TUDOMÁNYOS MUNKÁSSÁGA AZ EMIGRÁCIÓBAN
TUDOMÁNYOS MUNKÁSSÁGA AZ EMIGRÁCIÓBAN
Az 1850-es években Rónay a politikától való eltávolodásával párhuzamosan egyre inkább arra törekedett, hogy a legújabb tudományos eredményeket megismerje és felhasználja. Ebben szerepet játszott az is, hogy sikerült személyes kapcsolatba kerülnie a vezető angol tudósokkal, amihez egy véletlen is hozzásegítette.
Szemere Bertalan 1852 őszén több levélben arra kérte Rónayt, hogy szerezzen anyagi támogatást az angol geográfiai társulattól Magyar László afrikai utazásaihoz. Rónay a Szemerétől kapott Magyar László-leveleket lefordította angolra, s eljuttatta a társulathoz, de eredményt nem ért el. Szemere Bertalanhoz intézett 1853. március 8-i és 11-i leveleiben azt írta, hogy Magyar László leírását örömmel fogadták, de – mint a titkár közölte vele – sokat nem tehettek érte, mert közléseit nem tartották pontosnak. A Magyar Sajtó 1857. november 17-i számában közölt cikkében azt írta Rónay, hogy a társulat kérte az utazótól a térképeket és tapasztalatainak leírását, melyeknek fejében anyagi támogatást ígért, majd így folytatja: „Írtam Magyar Lászlónak, ajánlkozám munkájának lefordítására. Levelemet a hozzá csatolt utasítással együtt, a geographiai társulat, a portugál kormány útján küldé Afrikába; eljutott-e valaha rendeltetése helyére? nem tudom, mert válasz nem érkezett soha, sem hozzám, sem a geographiai társulathoz. Ha Magyar Lászlónak afrikai felfedezései annak idején megérkeztek volna, most az elhirült Dr. Livingstone második helyen állna. Magyar embernek szerencséje is magyar!”
Rónay ez ügy kapcsán került kapcsolatba, majd kötött barátságot R. Murchisonnal, az angol geográfiai társulat elnökével, majd maga is tagja lett a társulatnak.
1854 és 1858 között nyári vakácóit Jersey szigetén töltötte. Az itt látott sziklatorlaszok, az ásatások nyomán előkerült őskori leletek arra késztették, hogy mélyebben tanulmányozza a geográfiát, a növény- és állatvilág rendszerezését.
E vizsgálódások és tanulmányok eredménye volt A tűzimádó bölcs az ős-világok emlékeiről című munkája, amelyet gr. Széchenyi István pártfogásával Kilián György jelentetett meg 1860-ban Pesten. Ebben a munkában evolucionista felfogás alapján írja le a Naprendszer es a Föld keletkezését, az élet megjelenését. Könyvével kapcsolatban sokan kifogásolták a formaválasztást, mint Szemere Bertalan írta, a stílus gyönyörködteti, szabatos nyelvezete van, „de a formára nézve észrevételem van. Miért választá ama bibliai versezetet? Miért ama profétai nyelvet, mely korunkban anachronismus? Miért csinál forma által, puszta átmenetekből egy-egy axiómát? Így van a Korán is írva, minden phrasis itt is, minek semmi értelme sincs egy kikezdés. Ha ez megy vallási tárgynál van csak helyén, tudománynál nincs. Mi a belső formát illeti, nem szeretem, hogy tudománynak költői alakot választott”.
Könyvében földtörténeti korszakonként tárgyalja az egyes periódusokra jellemző növény- és állatvilágot, esetenként rámutatva az összekötő kapocsra, végül eljutva az emberhez, felteszi a kérdést: mikor tűnt fel az ember? Analógiák segítségével érvel: „Nincs ásatag majom! nincs ásatag kutya! nincs ásatag ember! E lények a jelen korszak szinén tűntek fel. A tudós világ így tanított bennünket félévszázadon keresztül!” Amikor felszínre kerültek „ásatag kutya és ásatag majom” csontok, már csak az ásatag ember létezését tagadták, s amikor ilyen leletek is felszínre kerültek, azokat a véletlennek tulajdonították, – írja Rónay. „Mit czélszerűnek találtak az ős növények és állatok osztályozásában, mit az élet történetében alapul használtak mindenütt (ti. a fokozatos fejlődést) azt nem akarják, vagy nem merék alkalmazni az emberre.” Hitet tesz amellett, hogy az ember megjelenése jóval megelőzi írott történetét. „Láttatok ős földhányatokat, s egymásra hengerített faragatlan kőhalmokat? (Utalás a Stonehenge-re! – P. L.) E durva építmények nem keletkező, nem elszórt, hanem együtthaladó emberek művei. Keletkezésükről csak azt tudjuk, hogy a múlt homályában elenyésznek, hogy a történet írott betűit megelőzték, s hogy alattuk a műveknél régibb emberi csontok porladnak.”
A természet tanulmányozása, az empirikus tények hangsúlyozása, s ezeknek a tudományos ismeretek egyedüli alapjaként való kezelése vezette legnagyobb vállalkozásában, a Fajkeletkezés. Az embernek helye a természetben és régisége (Pest, 1864.) c. munkájában.
Darwin, Huxley és Lyell munkáit használta fel ennek megírásakor, s rövidítve ugyan, de szigorúan követi azok tartalmát, az új tanokat részleteiben ő ismerteti hazai olvasókkal először. A vállalkozás jelentőségét akkor ismerjük fel igazán, ha tisztában vagyunk a darwinizmus létérejöttének előzményeivel, fogadtatásával, ezért szükséges rövid áttekintés keretében ezt is vázolnunk.
Az a gondolat, hogy a Földnek nagy múltú története van, már a XVIII. század folyamán felvetődött, s a XIX. században megindult nagy vasút- és csatornaépítések során felszínre került leletek egyértelműen kizárták az evolúcióval ellentétes felfogásokat, így a független teremtési aktusok elméletét is. A biológiai ismeretek XVIII. és XIX. századi másik két forrásával: a leíró biológia és az orvostudomány új eredményeivel ez már potenciálisan megteremtette az egész elmélet forradalmi átalakításának alapjait.
A leíró biológia nagy úttörője és rendszerezője Karl von Linné (1707–1778) a binominális (faj és nem megjelölése) nomenklatura bevezetésével a gyorsan szaporodó ismeretek áttekinthetőségét, jobb felhasználását segítette elő.
G. L. L. Buffon (1707–1788) az Histoire naturelle című munkájában már utal arra, hogy a Linné-féle osztályozás – mely az állatok és növények rokonságát tükrözi, – a valóságon alapul. E nézetekhez csatlakozott Ch. Darwin nagyapja Erasmus Darwin is, aki a Zoonomia című munkájában az élet eredetét egy ősrostra, vagy ősszálra – melyből a megfigyelt élő formák sokfélesége származott – igyekezett visszavezetni.
Ilyen előzmények után J. B. A. Lamarck (1744–1829) 1809-ben kifejtette, hogy minden ma élő faj előző korokban élt ősök alkalmazkodás útján megváltozott származéka. A változásra a környezetbe való illeszkedés kényszerítette őket. Lamarck két alaptörvényt is definiált: z, a használatban levő szervek erősödnek, míg a többiek elkorcsosulnak; a, a használat és nem használat által szerzett változások öröklődnek, feltéve, hogy azok mindkét nemet érintették.
A másik elmélet Cuvier (1769–1832) nyomán alakult ki, mely tagadta Lamarck nézeteit, s felállította a katasztrófa-elméletet, mely a szakaszos teremtés elvét hirdette. Cuvier ugyanakkor az összehasonlító anatómia és a tudományos paleontológia területén elért eredményeivel maga is egyik előkészítője volt a darwinizmusnak.
A darwinizmus kialakulásának előfeltételei tehát a XIX. század elején is megvoltak. Kialakulását a francia forradalom és Napóleon bukását követő reakció akadályozta meg.
Az evolucionizmus elméletének továbbfejlődése Angliában talált kedvezőbb talajra. Ch. Lyell-nek 1832-ben jelent meg a Principles of Geology c. munkája, mely az új elmélet kialakulását geológiai elvekkel is megalapozta. Lyell ebben alkotta meg egyöntetűségi (uniformitási) elvét, mely szerint ha mindegyik geológiai réteg egy bizonyos korszak lerakodásiból keletkezett, akkor a benne fellelhető kövületek csakis az adott korszakban élt növények, állatok maradványai lehetnek. Ezek a kövületek az élet egészen különféle formáiról, sőt e formák határozott fejlődéséről tanúskodnak.
Lyell annak ellenére, hogy elfogadta a fajok változatlanságát, s azt tartotta, hogy minden geológiai korszakban új forma teremtődött, majd a korszak végén kipusztult, jelentősen hozzájárult az evolucionizmus elméletének fejlődéséhez.
Angliában Darwin könyvének megjelenése előtt a fejlődés elmélete összekapcsolódott egy ismeretlen szerző – csak 1884-ben derült ki, hogy Robert Chambersnek hívták – 1844-ben megjelent könyvével,. melynek címe Vestiges of Natural History of Creation volt. Ez a könyv nagy népszerűségnek örvendett akkoriban, amit az is mutat, hogy 16 év alatt 11 kiadást ért meg, összesen 24 000 példányban. Tudományos körökben ugyanakkor teljes visszautasításra talált. Összefüggött ez azzal, hogy a fejlődési folyamat magyarázataként a szerző egy teljesen misztikus „törvény” fogalmat állított fel, melyet – szerinte – a Teremtő vezetett be, s így az produkálja a fejlődési, alkalmazkodási folyamat véget nem érő sorozatát.
A tudósok számára továbbra is Lamarck maradt a fejlődési elmélet fő apostola, annak ellenére, hogy elméletét sokan visszautasították, megcáfolni viszont nem tudták.
A fajok eredetének problémáját sem Lamarck, sem bírálói nem tudták megoldani, ezért a kérdést egy időre megkerülték, s mint megoldhatatlant, a természettudomány területén kívülre helyezték, ami természetesen nem azt jelentette, hogy sok biológust ne érdekelt volna a kérdés, vagy ne foglalkozott volna megválaszolásával.
A leíró biológia ekkor élte másodvirágzását, s célkitűzése az volt, hogy az élővilág leltárát elkészítse. Alvar Ellegard Darwin (Charles Robert) and the general reader. The reception of Darwin’s theory of evolution in the British periodical press, 1859–1872. c. munkájában így fogalmazta ezt meg: „egyrészt külterjesen, világjárók, expedíciók, másrészt belterjesen, mikorszkópiai vizsgálódások révén” kívánták a leltárt elkészíteni a biológusok.
Darwin maga is egy világjáró expedíció során szerzett tapasztalatait rendszerezte, de még hosszú idő múltán sem hozta volna azokat nyilvánosságra, ha R. Wallace (1822–1913) meg nem kéri, hogy kelet-indiai utazásai során szerzett tapasztalatai alapján készült munkáját bírálja el megjelenése előtt. Wallace teljesen függetlenül ugyanolyan következtetésekre jutott, mint Darwin, aki ekkor döntött – barátai unszolására – a közlés mellett, s jelentette meg az Origin of Species című munkáját, amely már megjelenésekor nagy visszhangot váltott ki.
A polgárság nagy része ekkor már csak fokozatosan, illetve világnézeti kötöttségektől függően nem kevés fenntartással adaptálta az újat, s számára Darwin könyvéből a legelfogadhatóbb gondolat az volt – kiszakítva az összefüggéseiből –, hogy az erősebb fajok maradnak felül a létért való küzdelemben. Így már kialakulásakor elkezdődött a darwinizmus progresszív gondolatainak elferdítése, meghamisítása.
A társadalmi fogadtatás szempontjából érdemes még megvilágítani az angol egyház különböző csoportjainak a felfogását is. Az anglikán egyház első csoportja, a high-church, az egyházi és világi arisztokráciára támaszkodott, legközelebb álltak a katolikus egyházhoz. Ezek egyik részét alkották a puseysták, akik már az 1840-es években kezdték „megreformálni” az anglikán egyházat, s szertartásaikban közeledtek a katolikusokhoz, sőt a fülbegyónást is visszahozták, ami nagy felháborodást keltett egész Angliában. Ez a csoport teljesen elutasította Darwin elméletét, s engesztelhetetlen harcot hirdetett ellene. A második és a harmadik csoport – broad-church és low-church – nem fektetett nagy súlyt a dogmákra, a szabad kutatást hirdették, s így az egyén saját megítélésérc bízta a darwini tanok elfogadását, vagy elutasítását.
Tudományos körökben is ellentétes fogadtatásra talált Darwin munkája. A mosaisták – mint Huxley nevezte a kreacionistákat – részéről T. V. Wollaston fejtette ki véleményét: „Az a naturalisták közötti vélemény, hogy a fajok függetlenül lettek teremtve és nem változhatott egyik a másikból, mindezideig annyira általános volt, hogy nekünk azt majdnem axiomának lehetett nevezni.” Még azok is, akik evolucionistának tartották magukat, igyekeztek kimutatni, hogy Darwin nem tagadja a természetfelettit, csak más megvilágításba helyezte azt. Asa Gray, amerikai természettudós, Darwin barátja írta 1863 végén: „A természettudósok többsége hiszi, hogy a fajok eredete természetfeletti, szétszóródásuk egy sajátságos földrajzi terület felett természetes, és kihalásuk, amikor azok eltűnnek, szintén fizikai okok eredménye.”
Darwin legfontosabb feladatának tartotta azt, hogy a természetben találjon megoldást a transzmutáció kérdésére, ami egyben feleslegessé teszi a természetfeletti okokra való hivatkozást. A természetes kiválasztódás, vagy kiválogatódás (Natural Selection), az előbbi követelménynek egészében meg tudott felelni. Ez a teljesen új forradalmi gondolat az egész mű fundamentuma. Ezen az alapon a fejlődés elmélete újra és újra cáfolta azt a korábban fennállt nézetet, mely szerint az „elemi atomok parancsot kaptak hirtelen felvillanásra”. Az új fajok keletkezésének problémája teljes egészében természeti alapra került. Könyvében következetesen kimutatta a természeti és természetfeletti magyarázat közötti ellentétet.
A természetes kiválogatódással szoros logikai kapcsolatban van Darwin másik alapgondolata, a létért való küzdelem, mely a fajok kihalásában s új fajok keletkezésében játszik nagy szerepet.
A természetes kiválogatódás is úgy működik, hogy e küzdelemben az erősebb fajt „támogatja”. E folyamatban kialakult egyedi sajátosságok öröklődnek, s a több egyednél meglevő sajátosságok a fennmaradást elősegítve hozzák létre a faj megerősödését és továbbélését. Azok a fajok, melyek nem rendelkeznek ilyen tulajdonságokkal, a létért való küzdelemben alulmaradnak, kihalnak. Ez a küzdelem az állat- és növényvilágban egyaránt megtalálható, s maguk a tenyésztők, a mezőgazdaságban dolgozó emberek már régen felismerték és elősegítették a szelektálódást. A természetes kiválogatódás, vagy kiválasztás csak a változások fenntartását, nem pedig létrehozását foglalja magában. Darwin rengeteg példát sorol fel munkájában, annak a törekvésnek a jegyében, hogy a fejlődési láncolatot is bemutassa a fajok fokozatos átalakulásában.
Haeckel és mások fejlesztették tovább a darwini gondolatot annyiban, hogy a fajváltozást az alkalmazkodás és átöröklés kölcsönhatásaként fogták fel, amikor is az alkalmazkodást a folyamat változást előidéző, az átöröklést pedig konzerváló oldalként tüntették fel.
Darwin az átöröklés problémáját vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy az összes élőlények nem külön teremtmények, hanem egynehány lény egyenes vonalú leszármazottai. Haeckel ezen túlmenően külön-külön családfát állított össze a növény- és állatvilág számára, s ezek közt számos „önálló véglénytörzset”, melyek függetlenül fejlődtek.
Lamarck az élőlények fejlődését két alapvető okra vezette vissza, nevezetesen az alkalmazkodásra és átöröklésre. Darwin – a természetes kiválasztódás és a létért való küzdelemmel, s az ezek során szerzett új tulajdonságok átöröklésével – továbbfejlesztve Lamarck gondolatait, eredeti, új elméletet hozott létre.
Rónay feljegyzéseiből megtudjuk, hogy az Origin of Species megjelenése után azonnal hozzákezdett a mű kivonatolásához. Az egyes részeket a Magyar Sajtóban, 1862-ben folytatásokban is megjelentette. Már ekkor jelezte Pompéryhez intézett – 1862. szeptember 23-i – levelében: „kénytelen vagyok a Magyar Sajtóban megkezdett »Fajkeletkezés« czímű értekezésemre fordítani (időmet). Sajnálom, hogy belefogtam, mert úgy mint adatik, szakadozva, minden értékét elveszíti… majd később kiadandom egészben.” Nem törekedett arra, hogy a darwini munka alapján önálló könyvet írjon, megelégedett az egyszerű ismertető – saját korában nem nagyon méltányolt – szerepével.
Bevezetőjében írja: „Jelen törekvésem czélja nem a földrétegek leírása, vagy a kihalt lények megismertetése, hanem azon adatok felsorolása, melyek a szerves alakok változékonyságát bizonyítják, s azon okok nyomozása, melyek a fajok természetes keletkezését, la nem helyezik is túl minden kétségen, legalább a lehetőség körébe viszik, s magyarázhatóvá teszik … A legújabb rendszert Darwin adá, oly tudományos készülettel, minővel e kérdés megfejtéséhez nem fogott senki. Jelen feladatunk e rendszert fő elveiben megismertetni.”
Rónay a kivonatolásnál a lényegre szorítkozott. Az elméleti jellegű következtetéseket, ha saját szavaival is, lényegében átveszi; a példák tömegéből az itthon legismertebbeket emelte ki, a többit elhagyta. Az átdolgozás elsősorban a közérthetőség kedvéért történt, célja a darwini tanok lehető legszélesebb körben való elterjesztése.
A darwini elmélet teljes megértését, s az ebből eredő konzekvenciák vállalását fejezik ki a „Fajkeletkezés” című részt befejező sorok: „Az eddig elmondottak után nem keresünk sem térben, sem időben koronkénti teremtést. Igaz, hogy az időlánczolat sokszor megszakadni látszik, midőn bizonyos rétegben a faj hiányzik, míg alatta és fölötte csalhatatlan nyomait látjuk; de e nehézségre már feleltünk, s meg vagyunk győződve, hogy e hiánynak oka nem az életben, hanem ismereteink korlátoltságában rejlik.” Különösen figyelemre méltó, hogy az ismeretek hiányát nem misztikus okokban keresi, hanem a további kutatásoktól várja a hézagok betöltését. Kevésbé nyilvánvaló, bár lényeges előrelépést fedezhetünk fel az élet lényegéről vallott felfogásában, mely a mechanikus materialista álláspontokkal, irányzatokkal mutat rokonságot. Teljes egészében hiányzik nála a korábban vallott, a lélek továbbélését, a test és lélek dualizmusát hirdető felfogás. „A szerves testben nincs egyetlen parány, mely ne vétetnék a szervtelen anyagból, s mely a testnek szétoszlása után vissza ne térnék oda, honnét származott; sőt a szerves testnek működéseiben is vagy olyan erőket látunk, melyek ugyanazok a szervtelen anyagban rejlő erőkkel vagy ezekre visszavezethetők” – írja Rónay.
Könyvének következő része „Az ember helye a természetben” címet viseli. E részt Huxley Evidence as to Man’s place in Nature c. 1863-ban kiadott könyvét követi. Ezt a munkát – Huxley engedélyével – még nyomdai levonata alapján kivonatolta-fordította és alighanem elsőként jelentette meg más nyelven. Huxley nyomán fejti ki, a különböző emberszabású majmok leírása után, hogy az ember és majom közötti különbség – alkati szempontból – oly kevés, hogy nyugodtan feltételezhetjük: az ember vagy fokozatos átalakulással fejlődhetett ki az emberszabású majmok csoportjából, vagy mindkettő ugyanattól az őstől ered.
„Az embernek régisége” című utolsó rész Ch. Lyell The Geological Evidences of the Antiquity of Man c. 1853-ban kiadott könyve nyomán készült el. E részben ismerteti az ún. csontbarlangokat, a feltárt ősemberi településeket, földtani korszakokat, a svájci cölöpépítményeket és a dániai „konyha hulladékokat”, az ősember településhelyén talált csontmaradványokat. Lyell alapján száll vitába azokkal, akik e leletek nyomán az ember első föltűnését a jégkorszak végére tették. Kijelenti: ugyanúgy feltételezhetjük, hogy végigélte a jégkorszakot, sőt azt is, hogy jóval azt megelőzően már élt ősember.
A következetes evolucionizmust tükrözi e felfogás, mert az akkori legrégebbi engisi és neandervölgyi leletek különböztek ugyan az emberi koponyától, de a fejlődési vonalban még mindig nagyon közel voltak. Hitet tesz amellett, hogy a jövőbeni kutatások és azok eredményei teljesebbé teszik majd az ember fejlődéstörténetének bemutatását, bizonyítását.
A könyv megírásának és megjelenésének jelentőségét a következőkben foglalhatjuk össze:
1. Rónay helyesen ismerte fel a három könyv logikai kapcsolatát. E munkák együtt kerek képet adnak az élőlények különböző fajainak leszármazásáról, keletkezéséről, arról, hogy az ember nem áll a természet felett mint isten külön aktussal létrehozott teremtménye, hanem ő is a fejlődés útján, alacsonyabb fokról magasabbra emelkedve, a természet teremtményeként alakult ki, s arról, hogy e természeti származásnak megvannak a bizonyítékai.
2. Rónay munkája fordításként, átdolgozásként is, európai viszonylatban az elsők között foglal helyet.
3. Ugyancsak az elsők között fogadta el és hirdette a darwini tanokat. Ez bizonyos fokig összefüggött azzal is, hogy már korábban következetes evolucionista volt, annak előnyeivel és hátrányaival egyaránt. Ez nagyban megkönnyítette az új tanok elfogadását akkor, amikor egyházi és világi támadások érték, s egészen nyilvánvalóan maga is tisztában volt annak a vallási tételekkel ellentétes felfogásával.
Rónay könyve Magyarországon – egy recenziótól eltekintve – semmilyen visszhangot nem váltott ki. Ebben két ok játszhatott szerepet: egyrészt, hogy az akkori politikai események elvonták a figyelmet ilyen jellegű témákról, másrészt, hogy a tudományos körök nem nagyon értették meg a téma, az új elmélet tudományos és világnézeti jelentőségét. Erre jellemző, hogy Schwarcz Gyula recenziójában a könyvet a „mezei gazdáknak” ajánlotta.
Dapsy László 1873-ban lefordította A fajok eredetének teljes szövegét, a fordítói előszóban megemlékezett a legjelentősebb külföldi fordításokról, de Rónay könyvéről egy szót sem ejtett. A megjelent fordítások közül, az 1955-ös kiadásban, dr. Boros István említi először Rónayt a bevezető tanulmányban, aki „az ember származásának kérdésében a leghatározottabban Darwin felfogása mellett foglalt állást”.
Rónay, könyve megjelenése után is, több cikket közölt a darwinizmus újabb eredményeiről. E helyen kettőre utalunk. A Hazánk s a Külföld 1865. évfolyamában megjelentben újra és világosan leszögezi, hogy a haladás „egyik jellemző ismérve, hogy diadalait azon a téren üli, melyet apáink túlhelyeztek a természet körén!” Ugyancsak itt jelent meg, az 1867-es évfolyamban egy cikke, amelyben utal arra, hogy az emberfajok kihalásában nemcsak természeti, hanem mesterségesen előidézett társadalmi körülmények is szerepet játszhatnak. Azt írja, hogy egyes – társadalmi fejlődésükben elmaradott – néptörzsek kihalásában első helyen a „civilizált” országok által elkövetett fegyveres erőszak áll.
