az anyagok elszíntelenednek, viszont könnyen visszaszínezhetők. A teljesen új, nagyon praktikus eljárás Romhányi kedvenc témája maradt élete végéig. Az intézetében történt kórbonctani oktatásában kiemelkedő szerepe volt a makroszkópos színes preparatumoknak, amelyek – megfogalmazása szerint – a kórtörténettel és az esetleges szövettani lelettel kiegészítve, komplex, életszerű formában jelenítik meg a kóresetet, sőt az egész embert. A színes diapozitív ábrákat pl. soha nem tartotta egyenértékűnek a múzeumi preparatumokkal. Ez a véleménye sem akkor, sem azóta nem talált osztatlan egyetértésre, és a módszer igazában soha nem lett olyan elterjedt és népszerű, amint joggal megérdemelte volna. Ebben talán közrejátszott az a körülmény, hogy az eljárás – bár más hasonló módszereknél egyszerűbb – vesződséges, munkaigényes, különleges edényeket igényel, és a preparátumok hosszabb-rövidebb idő után regenerációra szorulnak. A pécsi Intézetben ma is szemlélhető készítmények látványa mindenesetre Romhányinak ad igazat.
Egy másik téma, amely élete végéig különös szívügye maradt, a szív fejlődésének problémája. A köréje fűződő történet egyébként bepillantást nyújt Romhányi kutatói egyéniségébe és szemléletébe. A már idézett 50 éves jubiláris kongresszusi emlékelőadásban erről ezt mondta.
„Rajtam is érvényesült Platon tétele, hogy a »Szükség az inventio anyja«. A nyomasztó szükségérzés abból származott, hogy bő órakeretben, részletesen elő kellett adni a szív fejlődését és annak fejlődési zavarait, amit a rendelkezésemre álló könyvekből egyszerűen nem lehetett megérteni. Nyomasztó érzés volt előadni azt, amit magam sem látok világosan”. Spitzernek a szív fejlődésével foglalkozó monográfiáját tanulmányozva jutott arra a gondolatra, hogy a véráramok hemodinamikai hatásának lehet szerepe a nagyerek kereszteződésében, a septumredők 180 fokos spirális lefutásának tulajdonítva a véráramok irányítását. Áramlástani kísérletekbe kezdett, amelyek két évig tartottak, de – ismét őt idézve – ennek „járulékos ajándéka az volt, hogy beleláttam a természet csodájába, hogy milyen egyszerű mechanizmusok alapján oldotta meg a nagyerek egymást keresztező fejlődését, a szívcső hajlatai által indukált lamináris áramok révén. Majd így folytatta: „Albert Einsteinnél olvastam, hogy az addig ismeretlen természeti titkok első felismerésekor az embert valamilyen misztikus érzés hatja át. Ilyenszerűt éreztem ezen modellkísérletek nyomán.” A modellkísérlet objektumai szerencsésen megmaradtak történelmi zűrzavarok közepette is, és Romhányi féltve őrizte ezeket Szombathelyen, majd Pécsett. Megfigyeléseit annak idején nem publikálta, de a téma olyan elevenen megmaradt benne, hogy 1952-ben, már Pécsett, közölte kísérletei eredményét az Acta Morphologicában.
Az eddig tárgyalt két témát lényegében teljesen kidolgozta Budapesten, később csak elő-elővette, módosítgatta, természetesen a gyakorlatban is alkalmazta, de érdemi újat már nem adott hozzá. Nem így alakult a harmadik témakör sorsa, amelynek gyökerei Budapestre nyúlnak vissza, Szombathelyen terebélyesedtek, végül Pécsett teljesedtek ki. A szubmikroszkópos vizsgálatokról van szól.
A Magyar Pathologusok Társasága 1942. évi, budapesti nagygyűlésén a pathologia történetében akár mérföldkőnek is ítélhető előadást tartott Romhányi György: „Az amyloid submicroscopos szerkezetéről”. Itt hangzott el először, hogy polarizációs mikroszkópos vizsgálatok alapján az amyloid nem szerkezet nélküli anyag, hanem orientált struktúrával rendelkezik. Az 1944-ben Budapestre kitűzött, de az akkori politikai és háborús események alakulása folytán elmaradt nagygyűlés programjában szerepelt volna Romhányi György referátuma a szubmikroszkópos struktúrákról. Nagy kár, hogy ez elmaradt, mert abban az időben forradalminak hatott volna.
A korábban már idézett gondolatmenetet folytatva, 1982-es ünnepi emlékelőadásában Romhányi az előbbiekről ezeket mondotta: „Egy másik nyomasztó szükség, ami fejlődésemet döntően befolyásolta, abból származott, hogy abban a világban még alaptétel volt, hogy nincs lehetőség morfológiai elemzésre a mikroszkópos feloldás határán túl. Ekkor az elektronmikroszkópiának még híre sem volt. Így irányult figyelmem a polarizációs-optikai észlelés felé, mely elvileg lehetővé teszi az indirekt szubmikroszkópos szerkezeti elemzéseket. De hogyan? Személyes tanítómester nem volt, csak a zoológus Schmidt monográfiája nyújtott ehhez lehetőséget (1938). A polarizációs-optikai elemzés elveinek és gyakorlati módszereinek elsajátítása nem volt egyszerű és időt igényelt.” Az idézet nyomán teljes valójában bontakozik ki előttünk Romhányi mindig előrenéző, az újat fürkésző, a problémáktól vissza nem riadó, az igazság eléréséig lankadatlan, önerőből alkotó kutató személyisége. A polarizációs optikai módszer küzdelmes, autodidaktikus elsajátításával és alkalmazásával messze megelőzte korát, nemcsak itthon, de nemzetközi viszonylatban is. Ez a vizsgáló módszer lett munkásságának alapköve, hírnevének elsőrendű megalapozója, amelyhez mindig hű maradt, akkor is, amikor az elektronmikroszkóp térhódítása nyomán a polarizációs mikroszkópia fokozatosan háttérbe szorult. Most idézzük előbbi szavainak folytatását, amiben érezhető talán némi elfogultság, egészében azonban nem tagadható annak igaza: „Számomra az orientált festéklerakódások által előidézett kettőstörési jelenségek egyedülálló betekintést nyújtottak a biológiai struktúrák szépségébe és functionális jelentőségébe. Nem tartom szerencsésnek, hogy a biológiai morfológia elég mostohán kezeli egyik leghatékonyabb ultrastrukturális módszertanát, a polarizációs-optikát, amelyet az elektronmikroszkópia sem tett feleslegessé, mivel leletei más dimenzionálisak, mint az elektronmikroszkópiáé.” Ugyanitt hitet tett a jövőről is: „Nem kétes, hogy a morfológia jelentősége a biológiában és pathologiában csak növekedni fog. Ezt azonban a morfológusoknak kell elismertetni kemény tudományos munkával.” Maga életével és munkásságával mindenesetre alaposan hozzájárult ehhez.
Az amyloid, érthető módon, élete végéig foglalkoztatta. Más, elsősorban Pécsett kibontakozó irányzatok és témák előfutáraként értékelhető a budapesti időből két további munkája. Az egyik „A sejthártya permeabilitására vonatkozó kísérleti vizsgálatok” cím alatt a vörösvérsejt és májsejt membránok izoelektromos pont eltolódásának pufferolt festéksorban történő vizsgálatával foglalkozik (1943). A másik a Rheumatologia című kötetből „A rheumás megbetegedések kórbonctana” c. fejezet, amely a későbbi kötőszöveti tanulmányok előrevetülését jelezheti.
A szakmai egyéniség erőteljes kibontakozásával egyidejűleg került sor a családalapításra is, megvetve alapját annak a miliőnek, amely végig, néha igen válságos periódusokban, a nyugodt visszavonulás, megpihenés, vigasz és erőgyűjtés mindenkori helye volt. A munkáját minden elé helyező Romhányi a családi fészek intaktságáról ezt mondta később Pécsett: „Kérem mi itthon nem orvosi témákról beszélgetünk. Még csak az kéne! Sose állhattam azokat a professzorfeleségeket, akik olyan szörnyű tájékozottak és a haboskávé mellett orvosi kérdésekről társalognak.” Ennek a családi miliőnek a lelke és ihletője a feleség volt, Szödényi Nagy Magdolna (1911–1985), aki 50 esztendőn át tartó házasságban alakította ki és biztosította mindezt. A harmóniát bizonyára eleve megalapozta az, hogy maga is szerény és puritán polgári miliőből származott. Családja a húszas évek végétől Pestszentlőrincen élt. Etyeken élő nagynénjénél látogatóban időzve ismerkedett meg a családi szálak révén ugyancsak oda látogató Reichenbach Györggyel 1926-ban. A medikus és középiskolás lány kapcsolata egzisztenciális okból csak jóval később érett házassággá. Az ifjú György unszolására a nyugalomba vonult Reichenbach szülők Pestszentlőrincen telepedtek le, Györggyel és Józseffel (1930). Szödényi Nagy Magdolna tanítónői oklevelet szerzett, sokáig állás nélkül volt azonban. Romhányi 1935-ben adjunktus lett, ez már kellő egzisztenciális alapot jelentett ahhoz, hogy még abban az évben házasságot kössenek. Az ifjú házaspár Budapesten telepedett le. 1937-ben megszületett egyetlen gyermekük, Mária, aki később orvosi diplomát szerzett, és a laboratóriumi orvosi szakot választotta, amelyet jelenleg főorvosként gyakorol Pécsett. A család 1937-től a Horthy Miklós (mai Bartók Béla) úton lakott a második világháború végéig. Minden biztatónak tűnt. Ragyogó tudományos karrier kibontakozása volt joggal sejthető, puritán életszemléletük pedig teljes megelégedést biztosított számukra viszonylag szerény, de biztos egzisztenciát nyújtó anyagi körülmények között. A második világháború végső fejleményei azonban kegyetlenül szétziláltak mindent.
Az 1944 decemberében foganatosított rendelkezések folytán Németországba irányított magyar orvostanhallgatókat kísérő tanárok között volt Romhányi is, családjával. Karácsony táján érkeztek Halléba. Eleinte a Finanzamtban laktak, később Schomerus teológiaprofesszor városszéli villájában leltek otthonra. A hallei Pathologiai Intézet archívumában ma is láthatók Romhányi aláírását viselő boncjegyzőkönyvek, tanúsítva, hogy bekapcsolódott az intézet munkájába, ahol igen szívesen fogadták. Az egykori magyar orvostanhallgatók idős emberként ma is élénken őrzik és emlegetik hallei előadásainak, demonstrációinak emlékét. A Romhányi család 1945 kora nyarán indult haza, és különböző viszontagságok után októberben érkeztek Budapestre. A lakásban idegenek tanyáztak, akiktől szinte erőszakkal sikerült csak visszaszerezni bútoraikat. Ismét Pestszentlőrinc következett. Itt érte a családot a nem várt komor fordulat. A második világháborút követő politikai-eszmei kavargásban, okkal vagy ok nélkül, sok karrier tört derékba vagy szenvedett átmeneti törést politikai indíttatású intézkedések folytán. Ennek lett igen hosszú távra áldozata Romhányi intézeti főnöke, Balogh Ernő, de maga Romhányi is, szerencsére csak átmenetileg. Furcsa fintora a sorsnak, hogy az egész lényével hivatásának és kutatásainak élő és a politika iránt szinte semmi érdeklődést sem mutató Romhányi éppen kifejezetten politikai hátterű, talán kicsinyes személyes motívumok által is befolyásolt igazolóbizottsági elmarasztaló határozat alapján egyik napról a másikra az utcára került. A negyvenes évek végén, valószínűleg a pécsi egyetemi pályázathoz készített Curriculum vitae-ben maga erről ennyit írt: „1946. júl. 1. állásáról lemondott.” Kétségbeejtő időszak következett. A házaspár állás, sőt elhelyezkedés reménye nélkül maradt. Romhányi Etyeken alkalmi mezőgazdasági munkát vállalt, kukoricát kapált. A megélhetést azonban elsősorban József anyagi segítsége biztosította, aki akkor már jó nevű gyermekorvos volt, és lakóhelyén, Pestszentlőrincen kiterjedt praxist folytatott.
Szerencsére akadtak olyanok, akik tűrhetetlennek tartották azt, hogy egy olyan elhivatott személyiség, mint Romhányi György nyomorban és kilátástalanságban tengődjön, és legfeljebb valami hozzá méltatlan elhelyezkedésre fanyalodjon később. Bár Romhányi erről még családi körben is alig ejtett szót, személyes emlékeim között őrzök néhány, részéről elejtett félreérthetetlen célzást arra vonatkozóan, hogy mindenekelőtt Rusznyák István lépett fel igen határozottan, és tett hathatós lépéseket. Ezek eredményeként már 1946 őszén kedvező fordulat következett be a Romhányi család életében, ha egyelőre szerény feltételek és körülmények között is. Rusznyák szerepét alátámasztani látszik az is, hogy már Szombathelyen, majd később Pécsett a Rusznyák-klinika nagy experimentális vesepathologiai anyagának feldolgozását teljes egészében Romhányi végezte.
