TANULÓÉVEK – PÁLYAVÁLASZTÁS
TANULÓÉVEK – PÁLYAVÁLASZTÁS
Korábban már céloztunk rá, hogy Romhányi diákévei alatt semmi sem villant fel, ami a későbbi pályafutást valamennyire is előrevetítette volna. A szári római katolikus elemi népiskolában (1911–1915), majd a székesfehérvári Ciszterci Rendi Szt. István főgimnáziumban (1915–1923) kiállított bizonyítványai szolid, egyenletes, „jó” tanulmányi átlagról tanúskodnak, és nem kirívóan ugyan, de talán inkább a reál tárgyak iránti hajlamot sejtetnek. Annak számára, aki mint e sorok írója is – pályája csúcsán ismerhette meg Romhányit, és tanúja lehetett kitűnő idegennyelv-készségének, kényes magyar stiláris érzékenységének, mindenesetre némileg rejtélyes, hogy a gimnáziumi humán tárgyakból jeles osztályzatot szinte alig ért el.
Tanulmányi eredményei azt mutatják hogy egy, a követelményeket megerőltetés nélkül teljesítő, de esetleges kiválóbb tanulmányi eredmény eléréséhez szükséges többletteljesítésre nem vállalkozó diákkal állunk szemben.
Egy, a tárgyilagosság igényével fellépő munkában nem illik misztikus tényezőkre hivatkozni. Romhányi pályájának alakulásával kapcsolatosan azonban meghatározó szituációkban ismételten megnyilvánuló sorsszerűségre kell önkéntelenül is gondolnunk. Ebben ő maga is megerősít bennünket, pályájára visszatekintve: „Az angol nyelvnek van egy sajátságos kifejezése, amely egy szóban fejezi ki az utólagos előrelátást (serendipity). Ha visszanézek múltamra, akkor nem nyomhatom el azt az érzésemet, hogy ilyen utólagos előrelátások irányították sorsomat” (Magyar Pathologusok Társasága jubiláris kongresszusa, 1982.)
Az első ilyen esemény a pályaválasztás volt. A székesfehérvári ciszterci gimnázium 1922/23. tanévi Évkönyvének az érettségi vizsgálatokról szóló „jelentés”-ében az áll, hogy Reichenbach György „jó” eredménnyel érettségizett, választott életpályának pedig a „jegyzői”-t jelölte meg. Úgy tűnik, hogy ez akkoriban népszerű pálya lehetett, akárcsak a mérnöki, viszont alig 1–2 „orvosi” bejegyzést találunk. Meglepő adat, melyre Romhányi soha célzást sem tett, még családi körben sem. Nem ismerjük az elhatározás rugóját, mint ahogy azt sem, hogy júniustól szeptemberig mi terelte egészen más irányba elhatározását.
A továbbiakat már maga Romhányi mondta el ismételten. 1923 szeptemberében az ifjú Reichenbach György kétségek között ingadozva állt a budai Duna-parton, nem tudván eldönteni, hogy a Műszaki Egyetemre iratkozzon-e be vagy az orvoskart válassza, lévén hogy mindkettő egyaránt vonzó volt számára. Végül – saját bevallása szerint szinte nem is elhatározásként, hanem valami mágnesszerű vonzásnak engedelmeskedve átment a Ferenc József hídon, és a Szerb utcában beiratkozott a Kir. M. Pázmány Péter Tudományegyetem orvosi fakultására.
Egyetemi tanulmányait az 1923/24-es tanév első félévétől az 1927/28-as tanév második félévéig bezárólag zökkenőmentesen elvégezte. A jelzett időszakban nagy egyéniségek fémjelezték a Pázmány Péter Tudományegyetem orvoskari tanártestületét, akikre Romhányi mindig tisztelgő főhajtással emlékezett. Leckekönyvét végiglapozva egymás után tűnnek fel nemzetközi hírnévvel is övezett nevek és történelmi értékű aláírások: Lenhossék Mihály, Tangl Károly, Farkas Géza, Schaffer Károly, Vámossy Zoltán, Verebély Tibor, Preisz Hugó, Grosz Emil, Krepuska Géza, Bókay János, Kenyeres Balázs, és még sorolhatnánk. A leckekönyvből kitűnik, hogy Reichenbach György a kötelező tárgyak szorgalmas látogatója volt, félévenként átlag 2–3 kollokviumot tett. Szigorlatait ismétlés nélkül teljesítette, a kitűnőtől az elégségesig váltakozó, átlagos jó eredménnyel. Magántanári kollégium viszonylag ritkán szerepel. Benyomásunk ugyanaz, mint a középiskolai tanulmányokkal kapcsolatban: látszólag különösebb megerőltetés nélkül teljesített átlagos jó eredmény, specializált érdeklődés jelei nélkül.
Vonatkozik ez a kórbonctanra is, és csak jóval később lehetett felmérni, hogy milyen sorsszerűen alakultak ekörül az események. Romhányi erről ezt mondta: „Az utólagos előrelátás eredményének tekinthetem azt (is), ami meghatározta egész életem irányát. Nevezetesen azt, hogy harmadéves orvostanhallgató koromban nem Buday Kálmán professzor előadásait vettem fel, ahogy ezt a többség csinálta, hanem Krompecher professzorét. Nem tudom pontosan megadni ennek indokát. Ez volt az utólagos előrelátás. Ha én akkor történetesen, követve a többséget, Buday professzor előadásait veszem fel, akkor teljesen más irányt vett volna életpályám.” (Magyar Pathologusok Társasága jubiláris kongresszusa, 1982.)
A századforduló ideje óta a budapesti egyetemen két párhuzamos tanszéken oktatták a kórbonctant. Az I. sz. Intézetnek Genersich Antal, a II. sz.-nak Pertik Ottó volt az igazgatója. A két jeles pathologustól két nem kevésbé kiemelkedő személyiség vette át a katedrákat: Buday Kálmán és Krompecher Ödön. Utóbbi Pertik tanítványaként követte mesterét az Intézet élén, míg Buday a kolozsvári egyetemi katedráról került Genersich örökébe. Mindketten nemcsak a magyar, de az egyetemes pathologia történetének is korszakalkotó alakjai, bár személyiségük és érdeklődési körük merőben eltért egymástól. Buday a maga idejében a magyar pathologia elismert vezető személyisége, irányt szabó tekintélye. Az ő égisze alatt alakult meg 1932-ben a Magyar Pathologusok Társasága, melynek első elnöke is ő lett. Fő kutatási iránya a fertőző betegségek kórbonctana volt, előszeretettel foglalkozott a bakteriológiai vizsgáló módszerekkel. Nemzetközi hírnevet eredményeztek számára az üszkös gyulladásra, különösképpen a nomára vonatkozó megfigyelései. Kiemelkedő oktató és nevelő volt. Viszonylag rövid, de mesterien szerkesztett tankönyvet írt, mely hosszú ideig forgalomban volt. Kitűnő szakembereket nevelt, köztük Baloghot, Balót és Zalkát, későbbi tanszéki utódokat.
Krompecher Ödön igazi kutatótípus volt. Nevét ma is világszerte őrzi a bőr sajátságos daganatának, az általa (de sokak által még ma is) basocellularis ráknak nevezett tumor felismerése és publikálása.
A leckekönyvben az 1925/26-os tanév mindkét félévi lapján szerepel Krompecher aláírása, a II. félévi kollokviumot, „jól colloquált, pr. abs.” jelzéssel azonban Puhr Lajos adjunktus jegyezte. Romhányi visszaemlékezése szerint a II. félévben kizárólag, de jórészt az I. félévben is ő tartotta az előadásokat Krompecher helyett, aki akkor már megfáradt, beteg ember benyomását keltette. Reichenbach orvostanhallgatót nem érték különösebb benyomások a harmadéves kórbonctani stúdiumok során. A következő tanév I. félévében ugyan szerepel a felvett tárgyak között Johan Béla neve alatt a „Kórszövettan” c. magántanári kollégium, „Az anyakönyvi lapon töröltetett” bejegyzés azonban jelzi, hogy szándéknál többről nem volt szó.
Krompecher 1926 nyarán váratlanul meghalt. Ennek következménye lett a sors kifürkészhetetlensége révén – az az esemény, amely két év múlva eldöntötte Romhányi pályájának alakulását. Krompecher utóda 1927-ben Balogh Ernő (1890–1964) lett, aki az 1925-ben elnyert szegedi katedráról került a budapesti II. sz. Intézet élére, majd Buday Kálmán nyugdíjba vonulása után (1934) az összevont Intézet igazgatója lett. Sajátságos alakja és személyisége életében és halála után is témát jelentett. A róla alkotott vélemény dominánsan negatív kicsengésű, kétségtelen érdemeit sem tagadva azonban. Mesterien fogalmazta ezt meg egykori tanítványa, Romhányi kortársa, Farkas Károly a róla szóló nekrológban. Sikeres és eredményes kutató volt, úttörő eszmékkel és gyakorlattal, ugyanakkor szinte tolerálhatatlan egyéniség. Utóbbi beárnyékolta szakmai megítélését is, ellenszenvet és elutasítást váltva ki. Farkas Károly nekrológjának két mondata mindennél beszédesebben szól erről. „Több volt annál, hogy barátságot kolduljon, de kevés ahhoz, hogy köré barátok gyülekezzenek. – Balogh Ernőt két kézen fogva ragadta meg a siker démona s egy keze sem maradt a fenyegető balsiker elhárítására.” Ezért lényegében boldogtalanul magányos volt, és az önmaga szította ellenszenv kitörése következtében söpörték el állásából és hosszú időre a szakmai életből is a II. világháborút követő időszak politikai indulatai. Farkas Károlytól megtudjuk azonban azt is, hogy nagy becsvággyal olyan intézetet szervezett Budapesten, amely a maga idejében nemzetközi mércével mérve is korszerű volt. A makroszkópos és mikroszkópos pathologia művelése mellett intézetében kémiai, bakteriológiai, szövettenyésztő és kísérleti részleg működött, és ebben az intézetben történtek éppen Romhányi révén – Magyarországon az első szubmikroszkópos vizsgálatok. Ő volt az első magyar kutató, aki kísérleti állatok ezreit áldozta fel a daganatkutatás érdekében, és az Ehrlich-féle egérráknak Putnoky révén patkányba történő átplántálásával kitűnő kísérleti modellt produkált a daganatkutatás számára. A kóros folyamatok hátterében – már akkor – az élettani, biokémiai kisiklások szerepét sejtette és kutatta. Buday tanítványaként először a Szent László Kórház prosector főorvosa lett, ezért mindvégig megtartotta érdeklődését a fertőző betegségek pathologiája iránt.
Szenvedélyes, elkötelezett oktató volt. Előadásai, jól komponált klinikai-pathologiai demonstrációi élményszámba mentek, és nagy súlyt fektetett a csoportos medikusoktatásra.
Rettegett főnökként emlékeztek rá az egykori hallgatók és munkatársak, aki nem tudott érzelmi kontaktust kialakítani környezetével. Kiváló szeme volt ugyanakkor a tehetség felismerésére, és bár hiú ember volt, a munkatársak sikereire sosem volt féltékeny. Entz Béla azt mondta egyszer róla, hogy megközelíthetetlen egyéniség, de kiváló érzékkel tudja kiválasztani munkatársait, és nagyon jól adja fel nekik a leckét.
Vajon hol és hogyan találkozott egymással ez a két egyéniség, Balogh és Romhányi, akik nagyon sok azonos és még több homlokegyenest eltérő vonással rendelkeztek.
A választ magától Romhányitól tudjuk. A Krompecher, ill. Puhr által harmadévben prezentált tárgyból – az akkori rend szerint – a X. félév végén a hallgatók számára vadidegen Balogh Ernőnél kellett szigorlatot tenni. Impressziószerzés céljából ezért Romhányi és néhány társa a X. félévben felvette Balogh Ernő: „Kórbonctani és szövettani gyakorlatok” c. kollégiumát. A félév befejezése előtt ún. „Arányi-féle pályaboncolási” versenyre került sor. Ennek legkiválóbb teljesítményét – a korabeli dékáni igazolás szerint Reichenbach György X. f. é. orvostanhallgató mutatta fel, aki ezért 15 pengő jutalomdíjban részesült. Az eseményekről Romhányi maga később így számolt be Pécsett a nyugdíjazásakor történt interjúban: „Egyáltalán nem érdekelt a kórbonctan, azt tanították, hogyan kell vágni és ezt untam. De akkor új professzor jött, Balogh Ernő… Nagyon szép előadásokat tartott. Az ő kedvéért vettem részt az Arányi boncolási versenyen is… Megnyertem. Szigorlat után azután szólt Balogh Ernő, hogy maradjak bent mellette, ha van kedvem. Szóval egy tanár inspirációjára történt, ahogy ez általában lenni szokott.” Egy másik interjúban (az Állami Díj elnyerése alkalmából) a szakmaválasztással kapcsolatos kérdésre válaszolva, többet is elárult. „Véletlenek adják az alkalmat, amelyek formálják az embert. Egy kórbonctani szigorlaton dőlt el, mikor vizsgáztatóm hívott az intézetébe. Nem akkor határoztam el, hogy az leszek. Én mindig csak egyet léptem, s így alakult.”
Kevésszer tűnik ki ilyen világosan személyiség és interpretáció jelentősége. Ugyanaz a szakma és tudomány, mely egyik miliőben semmi vonzást nem gyakorolt, egy másik keretben egyszeriben színesnek és vonzónak tűnt, még egy személyiségében nagyon is ellentmondásos tanár közvetítésével is (utóbbit persze Romhányi akkor még igazában nem láthatta). Az eset igazolja azt, amit Balogh Ernő avatott szeméről és szelektáló készségéről feljegyeztek. Mivel Romhányi, őt, magát idézve, mindig csak egyet lépett, a szubjektív inspiráció hatására tett első lépés még csak a küszöb átlépését jelentette. A végső elköteleződés viszont már személyes élmények és benyomások nyomán született tudatos, szuverén döntés eredménye volt.
A hivatalos feljegyzések szerint Reichenbach György a „kitűnő” jelzésű kórbonctani szigorlat után, Balogh Ernő meghívását követve, 1928. szeptember 1-jén externistaként belépett a Pázmány Péter Tudományegyetem II. sz. Kórbonctani Intézetébe. Hamarosan, még szigorló orvosként, díjtalan (1929. január 15.), majd nemsokára (1929. május 14.) díjas gyakornok lett. Ilyen minőségben végezte tovább az előírt egyéves kórházi gyakorlatot budapesti intézményekben, mígnem – a klinikai és zárószigorlatokat sikeresen teljesítve –1929. november 9-én orvosdoktorrá avatták. E naptól kezdve dr. Reichenbach György, a II. sz. Kórbonctani Intézet díjas gyakornoka már kizárólag a pathologiának szentelhette idejét és energiáját – élete végéig.
