A DEMONSTRATIO BEVEZETŐ RÉSZEI
A DEMONSTRATIO BEVEZETŐ RÉSZEI
Sajnovics nyelvészeti műve 1770-ben Koppenhágában jelent meg először, latin nyelven. Teljes címe: Demonstratio. Idioma ungarorum et lapponum idem esse. A koppenhágai kiadást – valószínűleg csak 1771-ben – követte egy hazai kiadás; ez Nagyszombatban (Tyrnaviae) látott napvilágot. A koppenhágai kiadást M. R. Fleischer lefordította dánra. A dán kiadás a dán tudományos akadémia („Kiöbenhavnske Selskab”) ,;Skrifter” című sorozatának X. köteteként (Hafniae. 1770) jelent meg; címe Beviis, at Ungarernes og Lappernes Sprog er det samme. Az előszót a szerző a dán tudományos társasághoz intézte. Azt fejti ki benne, hogy matematikus létére miért hivatott tanulmánya megírására. Rámutat, hogy előtte már számos külföldi tudós – például az ifjabb Rudbeck – hirdette, hogy a magyar, a finn és a lapp nyelv rokon egymással, de állításukat nem tudták bebizonyítani, mert közülük csak kevesen ismerték jól a finn és a lapp nyelvet, a magyart meg jóformán egyáltalán nem, s így aztán azt sem tudták megmondani, hogy az állított nyelvrokonság miben áll. Más azonban a Demonstratio szerzőjének helyzete! Ő magyar szülőktől Magyarországon született, ott is nevelkedett, s ugyanakkor a dán király meg Hell jóvoltából ellátogathatott Vardöhusbe, ott lehetett majdnem egy kerek esztendeig, kapcsolatot tarthatott fenn lappokkal, összehasonlíthatta kiejtésüket és szavaikat a magyarokéival: Neki – reméli – sikerült bebizonyítania a magyarok és a lappok nyelvének rokonságát, mégpedig oly meggyőzően, hogy a jövőben azon tudósok közül, akik elolvassák értekezését, egy sem lesz olyan, aki e rokonságban tovább kételkednék. Kifejti Sajnovics röviden azt is, hogy miként képzeli el e nyelvi rokonság történelmi előzményeit. Úgy véli, hogy a lappok, finnek és a magyarok elődei azonosak: leszármazottai egy nagy multu, hatalmas népnek, melynek lakóterülete a norvégiai Finnmarktól Finnországon és Tatárföldön keresztül egészen Ázsiáig kiterjedt: Amíg azonban e nép nyelve a lappok körében minden gondozás és csiszolás híján maradt, Finnországban kedvezőbb körülmények közt fejlődött tovább, Magyarországon pedig teljes virágzásig jutott el. Itt e nyelv – véli Sajnovics – már Attila és Szent István király kora óta .gyökeret vert s oly, teljességgel kibontakozott, hogy nem marad el sem a keleti, sem pedig a nyugati nyelvek mögött, sőt fölülmúl közülük sokat mind szókészlete gazdagságával, mind csattanós rövidségével, mind pedig a lelki élet finomságainak kifejezésére való alkalmasságánál fogva. Mindamellett a lapp nyelv sem valamilyen vad, nehézkes, imígy-amúgy összetákolt nyelv ám –, folytatja a szerző. Ha helyesen használják, mind régiségénél fogva, mind pedig nyelvtani fejlettségével, kifejezőerejével és hangzásának szépségével fölötte áll a nyelvek többségének, s nagyon is megérdemli, hogy – amiként a dán király és minisztérium tervezi – megmentsék a kihalástól, és minél több gondot fordítsanak ápolására.
Kitér Sajnovics az általa tanulmányozott lapp nyelvjárás közelébbi és távolabbi kapcsolataira is: tisztában van azzal, hogy a Finnmarkban beszélt lapp nyelv nem áll egyedül, hanem együvé tartozik a Svéd- és Oroszországban beszélt lapp nyelvvel, sőt a finnel is, s kifejezi egyben azt a meggyőződését, hogy a finnek közül nyelvi szempontból a karjalaiak állnak a magyarokhoz legközelebb. Mindamellett – jelzi a szerző előre – értekezésében csak a finnmarki lappok és a magyarok nyelvét fogja vizsgálni, mert ha sikerül bebizonyítania, hogy a magyaroktól legtávolabb lakó finnmarki lappok nyelve rokon a magyarral, akkor szerinte magától értetődő, hogy a közelebb lakó lappok és a finnek nyelve is „megegyezik”, azaz rokon a magyar nyelvvel. Ezek után rátér annak részletes kifejtésére, hogy miben látja a magyar és a lapp nyelv rokonságának bizonyítékait.
Mindenekelőtt arról győz meg bennünket, hogy a magyar és a lapp nyelv anélkül is rokona lehet egymásnak, hogy a két nyelv beszélői megértenék egymást. Olyan tény ez, amelynek igazságát napjainkban sem tudjuk eleget hangsúlyozni. A nyelvek ugyanis – amint Sajnovics igen világosan kifejti – sokat és gyorsan változnak az idők folyamán, s ezek a változások az ősi rokonságos elhomályosíthatják. A németek közül is – írja Sajnovics – csak kevesen értik meg a régi könyveket, a norvégok nyelve pedig annyira megváltozott, hogy kénytelenek voltak törvényeiket újnorvégra lefordítani. Ugyanígy változott az idők során a magyar és a lapp nyelv is. Az utóbbi egyben sok nyelvjárásra bomlott, s ezek közt oly nagy különbségek fejlődtek ki, hogy például a hegyi lapp nem érti meg a tengeri lappot, nem is beszélve a svéd lappról. Hogy pedig a magyar nyelv nagymértékű változását igazoljuk, elég csak a Halotti Beszédre utalnunk. De ha a lapp és a magyar nyelv önálló fejlődése során ennyire megváltozott, akkor a lappok és a magyarok – folytatja Sajnovics – csak az esetben érthetnék meg egymást, ha mindkettőjük nyelve ugyanazon módon változott volna meg. Minthogy azonban ez lehetetlen, következőleg a két nyelv beszélői sem érthetik meg egymást. De hát nem értik meg egymást a dánok, az angolok és a hollandok sem, noha nyelvük közös eredetű! Ugyanezt mondhatjuk a szláv és a román nyelvek beszélőiről is. Ámde ha nem a kölcsönös megértés, akkor mi az, ami a nyelvek rokonságát bizonyítja? – kérdi Sajnovics. Úgy véli a hangtani hasonlóságok, valamint az egyezések a szókészlet és a nyelvtani elemek, azaz a ragok, jelek és képzők körében.
Mielőtt azonban elkezdené a magyar–lapp nyelvrokonság bizonyítékainak feltárását, beiktat értekezésébe egy – talán úgy minősithetnénk – ismetretterjesztő fejezetet arról, hogy a nyelvek rokonságának vizsgálatakor mi mindent kell figyelembe vennünk. Sokan ugyanis úgy próbálják különféle nyelvek rokonságának a kérdését eldönteni, hogy összehasonlítanak egymással két, különböző nyelven írt, de azonos tartalmú szöveget, s a nyelvrokonság kérdésében aszerint foglalnak állást, hogy a két szöveg szóanyaga megegyezik-e egymással, avagy nem. Ezen eljárással – mondja Sajnovics – csak az esetben juthatunk helytálló eredményre, ha tekintettel vagyunk három lényeges körülményre.
Mindenekelőtt számolnunk kell azzal – fejti ki szerzőnk –, hogy a nyelvek szókincse nem állandó, hanem változik, s a szókincs változása más-más nyelvben különféleképp történhetik. Állítását a magyar és a lapp nyelvre való hivatkozással világítja meg. Tudvalevő – írja –, hogy a lapp nyelven nyomtatott szövegek vallásos tartalmúak, s azonos tartalmú vallásos szövegek vannak szép számmal magyar nyelven is. De kívánhatjuk-e, hogy a bennük rejlő gondolati tartalom azonos szavakkal legyen kifejezve? Semmi esetre sem! Hiszen a kérdéses lapp szövegek éppen tartalmukból kifolyólag nem csupa ősi szót tartalmaznak, hanem egy sereg olyan szót is, amelyet a misszionáriusok találtak ki, illetőleg kezdtek el új jelentésben használni, amikor a szóban forgó szöveget valamilyen más nyelvből lapp nyelvre fordították. Tolmácsolni akarván ugyanis a lappok számára az idegen nyelvű szövegben foglalt gondolatokat, sokszor abba a nehézségbe ütköztek, hogy a megmagyarázandó és kifejezendő fogalmaknak nem volt nevük a lapp nyelvben. Ilyenkor hol úgy segítettek magukon, hogy a lappok számára ismeretlen fogalom jelölésére valamilyen idegen szót, vagy korábban más jelentésben használt lapp szót alkalmaztak, hol pedig körülíráshoz folyamodtak. Ennek az lett a következménye, hogy a lapp vallásos szövegek idegen szavakkal telítődtek meg, illetőleg idegen nyelvi kifejezések mintájára alakult tükörkifejezésekkel gazdagodtak. Ilyenformán azonban a lapp vallásos szövegek távol állnak attól, hogy őket ősi lapp szavakkal írott szövegeknek mondhatnók. S ezenkívül tekintetbe kell vennünk azt is, hogy annak idején a magyarok hittérítőinek ugyanazon nehézségekkel kellett megküzdeniük, mint később a lapp misszionáriusoknak, s így nekik viszont új magyar szavakat kellett alkotniuk! Mindkét nép számára ismeretlen volt például a keresztény isten fogalma. Hogy ezt az új fogalmat a lappok számára érthetővé tegyék, a lapp misszionáriusok úgy jártak el, hogy nevéül lefoglalták a lappok régi bálványának a nevét, az Ibmel szót. A magyarok hittérítői azonban más módon oldották meg feladatukat: ők viszont az isten szót honosították meg a magyar nyelvben. Így hangzik ma ezen általánosan ismert fogalom neve a két nyelvben egészen másképpen. Ami még a szókészlet mineműségét illeti, vég nélkül sorolhatná – mondja Sajnovics – azokat a szavakat, amelyek gyakoriak a lapp nyelvű könyvekben, sőt – részben – a mindennapi lapp beszédben is használatosak, mégsem tekinthetők igazi lapp szavaknak, mert nem tartoztak a lapp nyelv ősi szókincséhez, hanem jövevényszavak, melyeket a lappok norvég avagy svéd szomszédaiktól vettek át. Egyebek közt ilyen a kenyér neve, a leibe is. Bármennyire hozzátartozik is életünkhöz a kenyér, Sajnovics nem hiszi – s ebben ismét helyes meggondolás vezérli –, hogy a leibe ’kenyér’ szó ősi tartozéka a lapp szókincsnek. Egyrészt tudja azt, hogy a kenyér a lappok körében sok évszázadon át ismeretlen volt, másrészt eszébe jut a német „Lab” [! ] és az orosz „Gleba” szó, s így két okból is azt gyanítja hogy a leibe idegen eredetű a lapp nyelvben. Ugyancsak idegen eredetűeknek tartja – mégpedig mai tudásunk szerint is teljes joggal – a tudományok, a művészetek, a hadakozás, az állami élet, a földművelés és a hajózás terminológiáját, nemkülönben a legtöbb négylábú állatnak és halnak a nevét. Legalábbis e szavaknak egy részét a lappok a norvégoktól vették át. Igaz, hogy idegenektől kölcsönöztek sok szót a magyarok is, de semmi esetre sem a norvégoktól, s innen ered a két nyelv szókincsének oly jelentős mértékű különbözése.
A másik körülmény, amelyet a nyelvhasonlítóknak nyelvek rokonsági kapcsolatainak megítélésekor figyelembe kell venniük, az, hogy végső soron azonos szavak is különbözhetnek egymástól. Amiként egykor azonos szavaik későbbi, eltérő irányú fejlődése miatt egy-egy nyelv nyelvjárásai annyira különbözhetnek egymástól, hogy beszélőik nem értik meg egymást, ugyanúgy a ma különböző, de közös előzményre visszamenő nyelvek szavai is különbözhetnek egymástól, s ez a különbözés azt a benyomást keltheti, mintha az összehasonlított szövegekben előadott gondolatok különböző szavakkal lennének kifejezve. Amíg a szavak nyelvjárási és nyelvi különbözésének szabályosságáról nem volt fogalma, addig – úgymond Sajnovics – sohasem gondolta volna, hogy a Giv mig en Drick Vand [’adj nekem egy korty vizet’] dán mondat ugyanazt jelenti, mint a német Gib mir einen Trunk Wasser. Attól a tévedéstől, hogy eredetük szerint azonos szókat különböző szóknak véljünk, csak az esetben mentesülhetünk, ha az egymástól eltérő alakú szókat pontosan megvizsgáljuk, és tisztázzuk, hogy miben is áll különbözésük. Ha így járunk el, rájövünk, hogy a különbözés ellenére sok esetben végső soron ugyanazon szóval van dolgunk (vö. Dem. 17.). Ez a nyilatkozat – homályossága ellenére is – nyelvészek részéről a legnagyobb figyelemre tarthat számot, mert azt lehet kiolvasni belőle, hogy Sajnovics – noha nem hangokról, hanem betűkről beszél – már tisztában volt a szabályos hangmegfelelés fogalmával.
A harmadik körülmény, amely a felületes vizsgáló szeme elől eltakarhatja a meglevő nyelvi rokonság jeleit; a helyesírások különbözése. A különféle nyelvek ugyanis ugyanazon hang jelölésére nagyon különböző betűket, illetőleg betűcsoportokat használnak, s aki ezzel nincs tisztában, az a hangjelölésbeli különbözőségben hajlandó kiejtésbeli különbséget látni. Különös óvatosságra van szükség – vallja Sajnovics – a lapp nyelvvel kapcsolatban, hiszen e nyelv helyesírása rendkívül sokat változott, sőt – azt mondhatjuk – nincs két író, aki lapp nyelvű művében ugyanazt a helyesírást használta volna. Nagymértékben különbözik a magyar helyesírástól Sajnovics főforrásainak, azaz a Leem-féle szójegyzéknek és nyelvtannak a helyesírása is, úgyannyira, hogy aki ezzel nincs tisztában, az valóban nem találhat semmilyen egyezést a magyar és a lapp nyelv között. A magyar és a lapp szavak egyezése csak az esetben látható könnyen és világosan, ha mindkét nyelv hangjainak jelölésére azonos ortográfiát használunk.
Ezen előismeretek közlése után – könyvének harmadik fejezetében – rátér Sajnovics a magyar és a lapp nyelv közti egyezések bemutatására. Mindenekelőtt azon összbenyomásra vonatkozó észrevételeit közli, amelyet a lapp nyelv hallása reá tett. Mindennapi tapasztalatból tudjuk, hogy a különféle nyelveket – anélkül, hogy bármit is értenénk belőlük – csupán hangzásuk alapján meg lehet különböztetni egymástól. Majdnem minden nyelvben vannak olyan sajátos magánhangzók, mássalhangzók, illetőleg „szótagok”, amelyek másokban nincsenek meg. A magyar nyelvnek is olyan sajátos csengése (hangállománya) van, hogy különbözése a környező népek nyelvétől csupán ennek alapján is nyilvánvaló. Ez a magyarázata annak, hogy bármily sok nyelvet beszélnek is a magyarok hazájában, ezeknek a magyarral való rokonságát senki sem vallja, sőt maguk a magyarok azt tartják, hogy nyelvük anya nélkül született („lingua sine Matre genita”). A magyar nyelv hangtani sajátosságainak a folyománya, hogy azt az idegen nem tudja igazán jól megtanulni; ha csak a száját kinyitja, legtöbbször észrevesszük, hogy idegennel van dolgunk, még akkor is, ha gyermekkora óta magyar környezetben nőtt fel az illető. Egyebek közt a magánhangzók bősége meg a „folyékony” mássalhangzók (consortans liquescens) előfordulása teszi nyelvünket oly nehezen elsajátíthatóvá. Rámutat ezután Sajnovics helyesírásunk bonyolultságára is mint olyan körülményre, amely az idegennek nehézségét okoz. Példaként a jésített, a sziszegő és a suttogó mássalhangzók, valamint az affrikáták jelölésmódjára utal. Ámde nem egyszerűbb a lapp hangállomány és helyesírás sem, folytatja Sajnovics. Nyelvtanában maga Leem úgy nyilatkozik, hogy a lapp nyelv hangjai jócskán különböznek minden, számára ismert nyelv hangjaitól, s hogy e nyelv hangjait „a legjobb mester” (optimus Magister) sem tudja úgy jelölni, hogy az olvasó minden esetben pontosan tudná, miképpen kell azokat kiejteni. A trondheimi iskola növendékei is panaszkodnak, hogy képtelenek a lappok kiejtését pontosan utánozni. Sajnovics elismeri, hogy a lapp szavak kiejtése eléggé különleges, mégis Leemétől lényegesen különböző megállapítást tesz: amikor ő hallotta a lappokat beszélni, nyelvük ismerős nyelv benyomását tette reá, sőt olyan érzése támadt, mintha otthon lenne hazájában magyar honfitársai között. Észrevette, hogy a lapp nyelvben előfordulnak mindazok a magánhangzók, amelyek a magyarban megvannak, s hogy nem hiányoznak a lapp hangállományból a jésített mássalhangzók meg a sziszegők sem. A lapp szavak kiejtése, ami a norvégoknak oly nagy feladat volt, számára – írja Sajnovics – annyi nehézséget okozott, mint egy született lappnak, azaz semennyit sem. Ezt észrevették a lappok is, s ezért azt képzelték, hogy Sajnovics megérti beszédjüket, s hogy beszélni is tudna velük, ha szükség lenne rá. Ennek aztán híre terjedt, amely eljutott egészen Koppenhágáig.
Amennyire tetszett Sajnovicsnak a lappok nyelve, olyannyira elégedetlen volt a Leem műveiben használt lapp helyesírással, sőt nyelvtanának némely megállapításával sem értett egyet. Úgy vélte, hogy ha Leemnek legcsekélyebb fogalma lett volna a magyar helyesírásról, nyelvtanában másféle helyesírást használt volna; sőt azt itt-ott másképp fogalmazta volna. Amíg a lapp helyesírás alapján nem lehet tudni biztosan, hogy egy lapp szót hogyan kell kiejteni, addig a magyar helyesírással – véli Sajnovics – a legnehezebb lapp szavakat is le tudná írni bármely írni tudó magyar ifjú, mégpedig oly pontosan, hogy ha visszaolvasná a leírt lapp szót, az teljesen lapposan hangzanék (vö. 29.). Ámde ha a magyar helyesírás alkalmas arra, hogy vele pontosan jelöljük a lapp hangállomány valamennyi hangját, akkor – úgymond Sajnovics – nincs más hátra, mint hogy ő is mindjárt hozzáfogjon a lapp szavaknak magyar helyesírással való írásához. Ez nemcsak lehetséges, hanem szükséges is, mert ha értekezésében ő úgy írná le a lapp szavakat, ahogyan szótárában Leem írja őket, akkor honfitársai sem elolvasni, sem kiejteni nem tudnák őket, s a lapp szavakat a magyar nyelv számára teljesen idegen szókként appercipiálnák. Ha viszont a lapp hangok tükröztetésére olyan betűket használ, amelyek a magyar helyesírásban ugyanazon hangok jelölésére szolgálnak, akkor a magyarok – véli Sajnovics – el tudják majd olvasni és ki tudják ejteni a lapp szavakat, megértik őket, sőt hinni fogják, hogy azok rokonok a megfelelő magyar szókkal.
Sajnovics olyan meggyőződéssel vallotta a magyar helyesírásnak lapp szavak jelölésére való alkalmasságát, hogy amikor 1770-ben a dán tudományos társaságban bemutatta Demonstratióját, komolyan szóba került a már nyomdában levő, Leem-féle nagy lapp szótár helyesírásának megváltoztatása a Demonstratióban használt helyesírás mintájára (vö. 34.). Az ekkor már idős Leem adjunktusa, a lapp származású Andreas Porsanger, utasítást is kapott, hogy utazzék Trondheimből Koppenhágába a Demonstratio helyesírásának tanulmányozása és annak az elbírálása céljából, hogy ez a helyesírás valóban alkalmas-e a lapp nyelv hangjainak jelölésére. Minthogy alaposabb vizsgálat után az derült ki, hogy bizonyos lapp hangok jelölésére a Sajnovics-féle helyesírás sem volt a Leem-félénél használhatóbb, a Sajnovicstól javasolt újítás bevezetése végül is elmaradt. Ez érthető is. Amennyire zavarta Sajnovicsot Leemnek dán alapú lapp hangjelölése, éppoly alkalmatlan lett volna viszont a magyar alapú lapp ortográfia a skandinávok és általában a nyugati tudományos világ számára, hiszen ez jóformán teljesen ismeretlen volt, s akadályozta volna a lapp nyelv megismerésében mindazokat, akik a magyar ortográfiával nem voltak tisztában, azaz a tudósok és érdeklődők túlnyomó többségét.
Demonstratiójában azonban Sajnovics nem mondott le azon elhatározásáról, hogy a Leem szótárából vett szavakat átírja. Hogy ezt a munkát megkönnyítse önmaga számára, elhatározta, hogy táblázatot készít a Leem-féle betűk, ill. betűcsoportok magyar megfelelőiről. Terve megvalósításakor beleütközött azonban abba a nehézségbe, hogy az általa használt helyesírási rendszerben sok betűnek a hangértékét maga Leem sem határozta meg, hanem a megfelelő hangoknak az elsajátíttatását a szóbeli oktatás feladatául jelölte meg. Minthogy Sajnovicsnak állandó nyelvmestere nem volt, a Leem műveiben használt betűk hangértékét a Vardö szigetére időnként elvetődő lappok segítségével igyekezett tisztázni. Mindenekelőtt a Leem-féle szójegyzék alapján csinált magának egy jegyzéket bizonyos lapp szavak dán megfelelőiről. Amikor lappok érkeztek hozzájuk, a tolmáccsal sorban felolvastatta á dán szavakat, s megkérdezte a lappoktól azok jelentését. A lappok legtöbbször épp azt a lapp szót adták meg a kérdezett dán szó jelentéséül, amely a Leem-féle szójegyzékben szerepelt. Az így nyert lapp szók hangalakját Sajnovics lejegyezte a magyar helyesírás szabályai szerint, s ezután ezt az alakot összehasonlította azzal, amely a szójegyzékben állott. Így sikerült aztán megállapítania, hogy a Leem rendszerében használt betűknek milyen betűk, illetőleg betűkombinációk felelnek meg a magyar helyesírási rendszerben. Sok ilyen kísérlet után a megfeleléseket feltüntető táblázat elkészült, s most már gyorsabban ment a Leem-féle szavak magyar ortográfia szerinti átírása. Bevallja: sok munkába került neki ez a táblázat, de nézete szerint a belőle származó haszon megérte a fáradságot. Úgy véli: táblázata feltétlenül szükséges mindazok számára, akiknek esetleg kedvük kerekedik lapp szavakat magyar szavakkal egybevetni, mert nélküle munkájuk teljesen kárba vesznék.
Első, azaz azon táblázatát, amely a Leem-féle betűk magyar helyesírás szerinti megfelelőit tartalmazza, munkája 39–40. lapján közli Sajnovics. Minthogy azt a hegyi lapp nyelvjárást, amelyen a Sajnovics-féle átírás alapul, más forrásból nem ismerem, a Sajnovics-féle táblázat részletes bírálatába nem bocsátkozhatom. Általános benyomásként annyit mondhatunk róla, hogy néhány újítása (pl: a jésitett mássalhangzóknak a magyar helyesírás szerinti jelölése) a lapp nyelvi szók helyes olvasatát nem befolyásolja, a lapp nyelvi diftongusokat azonban Sajnovics aligha tudta helyesen észlelni, s ezért jelölésükre helytelenül alkalmazott ilyen vagy olyan magyar betűket. Tévedései persze érthetők: a lapp kettőshangzók összetevői – bizonyos feltételektől függően – más-más nyelvtani alakban különböző kvantitásfokon jelentkezhetnek, s ha az egyik összetevő időtartama lényegesen felülmúlta a másikét, akkor a gyakorlatlan fül könnyen hallhatott egyelemű magánhangzót, illetőleg az észlelt kettőshangzó jelölését feleslegesnek vélhette.
A Demonstratiónak elméleti szempontból legérdekesebb fejezete a hatodik, melyben a szerző a nyelvek és a nyelvjárások közti különbségekről szól általánosságban. Amíg az előző fejezetnek a lapp szavak hangalakja volt a fő tárgya, itt a szavak jelentése lép előtérbe. Megértik-e a magyarok a lapp szavak jelentését? – kérdi Sajnovics. Úgy véli: sok szóét megértik mindjárt, de nem mindét. De nem is lehet csodálkoznunk azon, hogy magyarok és lappok nem értik meg egymást, hiszen e két nép – véli Sajnovics – már 13 évszázada egymástól különváltan él anélkül, hogy bárminemű kapcsolat lett volna köztük. Ha egyszer a lappok nyelve különbözik a finnekétől, ha az egyes svéd tartományokban élő lappoknak külön-külön nyelvjárásuk van, sőt különbség van még a Finnmark tartományon belül lakó hegyi lappok és tengeri lappok nyelve közt is, akkor nyilvánvaló, hogy kell különbségnek lenni a magyarok és a lappok nyelve között is. Nyelvek és nyelvjárások közti különbség több formában mutatkozhatik meg a szavakban: hozzájárulhat egy „betű” (értsd hang) a szótesthez, viszont másik léphet meglévő helyére, sőt az teljesen el is enyészhetik. Ennek az lehet a következménye, hogy aki csak egy nyelven ért, nem érti meg a másik (rokon] nyelvet. Hogy tudná bárki is például azt, hogy a dán Vand ugyanazt jelenti, mint a német Wasser, ha az illető nem veszi észre, hogy sok szó a szóbelseji ss hangot tt-re változtatta, s így a Wasser-ből Watter lett, a szó végi r-ből pedig n keletkezhetett, úgyhogy előállhatott egy Vatten alak? Ámde nemegyszer kiesik a szóbelseji tte. Az eredmény: a mai dán nyelvi Vand ,víz’ szó. Ugyan ez az eset a Mor, Moder és a német Mutter szókkal. Aki nincs tisztában a nyelvek közti különbségek mineműségével, csupán hallván e szavakat, azt hiszi, hogy jelentés szempontjából semmi közük egymáshoz. Tudni kell azt is, hogy a dánok sohasem használták a német z-t, hanem helyette t-t ejtenek, pl. a német Zeit ,idő’ dánul Tiid. Nem találkozunk a dánban a német sch jelölte hanggal sem; helyette sk van a dánban, pl. a német Fisch helyett a dánok Fisk-et mondanak. De van még egyéb különbség is. Például a dánok a német szókezdő pf-et p-re, a szóbelseji ch-t a cht hangcsoportban g-re változtatták, úgyhogy a német Pfeil-nek Piil, Fluchtnak Flugt felel meg. Hát még milyen nagyok a változások a magánhangzók körében! Oly nagyok, hogy nem egykönnyen lehet őket szabályokba foglalni. Ámde: ennek ellenére sem jutott eszébe soha egyetlen tudósnak sem azt állítani, hogy a dán nyelv a némettől idegen nyelv lenne. Sajnovics úgy véli, hogy a magyar és a lapp szavak körében nem ment végbe oly sok hangváltozás és hangkiesés, mint a dánban, illetőleg a németben, mert bármily sok hang van is a magyar nyelvben, mindazokat megtaláljuk a lappban is. Ez pedig azt jelenti szerinte, hogy a lapp és a magyar nyelv között kisebb a különbség, mint a német és a dán között.
Nehogy ugyanabba a hibába essünk, mint Sajnovics, itt meg kell állnunk egy kicsit. Kétségtelen ugyanis, hogy amikor Sajnovics úgy nyilatkozik, hogy a lapp és a magyar nyelv között kisebb a különbség, mint a német és a dán között, erős túlzásba esik. Amíg Sajnovics azt állítja, hogy a lappban és a magyarban több olyan hang van, amely a lappokat és a magyarokat környező népek nyelvében nincs meg, többé-kevésbé egyetérthetünk vele. Megérthetjük azt is, hogy a lapp nyelv az ő fülére olyan benyomást tett, mintha anyanyelvét hallotta volna beszélni. Hiszen kétségtelen, hogy a lapp és a magyar nyelvben több szószerkezeti egyezés állapítható meg. Például a közös ősi szókincs tagjai általában nem kezdődnek egynél több mássalhangzón (ellentétben a germán és a szláv nyelvek szavaival), az első szótagnál hátrább is vannak a szóban ún. teljes magánhangzók, a hangsúly mindkét nyelv szavaiban mindig az első szótagon van, és így tovább. Bizonyos, hogy ezek a tényezők nem lényegtelenek annak a megítélésekor, hogy egy-egy nyelv melyik másik nyelvre emlékeztet, s érthető módon befolyásolják a hallgatót abban, hogy milyen összbenyomás alakuljon ki benne valamely nyelvről. Ámde mindez még korántsem jelenti azt, hogy két nyelv szókincse eredet tekintetében is közel áll egymáshoz, s hogy kölcsönös viszonyuk közeli rokonságnak volna mondható. Amikor Sajnovics a lapp és a magyar nyelvet illetően pusztán az említettekhez hasonló tények alapján erre a következtetésre jut, egyrészt túlzottan befolyásolhatták őt a fent említett, valóban meglevő és nem lényegtelen tényezők, másrészt számításba vehette a lapp és a magyar nyelv rokonságának olyan vélt, további bizonyítékait is, amelyeket a későbbi kutatás nem erősített meg, illetőleg megcáfolt. Amiként azon nyelvi tényeket, amelyeket Sajnovics tárgyal, csak részben minősíthetjük a lapp és a magyar nyelv rokonsága bizonyítékának, ugyanúgy nem tehetjük kritika nélkül és maradék nélkül magunkévá azokat a következtetéseket sem, amelyeket a két nyelv viszonyát illetőleg Demonstratiójában Sajnovics levon. Viszont helyes ítélőképességről tett tanuságot Sajnovics akkor, amikor a két nyelv viszonyáról így nyilatkozott: „Idioma Ungarorum, & Lapponum idem esse posse, licet ego Lappones loquentes non intellexerim” (a magyarok és a lappok nyelve rokon lehet egymással, noha én nem is értem meg a lappok beszédét, 1. Dem. 13.),
Hasonló túlzással, mint a fenti, találkozunk a Demonstratióban egyebütt is. Ilyen például az is, hogy alig van olyan magyar szó, amelynek a megfelelője nem lenne meg vagy a finn vagy a svéd-lapp nyelvben, vagy legalábbis a finnmarki lappok nyelvében (42.). Helyes viszont az ezt követő megállapítás: ha vannak is a lapp és a magyar nyelvben szavak, amelyeknek eredet szempontjából semmi közük egymáshoz, ez éppoly kevéssé bizonyít a lapp–magyar nyelvrokonság ellen, mint amiképp az a tény, hogy a dán és a német nyelvben vannak egymástól eredet szerint különböző szavak, nem bizonyíték e nyelvek rokonsága ellen.
A nyelvjárási különbségek természetesen legtöbbet a lapp nyelvjárások vonatkozásában érdekelték Sajnovicsot, s ezért külön fejezetet szentel nekik. Hogy a finnmarki lappok több nyelvjárást beszélnek – egy részük az ún. hegyi lappot, mások a tengeri lappot – azt maga is tapasztalta. Van különbség – mint írja – még a hegyi lappok helyi nyelvjárásai közt is, de ezek nem különösen nagyok, minthogy a hegyi lappok időnként találkoznak egymással a vásárokon. Nagyobbak a különbségek a tengeri lappok helyi nyelvjárásai között; ők kis csoportokban, egyegy tengeröböl környékén laknak, s csak nagyon ritkán találkoznak egymással. Legnagyobbak a különbségek a hegyi lappok és a tengeri lappok nyelvjárása között, mivel ők egymástól távol és elkülönülve élnek. Ezért nyelvjárásuk különbségeit Sajnovics – Leem nyelvtana alapján – táblázatba foglalja, annál is inkább, hogy ha egy magyar szó lapp megfelelőjét csak egy lapp nyelvjárásból tudná kimutatni, a másik, a magyar szóhoz esetleg hasonlóbb nyelvjárási alak könnyű szerrel rekonstruálható és a magyar–lapp szóegyeztetések közt felhasználható legyen. Még több lapp és magyar szó rokonságát lehetne azonban kimutatni – mondja Sajnovics – az esetben, ha a svéd-lapp és a finn nyelvjárások közti szabályos hangalaki eltérésekre is építhetnénk.
