II.

Teljes szövegű keresés

II.
„Nach ewigen, eh’rnen
Grossen Gesetzen
Müssen wir alle
Unseres Daseins
Kreise vollenden.”
(Goethe: Das Göttliche)
Ezeket a sorokat választotta Goethe olvasásakor Schaffer Károly jelmondatául. Nyilván vallomásnak is szánta, amikor ezt a néhány sort jegyezte fel ama előadásának vezérgondolataként, amelyet az átöröklődő idegbetegségek kórtani jellegzetességeiről tartott a Magyar Tudományos Akadémián (1926) rendes tagsági székfoglalója alkalmából.
Örök, ércből való, nagy törvények szerint kell létünk köreit befejeznünk, vallotta Schaffer Károly életútjának második felén, amikor már kutatásai során megismerkedett a tehetség és elmebaj, az emberi elme eme két végletes minőségi megnyilvánulásának anyagi alapjaival. Feltekintett a meredek csúcsokra, és lepillantott az omlásos szakadék mélyére. Az átöröklés törvényeiben kereste a lét kijelölt útját és egyéni képességének megszabott határait.
Schaffer Károly úttörő munkát végzett, amikor a tények biztos talajára helyezkedve kereste és kutatta az idegrendszer ép és kóros működésének anyagi alapjait. Noha egyéni képességeinek és teljesítményeinek határát és értékét a tudós szerény és szigorú önbírálatával a vele született adottságokban látta meghatározva, életművének tanulmányozása közben az a meggyőződés ébred fel bennünk, hogy a benne szunnyadó erők kibontakozásától, törekvéseinek megvalósulásától külső akadály vagy váratlan sorsfordulat soha el nem térítette.
Schaffer Károly életét és pályáját döntően befolyásolta, hogy kora gyermekségétől kezdve a formák és vonalak iránt érzett vonzódást. A számok és a zene világa, amint ezt önéletrajzában beismeri, nem nyílt meg előtte. A környezeti hatások alakító ereje viszont kezdettől fogva bőségesen érvényesülhetett fejlődésében, hiszen atyja megbecsült szobrász volt.
Idősebb Schaffer Károly a bécsi művészeti akadémiát végezte, és egy szobrászi megbízatás kapcsán Pesten (1865) telepedett le egyéves elsőszülött fiával, Károllyal.
A Schaffer-család történetéből mindössze annyit tudunk, hogy a szobrász atyja, Schaffer Ferenc Kolozsvárt született, és a Bánffy-család szolgálatában állott. Mivel sok főúri család Bécsben is tartott fenn magának „szállást” abban az időben; nyilván így kerülhetett a nagyapa is a császárvárosba. Idősebb Schaffer Károly már ott született; a szabadságharc idején 14 esztendős ugyan, de a forrongó idők egyes eseményeire még később is visszaemlékezett.
Róna József szobrászművész (1861–1939), akinek mozgalmas stílusú neobarokk emlékművei közül Savoyai Jenő lovasszobra a Várban és Zrínyi Miklós emlékszobra a Köröndön közismert, emlékezéseiben többször megemlíti az idősebb Schaffer szobrászműhelyét. Kossuth, Szemere, Klapka szobrát Miskolcon; Szegeden, Komáromban szintén Róna alkotta. Az idősebb Schaffer Károlyról 1920-ban emlékirataiban ezt írja: „Inaskoromban gyakran megfordultam nála. A régi pesti házak számos dekoratív munkáját készítette. A Nemzeti Múzeum mögött levő Károlyi-palota, valamint a Váci utcai szerb egyház épületének figurái és ornamensei is tőle valók.” – „Nagyon tehetséges művész volt, és sok dekoratív emlék őrzi dicsőségét a régi pesti házakon.”
Biztos kezű vázlatait és rajzait e sorok írója is szemlélhette a család emlékei között, és láthatta a Művész felesége, valamint a Nyár és Tél c. domborművek másait is, amelyeknek képét Róna József is közreadja művében.
Róla és a többi elfeledett kortársról írja Róna: „Becsületes meggyőződésű művészek voltak, akik kemény küzdelmet folytattak koruk nemtörődömsége ellen, s sokan elmerültek ebben a meddő küzdelemben. – Nem érdemlik meg, hogy nevükkel együtt alkotásaik is feledésbe merüljenek. – Nem egyszer álltam meghatottan ezen alkotások előtt.”
Innen tehát az öröklött kincs, a kedvező környezet az ifjú Schaffer Károly fejlődésének éveiben. A forma alakítása és a vonal vezetése ragadta meg elsősorban a figyelmét. Utána pedig az ok és a cél keresése.
11 éves korában egy idősebb iskolatársától könnyűszerrel megtanulta a gyorsírást, amely egész életében hasznos segítőtársa volt magyar és német nyelvű feljegyzéseiben és fogalmazványaiban. Rajzolási készsége is végigkísérte életén, ez tette előadásait mindig elevenné és vonzóvá, noha megjegyzi visszaemlékezéseiben, hogy „apámat rajztehetség dolgában sajnos távolról sem értem utol”. Tudományos dolgozataiban közölt nagynagyítású mikroszkópos leleteit is sajátkezű, s a legfinomabb részleteket is híven feltűntető rajzaival dokumentálta.
De 12 éves korban dőlt el véglegesen a III. reálista sorsa, amikor a természetrajzi órán először tekinthetett a mikroszkópba, és a burgonyakaparékkal bekent üveglemezen megpillantotta a körkörös rétegződésű és a szivárvány színeiben játszó keményítőszemcséket. Egy „szabad szemmel nem látható, tehát sejtett és nem is sejthető világ” tárult eléje, és a nagy élmény hatása alatt elragadtatással mondotta tanulótársainak: Egész életemet tudnám a mikroszkóp mellett eltölteni.”
Mennyire megkapó ez az élmény, ha elgondoljuk, hogy ez idő tájt Saragozában tanulta az orvostudományt egy spanyol ifjú, akit a béka bélhártyájában keringő vértestecskéknek a mikroszkópban való megfigyelése annyira megragadott, hogy égész életét szintén a mikrokozmosz kutatásának szentelte. Ez az ifjú a ma is viruló neurontannak egyik megalapítója, a Nobel-díjas Ramóny Cajal (1852–1934) volt. Lenhossék Mihály és Schaffer Károly később az ő tudományos fegyvertársai lettek.
A serdülő fiú vágya is valóra vált; mindössze tehetség, munka, szenvedély, lemondás, meghitt családi és baráti környezet, egyenes jellem, emberség kellett hozzá.
A kis Károly tehát elhatározta, hogy orvos lesz. Mivel tudta, hogy reáliskolai végzettséggel nem veszik fel az orvosi kar rendes növendékéül, megvette tehát a Szepesi-féle latin nyelvtant, és a maga szorgalmából tanulgatta. (Jól megtanulta, mert sokszor meglepett bennünket latin idézeteivel.)
Így azután 1882-ben még csak rendkívüli orvostanhallgatónak iratkozhatott be, de a következő évben letette a latin nyelvből a pótérettségit, és most már teljes hévvel adhatta magát az anatómia és a szövettan tanulásának. Noha az előző év folyamán Lenhossék Józsefnél a leíró bonctanból mindkét félévben „igen jól” kollokvált, és a „gyakorlati bonctan” tanulásakor „kitűnő szorgalmú” volt a fennmaradt „jelentő ív” tanúsága szerint, ezt az esztendőt mégsem számították be tanulmányi idejébe, hanem újból az első évre kellett beiratkoznia. Ebből a látszólagos kudarcból azonban az a rendkívüli előny származott a tanévet ismétlő „Carolus Schaffer studiosus medicinae, egyetemi polgárra” (amint a máig megőrzött leckekönyv írja), hogy Lenhossék József mindjárt díjazott demonstrátornak alkalmaztatta őt az Anatómiai Intézetben. Lenhossék Józsefet a központi idegrendszer felépítése behatóan érdekelte, és ez az érdeklődés nyomot hagyott a fiatal Schaffer lelkében éppúgy, mint ahogy Mihály fiát is az idegrendszer titokzatos szerkezetének a megismerésére ösztönözte. Lenhossék Mihály (1863–1937) egy évvel járt Károly fölött, és együtt tanulták az anatómiát az atyja intézetében. De Lenhossék József már borotvával készített finom metszeteket zárt két üveglemez közé, és mikroszkópjával azokon tanulmányozta az idegrendszer szerkezetét. Schaffer Károly is kapott ezekből a metszetekből, és ereklyeként őrizte őket egy kis dobozban. Évtizedek múltán nekünk is megmutatta. A bécsi Neurológiai Intézet is őrzi saját kezű nyúltvelő-metszeteinek egy kis gyűjteményét.
Lenhossék József nemcsak kiváló tanítómester volt, hanem atyai barátja is volt jobb tanítványainak, akiket házánál is szívesen látott. Így kötöttek életre szóló barátságot Lenhossék Mihály, Schaffer Károly és Tangl Ferenc (1866–1917). Ebbe a baráti körbe került néhány évvel később Korányi Sándor (1866–1944) is. Mind beírták a nevüket a magyar orvostudomány történetébe. Mihály az idegrendszer finomabb szerkezete iránt érdeklődött, Ferencet vonzalma az élettan felé sodorta, s ott alkotott maradandót, Károly is hű maradt a mikroszkópiumhoz. Megbámulta az újszülött macskák alkoholban rögzített agyvelejében észlelhető formai és szerkezeti különbségeket az emberi agyvelőhöz képest.
A kórszövettant a tőketerebesi születésű Scheuthauer Gusztáv (1832–1894) a második tanévben adta elő. Scheuthauer a bécsi egyetem nagynevű elmekórtan professzorának, Theodor Meynertnek (1833–1892) volt szívbéli barátja es sógora.
Az ifjú Schaffer harmadéves korában egy kórbonctani pályatétel megoldására vállalkozik, és Scheuthauer professzor kicsiny intézetében közös kis munkaszobába kerül Korányi Sándorral, aki akkor a kórbonctani intézet díjtalan gyakornoka (1885). Egy jelentéktelennek látszó jelenet világít reá a két egyéniség szellemi irányítottságára. A két harmadéves medikus szorgosan készíti a kórbonctani intézetben a szövettani metszeteket, megfesti, áttűnővé teszi, balzsamba mártja, tárgylemezre ragasztja azokat. De amíg Károly izgatott kíváncsisággal helyezi az alig kész praeparatumot a mikroszkóp lencséje alá, Sándor előbb felkel a dolgozóasztaltól, cigarettára gyújt, és fel-alá járva elgondolkozik. De pár év múlva Korányit is ugyanaz az izgalom fogta el, amikor Goltz élettani kísérleteit figyelte, majd később a kémcsövet tartotta maga elé, és az abban lejátszódó vegyi folyamatokon töprengett.
Az „index lectionum” 8. oldalán az „Adnotata” rovatban ezt a bejegyzést olvassuk 1885. V. 21-éről: „Az Arányi-féle kórszövettani pályadíjat elnyerte.”
A harmadik tanév folyamán dőlt el véglegesen Schaffer Károly pályaválasztása két mélyreható élmény hatására. Már előzőleg Bécsben alkalma volt Meynert profeszszor előadásait hallgatni az elme- és idegkórtanból az „előagy betegségeiről”, majd pedig Pesten Laufenauer Károly elme- és idegkórtani előadásait követte nagy elragadtatással. Laufenauer az idegrendszer ép és kóros szövettanából is hirdetett gyakorlatokat, és Schaffer ezekben a „dolgozdabeli gyakorlatokban kiváló jártasságot szerzett” (1885. XII. 18.). De mivel időközben szinte egymagában és irányítás nélkül megtanulta a központi idegrendszer ép és kóros szövettanát és vizsgáló módszereit, 1886. XII. 18-án ezt jegyzi be Laufenauer az indexbe: „Górcsövi dolgozatokban kitűnő képességet és önálló búvárkodási tehetséget tanusít.” Ennek az önálló búvárkodásnak az eredménye a negyedéves medikus első tudományos közleménye a veszettség okozta gerincvelő-elváltozásokról.
Adatok a veszettség kórszövettanához címmel, amely 1887-ben az Orvosi Hetilapban, majd pedig a ma is legelőkelőbb német folyóiratban, az Archív für Psychiatrie-ban jelent meg.
Alig avatták doktorrá (1888. dec. 1.) az eddig díjtalan gyakornokot, és máris az elmekórtani klinika első tanársegédévé lépett elő (1889). Ugyanazon a napon avatták fel Korányi Sándort is, aki a következő évben január elsején már Strassburgba indul, hogy a neves élettankutató, Friedrich Goltz (1934–1902) intézetében elsajátítsa a kísérleti élettani műtétek technikáját. Goltz az agy, a szívműködés és vérmozgás élettanával foglalkozott behatóan. De Korányi Sándor atyja tanácsára ellátogat Párizsba is, ahol Charcot (1825–1893) előadásaira is eljár. „Nagyon tanulságosak Charcot kurzusai – írja haza –, melyeken minden alkalommal 6–8 beteget mutat be igen célszerűen csoportosítva. Előadása nemigen mutat előkészülésre, de olyan alakban tudja elmondani, amit akar, hogy az megragadja az ember figyelmét.” De felejthetetlen élmény volt Korányi Sándor számára az is, hogy Munkácsy Mihályt otthonában meglátogathatta. – Strassburgba visszatérve 1889. május 20-án megküldi atyjának első tudományos dolgozata kéziratát.
Már Strassburgban találta Korányi Sándort Károly barátjának levele, amelyben elnézést kér azért, hogy felhalmozódott teendői miatt előbb nem válaszolhatott korábbi beszámolóira. Álljon itt néhány mondat e mentegetőző levélből:
„Budapest, 1889. május 11. Kedves Barátom! … Első és utolsó leveled óta Te kétségkívül sok és szép kísérletet láthattál Goltznál… .Te Goltznál folytatott experimentumokról mindenesetre már többet és határozottabbat tudsz, mint múlt év karácsonykor, de én azt hiszem, hogy a mozgató kéregmező, az occipitalis látómező – hogy többet ne említsek – ugyanazok meg fognak maradni. Különben remélem, hogy nemsokára személyesen tudhatok meg sok érdekes tapasztalatot Tőled, mert mint örömmel hallom, kineveztek édes atyád klinikájára gyakornoknak. Miután pedig jómagam mint Laufenauer »hystero-epilepsiás« gyakornoka atyád kórodájában vagyok (mert a Ti klinikátokon van jelenleg 6 beteggel egy szobánk), a bővebb érintkezés lehetősége mindenesetre meg van. – S míg Te – mint hiszem, s meglehet, hogy csak rövid időre ugyan – hazaevezel, addig Tangl hazulról elevezett. Nem tudom, vajjon nem értesültél-e arról, Tangl gráczi tanársegéd lett. – Magamról csak annyit írhatok, hogy a lyssát végre a befejezéshez nagyon közel vittem (talán az orvosegyletben is rendezetlenkedem egy előadást). – 6 emberi veszettségből származó gerincagyon kimutathattam, hogy a marás helye és a megfelelő gerincvelőszelvény között az a viszony áll fenn histologicus szempontból, pl. alsó végtag marás esetében a lumbális szelvény anatomicus eltérése a legintenzívebb, míg a cervicalis segmentumé igen csekély és fordítva. Van egy esetem, hol a marás a felső és alsó végtagon történt, ott úgy a cervicalis, mint lumbális szelvény szenvedett el nagyfokú elváltozásokat. – Légy elnéző eddigi hibám iránt és ha lehet és kedved van, írj minél előbb őszinte barátodnak, Schaffernak.”
Az újonnan kinevezett tanársegéd most már még nagyobb lendülettel veti magát az idegrendszer ép és kóros viszonyainak a tanulmányozására az akkor legmodernebb Marchi-, Golgi-, Cajal-, Weigert-, Nissl-féle vizsgáló eljárások alapos elsajátítása útján. Ő vezeti a klinika szövettani laboratóriumát és a 6 (hat) ágyas idegkórtani osztályt is, amelyet, mint fentebb olvastuk, Korányi Frigyes bocsátott Laufenauer klinikájának rendelkezésére.
Erről a szövettani laboratóriumról és idegkórtani osztályról is el kell mondanunk egyet-mást.
A bevezetésben említettük, hogy Laufenauer Károly 1882-ben a Rókus-kórház megfigyelő osztályán kezdte meg professzori tevékenységét. 1889-ben az a kudarc érte, hogy a Rókus-kórház nyomorúságos osztályát egy, a budai Lövőház utcában átalakított bérkaszárnyával kellett felcserélnie. Míg a Rókus-kórház központi fekvésével sok hiányt enyhített, addig a budai áthelyezés valósággal deportatio számba ment (Schaffer kifejezése!). A nagy távolság és a lóvasúti költségek miatt a hallgatóság ijesztően leapadt. Bizonyos, hogy e fordulat által a psychiatria tanítása és művelése súlyos csorbát szenvedett, de más vonatkozásban ez azt az előnyt jelentette Laufenauerre nézve, hogy neurológiai munkássága kapott lendületre. Egyrészről Korányi Frigyes, amint már tudjuk, azzal sietett segítségére, hogy klinikájának második emeletén egy hatágyas női kórszobát ajánlott fel neki, ahol a kis, de élénk forgalmú anyagon Laufenauer folytathatta a hysteriára vonatkozó megfigyeléseit. Másrészről az új idegosztály beteganyagát abból az idegrendelésből nyerte, amelyet Laufenauernek az orvoskari központi épület földszintjén sikerült megszerveznie. Ez a vizsgálóhelyiség egy sötét kis zugból mint előszobából és egy nagy ablakú utcai szobából állott. Itt látták el Schaffer Károly és a klinika többi orvosai a délelőtt folyamán az ambulanciát, és kezdték meg délben az egész délutánra terjedő ép- és kórszövettani munkásságukat. Itt gyakorlatoztak a bevezetésben említett Sarbó Artúr (1867–1943), a neuropathológia neves művelője, Pándy Kálmán (1868–1945), a róla elnevezett és világszerte ma is nélkülözhetetlen liquor-reactio felfedezője, Ranschburg Pál (1870–1945), a nagynevű pszichológus, a homogéngátlás jelenségének, a Ranschburg-phenoménnek első leírója és helyes értelmezője, Hudovernig Károly (1873–1928), a nyúltvelői agyidegmagvak gondos elemzője, továbbá Németh Ödön, Décsi, Sipőcz, Ringer és sokan mások.
A hatágyas „klinikoid”, ahogyan ezt a kis osztályt Laufenauer tanársegédei egymás közt gúnyosan nevezték, jelentette tehát az idegkórtan összefüggését az elmekórtannal. A belgyógyászattal a szorosabb kapcsolatot Korányi Frigyes, Kétly Károly, Jendrássik Ernő, Korányi Sándor kezdettől fogva ápolták, de vitathatatlan, hogy az idegbetegségek anatómiai alapjainak a kutatása Laufenauer alapvető munkásságából sarjadt ki.
A Korányi Sándornak Strassburgba írt levelében Schaffer Károly beszámol a veszettségre vonatkozó további kutatásainak legújabb eredményeiről. Ezt a munkát a legilletékesebb szakember, Hőgyes Endre (1847–1906) oly nagyra értékelte, hogy 1889. jún. 29-én a Magyar Tudományos Akadémián is bemutatta. Egy ily bemutatás nemcsak abban az időben számított az elismerő értékelés legmagasabb fokának, hanem jó néhány évtizeddel későbben is ez volt számunkra, tanítványok számára munkánk legnagyobb megtiszteltetést jelentő megbecsülése.
A szövettani munkálatokat itt is, mint korábban a Rókus-kórház idegosztályán, Schaffer saját kezdeményezéséből végezte. Laufenauerra emlékezve írj a Schaffer 1928-ban, hogy felejthetetlen emlék marad számára az a lenyűgöző hatás, amelyet főnökére az első Weigert-festésű metszet bemutatása keltett. És ez a hatás mindannyiszor megismétlődött, valahányszor Schaffer az első Nissl-festésű, az első Cajal-féle ezüstözésű vagy a Marchi-féle osmiumos módszer adta praeparatumot mutatta be neki. „Valósággal felüdülni látszott a mikroszkóp nyújtotta képek láttára.”
Schaffer Károly későbbi pályafutásának kialakulásában döntő jelentőségűek voltak azok a környezeti hatások is, amelyek az önképzésnek ezekben az éveiben érték. Hőgyes Endre 1883–1886-ig a hypnosisba ejthető egyének reflexeit tanulmányozta, és ezekben a kísérletekben Laufenauer is részt vett. Azonban Hőgyesnek a veszettség elleni védőoltásra vonatkozó több évre terjedő nagyjelentőségű vizsgálatai megakadályozták őt abban, hogy észleléseit írásba foglalja, és mivel kísérleteikbe Schaffer is bekapcsolódott, sőt önálló megfigyelésekre is tett szert, Hőgyes őt bízta meg az eredmények feldolgozásával. A hypnosis alatti reflexjelenségekre vonatkozó több évi észleléseik eredményét az Akadémián szintén Hőgyes mutatta be (1892. okt. 17. és 1893. november 13). E kérdésre később még vissza kell térnünk.
Két fontos élményről kell még megemlékeznünk. Schaffer mind eddig csak az irodalom tanulmányozása révén ismerte a tudományos külföldet, s most felébredt benne a vágy, hogy munkahelyükön keresse fel a szakma élenjáróit. Így 1890-ben a Majna menti Frankfurtban Weigert és Edinger professzorokat látogatta meg. Weigert (1845–1904) elismerését nemcsak az ő világhírű módszerével készített pompás metszeteinek a bemutatásával nyerte el, hanem azzal, hogy egy tabesben kiszenvedett beteg gerincvelejének boncolása alkalmával a hátsó kötegek elfajulását már szabad szemmel felismerte. Frankfurtban az Adatok a gerincvelő rostozattanához című értekezését készítette el, és közben a fiatal Edingerrel (1855–1918) kötött életre szóló barátságot. Edinger az idegrendszer rostszerkezetének és finomabb összehasonlító anatómiájának volt korában legalaposabb ismerője és Schaffer későbbi kutatásai eredményeinek buzgó méltányolója.
Második tanulmányútja 1894-ben Franciaországba és Svájcba vezérelte. Nancyban meglátogatta Bernheim tanárt, és vele a hypnosis aktuális kérdéseiről folytatott eszmecserét. Párizsban már csak Charcot utódjának, Brissaud-nak a Salpétričre-ben tartott előadásait hallgathatta, mert Charcot az előző esztendőben elhunyt (1893). – De eljárt Raymond nagy idegosztályára, majd Magnan St. Anne-beli megfigyelőjébe. Zürichben pedig Forel (1848–1931) tanárt kereste fel Burghölzli kantonális elmegyógyintézetében. (A sokoldalú Forel 1887-ben már W. His-szel együtt [1886] hangoztatta az idegsejtek nyújtványainak szabad végződését.) E neves tudósok munkássága és egyénisége méltán maradandó hatást tett a fiatal kutatóra, aki ekkor már mesterien alkalmazta a hypnosisos gyógymódot.
Még néhány állomást kell felsorolnom Schaffer életútján. 1893-ban, 28 éves korában a Budapesti Egyetem az „Idegkór- és gyógytan” magántanárává képesíti Korányi Sándorral egyidőben, aki szintén az ideggyógyászatot választotta előadásainak tárgyává. Hallgatósága eleinte kicsiny volt, de Schaffernek a tanítás nagy gyönyörűséget okozott, mert ebben az időben forrta ki magát a neurontan, aminek a kiépítésében neki is volt része, és ezeknek az új felismeréseknek az orvosi tudatban való rögzítése számára élvezetes munkát jelentett. Első hallgatói között ott ült Winternitz Arnold is, a későbbi kiváló sebész, az elsők egyike; aki agyi és mellkasi műtéteket végzett hazánkban (1872–1938).
Két év múlva, 31 éves korában Schaffer Károly megvált a klinikától, hogy helyet adjon a fiataloknak, és rendelőorvosa lett az Erzsébet Szegényház-kórház (ma Korányi-kórház) 160 ágyas elme- és 50 ágyas idegosztályának (1895). A Szövetség utcai Poliklinika idegorvosi állását is elnyerte még ugyanezen évben.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages