A DEMONSTRATIO TUDOMÁNYTÖRTÉNETI JELENTŐSÉGE

Teljes szövegű keresés

A DEMONSTRATIO TUDOMÁNYTÖRTÉNETI JELENTŐSÉGE
Sajnovics János nyelvészettörténeti érdemeként legáltalánosabban azt látjuk elkönyvelve, hogy bebizonyította a magyar és a lapp nyelv rokonságát. A szakirodalomban több helyen említik érdemeként azt is, hogy nyelvek rokonságának az igazolására elsőnek értékesítette a nyelvtani egyezéseket, s hogy ezzel megalapítója lett a modern értelemben vett összehasonlító nyelvészetnek. Mindezekben az állításokban sok igazság rejlik, de teljesen nem érthetünk velük egyet, s ezért szükségét érezzük, hogy a fenti állításokat sorra megvizsgáljuk. Ez a vizsgálódás annál kevésbé mellőzhető, mert hiszen valamennyi állítás felülmúlja a szorosabb értelemben vett magyar tudománytörténet illetékességét, és helytállóságát csak nemzetközi síkon végzett, széles körű tájékozódás után igazolhatjuk.
Nézetünk arról a kérdésről, hogy bebizonyította-e Sajnovics a magyar és a lapp nyelv rokonságát, avagy nem, attól függ, hogy mit tartunk a bebizonyítottság kritériumának, azaz hogy miben látjuk a nyelvrokonság bizonyítékait. Sajnovics maga szilárdan hitt abban, hogy sikerült igazolnia a magyar–lapp nyelvrokonságot, s éppen ebben látta művének legfőbb érdemét. Ezen nem csodálkozhatunk, hiszen Sajnovics a kérdéses rokonság nagyszámú bizonyítékát sorolja fel, és a rokonság kérdésének eldöntéséhez a két nyelvet sokoldalúan vizsgálja meg. A bebizonyítottság kérdése annak folytán merül fel újra, hogy nézeteink a nyelvrokonság bizonyítékairól a nyelvtudomány későbbi fejlődése során módosultak, Sajnovics bizonyítékai pedig részben megdőltek.
A nyelvrokonság bizonyítékának – röviden szólva – bizonyos számú és jellegű szónak meg ősi nyelvtani elemnek az egyezését szoktuk tekinteni (a párhuzamos fejlődés nagyobb lehetősége miatt kisebb jelentőséget tulajdonítanak a mondattani egyezéseknek). Aki figyelmesen olvasta e könyvecskének azon fejezetét, amely a Demonstratio tartalmáról adott számot, azt mondhatná erre: de hiszen Sajnovics is éppen ilyen jellegű nyelvi elemek körében kereste a magyar és a lapp nyelv rokonságának bizonyítékait. Olvasónknak igaza van, eltérés van azonban Sajnovics és a későbbi nyelvtudomány között a tekintetben, hogy milyen szóegyezések tekinthetők a nyelvrokonság bizonyítékainak. Sajnovics olyan magyar és lapp szavakban látta az azonos eredet bizonyítékait, amelyek hangalakra nézve hasonlítottak egymásra, jelentés tekintetében pedig teljesen – vagy majdnem teljesen – megegyeztek egymással. Az összehasonlító nyelvtudomány viszont már körülbelül 150 éve nem fogadja el a szavak etimológiai azonosságának bizonyítékául az egyenlő jelentésű szavak hangalaki hasonlóságát, hanem azt vallja: csak olyan szavak tekinthetők két vagy több nyelv közös eredete bizonyítékainak, amelyek hangalak tekintetében egymásnak szabályosan megfelelnek, jelentésük pedig vagy azonos, vagy pedig közös alapjelentésre vezethető vissza. E tények tömegével alátámasztható alapelv szerint tehát a rokon nyelvek szavai hangalakra nézve különbözhetnek, sőt a legtöbb esetben különböznek is egymástól, de ez a különbözés nem tetszésszerinti, hanem bizonyos szabályosságot árul el. Például a latin p-nek a germán nyelvekben általában f felel meg: lat. pater ,apa’ ~ ófelnémet fater (ma: Vater); lat. pecu-s ,barom’ ~ német Vieh.
A magyar–lapp (–finn) és általában a finnugor nyelvek körében az összehasonlító nyelvtudomány a szabályos hangmegfelelések egész sorát állapította meg; példaképpen ezek közül csak egynehányra hivatkozunk. A lapp (finn) és a magyar nyelv finnugor eredetű szavaiban a lapp (–finn) szókezdő p-nek a magyarban f felel meg, pl. lulei-lp piesse, fi. pesä ~ m. fésze-k (a -k elhomályosult képző); lp. pielle ~ m. fél ,halb’; Halfte’; lp: L. potne-(gyenge fokban pone-), fi. puno- ~ m. fon. A lapp és a finn szóbelseji t-nek a magyarban z felel meg, pl. lp. L. kiehta, fi. käte- (alanyeset käsí) ~ m. kéz; lp. L. čuöhte, fi. sata ~ m. száz; lp. L. kohte, fi. kota ~ m. ház; stb. A Demonstratióból kitűnik, hogy Sajnovics tisztában volt a szabályos hangmegfelelések létezésével és fontosságával (a germán nyelvek köréből példákat is említ igazolásukra), mindamellett az általa közösnek minősített lapp és magyar szók körében ilyen megfeleléseket nem keresett, (legfeljebb ha egyet fedezett fel), éppen ezért szóegyeztetéseinek nem adta meg a kellő bizonyító erőt, s így velük – mai fogalmaink szerint – nem bizonyította be a lapp és a magyar nyelv rokonságát. Ezzel szemben minden fenntartás nélkül el kell ismernünk, hogy egyeztetései nem jelentéktelen részével Sajnovics helyes irányba haladt, s nyomain így – a közös szókészletben megállapítható hangmegfelelések felfedezését követően – a lapp és a magyar nyelv rokonsága az ősi szókészlet körében is kellő bizonyító erővel igazolódott. Ez annak folytán vált lehetségessé, hogy a lapp nyelvjárások szókincse a későbbi szógyűjtés során nagymértékben ismertté vált, s így a magyarral egyeztethető szavak száma – ahhoz képest, ami Sajnovics korában ismert volt – igen jelentősen megnőtt.
Nem mehetünk el szó nélkül azon állítás mellett sem, mely szerint a modern összehasonlító nyelvészetben a nyelvtani egyezéseket Sajnovics használta fel elsőnek nyelvek rokonságának bizonyítására. Hiszen tudjuk, hogy például Mikael Wexionius-Gyldenstolpe (1609–1670) turkui professzor Epitome descriptionis Sueciae, Gothiae, Fenningiae et subjectarum provinciarum című művében már 1650-ben számos egyezést állapított meg a finn és az észt nyelv rokonságának igazolása céljából e két nyelv között a szókészleten kívül a nyelvtani szerkezetben is, sőt utal közös finn–lapp ragokra is. Hasonlóképp a dán Marcus Wöldike (1699–1750) Betaenkning om det Grřnlandske Sprogs Oprindelse og Oliighed med andre Sprog [Gondolatok a grönlandi nyelv eredetéről és más nyelvektől való különbözéséről] (megjelent Koppenhágában 1746-ban) már Sajnovics előtt nagy figyelmet fordított az általa egybevetett nyelvek nyelvtanában megmutatkozó szerkezeti sajátságokra is. Ámde a finn és az észt nyelv rokonsága oly közeli, és így a két nyelv közti .nyelvtani egyezések oly feltűnőek és nagyszámúak, hogy Wexionius-Gyldenstolpe eljárása Sajnovicsnak a teljesítményét nem homályosítja el. Amíg az előbbi alig tesz .egyebet, mint két közeli rokon nyelv ragozott alakjait táblázatok alakjában egymás mellé állítja, Sajnovics két, egymástól nagyon is távol álló rokon nyelv alakrendszerét vizsgálja végig, s bennük fedez fel egyezéseket. Wöldike esetében lényegesen más a helyzet. Ő egymástól távoli nyelvek szerkezeti sajátosságaira fordítja figyelmét, végeredménye szerint azonban a grönlandi és a magyar nem egyeredetű nyelvek, azaz Wöldikénél a nyelvtani egyezések szemléje nem szolgál nyelvi rokonság bizonyítására. Mind amellett én Wöldike és Sajnovics eljárása között minőségi különbséget nem látok, s így le kell szögeznünk, hogy a nyelvtani egyezéseknek a nyelvi rokonság megnyilvánulási formáiként való vizsgálatában Wöldike megelőzte Sajnovicsot (ezt kifejtette már Knut Bergsland az 1970-ben Székesfehérvárott tartott Sajnovics-szimpozionon egy hozzászólás formájában). Van azonban egy körülmény, amelynél fogva a mérleg nyelve egy tekintetben határozottan Sajnovics javára billen: Wexionius-Gyldenstolpe és Wöldike figyelembe veszik a nyelvtani egyezéseket, de nem nyilatkoznak fontosságukról. Velük szemben Sajnovics elvileg is hangsúlyozza a nyelvtani egyezéseknek a nyelvi rokonság kérdésének eldöntésében tulajdonítandó szerepét. Noha állítja, hogy szókészletbeli egyezést a magyar és a lapp nyelv között fel tudna sorolni sokkal többet, mint amennyi Demonstratiójában található, mégis az a nézete, hogy a rokonság bizonyításában tovább kell lépnie, s meg kell vizsgálnia a két nyelv szófajait, úgyszintén azok mondatbeli viselkedését is. „Retuli vocabula bene multa, & multi idhuc plura referre potuissem, e quibus convenientia Idiomatis Ungarorum, & Lapponum luculenter sane ostenditur, non tamen hic mihi sistendum judicavi. Libetultra progredi, & ipsas orationis partes Nomina, Pronomina, Verba ad Grammaticae trutinam revocare. Quodsi ostendero, has quoque orationis partes pari, aut fere pari ratione ab utraque Gente usurpari, nihil jam superesse video, quod ad plenam asserti mei Demonstrationem Lector exigere posset”, írja Demonstratiójában (84.). Egy másik nyilatkozatából világosan kitetszik az is, hogy a nyelvek rokonságának igazolásában a nyelvtani egyezéseknek nagyobb fontosságot tulajdonít, mint – a szókészletieknek (l. az idézetet e könyvecske 142. lapján). Ezek az elvi megnyilvánulások már önmagukban is előkelő helyet biztosítanak Sajnovicsnak a modern összehasonlító nyelvészet alapelveinek kialakításában. De hangsúlyoznunk kell: érdeme gyakorlati szempontból is nagy, mert ha nem is állíthatjuk róla, hogy a nyelvi rokonság bizonyításában elsőnek fordított figyelmet a nyelvtani egyezésekre, annyit bízvást elmondhatunk róla, hogy – nem számítva Martinus Fogelius hamburgi polihisztor kéziratban maradt munkáját – az egymástól távoli finnugor nyelvek rokonságának bizonyításába ő vonta be elsőnek a nyelvek grammatikai egyezéseit, s ez a körülmény legalábbis a finnugor nyelvészet történetében előkelő helyet biztosít neki.
Az utolsó kérdés, mellyel kapcsolatban állást kell foglalnunk: megalapítója-e Sajnovics az összehasonlító nyelvészetnek, avagy nem. A válasz nézetem szerint azon fordul meg, hogy milyen jelentést tulajdonítunk a megalapító szónak. Ha valamely tudományszak vagy tudományos irányzat megalapítójának azt neveznénk, aki a kérdéses szakra vagy irányzatra jellemző alapelvek közül egyet vagy többet elsőnek vallott és alkalmazott, akkor Sajnovicsot talán joggal nevezhetnénk az illető szak vagy irányzat megalapítójának. Ha azonban a megalapító minősítést egy szak vagy irányzat olyan képviselőjének tartjuk fenn, aki annak alapelveit nemcsak vallotta, hanem részletesen kifejtette, széles körben alkalmazta – olyannyira, hogy munkásságával a kérdéses szak vagy irányzat képviselői számára általában kiindulásul, illetőlég mintául szolgált, akkor kétely támad bennünk azt illetően, hogy a hazai nyelvtudomány egyes képviselői helyesen tulajdonítják Sajnovicsnak az összehasonlító nyelvtudomány megalapításának érdemét. Tekintetbe kell ugyanis vennünk azt, hogy a nyelvtani elemek egyezése, amit magyar–lapp nyelvrokonítása alapelveként Sajnovics világosan meghirdet, az összehasonlító nyelvtudománynak csak egyik alapköve. Mellette azonos súlyú, alapelvként ott van a nyelvrokonításnak azon másik alapelve, mely szerint a rokon nyelvek közös szókészleti elemeinek általában szabályos hangmegfelelést kell mutatniuk. Láttuk már, hogy Sajnovics összehasonlító munkájában ez a másik alapkő nem talál ható meg. Az tehát a véleményünk, hogy a Sajnovics alkalmazta összehasonlító nyelvészeti módszert még nem jellemezte mindazon sajátság, amely a modern összehasonlító nyelvtudományra jellemző, s éppen ezért „az összehasonlító nyelvészet megalapítója” minősítés Sajnovicsra legfeljebb ötven százalékban illik rá.
Ámde ha a Sajnoviccsal kapcsolatos hazai megállapítások némelyikét túlzottnak is kell tartanunk, ez nem jelenti azt, hogy Sajnovicsnak ne lenne olyan érdeme, amelynek folytán az összehasonlító nyelvtudomány történetében neki valóban helye van. Ha Sajnovicsnak idevágó érdemét úgy fogalmazzuk meg, hogy az összehasonlító finnugor nyelvtudományban a magyar nyelv finnugor rokonainak kimutatása során elsőnek alkalmazta a modern összehasonlító nyelvtudomány azon alapelvét, mely szerint a nyelvi rokonságnak a szókészleten kívül grammatikai elemek egyezésében is meg kell mutatkoznia, Sajnovicsunknak már akkor is olyan jelentős érdemet tulajdonítunk, amelynek alapján ő méltán formálhat jogot az összehasonlító nyelvtudomány történetében való számontartásra. Ámde nem is kell irt feltétlenül megállnunk: Sajnovics – noha szerényebb igénnyel – említést érdemel az összehasonlító nyelvészet történetében a finnugor vonatkozásokra való korlátozás nélkül is. Ez pedig már igen számottevő körülmény egy XVIII. századi magyar tudós jelentőségének felmérésekor! Hogy ezen és korábbi állításaimmal kapcsolatosan elkerüljem a nemzeti elfogultság esetleges vádját, tanúimul a következőkben immár nem hazai, hanem külföldi szakembereket idézek meg.
Schlözernek már említett véleménye után a neves dán nyelvész, Rasmus Rask (1787–1832) állásfoglalására hivatkozhatom. Rask szerint a magyar nyelv finnugor voltára vonatkozó feltevés Sajnovics és Gyarmathi „kitűnő” értekezéseiben jól meg van alapozva, s hogy a magyar és a lapp nyelv rokon egymással, azt Sajnovics be is bizonyította. A finnugor kutatások legnagyobb tekintélyű intézményének, a helsinki Finnugor Társaságnak a megalapítója, Otto Donner (1835–1909) a finnugor nyelvészeti kutatások történetét tárgyaló áttekintésében (1872) azt emeli ki, hogy Sajnovics az összehasonlító nyelvészetben alapvető módszertani újítást honosított meg: a lapp és a magyar nyelv rokonságát azonos tövű szavakon kívül nyelvtani formáik egyezésének a kimutatása útján kívánja tisztázni. Georg von der Gabelentz (1840–1893) egyik cikkében Sajnovicsot és Gyarmathit összehasonlító nyelvtudományunk őseinek nevezi, akik évtizedekkel megelőzték a német Franz Boppot.
Ámde nemcsak annak az igazolására idézhetünk nyilatkozatokat, hogy Sajnovics teljesítményéről a múlt század nyelvészei dicsérettel szólnak. Nem hiányoznak az elismerő méltatások nyelvtudományunk ma élő jeles képviselői részéről sem. A lapp nyelv és az általános nyelvészet ismert finn kutatója, Paavo Ravila, egy értekezésében így méltatja Sajnovicsot: …„zu jener Zeit ereigneten sich in der Geschichte der finnischugrischen Sprachforschung recht bemerkenswerte Dinge. T. J. 1770 gab der Ungar Johann Sajnovics seine berühmte Demonstratio heraus, in der er mit ganz modernen Methoden die Verwandtschaft des Ungarischen mit dem Lappischen nachwies. Durch dieses und durch das 1779 erschienene Werk Affinitas von Samuel Gyarmathi ist die finnisch-ugrische Sprachforschung als endgültig erwiesen angesehen worden” (Finnisch-Ugrische Forschungen XXIII. 1935. 21. l.). A lapp nyelv, az uráli és az általános nyelvtudomány érdemekben gazdag svéd kutatója, Björn Collinder, szintén a Demonstratióban megmutatkozó nyelvszemlélet modernségét emeli ki, hivatkozva arra, hogy Sajnovics felismerte a nyelvek állandó változásának tényét, a lapp és a magyar nyelv rokonságát bizonyító anyagból tudatosan kirekesztette a jövevényszavakat, viszont ugyanakkor értékesítette az egyeztethető ragok tanúságát. S hogy Sajnovics neve menynyire él mindmáig a nyelvészeti köztudatban, csak arra hivatkozom még, hogy nem hiányzik e név Hans Arens Sprachwissenschaft című nagy művének 1969-ben megjelent második kiadásából sem.
A fenti utalásokból láthatjuk: Sajnovics Jánosnak az összehasonlító nyelvészetben alkalmazott módszertani újítására hamar felfigyelt a külföldi tudományos világ, s nem maradt érte adós az az elismeréssel sem. Hosszú volt azonban az az út, amíg Sajnovics odáig eljutott, hogy úttörő érdemeit hazájában is elismerjék. Minthogy a magyar közvélemény részéről életében csak támadás és gúny jutott osztályrészéül, elkedvetlenedett és lemondott további nyelvtudományi tervei megvalósításáról. Rendje 1771-ben Bécsből ismét a nagyszombati rendházba helyezte át, s két évig az itteni csillagászati intézetben működött. Itt érte rendjének 1773-ban bekövetkezett eltörlése. Emiatt mélyen elkeseredve, az esztergomi egyházmegye papjai sorába lépett, s Budán telepedett le. Itt a Hell Miksa alapította csillagvizsgáló intézetnek adjunktusa, illetőleg másodcsillagásza lett. Ebben a minőségében – főleg a csillagászati ismeretek népszerűsítése céljából – egy kisebb terjedelmű, latin nyelvű csillagászati művet írt, amely Idea astronomiae címen 1778-ban jelent meg. 52 éves korában, 1785. május 4.-én halt meg Budán (vö. Csupor Zoltán: Magyar Nyelv 1958: 517).
Sajnovics János tekintélytisztelő, szerény, sőt alázatos ember volt. Demonstratiójában is igyekszik minden, munkájával kapcsolatos érdemet tanítómesterére, Hell Miksára hárítani. Hellnek Sajnovicsra gyakorolt hatása vitathatatlan, ámde ez a tény nem homályosítja el Sajnovics saját nyelvtudományi érdemeit. Demonstratióját az első olyan monográfiaként értékeljük, amely céljául két, egymással távoli rokonságban álló finnugor nyelv viszonyának a tisztázását tűzte ki. Valljuk, hogy noha a magyar és a lapp nyelv rokonságát előtte már több nyugati és északi tudós hirdette, e rokonságot sokoldalúan elsőnek Sajnovics világította meg. A tudományos értékű hazai összehasonlító nyelvészet kezdetét az ő Demonstratiójának a megjelenésétől számítjuk. Tény végezetül az is, hogy a nyelvi rokonság bizonyításában Sajnovics a nyelvtani egyezéseknek oly nagy szerepet juttatott és oly kiemelkedő fontosságot tulajdonított, hogy joggal tekinthetjük őt az összehasonlító nyelvtudomány megalapítójaként emlegetett Rasmus Rask és az ilyenként ismert Franz Bopp érdemes előfutárának. Sajnovics tehát a nyelvtudománynak nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő, elismert képviselője: Ezért munkásságának ez a rövidke ismertetése és szerény igényű értékelése méltán kap helyet A múlt magyar tudósai sorozatban egy másik nagynevű magyar kutató, Kőrösi Csoma Sándor portréja mellett. Sajnovics 1785-ben meghal – még mielőtt megérte volna áldozatos tanulmányútjának és korszaknyitó tudományos munkásságának elismerését. De halála előtt egy évvel, 1784-ben, egy székelyföldi kis faluban megszületik Kőrösi Csoma Sándor, s az ő szívében is lángra lobban a vágy, hogy tisztázza a magyarság ősi kapcsolatait és megszeresse a magyarság őshazáját. Az őshazát nem sikerült megtalálnia, 1819-ben megkezdett ázsiai útja neki is csak szenvedést hozott és a voltaképpeni cél tekintetében eredménytelen marad. Ámde ugyanazon évben, amelyben sikertelen útját megkezdte, egy, Sajnovics szülőfalujától, Tordastól nem messze eső faluban, a dunántúli Zircen meglátja a napvilágot Reguly Antal. Húsz évvel később, 1839-ben, nyomdokaiba lép a magyarság múltját kutató nagy elődöknek, és néhány év múlva már a helyszínen, Szibériában tanulmányozza a magyarság azon keleti rokonainak a nyelvét, akikről Sajnovics korában még alig lehetett valamit is tudni. Az olimpiai olajág még Regulynak sem jutott osztályrészül, e három magyar kutató érdeméből azonban az érdeklődés nem aludt ki, sőt fokozódott a magyar múlt kérdései iránt. A sok szenvedés, fáradság és munka végül is megtermi gyümölcsét: alig több mint 100 évvel a Demonstratio megjelenése után a budapesti egyetemen tanszék létesült a magyarral rokon és rokonnak tartott nyelvek folytatólagos, állandó és beható tanulmányozására. A tanszék első betöltője, Budenz József, székfoglaló előadását Sajnovics János nevével kezdte el: „Épen száz év múlt, hogy Sajnovics János (1770.) Koppenhágában a Dán tudós társaságnak bemutatta ily különös czimű munkáját: Demonstratio Idioma Ungarorum et Lapponum idem esse … Manap az ő …érdemét úgy fejezzük ki, hogy első úttörője és kezdeményezője volt a magyar és finn[-]ugor összehasonlító nyelvtudománynak; sőt gyanítható, hogy az ő általa használt nyelvtudományi elvek bár közvetett hatásának volt része az indogermán nyelvrokonság határozott felfogására; melyet 45 évvel később Bopp Ferencz, igaz sokkal szakszerűbb ügyességgel dolgozott munkájával (Conjugationssystem) indított meg».
Sajnovics János sohasem gondolta, hogy az utókor valaha ilyen mértékben elégtételt fog szolgáltatni neki, s hogy korában oly kevéssé méltányolt vállalkozásának folytatásaként idővel egy virágzó tudomány fog kibontakozni, melynek a képviselői több világrészben fejtik ki munkásságukat, és őrzik a Demonstratio szerzőjének nevét.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages