A FORRADALOMBAN ÉS A SZABADSÁGHARCBAN
A FORRADALOMBAN ÉS A SZABADSÁGHARCBAN
A politikai események felgyorsulása, a márciusi forradalom majd mindenkit magával ragadó lendülete Rónayra sem maradt hatástalan. Teljes mértékben a forradalom mellé állt, s a bencés szerzeteseket Győrből Pannonhalmára visszahívó apáti parancsnak sem engedelmeskedett, sőt a győri eseményekből újságcikkek írásával, beszédek, felhívások megszövegezésével is kivette részét.
Tagja volt annak a győri küldöttségnek, mely a pozsonyi országgyűlésre utazott, hogy megjelenésével nyomatékot adjon a 48-as törvények szentesítése iránti követelésnek.
Pozsonyból való visszatérte után, március 30-án hozta hírül barátja, Kovács Pál, a felelős magyar minisztérium megalakulását. Még aznap este Rónay a győri Főtéren egybegyűltek előtt Hálaimát mondott, amelyben a királyhűség hangsúlyozása mellett kijelentette: „…a haza boldogsága nem a szellem és szabadság elnyomása, hanem mindkettőnek felmentése által lehet leginkább eszközlendő.” A Hazánk 1848. április 18-i számában megjelent Szózat a magyar papsághoz című kiáltványában az alsópapság radikális irányvonalát képviselve felszólította a vagyonos papokat: „Ismerjük el a kor szent igényeit, vegyük tisztelettel és hódolattal, mit a nemzet anyagi érdekeinkben határozand felettünk. Mi hirdetjük a keresztény szeretetet, mi legyünk elsők, akik az egyenlőség elve mellett örömmel nyújtjuk oda a felesleget, örömmel osztjuk meg mindenünket felebarátainkkal. Kinek sokja van, adjon sokat; és a nemzet és az alsóbbrendű papság örömmel fogadandja az áldozatot. Bízzunk a magyar nagylelkűségében, míg hívei leszünk a nemzetnek, szerető anyaként ápoland bennünket. Munkás kezekre van szüksége a honnak, heréket nem fog, nem szabad tűrnie!”
Április végén a Győrben felállított nemzetőrség tábori papjává nevezték ki. Június 5-én Lukács Sándor győri kormánybiztos – akit Rónay a vallási jelszavakkal félrevezetett tömeg inzultusától húsvétvasárnap határozott fellépésével megvédett – kinevezte „egyházi főszónoknak”. Ezzel Lukács Sándor lényegében olyan kormánybiztoshelyettesi tisztséget hozott létre, amellyel biztosítani lehetett a kormány szándékainak maradéktalan érvényesülését az egyházi autonómia esetleges ellenállásával szemben. Rónaynak nemcsak az volt a feladata, hogy lelkesítő szónoklatokat tartson, hanem ellenőriznie kellett azt is, hogy más papok megtartják-e a heti egy alkalommal kötelezően előírt buzdító beszédet. Belátása szerint adhatott utasításokat a lelkészeknek, s azoknak az egyházi főszónok rendeleteit teljesíteni kötelességük volt. Mint tábori pap, két nemzetőr századdal szeptemberben Komárom várába vonult, hogy a magyar kormány parancsára a megbízhatatlan várőrséget leváltsák. Itt értesültek Jellasics pákozdi csatavesztéséről és megfutamodásáról.
Amikor Győrbe visszatértek, már világos volt mindenki előtt, hogy a korábbi jelszót, a békés haladásét, a védelem életre-halálra váltotta fel. A város apraja-nagyja kivonult a Rába partjára védelmi sáncot emelni, s bár Kossuth október 19-i győri látogatásakor csak őrszolgálatra hívta fel a győrieket, 22-én tekintélyes számban jelentek meg a parendorfi síkon hadba indulásra. Rónay mint tábori pap a schwechati csatában is részt vett, amit naplójában a legszerencsésebb csaták egyikének nevezett, mert, mint írja: „…ha az ellenség ideje korán, a hátulról védtelen sereget üldözőbe veszi; az ég tudja hány maradt volna meg közülünk hírmondónak.”
December 25-én Csányi László kormánybiztos megbízásából Pestre utazott, hogy jelentse Kossuthnak, miszerint a folyókra háttal támaszkodó győri sáncok a tél beálltával védhetetlenekké váltak. Pesten Czuczor Gergelynél szállt meg, s itt kapta a hírt 1849. január 1-én, hogy a képviselők Pest veszélyeztetettségére való tekintettel megszavazták az országgyűlésnek Debrecenbe költözését. A kormányt nem követte Debrecenbe, hanem január 8-án visszaindult Pannonhalmára.
Szónoklatai, tábori papi működése, egyházi főszónoki tisztsége miatt már korábban elfogató parancsot adott ki ellene gr. Zichy Bódog cs. kormánybiztos. Balogh Kornél, volt országgyűlési követ közbenjárására csak zárdafogságra ítélték, majd március 13-án a bakonybéli apátságban jelöltek ki számára tartózkodási helyet.
Április 30-án a magyar seregek felszabadították Győrt, s főapáti levél tudatta Rónayval szabadon bocsátását. Május 22-én már Görgey táborában van, és szemtanúja Buda visszafoglalásának.
Egy héttel később Lukács Sándor hadfelszerelési kormánybiztos hivatalosan közölte Rónayval, hogy „népszónok” címmel Győr megye papi biztosává nevezték ki. Másnap Győrbe utazott, ahol két nap múlva Lukács Sándortól azt az utasítást kapta, hogy Horváth Mihály kiáltványa alapján szólítsa fel a győri papokat buzdító beszédek tartására, mozgósítsanak népfelkelésre, s amikor csak lehet, ő maga is tartson Győrött és vidéken lelkesítő beszédeket és szónoklatokat. Működése idején sok levelet kapott, amelyek azt bizonyítják, hogy a Győr megyei papok és lelkészek készen álltak – mint az egyik levélíró írta – „a haza védelmére, s ha nem volna fegyverünk, házi eszközeinkkel, kereszttel fogunk küzdeni nemzeti életünkért”.
Nézeteinek radikalizálódását bizonyítja az az 1849. június 8-i keltezéssel írt és aláírásával megjelent plakát is, amely a korábbi felfogás teljes átértékelését tükrözi. Rónaynak sikerült feloldania azt a konfliktust, amit korábban a békés fejlődés és a forradalmi átalakulás között feszülni látott, s tekintettel arra, hogy céljait 1848/49-ben megvalósulni látta, a forradalom és a szabadságküzdelem támogatójává vált.
A plakát, mely Győr városa és vármegye minden vallású lelkészeinek címmel jelent meg a győri utcákon, a szabadság, testvériség, egyenlőség jelszavával buzdított a haza védelmére, részletesen indokolta a Habsburg-Lotharingiai ház trónfosztását. Ezeket írja: „Legnagyobb tévedése nemzetünknek, hogy annyi századon keresztül eltűrt körében olly intézményeket, mellyek rendszeresen oda törekedtek, hogy az embert, kinek Isten észt adott, hogy gondolkodjék, szívet adott, hogy szeresse a szabadságot, – örök gyámságra kárhoztatták; hogy eltűrt olly intézményeket, hol milliók boldogsága egyes koronás családok érdekeivel ugyanazon egy méregbe vettetett.” A népek öntudatra ébredtek: „…a magyar nemzet, valamint soha, úgy most sem maradt el a dicső pályán; kimondá: hogy e honban, mellyet apái vérrel szereztek, nem mint nép töredék, nem mint kiegészítő része az osztrák birodalomnak, hanem mint nemzet akar élni, szabadon, függetlenül! A magyar kimondá: hogy e hon, elidegeníthetetlen sajátja, mellynek fiait és kincseit nem fogja többé egy habsburg-lotharingi ház uralmának fenntartására, hanem egy nemzet boldogságának eszközlésére használni!” Eddig 300 éven át hitegették a nemzetet, „hogy hazánk függetlenségét megőrzendik, hogy nemzetünket boldoggá teendik! Ők lázíták fel ellenünk idegenajkú véreinket, kikkel ezer éven keresztül egy sónk, egy kenyerünk volt, kikkel jó és balsorsban olly híven osztozkodtunk; ők kezdték meg a legborzasztóbb irtóháborút a magyar faj ellen, ők gyilkolták le fiainkat, ők fertőztették meg lányainkat, ők boríták vérbe, lángba falvainkat, városainkat, és most a szabadság és haladás legvadabb ellenségével szövetkeznek ellenünk – ők, kik háromszáz éven át a magyart fiaiknak, s önmagukat kegyes apáinknak hazudták”.
Ez után következik a teendők felsorolása: „…hirdessük azt, mi e nagyszerű pillanatokban kötelessége minden magyarnak: élni a honért! halni, ha kell a honért! Naggyá tenni nemzetünket, vagy dicsőségesen eltemettetni romjai alá! Hirdessük a testvériség szent hitét, mert míg ez fűzendi össze a honnak fiait, addig rendületlenül állni fogunk, ha bár minden csordáikat ellenünk hoznák is a szabadság-gyilkosok. Minden nemzet legyőzhetetlen mindaddig, míg akarja, hogy le ne győzzék, de elveszett azon pillanatban, mellyben önmagával meghasonlik. Hirdessük az egyenlőséget, hulljanak le az elkülönöző korlátok, ne tulajdonítson magának senki, bár mi vallású legyen is, felsőbbséget mások fölött, kövesse mindenki szabadon szíve sugallatát: legyünk isten és ember előtt egyenlők.”
Nemsokára megindult az osztrák seregek támadása, amit Kmety György csornai győzelme egy időre ugyan megállított, de sokáig feltartóztatni nem tudott.
Ekkor – Horváth Mihály utasítására – még sok helyen tartottak egyháziak lelkesítő népgyűléseket, a legutolsót Kis-Megyeren, ahol „ezernyi nép hallgatta az eltérő vallásfelekezetű, de a haza szent ügyében egyetértő papok szónoklatát”. A kis-megyeri gyűlésre, mint Rimely Mihály pannonhalmi főapát naplójában azt feljegyezte, Rónay az egész győri káptalant kivezényelte.
Június 28-án megindult az ellenség támadása, s a 60 ezres ellenséges seregnek a 12 000 főnyi magyar csapat nem sokáig tudott ellenállni.
Amikor már Győr külvárosát elfoglalták, Rónaynak és más exponált személyiségnek menekülni kellett. Rónay előbb Pestre, majd Kecskemétre menekült, ahol elégette a győr megyei papság 1848/ 49-es hivatalos levelezéseit. Menekülésének újabb állomása Szeged volt, ahol tanúja volt az állam és a hadsereg gyors összeomlásának. Tudomást szerzett arról, hogy Mészáros, Perczel, Vetter, Dembinszky nem akart Görgey előtt meghajolni, Görgey viszont nem akart senkinek, legkevésbé a kormánynak engedelmeskedni. A kormányt Aradra is követte, ahol már senki sem hitt a szerencse megfordulásában. Barátjával, Lukács Sándorral a világosi táborba ment, ahol találkozott Pöltenberggel, aki a továbbiakra nézve elég optimistának mutatkozott. Arra biztatta Rónayt, hogy „térjen … vissza Győrbe, … papoknak, polgáriaknak nincs mitől tartaniok; minket katonákat valószínűleg zaklatni fognak, de végre is lehetetlen, hogy a kibékülés bé ne következzék. A forradalmat nem mi kezdettük, hanem ők; minket katonákat a körülmények ragadtak e térre akarva, nem akarva! Ezt remélem nem feledendik!”.
Rónay inkább a bujdosást választotta, arra számítva, hogy az ország egy viszonylag távoli zugában várja ki a harag csillapultát.
