NAPLEMENTE ELŐTT
NAPLEMENTE ELŐTT
Ez a fejezet Romhányi nyugdíjas éveinek, élete utolsó másfél évtizedének történetét kívánja elmondani, de csak címében idézi G. Hauptmann híres drámáját. Hauptmann hőse számára az alkonyat keserűséget és kiábrándulást hoz, Romhányi életének alkonyát azonban a lenyugvó nap utolsó sugarai is bearanyozták és melengették.
Az egészségügyi miniszter sablonos, nyomtatványszerű levélben 1975. december 10-i kelettel értesítette, hogy munkaviszonyát 1976. június 30-i hatállyal megszünteti, idézve a Munka Törvénykönyv vonatkozó passzusait, majd befejezésül: „Az egészségügy területén végzett eredményes munkásságáért köszönetemet fejezem ki, további jó egészséget kívánok”.
Ezen „gesztussal” a jelzett napon véget ért 25 éves professzori működése. A maga megszabta módon csendben távozott intézetéből, melybe 25 évvel előbb ugyanilyen csendben érkezett. Utóda tanítványa és intézeti munkatársa, Kelényi Gábor lett.
A nyugdíjba vonulás mindig kritikus esemény, életforma- és életritmusváltás, amit az emberek különbözőképpen élnek meg. Romhányi életében előfordult már lényegileg hasonló helyzet, amikor 1946 nyarán ereje és aktivitása teljében kitaszították munkahelyéről, és az utcára került. Akkor a szakmai és tudományos közvélemény nyúlt utána, és helyeztette vissza rövidesen a pályára. Nyugdíjasként sem kellett visszavonulnia magányosan egy dolgozószoba vagy egy laboratórium négy fala közé. Sokan nyújtották felé kezüket, hogy merítsenek abból a rengeteg tapasztalatból és ismeretből, amit élete során felhalmozott. Egyénisége talán soha nem szárnyalt olyan szabadon, mint ebben az időszakban, megszabadulva az intézetigazgatás terheitől és kötelezettségeitől és az idős ember növekvő bölcsességével mind jobban megértve és megszeretve a világot maga körül.
Egyetlen, de annál sötétebb árnyék vetült csupán erre az időszakra, amely csaknem összeroppantotta. Felesége, váratlanul rátörő és tragikusan gyorsan zajló súlyos betegség következtében, 1985-ben meghalt.
A csapás mélységesen megtörte, aggodalmat keltve mindenkiben, aki körülvette őt. Eltűnt a világ szeme elől, megközelíthetetlen magányba burkolózott. Mindenki őszinte örömére azonban lassan úrrá lett fájdalmán, fokozatosan visszanyerve erejét és aktivitását, amiben oroszlánrésze volt családjának, különösképpen leánya tapintatos gondoskodásának. A gyász csendesen szunnyadt benne azután is, ő maga azonban újra a régi lett.
Már 10 éve nyugdíjban volt, amikor így vallott önmagáról (Hallama E. Tudósportrék): „Rengeteg dolgom van. Járok nyelvórákra, azt nagyon komolyan veszem. Bejárok a kari könyvtárba, mert nem maradhat el az ember a szakmától, ott olvasom a folyóiratokat. Sok zenét hallgatok. Esténként meg fölsétálok a Mecsekre. Most (1986) legújabban megkértek néhány orvostörténeti előadásra is. Így aztán pláne sok dolgom van. Az előadásokra készülni kell.”
Különböző hazai szakmai testületek, egyesületek, kórházak és intézetek szinte egymás kezéből kapkodták ki, továbbképző vagy orvostörténeti előadások tartására. Egy-egy ilyen alkalommal mindig a volt tanítványok rajongó szeretete és lenyűgözött hallgatóság tetszésnyilvánítása vette körül. A Pécsi Orvostudományi Egyetem felkérésére mintegy kedvcsinálóként – előadásokat tartott felvételire készülő medikusjelölteknek és elsőéves medikusoknak, felvillantva az orvosi hivatás szépségeit és nehézségeit.
Arra a kérdésre: „És a kutatás? Nem folytatja?” – ezt válaszolta: „Nem. Nem akarok én ott már zavarogni.” Bár ez így nem fedte maradéktalanul a valóságot, lényegében igaz volt, bölcs realitást és nagy önmérsékletet tükrözve. Romhányi talán mindenkinél jobban tisztában volt azzal, hogy az alkotó periódus egyszer véget ér, nem ér véget azonban, sőt akkor kezdődik igazán a tapasztalat és ismeretek átadása másoknak. Szaktanácsadóként kötődött továbbra is formálisan az egyetemhez. Bölcsességét jelzi, hogy egykori intézetébe gyakorlatilag nem lépett be többé, és nem kapcsolódott be a kórbonctani oktatásba sem. Mindvégig vallotta azonban, hogy a kórbonctan örökké nélkülözhetetlen lesz az orvosi tevékenység önkontrollja végett, de ennek elérése érdekében mindig fel kell nőnie a modern orvostudomány követelményeihez. Tisztában volt a kórszövettani diagnosztika mikroszkópos vizuális folyamatosságának jelentőségével, ezért gyakorlatilag visszavonult a biopsziás konziliárusi tevékenységtől, bár ennek fejlődését mindig figyelemmel kísérte, nemcsak az irodalomból, hanem állandó személyes érdeklődések formájában is. A kutatást – szavaival ellentétben – teljesen soha nem adta fel. Az Idegsebészeti Klinikán Mérei F. Tibor professzor laboratóriumot bocsátott rendelkezésére, ahol kedvére folytathatta polarizációs mikroszkópos vizsgálatait. Elsősorban az amyloid foglalkoztatta még mindig, de elkalandozott korábbi kutatási témái egyéb területén is. Mindezek olyan mértékben kitöltötték idejét, hogy egy-egy személyes találkozás időpontjának rögzítése legtöbbször komoly gondot okozott.
Mint korábban céloztunk már rá, életének ebben a derűs elégedettséggel teli korszakában rátaláltak végre olyan elismerések és kitüntetések, amelyek jóleső megbecsülésből fakadtak.
A Szocialista Magyarországért Érdemrend 1985-ben és a Baranya Megyei Tanács Kutatói Díja ugyanazon évben jelezték, hogy a hivatalos közélet még mindig számon tartotta.
A Pécsi Orvostudományi Egyetem elsők között tüntette ki a „Pro Universitate” díj arany fokozatával. A budapesti Semmelweis Orvostudományi Egyetemtől pedig gyémántdiplomát kapott 1989-ben. Szerény, de bizonyára nagyon kedves elismerést jelenthetett az az „Oklevél” (1981), amely szerint „Romhányi György professzor az Urológiai Klinika tiszteletbeli tagja”.
Nem maradtak el társadalmi megbecsülések sem. A Tudományos Ismeretterjesztő Társaság már korán „szemet vetett” Romhányira, aki örömmel tett eleget felkéréseknek, nem utolsósorban a TIT pécsi elnökének, a tragikusan korán meghalt Grastyán Endre professzornak, tanártársának inspirációjára. A TIT 1964-ben „Emléklap”-pal, 1982-ben „Díszoklevél”-lel, 1983-ban pedig „Aranykoszorús jelvény” adományozásával tisztelte meg. A néhai elnök emlékezetére alapított Grastyán-díj kuratóriumának elnökévé választották 1990-ben, 1991-ben pedig a díj kitüntetettje lett.
Pécs városa saját alapítású legmagasabb kitüntető elismeréseivel tisztelte meg jeles polgárát: 1987-ben a „Pro Urbe Pécs”, 1991-ben pedig a „Pro Civitate Pécs” kitüntetést adományozva részére. Ezzel nemcsak szakmai és tudományos tevékenységét, de a város iránti ragaszkodását és hűségét is honorálni kívánták. Emlékszünk, hogy milyen idegenkedés élt kezdetben benne évekig a várossal szemben. Ez fokozatosan elkötelezett lokálpatriotizmussá változott. Romhányi – más példákkal ellentétben végig hűséges maradt Pécshez, beleivódott miliőjébe, és színfoltja lett annak. Nemcsak társadalmi és tudományos elit köröknek volt kedvenc vendége, de ismerősként üdvözölte őt a taxisofőr, a bolti eladó és az utca embere is.
Részese lett rangos szakmai elismeréseknek is. A Magyar Pathologusok Társasága elsők között tüntette ki az 1982-ben alapított „Baló József Emlékérem”-mel az ötvenéves jubiláris nagygyűlésen, amelyen többször is idézett ünnepi emlékelőadását tartotta. A Szegedi Szentgyörgyi Albert Orvostudományi Egyetem neki ítélte az 1990/91. tanévi Jancsó-emlékérmet.
A kimagasló elismerést és egyben nagy elégtételt – utóbbit nemcsak Romhányi, hanem minden tisztelője számára is – az akadémiai tagság jelentette. A sors iróniája és igazságtétele, hogy miután a hetvenes években történt felterjesztéseket magas korára hivatkozva utasították el, a még magasabb kor sem tudta végül elnyomni az érdemet. A Magyar Tudományos Akadémia 1982-ben levelező taggá választotta. Romhányi némi önironizálással, de tagadhatatlan örömmel fogadta az eseményt. Székfoglaló előadását „Topo-optikai reaktiok és szerepük a biológiai ultrastruktúra kutatásban” címmel tartotta 1983. március 25-én. A magára sokáig várató levelező tagságot öt év múlva a rendes tagság is követte. Az 1988. március 22-én óriási érdeklődés mellett tartott székfoglaló előadás címe mintegy szakmai és tudományos hitvallása foglalatának is tekinthető: „Polarisatios mikroszkópia és ultrastruktúra (A gyakorlati morphologia szemszögéből)”.
Boldog és megelégedett emberként élte idős napjait, amelyek bölcsességére támaszkodva meg tudta alkotni élete végső számvetését is egyetlen igazi ellenfelével. Ez az Idő volt, amely múlik, változik (vele együtt óhatatlanul mi is), és egyszer mindenki számára véget ér. Romhányi és az Idő viszonyára előbb a harc, később a megbékélés volt jellemző.
Ötvenedik születésnapján, 1955-ben a pécsi Kórbonctani Intézetben szerény formában köszöntöttük. Leplezetlen, már-már bántó kedvetlenséggel hallgatta végig a köszöntő szavakat, azután csak ennyit mondott: „Nagyon köszönöm a figyelmet, de az ilyen évfordulók, sajnos, semmi örömöt nem jelentenek, mert az idő kérlelhetetlen múlására figyelmeztetnek.” Akkor nem értettük ezt, ma már igen. Az Időt akkor és még nagyon sokáig ellenségnek tekintette, mert kérlelhetetlen múlását ellenszegülni érezte szinte egymásra torlódó gondolataival, ötleteivel, terveivel szemben. Az idő azonban nemcsak múlott, hanem változott és változtatott is. Az 1990 szeptemberében, a Kórbonctani Intézet valaha volt valamennyi munkatársának ünneplő gyűrűjében megült utolsó, 85. születésnapján Romhányi maradéktalanul együtt örült mindenkivel, pedig az idő múlása akkor már igazán mást sugallhatott volna. Az ünnepségen készült fényképfelvételekről bölcs, értő mosollyal tekint a világra. Vajon mit rejtett ez a mosoly, az Idővel vívott küzdelemre gondolva? Bölcs megnyugvást és meghajlást az erősebb előtt, vagy valami más? A választ megadja számunkra a harmadik időmotívum, amely szerint az Idő egyszer véget ér mindenki számára. Ez ridegebben fogalmazva a halált jelenti.
Romhányi szemében a halál nem volt idegen és barátságtalan fogalom, hiszen a halottak barátai, partnerei voltak, akiket egész életében az élet titkairól faggatott. Visszatérő témája volt a szép halál gondolata már fiatal korában is, amelyet két formában képzelt el és ecsetelt ismételten. Az egyik a hivatás teljesítése közben érkező halál. Erre példákat is idézett: Verebély Tibor halála a Budapesti Orvosegyesület előadói pódiumán (ennek maga is szemtanúja volt); Prohászka Ottokár halála a templomi szószéken; Egressy Gábor halála a Nemzeti Színház deszkáin. A szép halál másik lehetősége – mondogatta – idős korban, egy kellemes ebéd után, kényelmes karosszékben elszundítani és többé fel nem ébredni.
Vajon neki melyik jutott osztályrészül? Egyedül tartózkodott otthon 1991 augusztusában, amikor eszméletlenül találtak rá. Agyvérzés terítette le, eszméletét gyakorlatilag nem nyerte vissza, és néhány napos, mesterségesen támogatott vegetatív lét után 1991. augusztus 29-én meghalt. Látszólag tehát nem teljesedett be egyik elképzelése sem, valójában pedig részese lett mindkettőnek. Ennek – a sors kegyes akaratából és Romhányi bölcs megérzése folytán (az utolsó serendipity?) ketten lehettek tanúi a tanítványok közül: Jobst Kázmér és e sorok írója. Romhányi ereje 1991 nyarán rohamosan hanyatlott, ezért július utolsó napján, nem egészen egy hónappal akkor még nem sejtett halála előtt, meglátogattuk otthonában. Várta látogatásunkat, és a balkonon, kedvenc, öreg karosszékében ülve fogadott minket. Előtte egy asztal állt, rajta papírhegyek, mint rendesen. Azonnal kiderült azonban, hogy most másról van szó, és mindaz, ami az asztalon halmozódik, a közös múlt emlékeit jelenti, amelyeket gondosan válogatott össze látogatásunk idejére.
Komoly és vidám írások, fényképek, történetek kerültek egymás után sorra. Bejártuk gondolatban a közös múltat, de mindenekelőtt a Dischka utcai időket. Majd szinte megdermedni éreztük a levegőt körülöttünk, amikor nyugodt hangon, csendes, bölcs mosolygással a teljes életet méltó módon lezáró időskori halál szépségét és méltóságát kezdte ecsetelni, szavakban személytelenül, de mégis félreérthetetlen személyességgel. Megelevenedve láttuk magunk előtt mindazt, amit annyiszor hallhattunk tőle. Előttünk ült kényelmes karosszékében a sokat emlegetett bölcs, békés öregember, aki végigtekint életművén. Nem mélabús nosztalgiával, hanem az építőmester, az alkotóművész öntudatával és büszkeségével, aki tudja, hogy mit alkotott és mit hagy az utókorra. Az elhúzódó búcsúzkodás közben azután egyszer, merően ránk nézve, ezt mondta: „Most nyugodtam meg végleg, hogy érdemes volt Szombathelyről eljönnöm Pécsre.” Megrendítő pillanat volt, és egy hang belül ezt mondta: Consummatum est, bevégeztetett. Romhányi György felszámolta utolsó kételyét is, helyére tette a hiányzó mozaikkövet; pontot tett élete számadókönyve végére és becsukta azt. Az utcáról visszapillantva, meglepve láttuk őt már újra a balkonon, amint kihajolva integetett mindaddig, míg csak látott bennünket. Visszaintegettünk, és tudtuk, hogy búcsút intünk. A halál néhány nap múlva orvul rohanta meg és terítette le, nem tudta azonban, hogy már elkésett.
A befejeződött életút visszakanyarodott a kezdetekhez. A pestszentlőrinci temető családi sírboltjában helyezték örök nyugalomra 1991. szeptember 9-én, felesége mellé. Akik életében lelkesen vették körül, most gyászoló tömegként övezték koporsóját. A család kívánságára a temetés csendes és egyszerű volt, akárcsak annak személyisége és élete, akit búcsúztattak. Két gyászbeszéd hangzott csak el. A Magyar Tudományos Akadémia és a tudományos közélet nevében dr. Jobst Kázmér, az MTA Orvosi Tudományok Osztályának elnöke, egykori tanítvány és munkatárs búcsúzott; a Pécsi Orvostudományi Egyetem, a tanítványok és munkatársak nevében a tanszéki utód, egyben az egyetem rektora, dr. Kelényi Gábor vett búcsút.
Romhányi György szerény, igénytelen, halk szavú ember volt. Nem gyűjtött mulandó javakat, mert ezek valóban mulandónak és értéktelennek tűntek számára. Életét maradéktalanul kitöltötte a munka, a kutatás, a beteg ember szolgálata. Ezen a téren nem volt sem igénytelen, sem halk szavú, és így nevelte tanítványait is. A rájuk hagyott mérhetetlen szellemi örökség nem merev emlékműként marad meg, hanem egymást követő generációk szemléletében és munkásságában él és hat tovább. Ezért az általa oly sokszor idézett hippokratészi mondást: „Ars longa, vita brevis est”, személyére és emlékére adaptálva át kell alakítanunk. Cuius ars longa, etiam vita eius longa et in memoria suorum suarumque immortalis est: Akinek eszmevilága végtelen, élete is azzá válik, és halhatatlan lesz övéinek emlékezetében.
Kézzelfogható bizonyítéka ennek, hogy a Magyar Pathologusok Társaságának vezetősége 1994 novemberében „Romhányi György Emlékérem” alapításáról hozott határozatot. Az alapító okirat szerint:
„A kitüntetés olyan, feddhetetlen életű magyar pathologusnak adományozható, aki a klinikai pathologiát huzamos időn át modem szinten műveli (művelte), kiemelkedő diagnosztikus és tudományos munkásságot fejt ki, és ezt megfelelő interpretációs tevékenységgel is párosítja (orvosképzés és továbbképzés, publikáció).”
A megfogalmazás akár Romhányi végakaratának is tekinthető, aki magát élete végéig elsősorban prosectomak tartotta, és azt vallotta, hogy „ez a legszebb munkakör a pathologus számára.”
