TUDOMÁNYOS TEVÉKENYSÉGE 1848-ig

Teljes szövegű keresés

TUDOMÁNYOS TEVÉKENYSÉGE 1848-ig
Egy pályakezdő tudós indulását nagymértékben meghatározza szűkebb és tágabb környezete. Így volt ez Rónay Jácint esetében is. Ismerkedjünk meg tehát nagy vonalakban az 1840-es évekbeli Győrrel és Rónay szűkebb baráti körével.
Győr szabad királyi város az 1840-es években a liberálisok egyik legfontosabb vidéki centrumává vált. Ehhez pozitív és negatív értelemben az egész megye adottságai hozzájárultak. A megye 3/5 részét az egyház birtokolta – többek között a győri püspökség és káptalan, a pápóci és csornai prépostság, a szombathelyi káptalan és szeminárium –, jelentős birtokokkal rendelkezett még gr. Viczay, gr. Sándor, a hg. és gr. Esterházyak is, de a megye 11 753 főből álló nemességének többsége már birtoktalan, illetve kisbirtokos volt. A kevés számú középbirtokos között találjuk a Bezerédy, a Fejérpataky, a Gyapay, a Noszlopy és a Pázmándy családokat.
Győr ebben az időben egyike a legvagyonosabb és legműveltebb városoknak, lakóinak száma 17 000. Királyi akadémiája, Benedek-rendi főgimnáziuma, püspöki növendékháza, evangélikus gimnáziuma, leánytanító intézete, több elemi és rajziskolája, könyvnyomóintézete és könyvkereskedése is volt.
A város ipara különösen a Védegylet megszervezése után fejlődött sokat. Volt egy nagyobb és három kisebb posztógyára, azonkívül kesztyűgyára, cukorgyára. A városban – 1846-ban – 812 céhes mester és 214 kereskedő élt. A megyében virágzott a gabonakereskedelem: évente 1 millió mérő (1 mérő = 75 kg) búzát és 800 ezer mérő árpát, zabot, tengerit szállítottak tovább. Főleg közvetítő kereskedelmet folytattak.
A városban megjelenő lap, a német nyelvű Vaterland 1847 januárjától magyar nyelven, Hazánk címen jelent meg, s új szerkesztője, Kovács Pál, jó kapcsotokat épített ki nemcsak a győri, hanem a pesti liberális körökkel is. Ezzel a győri Hazánk országosan is az egyik legjelentősebb vidéki lappá vált.
A győri liberálisok egyik elismert vezetője Lukács Sándor, aki 1848-ban a helybeli ifjúság szervezője és politikai vezetője volt. A reformellenzék, majd a forradalmi átalakulás egyik legkövetkezetesebb, a város határain túl is sugárzó hatású politikai személyisége. Ezért egyáltalán nem volt meglepő, hogy 1848 nyarán a márciusi fiatalok közül Irinyi és Irányi mellett őt is megválasztották országgyűlési képviselőnek. Győrött két önkéntes zászlóaljat szervezett, s egyike volt azon hét képviselőnek, akiket elsőként neveztek ki kormánybiztosnak. Legfontosabb tevékenysége 1849 nyarán a hadfelszerelési kormánybiztosi hivatal ellátása volt.
Kovács Pálnak Rónay tudományos publicisztikai tevékenységében, Lukács Sándornak pedig politikai színre lépésében volt nagy szerepe.
A pályakezdő Rónay elsősorban a filozófiai, lélektani kérdések iránt érdeklődik. Győri tanárkodása idején készített egy kisebb összefoglaló jellegű munkát, A bölcsészet története címmel, melyben az akkor hazánkban divatos irányzatot, az ún. egyezményes filozófiát követi. Ez a kézirat, mely lényegében előadásait tartalmazza, világos felépítésű, tömör, összefoglaló és rendszerező munka. Foglalkozik a filozófia fogalmával, történetének felosztásával, érinti a magyar „philosophiai litteraturát” és végül „eddigi elmaradásunk okait” taglalja.
Esztétikai és etikai szempontok alapján, lényegében Szontagh Gusztáv nyomán, aki az egyezményesek vezető képviselője volt, fogalmazza meg a filozófia fogalmát: „Mihelyt az emberi ész kifejlődik, mihelyt az úgyszólván emberi méltósága teljes birtokába lép, szükségképp: ön czéljai, s törvényei, szóval rendeltetése felett szemlélődik; e szemlélődés a philosophiának szülő perczenete, mely ennélfogva lényegében nem más, mint eredeti törvényein czéljaink kinyomozása: hogy magunkat tökéletesíthető lényhöz illetőleg elméletileg (theoretice) és gyakorlatilag (practice) törvényesen határozhassuk, s rendeltetésünket valósítsuk, s valljon mellyek az emberiség czéljai? Az ember érzéki, eszes és szabad lény; eszünknek, érzeményünknek, s akaratunknak, általánosan, mindenütt és mindenkor az igaz, szép és jó felel meg. A philosophia tehát az igaz, szép és jó eszméinek ésszerű (rationális) fejléstana.”
A filozófia legnagyobb alakjainak Bacont, Leibnizet, Volfot – Leibniz tanítványát és munkáinak rendszerezőjét –, Kantot és saját korában Krugot, Friest – Kant tanainak vulgarizáló hirdetőit – tartja, akik együttesen nagy hatást gyakoroltak a magyar egyezményes filozófiára.
A filozófiai rendszerek közül a dualista alapú objektív idealizmust véli elfogadhatónak, mely a lét és gondolkodás azonosságát állítja, mert „…csak az józan philosophia: mely az érzékiség és ész; érzemény és eszme viszonyait határait, az emberi szellem törvényeiből fejtvén ki, minden egyes tehetségeink jogait biztosítja. Ezt tevé Kant, utána Jacobi és Fries; azért nagy érdemeiket a philosophiában, a világ minden időben elismerendi”.
Munkájának alapgondolata az igaz, szép és jó középpontba állítása – mint az egyezményeseknél általában – a leibnizi harmónia praestabilita fogalmából adódik. Minden esemény, dolog az előre elrendelt harmóniára törekszik – mely végső soron isteni eredetű –, következésképp az igazra, szépre, jóra. Az eszes, gondolkodó ember aktivitása abban áll, hogy felismeri azokat a törvényeket, melyek e cél eléréséhez szükségesek. Minden ami a szép, jó és igaz fogalmával ellentétes – s ezek közé tartoznak e filozófia képviselői szerint a társadalmi forrongások is –, ebben a filozófiában nem nyer polgárjogot, mert azt hirdetik, hogy a fent említett célok elérésének egyetlen eszköze a lassú evolúció, a reformok sorozata. Ebből következik, hogy a társadalom művelt embereinek, a nemességnek és a polgárságnak az összefogása és együttes munkálkodása a fejlődés záloga.
Rónay más munkájában és a többi egyezményes szerző műveiben gyakran találkozhatunk a forradalom képének felidézésével, annak véres, ellenőrizhetetlen, előre nem látható fordulataival, de ez csak arra szolgál, hogy figyelmeztessék a hatalom birtokosait: ha nem veszik kezükbe az irányítást és nem mennek az eseményeknek elébe reformokkal és más békés eszközökkel, úgy a következmények csak olyan események lehetnek, melyeket már lehetetlen többé megállítani, még kevésbé kézben tartani. Harmonikus esztétikájukkal éppúgy szemben állt a forradalom mindent elsöprő, leromboló és tagadó természetűnek látott új esztétikája, mint a harmonikus etikával a forradalom kemény morálja, ezért az egyezményes filozófia tartózkodott mindazon rendszerektől, melyek a „szélsőséges” formákat hirdették.
Kéziratban maradt feljegyzései tanúsítják, hogy már a 40-es évek elején élénk érdeklődést mutatott a lélektan iránt. 1840 és 45 között készített jegyzeteivel alapozta meg a később nyomtatásban is megjelent műveit, s a kéziratos formában fennmaradt természettudományos lélektani rendszer alapítására tett kísérletét.
E jegyzetek első része az Ifjabbkori kézikönyvnek szánt lélektani dolgozataim címet viseli. Ezek elsősorban fiziológiai alapon tárgyalják az érzékszerveket, idegrendszert stb. Leírásukban követi a kor hazai és külföldi felfogásait.
Az érzékszervekről, vagy mint ő írja a „létszerekről” a következőket mondja: „…szorosan véve a lélek egyedüli és valódi létszere (organon) az agy (cerebrum) és idegek (nervi), melyek számtalan elágazásai a testben öt, egymástól alkotásokra es tüneményekre nézve különböző létszerekre oszlanak, s ezeket érző létszereknek nevezzük (organa sensoria) úgymint: a tapintás, látás, hallás, szaglás és ízlés létszerei. Ezek közül az első három tárgyilagos szemléletű … két utolsó … alanyi.”
Az agy leírásakor részletezi a nagyagyat, az „agyacs”-ot (cerebellum), a varol-hidat és a gerincagyat (medulla oblongata). Behatóan tárgyalja az idegrendszert, az idegpárokat és az érzékszervek működésének mechanizmusát.
Munkásságának első nyomtatásban megjelent darabja a Mutatvány a tapasztalati lélektan köréből. Mint a cím is jelzi, tapasztalatokra próbálja alapítani a lélektant, nagy fontosságot tulajdonítva az érzeteknek. Ez a kísérlet mégsem járt teljes sikerrel, mert az érzetek és gondolkodás viszonyát nem tudja megoldani. Súlyt helyez az érzetek fontosságára, de a gondolkodás és a szellem primátusát nem tartja vitathatónak. Nem tudja – és a tudományos eredmények akkori állása, valamint eredendően vallásos alapállása miatt nem is tudhatta – megoldani a gondolatok, a szellemi élet mechanizmusának kérdését. Ezért jórészt a megfigyelések által tapasztalt tényeket írja le, és néhány esetben elég érdekes és fontos következtetésekre jut.
Nem szorítkozik pusztán a lélektan területére; érdekes filozófiai, társadalmi problémákat is felvet, foglalkozik a kor égető kérdéseivel.
A test és lélek megoldatlan viszonyára álljon itt egy példa. „Érzéki érzemények csak ott lehetők, hol a testet szellem lelkesíti; szellemiek ellenben test nélkül is gondolhatók. Igaz, hogy az anyagi világ ismerete érzékiség nélkül lehetetlen; de innét korántsem következik: hogy lelkünk minden működése, sőt létezése is, szükségképp ama durva anyaghoz van kötve, mely környeli.”
Az „érzeményeket” – jegyzetei tanúsága szerint – két csoportra osztja: „tárgyilagosakra” és alanyiakra; ezen túl az érzemények még lehetnek tiszták – csupán kellemesek –, vegyesek, amikor a kellemes és kellemetlen érzemények váltják egymást.
Az érzékszervek és lélek kapcsolatáról így ír: „…a lélek eleveníti, kormányozza a testet, a külvilág pedig munkára serkenti benyomásai által… Az idegrendszer alapja érző létszereinknek; csak életműves test érezhet, s csak érző és lelkes testnek lehetnek érzéki érzeményei.”
Megfigyelések alapján ír a különböző érzelmi megnyilvánulásokról, valamint ezek kísérőjelenségeiről. Mindezeket, ha külön-külön tárgyalja is, következetesen törekszik arra, hogy az egymással rokonítható megnyilvánulásokat csoportosítsa, sőt fölé- és alárendeltségi viszonyt is állapítson meg közöttük. Így pl. az indulatok alá tartozik a félelem – elsápadás –, a gőg, vágy stb., de külön nagy fejezetet szentel a „test és nedvalkatnak”, mely utóbbi a vérmérséklet szerinti osztályozást jelenti. Nagy fontosságot tulajdonít az életerőnek, melynek teljes, vagy hiányos működése okozza az egészséget és betegséget, s ezen keresztül meghatározza a személyiség egész működését. Az „életerőn” többé-kevésbé az ember fizikai és lelki kondícióját érti, mely az élet folyamán különböző fázisokon megy keresztül.
Magát az életet így definiálja: „Az élet növényi, állati és emberi … Az ember érzéki – eszes – lény, és él: míg e két lényegei között ama szoros viszony, mely minél belsőbb, annál megmagyarázhatatlanabb, fennáll: míg a test érző látszerei segedelmével a bényomásokat felfogva közli a lélekkel, s a lélek azokra visszahat. Mihelyt a test megszűnik használható műszer lenni, a lélek elhagyja azt, az ember mint ilyen megszűnik létezni.”
Nagyon figyelemre méltó a belélegzett levegő funkciójára vonatkozó megjegyzése: „…kell lenni a légben éltető elemnek, kell lenni valaminek, mi a vért nemcsak mozgásba hozza, hanem tisztítja is.” Itt csak annyit jegyzünk meg, hogy noha az oxigént már a XVIII. század végén Priestley felfedezte, annak az anyagcserében betöltött szerepét csak később tisztázták.
Említettük, hogy nemcsak lélektani problémákkal foglalkozik. Érdekesek a társadalomról és szabadságról írott nézetei: „ . . míg az ember a természet fia, a véle született szabadság legfőbb kincse; nagyobb szerencsétlenséget nem ismér, mint függni mástól, s azért irtózik, nem ugyan a társas, hanem igen, a társadalmi élettől. Innét van, hogy az ember a társadalmi élet határain kívül, harcczal szívében, fegyverrel kezében kalandoz hontalan, tűrve, nélkülözve szabadságáért mindent, csak akkor engedi ezt a társadalmi élet korlátai közé szorítani, ha nagyobb erő szolgasággal fenyegeti. A társadalmi életet tehát a félelem szülé, míg ellenben a társas élet ösztöne velünk született … Hát a társadalmi élet? ez ellenkezik a szabadság ösztönével, mi igen természetes; hiszen éppen a szabadságnak féktelensége szülé, ez kényteté az embert, hogy lemondva természeti szabadságáról a társadalmi élet határai közé lépjen, hogy függését egy jogszerű, ön választotta felsőbbség ellenében elismerje, s kezébe hatalmat adjon elég erőst, az egésznek jogait és szabadságát megóvni.” Fejtegetései gondolati rokonságban állanak Locke-kal és általában az angol „szerződéses” elméletekkel.
Nagyon érdekesek az erkölcs lényegéről vallott gondolatai is: „Az ember szabad, eszes, tökéletesíthető lény; … ésszerű szabadság teszi az embert tökéletessé; olly szabadság, melly önmagát korlátozza, olly cselekvés, melly nem kényszerített, és még is törvényszerű … az állatiság és ész összhangzó működése az erkölcs.” Határozottan visszautasítja az aszkéta-erkölcsöt, ugyanakkor hangsúlyozza, hogy vallás és erkölcs nem választható el egymástól, mert „az erkölcs; szabad akaratunknak szabad alárendelése az ész szavának, vagyis, az Isten akaratának; és ha így, vallási érzemények erkölcsiek nélkül, s viszont nem is gondolhatók!”.
Az 1840-es évek közepe magyar társadalmának forrongásait is lélektani kategóriákkal igyekszik magyarázni: „A magyar jelenleg inkább indulatos, mint szenvedélyes: bátor, elszánt, ingerlékeny, haragja hamar lángra lobban, de bosszút nem forral; korlátokat nem igen tűr, de ki szíve üterét kellemesen érinti, azért kész mindenre, s a milly tomboló volt elébb, olly hódoló most … Nemzetünk jelenleg az indulat árján hullámzik: áldozat, honszeretet visszhangzik itt és ott, és mindenütt; igen de mi inkább szerelmesek, mint szeretők vagyunk, szent buzgalomtól ihletve ugyan, de gondtalan kezekkel nyúlunk évezredes alkotmányunk kerekei közé, mintha jelszavunk lenne: mindent nyerni vagy veszíteni.”
Ha megvizsgáljuk, hogy az indulatról mit mond, nyilvánvalóvá válik, hogy ebben az időben – 1846-ban – nem helyesli a társadalom radikalizálódási folyamatát, nem tartja helyes útnak a forradalmi megoldások keresését. „Az indulat – írja – mely Ciceróként (mint Cicero írja! – P. L.) lelkünk felháborodása (perturbatio animi), zavarja az értelmet, s így körülményt, gátol nem ismerve, vakon rohan, elhamarkodottsága közönségesen czélt téveszt.”
A változásokat, mint annyi más elődje – Campe, Salzmann, Pestalozzi, vagy kortársai közül Hetényi, Mócsi, Beke – ő is a neveléstől várja. E kérdésben következetesen kitart az egyezményesek mellett, ő is, mint azok, reformok útján – elsősorban a nevelés terén – tartja kívánatosnak a társadalom átalakítását.
Rónaynak éppúgy, mint a többi „pedagógiai optimistának”, hibája, hogy felcserélte az okot és az okozatot, nem látta tisztán a társadalmi berendezkedés és a nevelés ügyének helyes kapcsolatát, nevezetesen azt, hogy csak a társadalom megváltoztatásával lehet a nevelést új alapokra helyezni. Azt fejtegette, hogy „a nevelés és nevelőintézetek elrendezése és kormányzása nagy munka; ettől függ jövőnk, ettől egyesek, s az egész emberi nem boldogsága. Az ember midőn születik, jóra rosszra egyiránt hajlandó; minden a neveléstől függ”.
Gunyorosan ír a nacionalizmusról – „az önszeretet üvegszemét (szemüvegét, de úgy is magyarázható ez a kifejezés, hogy ebben a vonatkozásban az „önszerető” vakságára utal, amit az csillogó üvegszemmel leplez – P. L.) minden nemzet orrára biggyeszté!” – és elvetendőnek tartja a nemzet nagyjainak istenítését. „Az őskori babona istenekből csinált félisteneket, ezekből embereket, s az emberek népek lőnek, és a népek jeles férfiaikat ismét visszavivék eredetök egébe, s egész vagy félistenekké tevék őket, a mint tetszett a nép szeszélyének.”
E munkájával párhuzamosan készített jegyzeteket egy karakterológiai mű megírásához.. Ebből több cikke jelent meg 1847 folyamán a győri Hazánkban Milyen a magyar! és Milyen a nő! címmel. Könyvalakban ugyanabban az évben jelent meg Győrött Jellemisme, vagy az angol, franczia, magyar, német, olasz, orosz, spanyol nemzet, nő, férfiú és életkorok jellemzése lélektani szempontból címmel. Ennek alapján választották meg 1847. december 29-én akadémiai levelező tagnak.
E műve is sok, szerteágazó problémával foglalkozik. Több nemzet karakterológiai sajátosságait igyekszik megragadni, és ennek nyomán – ma sem ismeretlen – felületes kép alakul ki az olvasóban az egyes népekről. Így az angol hidegvérű, a német szorgalmas, az olasz heves, a francia szellemes stb.
Érdekesebb, egyben értékesebb is az, amit a nemzeti sajátosságokról ír: „…akarjuk megismerni a nemzeteket, figyeljünk zenéjükre, keressük fel költőit; de ne azokat, kik az idegent túlbecsülve eltorzítják a nemzeti sajátosságokat. A népköltőt, magát a dalló népet keressük, s a nemzet jellemét századok után is feltalálandjuk. Nemzeti zenénkben, s legújabban összegyűlt népdalainkban, ki nem ismer kelet népére?” Ez volt a véleménye Kölcseynek is, de hivatkozhatunk Erdélyi Jánosra is, aki akadémiai székfoglaló beszédében ugyanezeket mondotta. De nemcsak őket követi Rónay ebben, hanem Herdert is, aki az Eszmék az emberiség történetfilozófiájához című négykötetes munkájában (1784–91) a társadalmi jelenségek törvényszerű változásait úgy tárgyalta, mint a néplélek általános fejlődésének meghatározott lépcsőfokait. A „néplélek” fogalmán Herder egy adott etnikai csoportnak a népköltészetben kifejezett sajátos belső pszichikai tevékenységét értette.
Rónay ezenkívül nagy jelentőséget tulajdonított a nemzetek általános jellemvonásainak kialakításában, illetve kialakulásában az éghajlatnak is. Montesquieu óta ezek a meghatározások sem újak: mérsékelt égöv: szorgalom és mérsékelt politika stb. Az, amiket a tápszerekről írt, szintén ismert feltételezések voltak: a húsevő nép bátor, kitartó; a növényevő: lusta, tunya.
Az éghajlat és a „tápszerek” befolyásolják ugyan egy-egy nép karakterológiai sajátosságait, de a népekre legjellemzőbbnek a szokásokat tartja. Az ezek alapján kialakuló nemzetjellem fő vonásait nem a hatalmasoknál, nem az ún. művelteknél, nem a városokban keresi, hanem „kétségtelen, hogy legtisztább forrását a népnél találandjuk: hol az élelmi gondok nem hagytak időt elkorcsosulásra, hol kéjelgés a nemzet külső eredeti típusát nem emészté fel”. Azt írja, hogy munkájában nem azt kereste, hogy a természet mivé alkotta az embert, vagy milyennek kellene lennie, „hanem milyen, mivé tevé őt a társadalmi élet, a nevelés, éghajlat, tápszerek és mind az, minek az ember kiképzésére olly nagy befolyása van”.
Az emberi életet a korabeli irodalom négy szakaszra osztotta, úgymint: gyermekség, ifjúság, férfikor és öregség szakaszára. Rónay ezekhez még hozzá vette az „életműsítés” korát, ez a magzati korszak; a vénség és az aggság korát.
A nemzeti élet korszakait az emberi élet különböző szakaszaival állítja párhuzamba. Az első korszak a nevelésé, ahol az érzékiség dominál, ezt költői korszaknak is lehet nevezni – írja; a második korszakban az indulatok csillapodnak, de a szenvedély fel-fellázad. A harmadik korszakban a cél már nem egyesek, hanem az egész boldogsága. Hangsúlyozza, hogy ezeket a korszakokat át kell lépni, meg kell haladni, mert ha egy korszaknál megragad a nemzet, akkor menthetetlenül elpusztul. Ez utóbbira példaként több ókori nép hanyatlását és letűnését hozza fel.
Magyarország jelenleg – írja Rónay – az első és második korszak közötti átmeneti időszakot éli. A továbbhaladás útjában még sok akadály van: „ …de legnagyobb mégis csak 900 éves álladalmi rendszerünkben rejlik. Hol volna eddig hazánk? ha hivatalnok csak az lehetne, ki ebbeli képességét tettleg is bizonyítja; míg a hivatalképesség egyetlen feltétele nemesi oklevél leend, addig gyökeres javításról gondolni sem lehet. Azonban messzebb állunk mi ettől, mint sokan hiszik, a nemesi czím még mindig varázs erővel bír hazánkban, s az ellenkező olly rosszul hangzik, hogy az ember »hidalgók« honában képzeli magát lenni.” Tisztán látja, hogy nem csak a társadalmi és politikai berendezkedésben kell keresni elmaradottságunk okait, hanem gazdasági tényezőkben is, mert „földmívelőink a régi, kontár gazdálkodástól nyomnyit sem tértek el, a termesztés ritkán haladá meg a fogyasztást, a közös legelők örök czívódások kimeríthetlen forrásai lőnek, s a földmívelő lakhelye, többnyire csak nyomor tanyája volt. Ide járult a műipar és kereskedés elhanyagolása: pedig pusztán földmívelő nemzet kereskedés nélkül, mindig gyenge, függő és szegény maradand”. Nagyon elítélően nyilatkozik a nemességről, azokról, akiknek nagyobb része szegény, s már régen szegre akasztották kardjukat, az „ármálist” a mestergerenda alá rejtették, s jobbágy híján maguk nyúltak az eke szarvához; ez a réteg „a »nemadózást« és »insurrectiót« kivéve egyéb előjogait vagy polgári tartozásait nem ismeri”.
Az intelligencia és a köznemes megkülönböztetést akarja eltüntetni, hogy mindenütt „intelligencia (értelmesség) derengjen”. Rendkívül sürgetőnek tartja a változásokat, mert bár az elszegényedett nemes helyzetéből következően alázatos és tisztelettudó, „de tűzz süvege mellé tollat, mondd neki: »restauratio« lesz, s nem ismerendsz többé reá: odahagyja házát, családját, veszni engedi gazdaságát és siet öröm-ittasan a tisztújítási csatatérre. Amilly alázatos volt csak imént, olly elbízott, fennhéjázó most; a nemtelenre, legyen bár mívelt vagy gazdag, szánandólag pillant alá, hiszen – paraszt – kinek ott, hol ő küzd, buzog a közjóért, határoz a nemzet sorsa felett, még csak szava sincs”. Nincs jobb véleménnyel a birtokos nemesekről sem, akik különösen tunyaságukkal tűnnek ki. Sorsuk a fokozatos lesüllyedés, mely ellen hivatalok elnyerésével próbáltak küzdeni. Ebből következik – írja –, hogy minden nemes született jogász, s egész „Európában együttvéve alig ha van annyi jogtudós, mint magában Magyarországban!”.
Rónay nemcsak az ország elmaradottságának okait kutatta, hanem igyekezett megtalálni a kivezető utakat is.
Nyomtatásban ugyan nem jelent meg, de a kéziratok tanúsága szerint a Jellemisme… egyik fejezete lett volna a Kormányzati alkotmányokról írt eszmefuttatása. Magyarország számára legmegfelelőbbnek az angol rendszer követését tartotta volna, mert ott „a köz boldogsága biztosítva van, polgárai munkás rajként, a művészet és ipar minden ágain fényes sikerrel sürögnek, a Tudományok a legdúsabb virágzásra kelnek”. Ellenpéldaként – és elrettentésül – az önkényuralmi rendszert és a vele nem kevés leegyszerűsítéssel egyenlősített „francia jakobinus diktatúrát” hozza fel, amikor ezeket írja: „…zsarnoki iga alatt törpül az ember, a nyomasztó szolgaság bilincsei közt sorvad a lélek: az önkény járma alatt tudományról, iparról szó sem lehet, a porig lealázott emberiség csak anyagi jólét, és testi kéj után sóvárog. – … féktelenek, túlzók, a nép szab magának törvényeket, de ritkán van hatalom, melly a zavargót rendre igazítaná, a törvények szentségét védné.”
Könyvének megjelenésével sem szűnt meg a kapcsolata a Hazánk c. lappal. Sokat foglalkozott a lélektan egyik – abban a korban igen nagy hatású – ágával, a frenológiával, s újabb cikksorozat közlését kezdte meg Arczisme és Koponyaisme címen.
A frenológiával kapcsolatban, anélkül, hogy túlbecsülnénk jelentőségét, egy dolgot tisztázni kell, nevezetesen azt, hogy egyfajta materialista irányzata volt a lélektannak. Az a felismerés, hogy a lelki élet irányítója az agy, megindította az agyfiziológiai kutatásokat. Már nem transzcendentális okokban keresték a lelki élet determinációját, hanem az anyag magas rendű szervezettségében. A frenológia ezen az úton indult el, s jóllehet végső soron mellékvágányra tévedt, a kísérleti pszichológia kialakításában szerepe elismerésre méltó. Rónay – a korában legismertebb frenológusok – Lavall, Scheidler, Carus, Gall munkáira támaszkodott a cikksorozat megírásakor, mely 1848 elején jelent meg, az utolsó rész február 29-én.
Már említettük, hogy 1847 végén a Jellemisme … alapján akadémiai levelező taggá választották. Ebben az időszakban – a rendelkezésünkre álló forrásanyag tanúsága szerint – székfoglaló beszéde volt az utolsó tudományos munkája, mely Az emberi agyról, s befolyásáról a szellemi életre címmel a Társalkodó 1848. május 20–21-i számában jelent meg. Az értekezés nem tartalmaz a korábbi munkákhoz képest új gondolatokat.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages