AZ EMIGRÁCIÓBAN

Teljes szövegű keresés

AZ EMIGRÁCIÓBAN
Rónay 1850. július 10-én érkezett Londonba, ahol Jankó Vinze volt kormánybiztos segítségével hamar lakáshoz jutott.
Nem sokkal Angliába érkezése után, július 20-án, levelet kapott Császár Ferenctől, hogy heti 10 forintért írjon cikkeket a Pesti Naplóba. Ez a munka első anyagi nehézségcin is átsegítette, s egy éven keresztül mintegy 160 különböző témájú cikke jelent meg a lapban.
Szükséges itt néhány szót szólni a Pesti Napló beállítottságáról is. Császár Ferenc kiadásában 1850. március 9-én indult a lap, első szerkesztője Szenvey József volt. Ferenczy József A magyar hírlapirodalom története 1780–1867-ig c. munkájában azt írja róla, hogy nem foglalt állást sem a forradalom mellett, sem ellene, fő törekvése a hatalom viszzaéléseinek megszüntetése, az alkotmányosság helyreállítása volt. Ez, ilyen megfogalmazásban, túlságosan is egyoldalú. Bach és Geringer 1850 tavaszán „a központosított egységes ausztriai birodalom eszméjének” hatékony propagálására engedélyezte megjelentetését és részesítette kormánytámogatásban. Ez az irányvonal – mint arra Németh G. Béla az Irodalomtörténeti Közlemények 1960/2. számában közölt tanulmányában rámutat – hamar diszkreditálódott. Nyár végén már világossá vált, hogy szükséges ezen az irányvonalon változtatni, mert a lap különben teljesen elveszti olvasótáborát. Korábbi szerzői háttérbe szorultak, s októberre politikai iránya is egészen megváltozott. Ekkor kezdődött kirajzolódni a lapnak az a koncepciója, mely a középnemesség által kialakított és meghirdetett passzív rezisztenciát, s a vele járó nemzeti érdekegyesítést tartotta egyedül elfogadhatónak. Rónay és vele együtt jó néhány emigráns ilyen körülmények közepette kezdte meg rendszeres tudósítását külföldről.
Rónay gyorsan és színesen tájékoztatta a Pesti Napló olvasóit a magyarokat közvetve és közvetlenül érintő eseményekről. A szeptember 14-i számban jelent meg tudósítása Haynau dicstelen angliai látogatásáról. A bresciai hiéna magánlátogatáson tartózkodott Londonban, s meglátogatta a Barclay and Perkins sörgyárat, ahol a gyár munkásai inzultálták, majd távozása után az utca népe kővel, sárral dobálta meg, s csak a rendőrség közbelépésének köszönhette, hogy megmenekült a súlyosabb bántalmazásoktól.
Naplójában Rónay feljegyezte, hogy magyarok nem vettek részt a Haynau-ellenes demonstrációban, amit elégtétellel állapított meg, mondván, hogy „magyar részről személyes bosszú lett volna, míg az idegenek fellépése, a széltében kiosztott nyomtatványok szava után: tiltakozás vala a Haynau-rendszer ellen”.
Nemcsak újságcikkeket írt, hanem részt vett a különböző emigráns szervezetek gyűlésein is, s tevékeny részese volt a magyarok megmozdulásainak.
1850 októberében a magyar menekültek elhatározták, hogy gyászünnepélyt tartanak az aradi vértanúk emlékére. A szónoklat elmondásával Rónayt, az ünnepség megszervezésével Pulszkyt bízták meg. Az ünnepélyes gyászszertartást október 9-én tartották meg, mert 6-ára nem kaptak kápolnát. Erről a gyászszertartásról az angol lapok is beszámoltak, s megemlítették, hogy ott egy latinul tudó pap szónokolt. Erről tudomást szerzett Wisemann bíbornok-érsek, aki titkárán keresztül azt az ajánlatot tette Rónaynak, hogy szívesen alkalmazza, ha egyházi bizonyítványait neki bemutatja. Rimely Mihály pannonhalmi főapát azonban nem volt hajlandó Rónay papírjait kiszolgáltatni, így az állást nem kaphatta meg. Paradox módon azonban ez segítette hozzá Rónayt ahhoz, hogy tudományos munkájában jobban elmélyüljön, s nem kényszerült arra, hogy egy Anglia-szerte nagyon népszerűtlen ember szolgálatába szegődjön. Nem sokkal az említett ajánlat után ugyanis arról értesítette a Pesti Napló olvasóit, hogy Angliában minden év novemberében sajátos módon ünneplik meg azt az eseményt, hogy egy Guy Fawkes nevű ember 1605. november 5-én fel akarta robbantani a parlamentet. Ez év november 5-én egy Haynaut és egy Wisemann biborost jelképező Guy-bábut égettek el egy ilyen népünnepélyen. Wisemann bíboros annak köszönhette rendkívüli népszerűtlenségét, hogy 1850. szeptember 30-án a Szentszékkel egy olyan megállapodást kötött, mely szerint Angliát 12 püspöki megyére osztják fel; ez után a megállapodás után nevezték ki Wisemannt westminsteri érsekké. Az angolok e megállapodásban a katolicizmus térhódítását látták, s a már említett módon is, tiltakoztak ellen.
Rónay hosszú cikksorozatban elsőként számolt be a törökországi magyar emigránsok szabadon bocsátásával kapcsolatos angol–osztrák–francia–orosz–török diplomáciai lépésekről. Az Angliában Blue Book címen kiadott diplomáciai levelezéseket a Pesti Napló 1851-es évfolyamában közölte. E cikksorozattal párhuzamosan érdekes tudósítást közölt arról, hogy Amerika és Ausztria között is kiéleződött a diplomáciai viszony annak következtében, hogy az amerikai kongresszus mindkét háza 1851. március 3-án olyan határozatot fogadott el, mely szerint hajlandók a törökországi magyar menekültek befogadására, s Amerikába szállításukra egy gőzhajót a Dardanellák közelébe küldtek.
A londoni emigráció, mely jegyzőjének választotta Rónayt, bár tevékenyen működött, Kossuth Angliába érkezéséig vezető nélkül nem tudta koordinálni tevékenységét. Rónay ebben az emigrációs központban – miként annak idején Hamburgban–sem találta meg azt az összetartást, melyet Magyarországon bujdosásában elképzelt, „de nyílt szakadás oly szakadás, hogy külön vezérek alatt, ellenséges táborokba sorakoztunk volna, nem volt köztünk” – írja, majd úgy folytatja, hogy eltérő nézetek felmerültek, de a „közös haza” összefűzte mindannyiukat.
Gyökeresen megváltozott a helyzet, amikor 1851. október 23-án a Madrid nevű hajó fedélzetén Southamptonba érkezett a Kossuth-vezette törökországi magyar emigránsok második – és egyben utolsó – csoportja. Rónay ettől kezdve az emigrációban Kossuth tábora és ellenzéke között ingadozott, amiben személyes motívumok is közrejátszottak. A már régebben Angliában tartózkodó emigránsok nevében – számos szónok mellett – ő is üdvözölte Kossuthot megérkezésekor. Szemere Bertalanhoz intézett 1852. október 6-i levelében ezzel kapcsolatban azt írta, hogy ebben a beszédben Kossuthot üdvözlettel fogadta, nem hódolattal, testvérének szólította, s azt mondta, hogy „véle fogunk küzdeni, nem »alatta«”. E levelében említi, hogy Kossuth erre a beszédre nem is válaszolt, hanem azonnal Londonba utazott, ahol „Kissnek révén egy új felirat keletkezett, melyben az »üdvözlet« hódolattal, s a »testvér« kormányzóval pótoltatott.” Ez a reagálás túlzott érzékenységének volt a következménye, mert levelében nem említi, hogy Kossuth Southamptonban az üdvözlő beszédekre együttesen válaszolt. Más vonatkozásban is találhatunk naplójában Kossuth személyével kapcsolatban nem helytálló megállapításokat, így pl. abban az esetben is, amikor arról ír, hogy Kossuth Londonban fogadva a magyarok küldöttségét, nagy hévvel kijelentette: „Csak akarnunk kell, s fogunk győzni; sorakozzunk, ki nincs vélem, ellenem van, ám mérkőzzünk . . (majd a beszéd vége felé összegyűrt egy levelet, s így folytatta) … Valamint e papírszeletet összetöröm tenyeremben, úgy fogom összemorzsolni hazánk elnyomóit.” Nem szól viszont a konkrét problémákkal elemző módon foglalkozó Kossuth-megnyilatkozásokról – feltehetően naplójának ilyen jellegű feljegyzéseit hazatérése után húzta ki.
Kossuth, megérkezése után szinte azonnal, kezébe vette az emigráció irányítását. Először is úgyszólván minden európai nagyvárosba igyekezett megbizottakat küldeni, hogy képviseljék a magyar ügyet. Rónayt Stockholmba akarta küldeni, amit az nem fogadott el. Elvállalta viszont Thaly Zsigmond felkérésére, hogy a Londonban felállítandó magyar katonai tanoda részére könyvet írjon. Néhány hét alatt német és francia szakkönyvek alapján megírta A mértan, ideiglenes sáncztan, s a tábori hidászat és utászat alapvonalai c. könyvet; részt vett a katonák oktatásában, mértant és rajzot tanított.
Kossuth kiszabadulása Törökországból az emigrációra nézve kettős következménnyel járt. Egyrészt megérkezésével tömörítette, elsősorban az angliai csoportokat, másrészt viszont megosztotta az emigráció egész táborát. Batthyány Kázmér, Szemere Bertalan és általában a párizsiak nem szívesen nyugodtak bele abba, hogy ettől kezdve Londonból irányítják az egész menekült-tábort. Nem riadtak vissza attól sem, hogy Kossuth amerikai körútja idején támadást intézzenek ellene a londoni Times hasábjain, amit Rónay egyéb fenntartásai mellett azért sem helyeselt, mert „az kezdettől mostanig a magyar ügy kérlelhetetlen eltorzítója és üldözője” volt. E támadás híre, mint Rónay azt naplójában feljegyezte, „hamar eljutott Cincinattiba, honnét Kossuth Lajos február 15-én (1852) megküldé feddő levelét a londoni magyaroknak, melyben kinyilatkoztatja: hogy ő Magyarországért működik, s a haza előtt felelőssé teszi azokat, kik útját állni szándékoznak! – E levél egy félvilág hódolatára, hatalmi hangon volt szerkesztve, s ahelyt, hogy a hullámokat elsimította volna, csak felverte azokat; s a legközelebbi gyűlés elhatározta, hogy a leczkézést illedelmesen ugyan, de férfiasan vissza kell utasítani, azok rovására, kik a menekültek és Kossuth közt állanak”. E tiltakozást Rónay is aláírta. Ő maga ettől datálja Kossuthtal való szembenállását, de mint később látni fogjuk, az korántsem volt egyértelmű, s rá kell mutatnunk egyben arra is, hogy ezt hazatérése után fogalmazta így. Tény azonban, hogy ettől kezdve jobban kiéleződtek az ellentétek. Rónay még azt is megjegyzi, hogy „én nem voltam soha, még a hazában sem Kossuth-imádó; s még kevésbé Angliában; de idegenek előtt nem emeltem soha panaszos vagy rosszalló szót; mert neve elválaszthatatlanul összeforrt hazám ügyével, s ezt tiszteltem. Én hallgattam, s midőn Amerikából visszatért, bár többen közeledtek hozzá, még Vukovics Sebő is, én távol maradtam, nem gyűlölségből, vagy pártoskodásból; ki is törődött volna az én haragommal vagy szakadásommal? Távol álltam, mert nem hittem, hogy Kossuth leend a haza megmentője, s mert meg voltam győződve, hogy a népek, ha valaha, csak akkor döntik le bálványaikat, midőn van mit helyökbe állítani”.
Az emigráció táborában reményeket keltett a krími háború, amitől sokan egy olyan folyamat megindulását várták, mely végső soron Magyarország függetlenségének kivívását is eredményezheti. Annak, hogy ezek a remények nem váltak valóra, elsősorban az orosz-osztrák szövetség felbomlása volt az oka.
Rónay, amikor ezen reményteljes várakozásról ír, nem hallgatja el saját meggyőződését – s ebben nem állt egyedül –: „A világ két legnagyobb hatalma, az angol és francia, a világ legnagyobb földbirtokosa, az orosz ellen szövetkezik; miért? Törökország érdekében! – Szegény török, neki az angol–francia védelem éppen oly káros, mint az orosz támadás. Szeretik a törököt, minő ámítás! – ellenség, jóbarát, egyiránt szereti a Dardanellákat … szereti önmagát, keresi saját érdekét, nem Törökország javát … s ezért patakzik népek vére? s ha beleunnak a mészárlásba, Tedeumot énekelve, áldást kérendnek Istentől a békére, mely addig álland, míg a hatalmasságok kedve tartja.” Azok, akik ezt vallották és Kossuthék között az volt az érdembeni különbség, hogy Kossuthék azt remélték: megértethetik a nyugati hatalmakkal, hogy a Habsburg-hatalom vagy nem fogja akarni, vagy nem fogja tudni megakadályozni a cári hatalmi törekvéseket, s arra csak az idejekorán felszabadítandó nemzetek lesznek képesek. Az emigráció vezetőinek ilyen irányú törekvését Rónay nem helyeselte, kevéssé látta azokat reális lehetőségnek.
Az emigráció táborának megoszlását nem értette meg, s még 1850-ben olyan illúziókkal érkezzett Angliába, hogy ott a menekültek egy nagy családként fognak élni, a legteljesebb harmóniában. A viszály és széthúzások láttán nagyon pesszimistává vált a magyar ügyet illetően, nem látta tisztán, hogy az ellentétek már a forradalom és a szabadságharc idején megvoltak, csak teljes élességükben nem kerültek felszínre. Az emigráció az első naptól kezdve kereste a vereség bűnbakját, s tagjai mindenféle vádakkal illették egymást. Kossuth megérkezése után egy időre helyreállt – bár nem teljesen – az egyetértés, de néhány éven belül újra kialakultak a „pártok”. Nyilvánvaló felfogásbeli eltérés volt a párizsi, brüsszeli és londoni emigrációs központok között. Kossuth fő törekvése az volt, hogy ezeket az ellentéteket elsimítsa, az emigrációt lehetőleg egyesítse. Ehhez kétségtelenül politikusnak kellett lennie, amiben Rónay eleinte egyre nehezebben, később már egyáltalán nem tudta követni.
Rónay felfogásában akkor figyelhetünk meg radikalizálódást, amikor Magyarországon szembetűnővé váltak az önkényuralmi rendszer válságjelei. Ilyen esetekben egyértelműen csatlakozott Kossuthhoz. Az ún. bankó-pörben tanúként is megjelent, amiről Pompéryhez intézett 1861. május 13-i levelében a következőket írta: az osztrák kormány vádképviselői – Beke Kálmán, Hengelmüller Mihály, Rohorovszky Miklós – és közte az a különbség, „miszerint a londoni levél írója hiszi, hogy volt oly idő, midőn 1848-at írtak, hogy ez évben a magyar nemzetnek voltak szentesített törvényei, volt a törvényes király által megerősített pénzügyminisztere, s voltak bankói, melyek nem álltak az osztrák bank gyámsága alatt”.
A „bankó-pörben” Ferenc József magyarországi pénzjegykibocsátási monopóliumát kívánta elismertetni. Ezzel szemben utal vissza Rónay 1848-ra.
Egy másik levelében, melyet Tóth Józsefhez írt 1861. július 21-i keltezéssel, arról tudósítja barátját, hogy Kossuth „szívesen látna Itáliában, de én csak akkor szedem fel a londoni sátorfát, ha oda lehet ütni, a hol a vasas n[éme]t kezdődik”.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages