CSALÁDI GYÖKEREK
CSALÁDI GYÖKEREK
Bár e téren nincsenek még csak megközelítően érvényes szabályszerűségek sem, hasonló életírásokban sokszor fény derül bizonyos predestináló jellegű familiáris előzményekre, de legalábbis, ezzel együtt vagy enélkül, rendszerint már a diákévekben mutatkozó oroszlánkörmökre. Romhányi esetében mindennek nyomát sem találjuk. Sem a családi történet, sem a gimnazista és medikus teljesítménye nem vetít előre semmi rendkívülit addig, míg csak a szigorló orvosi év küszöbén álló fiatalembert egy szinte véletlenszerű esemény nem állítja arra a helyre, ahova a sors minden bizonnyal kiszemelte.
Romhányi György a Fejér megyei Száron született, 1905. szeptember 15-én. Az anyakönyvben hiába keresnénk e néven, helyette Reichenbach Györgyöt találjuk, mint Reichenbach György szári körjegyző és felesége, Czimbál Anna gyermekét. A Romhányi nevet öccsével, Józseffel együtt 1935-ben vették fel (fivérük, Dezső csak 1946-ban, míg a család többi tagja megtartotta a Reichenbach nevet).
Az egyszerű falusi környezetből származó szülők 1896-ban kötöttek házasságot a Fejér megyei Etyeken (mely később ismételten szerepet játszott a családi történetben), ahol Reichenbach György jegyzőségi tisztviselő volt. Jogi egyetemi végzettséggel rendelkezett, és a ranglétrán fokozatosan emelkedve Válon, Etyeken, majd végső állomásként Száron lett körjegyző. A házasságból 5 gyermek származott: Dezső (1890–1960), Irén (1900–1990), Irma (1902–1988), György (1905–1991), József (1908–1976).
A család életét főleg az apa személyéből kisugárzó puritán egyszerűség és tisztesség determinálta. Ez lehetővé tette számukra, hogy nagyon szerény életkörülményeiket egészséges realitással fogadják el, és terheit ne találják nyomasztónak. A családi történetből nyilvánvaló, hogy szerény anyagi eszközeiket gyermekeik magas szintű képzésére összpontosították.
A két lány – érdekes előrevetülése a későbbi eseményeknek – Pécsett végezte a tanítóképzőt. Mindketten családot alapítottak és tanítónőként fejezték be pályájukat. Érdekes, hogy Romhányi ezt a korai pécsi családi láncszemet soha nem említette a 40 pécsi esztendő alatt.
A három fiú sokáig azonos vágányon haladt, hogy azután más-más szárnyvonalra térjen, ki-ki egyénisége szerint. A betűvetést és minden más elemi tudományt a szári római katolikus elemi iskolában sajátították el, majd egymás után a székesfehérvári Ciszterci Rendi Szt. István katolikus főgimnázium növendékei lettek. Itt bizonyára különös figyelemmel kísérte diákéveiket anyai nagybátyjuk, Scheirich Antal székesfehérvári püspöki helynök, aki a visszaemlékezések szerint kisugárzó és meghatározó személyisége volt a családnak. A három Reichenbach-fiú, bár váltakozó eredménnyel, de különösebb nehézség nélkül jutott túl a gimnáziumi éveken, a legjelesebbnek József bizonyult.
Érettségi után mindhárman a budapesti Kir. M. Pázmány Péter Tudományegyetem orvosi fakultásának hallgatói lettek, és tanulmányaikat zökkenőmentesen teljesítették. Diplomával a kézben azonban ekkor már ki-ki a maga hajlandósága szerint haladt tovább, merőben eltérve egymástól, akár a szakterületet, akár a státuszt tekintve. Közös és meghatározó volt azonban mindhármuknál az orvostudomány gyakorlati oldalához történő alapvető vonzódás és ennek szolgálata, ha más-más területen és formában is. Ezt különösen hangsúlyozni kell Romhányi György esetében, akit sokan ma is kizárólag vagy elsősorban teoretikus kutatónak tartanak. Ő maga (Hallama Erzsébet már idézett riportkötetében) erről így vallott: „Én a tudományt szabad emberként szolgáltam. Én sosem tudtam volna meglenni egy kutatóintézetben … Nem is értek egyet a kutatóintézetek szisztémájával. Bűnnek tartom, hogy a legokosabb embereket elszakítják az ifjúságtól. Azokat, akiktől tanulni lehetne.”
Dezső falusi gyakorló orvos lett, aki hivatását Etyeken gyakorolta élete végéig. A letelepedést nyilván befolyásolták a családi szálak.
József, a legifjabb Reichenbach-sarj 1932-ben nyerte el diplomáját. Pályáját a Pázmány Péter Tudományegyetem II. sz. Kórbonctani Intézetében kezdte. Ebben nyilván szerepe volt annak, hogy három évvel korábban végzett fivére, György ebben az időben már a nevezett intézet tanársegéde volt, és kezdte csillogtatni képességeit. Kétévi pathologusi működésének nyomát őrzi társszerzői szereplése a Magyar Pathologusok Társaságának 1932. évi első nagygyűlésén (az epefestékre vonatkozó vizsgálatokkal), de rajta hagyta bélyegét későbbi működésén is. Jó pathologiai alapokat szerezve, az egyetemi Gyermekklinika kötelékébe lépett. Ott dolgozott (az 1946–1953 között Csepelen főorvosként töltött átmeneti időt leszámítva) 1974-ben történt nyugdíjazásáig. Kiemelkedő munkatársa volt a klinikának, a hierarchiában a docentúráig emelkedve. Intézeti főnöke, Hainiss Elemér professzor bizonyítványa és a visszaemlékező kortársak véleménye szerint olyan emberi és szakmai kvalitásokkal rendelkezett, amelyekkel mindenki legmagasabb megbecsülését és szeretetét érdemelte ki. Nagy tudású és kiváló szemléletű, all round gyermekorvosként emlékeznek rá, aki minden időkben a klinika igazgatójának vitathatatlan első számú helyettese volt. A morphologiai előtanulmány, de talán a családban megnyilvánult morphologiai véna is hozzájárulhatott ahhoz, hogy kiváló hematologusként tartották számon. Az a típus volt, aki inkább szeretett olvasni (és sokat olvasni), mint írni. Előbbiben azonos volt fivérével, utóbbiban nem, bár az írástól elsősorban közmondásos szerénysége tartotta vissza. Lakóhelyén, Pestszentlőrincen a gyermekorvosként tartották számon és vették igénybe. Ez is közrejátszott abban, hogy 1946 nyarán, mikor a második világháborút követő idők zűrzavara közepette Romhányi György elvesztette állását, és családjával együtt a nincstelenség szélére sodródott, testvérei, de mindenekelőtt József segítették anyagilag átvészelni a kritikus periódust.
Romhányi György és családja életében ezenkívül is akadtak nehézségekkel teli időszakok. Hogy ezekkel mindig felkészülten, szilárd lélekkel, józan mérséklettel tudtak szembenézni és a gondokon felülemelkedni, ebben biztosan meghatározó szerepe volt annak a puritán, áldozatvállaló, józan és jókedvű légkörnek, amelyet a Reichenbach család tagjai magukba szívhattak a szári szülői házban. Ebben az értelemben módosítani kell azt a korábbi megállapítást, hogy a családi miliő a pályát illetőleg nem hordozott magában semmilyen meghatározó vonást. A karriert illetően valóban nem, abban az értelemben azonban igen, hogy az általa nyújtott felvértezettség nélkül talán a karrier sem olyan lett volna, amilyenné végül alakult.
