SZOMBATHELY: BOLDOG SZÁMŰZETÉS
SZOMBATHELY: BOLDOG SZÁMŰZETÉS
Erről az időszakról talán feleslegesnek tűnik szólni vagy reá bővebben szót vesztegetni. Mindössze 5 év (1946–1951), eltörpül a pálya egyéb állomásai mellett. Szükségmegoldás egy kétségbeejtő helyzetből, a folytatás pedig az egyetemi katedra Pécsett. Látszólag a túlélést biztosító átmenet, amelyet talán célszerűbb elfelejteni. Romhányi másként látta. Őt és családját olyan érzelmi szálak kötötték Szombathelyhez, amelyek nem szűnő, a pálya csúcsán is élő nosztalgiát szültek, amellyel Romhányi – látni fogjuk – a szó szoros értelmében csak élete utolsó napjaiban békélt meg.
A hivatalos feljegyzések szerint Vas vármegye főispánja dr. Romhányi György egyetemi magántanárt 1946. október 19-én „Vas vármegye és Szombathely thj. város Közkórháza üresedésben lévő kórboncnok-laboratóriumi főorvosi állására ideiglenesen behelyettesítette”, részére 336 Ft havi illetményt és 15 Ft lakbérpótlékot állapított meg. Családi pótlék a behelyettesítés idejére nem járt. A főorvosi állást korábban dr. Görög Dénes, Entz Béla tanítványa töltötte be, akit 1944-ben koncentrációs táborba hurcoltak; innét ugyan élve kikerült, de az elszenvedett viszontagságok következtében hazatérés közben meghalt. Érdekes véletlen, hogy Romhányi először egy Entz-tanítványnak, majd magának Entz Bélának lett utóda. A főispáni megbízás groteszk és megalázó: a jeles egyetemi magántanárt csak helyettesként nevezik ki kórházi főorvosi állásra! Romhányi még 1946 decemberében folyamodott végleges kinevezésért. A folyamodványt Pető Ernő, a szombathelyi kórház neves és nagy tekintélyű sebész főorvos igazgatója „Működési igazolvány”-nyal támogatta, amelyből félreérthetetlenül kiderül, hogy Romhányi alig két hónap alatt meghódította a szombathelyi kórházat. A végleges kinevezésre csak 1948 tavaszán került sor. Eddig az időig a család Pestszentlőrincen maradt, és Romhányi két esztendőn át hetente ingázott Szombathely és Pestszentlőrinc között! A Romhányi család eleinte igen szűkös elhelyezésben, a kórházban lakott, majd végre megfelelő otthonra leltek a városban. Akár lehangolónak is mondható események és körülmények, Romhányi Mária főorvosnő ma mégis így emlékszik vissza erre az időre: „Szombathely varázslatos hely volt mindannyiunk számára.” Olyannyira varázslatos, hogy miatta még a pécsi katedra is veszélybe került.
Az akkori idők tanúi rajongva emlékeznek vissza Romhányi szombathelyi működésére, és megkapó képet festenek róla. Egyetemi magántanári rangú kórházi főorvos elég ritka volt akkoriban, így ez a körülmény már önmagában élénk várakozást keltett, még inkább azonban mindaz, amit a Szombathelyen orvosként működő egykori pesti medikusok meséltek Romhányiról. Dr. Tanka Dezső pathologus professzor így emlékezik vissza (akkori medikusként): „Romhányi megjelenése fordulatot jelentett a kórház életében.” Nem csekély értékű kijelentés, hiszen a szombathelyi kórház már abban az időben az ország egyik elit intézménye volt! A fiatalembernek feltűnt, hogy a laboratóriumban késő éjszakáig égett a villany, a tanár úr dolgozott, olvasott. A kettős profilú osztály vezetéséhez fölényes pathologiai tudással rendelkezett, a laboratóriumi ismereteket pedig a rá jellemző szorgalommal és predestinált érdeklődéssel nagyon hamar elsajátította. A szegényes technikai berendezést részben összeköttetései révén bővítette, részben barkácsolással gyarapította. Környezetéből egyszerű embereket kiváló asszisztenssé képezett ki. Budapesti kapcsolatait kamatoztatva elárasztotta szakirodalommal, könyvekkel és folyóiratokkal, az e téren nagyon szegényes helyzetű kórházat. Heti ingázásaiból mindig hatalmas csomagokkal érkezett vissza, amelyek a British Counciltól és a budapesti Orvoskari Könyvtárból származó irodalmi anyagot tartalmazták. A Kari Könyvtár adminisztratív vezetője, Varjas Gyula szinte rajongó tisztelője volt Romhányinak, minden kívánságát teljesítette, és ez még a pécsi években is nagyon gyümölcsözően érvényesült.
A kórház szerény, egyasztalos boncterme egyszeriben megtelt élményekkel a Romhányi által prezentált boncolások révén, amelyek mind több érdeklődőt vonzottak, és az esetértékelések felértek egy-egy klinikopathologiai konferenciával.
A visszaemlékezők szerint Romhányi kis egyetemet formált maga körül. Ebben lelkes partnerei voltak az oktatási szünetekben bejáró medikusok, a kórház fiatal és idősebb orvosai, a főorvosi karból pedig mindenekelőtt a Pécsről Szombathelyre került jeles gyermekgyógyász, Frank Kálmán. Kiváló fiatal munkatársak szegődtek mellé az osztályon, elsőként és tartósan dr. Solymoss Béla, majd átmenetileg dr. Molnár János. Később mindketten az USA-ban csináltak karriert, magukon hordozva a Mester keze nyomát. A köréje gyűlt nagyszámú medikusból több kiváló szakember került ki később, akik pályájuk csúcsán is – szakmától függetlenül – Romhányit vallják tanítómesternek és példaképnek (többek között István Lajos, Széll Kálmán, Tanka Dezső stb.). Az emlékezők ma is lelkesen gondolnak vissza a „gittegylet”-nek nevezett havi referáló ülésekre, amelyeket Romhányi szervezett. Ezeket este tartották, mindig telt ház mellett. Romhányi referáló témákat osztott ki fiataloknak, és a jól-rosszul sikerült beszámolókat élményszámba menő vita követte, amelynek motorja és lelke természetesen szintén ő volt. Mindig kiváló érzéke volt a témák kiválasztásához, így a referátumok közönsége naprakészen követhette a tudomány legfrissebb eredményeit.
Ami a pathologiát illeti, nemcsak a boncolásoknak, de a biopsziás diagnosztikának is új arculatot adott, a klasszikus pathomorphologiának klinikai-pathologiai dinamizmust kölcsönözve és a klasszikus módszereket hisztokémiával, biokémiával, mikrobiológiával és nem utolsósorban polarizációs mikroszkópiával kiegészítve. A szubmikroszkópos kutatáshoz hasonlóan úttörő szerepe volt az akkoriban kibontakozó hisztokémia meghonosításában is. Erről tanúskodnak a szombathelyi laboratóriumban végzett első hazai alkáliás foszfatáz- és perjódsav-Schiff-reakciók, új színt adva maga és munkatársai korabeli közleményeinek. A prosectura és laboratórium egyetlen monokuláris mikroszkóppal rendelkezett, amelynek technikai hátrányait kiegyenlítette a vizsgáló személyisége és látásmódja. Az egyszerű fénymikroszkópot kiegészítő elemekkel tette alkalmassá polarizációs optikai vizsgálatokra, ehhez a szűrőket Budapestről Straub Brúnó professzor bocsátotta rendelkezésére. A primitív körülmények és eszközök nem gátolták abban, hogy jelentős tudományos eredményeket produkáljon. A pécsi pályázathoz szerkesztett lakonikus, harmadik személyben írt Curriculum vitae-ben maga így foglalta össze ezeket: „Jelenlegi vidéki munkahelyén sikerült némi tudományos munkára lehetőséget teremtenie, részben munkaközösségben a budapesti I. sz. Belklinikával (Rusznyák Istvánnal és munkacsoportjával, különösen pedig Gömöri Pállal, akivel már Budapesten kollaboráltak exsiccosis és hypochloraemia veseelváltozásainak tanulmányozásában: K. L). Ennek eredménye: A határhártyák és rostelemek submikroskopos szerkezetének kórszövettani értékelése; Adatok a vesehámsejtek funktionális és submikroskopos szerkezetéről, és irányítása alatt dr. Solymoss Béla segédorvos által közölt: Halálos anuriához vezető kéregischaemia (Orvosi Hetilap, Lancet) és A rákstroma biologiai aktivitásának kérdéséhez. A Magyar Tudományos Akadémia 1949 áprilisában tudományos statusba sorolta.” A címek önmaguk helyett beszélnek. „A vesehámsejtek funktionalis és submikroskopos szerkezetéről” c. munka pl. még ma is gyöngyszeme Romhányi munkásságának, amelynek révén először sikerült bepillantást nyerni a tubularis funkció élettanát determináló strukturális viszonyokba, ma is érvényes megállapítások formájában. Érdekes módon Romhányi az előbbi felsorolásba nem tette be (vagy talán kifelejtette) az amyloidra vonatkozó, nyugodtan korszakalkotónak mondható vizsgálatait. Már Budapesten produkált és publikált első megfigyeléseit az amyloid orientált szerkezetéről Szombathelyen felülvizsgálta, kiegészítette, és a rangos Schweizerische Zeitschrift für Pathologie und Bakteriologie hasábjain a világ elé lépett vele.
A helyenként primitív körülmények sem gátolták abban, hogy itt is áldozzon örök szenvedélyének, a színes makroszkópos szervkészítmények előállításának, melyek kis múzeummá gyarapodtak prosecturáján.
Nem hanyagolta el a klinikai laboratóriumi profilt sem. Az országban talán elsőként végzett papír-elektroforetikus vizsgálatokat, saját maga konstruálta készülékkel. Üvegcsövekből és biciklipumpából „haboztató” készüléket állított össze, hogy a felületi feszültség fokozása révén dúsítani tudja a vizeletben ürülő ketoszteroidokat, amelyek vizsgálata akkoriban újdonság volt. Hús- és mákdaráló szolgált szövethomogenizálás céljára, hogy azután biokémiai vizsgálatokat végezzen az anyagokon, pl. – korát messze megelőzve – daganatszövetek enzimaktivitására vonatkozóan, stb.
A szombathelyi Romhányi-műhelynek természetesen híre ment, és az ország különböző részeiből, főleg Budapestről tanulmányútra érkeztek fiatal kutatók, köztük a budapesti Radiológiai Klinikáról Kelényi Gábor, aki később Pécsett munkatársa, majd tanszéki utóda lett. Szombathelyről hívták meg a radiológusok és fiziológusok nagygyűléseire referensnek. Ezeken a fórumokon olyan előadást tartott a nukleinsavak jelentőségéről és a vírusokról, amelyet mindenki lélegzet-visszafojtva hallgatott.
Tudományával, tevékenységével elkápráztatta a fiatalokat, akiknek még egyéb módon is példaképe és nevelője tudott lenni. Nem adott külsőségekre, de nem tűrte (később sem) a borotválatlanul és rendetlen öltözékben történő megjelenést, mert ez sérthette a betegek érzékenységét. A kezdők a vénás vérvételt rajta gyakorolták, mert ezt így kívánta a betegek iránti tisztelet.
A szó szoros értelmében csak munkájának élt, ha azonban néha elfogadott egy-egy baráti meghívást, vagy maga volt vendéglátó, elbűvölő társalgó és házigazda volt, mintegy kilépve a munkahelyi aszketizmusból.
Az előbbiekből kitűnik, hogy Romhányi valóban merőben átformálta a szombathelyi kórház életét és szellemiségét, legendává lett már akkor, és az maradt máig az akkori kortársak emlékezetében.
Emlékeztetek az előző fejezetben idézett vallomására, amely szerint a pathologusnak a gyógyító orvostudományban vitt szerepét Szombathelyen érezte át igazán, és azt a pathologusi munkakör legvonzóbb oldalának deklarálta.
Az idő és a sors méhében azonban már érlelődtek az események, amelyek a pálya végső, mindent betetőző szakaszát készítették elő.
A pécsi egyetemen 1947-ben fényes ünnepséggel ülték meg Entz Bélának, a kórbonctan jeles tanszékvezető tanárának 70. születésnapját, és ez az esemény óhatatlanul előrevetítette az utódlás kérdését. A korabeli kari jegyzőkönyvekből kiderül, hogy a pécsi orvoskari tanári testület nagy súlyt helyezett ennek méltó megoldására, amit Entz 1949. szeptember 1-jén történt nyugdíjazása sürgető valósággá tett. Pályázatot írtak ki, amelyre jeles egyéniségek jelentkeztek (pl. Soós József, Farkas Károly). Közülük a kar egyöntetű és félreérthetetlen állásfoglalásában kötelezte el magát Romhányi György mellett, aki – a kari jegyzőkönyv tanúsága szerint – „nem csak a fiatalabb magyar kórboncnok nemzedék, de az egész magyar orvostudományi kutató generáció kiemelkedő tehetségű tagja. Elmélyedő igazi alkotóelme, kinek újabb vizsgálatai szinte valamennyien egy-egy forradalmi lépést képeznek a morfológiai kutatás területén. Biofizikai és biokémiai elgondolásokra épített kutatásai sok tekintetben egészen új utakat és perspektívákat nyújtanak a pathologiai kutatásokban. … Romhányi mindezek mellett kiváló gyakorlati kórboncnok, elsőrendű diagnoszta, jó előadó és kitűnő, hallgatóival szeretettel foglalkozó tanár. A budapesti I. Belklinikával munkaközösségben végzett vizsgálatai mutatják, hogy zárkózottsága ellenére Romhányi dr. érzékkel bír különböző szakok gyümölcsöző együttműködése iránt, ami Karunk célkitűzései között kiemelkedő helyet foglal el.”
A személyiség tökéletes felmérése tükröződik e méltatásból, ritka kitüntető gesztust nyújtva az érintett felé. Joggal hihető ezután, hogy a többi csak adminisztrációs formaság volt. Hogy nem így történt, azt sejteti már az a tény, hogy Romhányi a tálcán kínált pécsi katedrát csak 1951 októberében foglalta el, addig megbízottként Entz vezette az intézetet. A történelmi miliőt és az előzményeket tekintve arra gondolhat mindenki, hogy valószínűleg politikai természetű mesterkedések késleltethették a megoldást. Egészen másról volt azonban szó.
Romhányi elzárkózott a meghívás elől. Puritán személyisége eleve kizárja azt a lehetőséget, hogy ez csak megjátszás volt, kéretés céljából történt, valamiféle elégtételt próbálva szolgáltatni önmagának a korábbi nem csekély sérelmekért. Állásfoglalásának őszintesége kitűnik lányának visszaemlékezéseiből is, de talán még beszédesebben tanúsítja ezt Romhányi személyes hagyatékából előkerült két levél 1950-ből. Az egyiket Gömöri Pál, később budapesti belgyógyász professzor írta, a másikat Zalka Ödön, az ismét megnyitott budapesti II. sz. Kórbonctani Intézet igazgatója. Mindkét levélíró szinte könyörögve kéri szándéka megmásítására és a pécsi katedra elfogadására. Gömöri, a korabeli klinikus munkatárs és barát levele magától értetődő, korántsem ennyire az Zalkáé, és ezért igen sokatmondó. Zalka kiváló pathologus volt, de befelé forduló, sajátos egyéniség, akit nem fűztek baráti szálak Romhányihoz. Komoly hangvételű levele ezért igen értékes adalék Romhányi személyének megítéléséhez a korabeli pathologusok részéről.
Romhányi ennek a húzódozásnak okáról lényegében soha, még élete végső, jobban feltárulkozó periódusában sem beszélt, ezért csak találgatásokra vagyunk utalva, bár a megoldás így is viszonylag kézenfekvőnek tűnik.
A munkáját minden elé helyező, abba sokszor szinte fanatikusan belemerülő Romhányi életében a szombathelyi 5 esztendő volt az az időszak, amikor gyakorlatilag maradéktalanul csak munkájának szentelhette magát. Vállán nyugodott ugyan a kétprofilú osztály irányításának gondja, mivel azonban maroknyi és készséges személyzettel kellett csak vesződnie, a felmerülő nehézségeken igénytelensége és kimeríthetetlen aktivitása révén könnyedén úrrá lett, hiszen még a napi rutinmunka is kedvtelést jelentett számára, és lényegében öntörvényűen cselekedhetett. Mindig teret kereső interpretációs készsége Szombathelyen egészen különleges befogadóközegre talált, ahol nemcsak elfogadták, de szomjasan lesték tanítását és várták a feladatokat. Gondolatait, energiáját teljesen szabadon és függetlenül bonthatta ki, úgy, mint soha azelőtt. Budapesten ugyan szabadon alakíthatta szakmai egyéniségét, még a ranglétra magas fokain is kötötték azonban az intézeti keretek, a szubordináció, beosztásából fakadó adminisztrációs kötelezettség és felelősség. Pécs a legnagyobb önmegvalósítási esélyt kínálta számára, egyúttal azonban egy nagy kihívást is azáltal, hogy vállaira kellett vennie egy egyetemi intézet felelős irányítását. A szombathelyi miliő nyilván feledtetni tudta az anyagi és szociális hátrányokat is, amelyekkel neki és családjának szembe kellett néznie. Ezek áthidalásában segítségükre volt a családi gyökerekből és neveltetésből fakadó puritán, egyszerű életvitel és szemlélet is.
Puritánsága és igénytelensége ellenére Romhányi érzelemteli ember volt. Ha nem is tette önteltté, mégis biztosan mély nyomot hagyott benne az a rajongó tisztelet, már-már bálványozás, amely a szombathelyi kórházban övezte személyét és tevékenységét. Mikor már komoly szakmai sikereket ért el, és rangos tudományos elismerésekben részesült, sem halványodtak benne a Szombathelyhez kötődő érzelmek.
A hosszú, szinte már-már bántó halogatásnak azonban mégis meg kellett hajolnia a pécsi egyetem kitartása, valamint a szakmai és tudományos közvélemény nyomása előtt, így Romhányi 1951 nyarán végül igent mondott a pécsi egyetem hívására. Ügyeinek rendezésére hivatkozva azonban (ebben talán rejlett egy kis emberi gyengeség, valamiféle önmagának szolgáltatott elégtétel) a minisztérium hozzájárulásával a pécsi katedrát csak a tanév megkezdése után, 1951. október 16-án foglalta el, hogy azután 25 éven át birtokolja azt.
