IV.
IV.
Az 1912. esztendő újabb és gazdagabb munkalehetőségeket biztosított Schaffer Károly számára, aki – mint láttuk – időközben számos munkája révén már itthon és a nagyvilágban elismerést szerzett a magyar szaktudománynak.
Ebben az évben ugyanis végre megvalósult Pertik Ottó és Liebermann Leó javaslata. Schaffert a király nyilvános rendkívüli tanárnak nevezte ki és munkahelyéül megkapta „Agyszövettani Intézet”-ként az orvoskari épület (Üllői út 26.) első emeletén annak a területnek a felét, amelyet ma a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Könyvtára foglal el. Ettől kezdve újabb munkatársak szegődnek mellé, és a régi kis dolgozószobából áthozott több mint tízezer agymetszethez az új tágas Intézet kápolnai csendjében újabb tízezer metszet készül a legmodernebb vizsgáló módszerekkel.
Schaffer elérte tehát vágyai netovábbját. Újabb tanítványok csatlakoztak hozzá. Első tanársegéde, Richter Hugó (1887–1945), mestere útmutatásai alapján a tabes dorsalis eredete felől évtizedek óta folyó vitát döntötte el. Meduna László (1896–1964), a serdüléses elmezavar első hatásos gyógymódjának felfedezője, ebből az Intézetből indult el. Miskolczy Dezső, Lehoczky Tibor, Környey István, Szigethy Aladár, Sántha Kálmán és Horányi Béla is itt hallgatták először idegkórtani tanításait.
Az agykutató intézetben folyó lankadatlan tevékenykedés folyamán a tudós testületek elismerései Schaffert ékesítették inkább, mint serkentették, bár pályatársainak méltánylása jól esett neki. Büszke volt arra, hogy Intézetét a világ agykutató intézeteinek vezetőiből alakult „Brain Commission” hamarosan Interakadémiai Agykutató Intézetté nyilvánította. Jólesett az is neki, hogy a Tudományos Akadémia 1914-ben levelező tagjává választotta. De ezen a téren talán a legnagyobb örömet az szerezte számára, amikor 1925-ben Cajal javaslatára a spanyol Achúcarro-díjjal tüntették ki idegkórtani kutatásainak elismeréseként.
De térjünk vissza az Intézet történetéhez. A lankadatlan munka eredményeit, a maga és tanítványai idegen nyelven közölt dolgozatait ettől fogva Schaffer Károly Hirnpathologische Beiträge címmel kötetekbe gyűjtötte, és megküldte a világ hasonló intézményeinek. 1924-ig négy kötet jelent meg.
A szorgos munka kiszélesedő áradatát 1924-ben Moravcsik E. Emil váratlan halála zavarta meg. A budapesti Orvosi Kar a megürült elme- és idegkórtani tanszékre mindenképpen Schaffert akarta meghívni, bár ő ezt a megbízatást eleve határozottan elhárította magától, mert féltette elméleti munkásságát. Hatvanadik életéve küszöbén – amint önéletrajzi feljegyzéseiben megírta – nehezére esett volna a megszokott és neki annyira kedves elméleti munkaterületet felcserélnie a mozgalmas klinikai működéssel. Tartózkodó magatartása miatt a Kar kénytelen volt pályázat meghirdetését kérni. Csak hosszas töprengés után engedett 1925-ben a Kar egyhangú meghívásának.
Így is csak akkor, amikor Korányi Sándor a Kar színe előtt kijelentette, hogy a tanszék elfoglalása hazafias kötelessége. Schaffer kikötötte azonban, hogy az Agyszövettani Intézet felszerelésével és személyzetével együtt a Klinika önálló osztályaként fog tovább is működni. Így is történt. Aggodalmai nem váltak be, mert a Klinika átvétele nem térítette el Schaffert addigi irányától, hanem neuropathologiai anyagával az Agyszövettani osztály munkakörét is hatalmasan kitágította. A klinikai szempontok erőteljesebb érvényesítése pedig a maga nemében teljesen újszerű tankönyvének megírására serkentette (1927). Évtizedeken át tanult belőle az ifjúság. Amint a könyv címe is elárulja: Az elmebetegségek és a kapcsolatos idegbetegségek kórtana, szerzője nem korlátozta magát az elmebetegségek egyszerű megtárgyalására, hanem kóroktani szemléletéből kifolyóan az azonos okokból származó idegbetegségeket is ismertette. Mestere, Laufenauer törekvéseit valósította meg ilyenformán is. A könyvet az Orvosegyesület Balassa-díjjal tüntette ki ezzel az indokolással: „A kötet a magyar orvostudománynak újabb nagy értéke”. A Szellemi Együttműködés Nemzetközi Intézetének Magyar Nemzeti Bizottsága a kiváló munkák jegyzékébe is felvette.
Az 1927-es esztendő a Schaffer-tanítványok számára örvendetes évforduló volt, mert 40 évvel azelőtt jelent meg mesterüknek, a pesti „studiosus medicinae”-nek, első dolgozata a veszettség histopathológiájáról. A tanítványok azzal adtak kifejezést örömüknek, hogy a Hirnpathologische Beiträge c. kiadványsorozat 7. kötetét átnyújtották neki, amelyet ez alkalommal tanítványai szerkesztettek, de üdvözlésül az előszót Ramón y Cajal írta hozzá.
A könyv átadása alkalmával az Akadémia, az orvosi kar, a pályatársak üdvözölték Schaffert. E sorok írójának élénk emlékezetében él az a megható pillanat, amikor Preisz Hugó professzor a felszólalása után egy kis verseskönyvet nyújtott át Schaffernek. Meynert verseskönyve volt. Kiderült, hogy az agykutatás egyik úttörője, aki a Psychiatria című könyvének 1884-ben ezt az alcímet adta: Az előagy betegségeinek klinikája, s akinek könyvét Schaffer medikus kora óta áhítattal őrizte, lírai költő volt. Hogy Schafferre milyen hatással volt ez a versgyűjtemény, azt sok év múlva tudtam meg, amikor a Mesterünk hagyatékában őrzött Meynert-féle Psychiatria könyvtáblájának belső lapján ezeket, a verseskönyvből gyöngybetűvel kiírt sorokat fedeztem fel:
Moos
„Du stilles Moos begrünst die Kahlheit
Von Felsen nackt und unbelebt,
Wie Phantasie des Lebens Faulheit
Mit buntem Teppich überwebt.
Von Felsen nackt und unbelebt,
Wie Phantasie des Lebens Faulheit
Mit buntem Teppich überwebt.
Das Elentier sucht sich die Speise
Im Schnee, den Boden süss bemoost.
So sucht der Mensch im Lebenseise
Die Phantasie, den Elendtrost.”
Im Schnee, den Boden süss bemoost.
So sucht der Mensch im Lebenseise
Die Phantasie, den Elendtrost.”
Nyersfordításban
„Te csendes moha, zöld ágaiddal
Úgy borítod a kopár és rideg sziklát,
Mint ahogy a képzelet szövi be
Tarka szőnyegével az élet renyheségét.
Úgy borítod a kopár és rideg sziklát,
Mint ahogy a képzelet szövi be
Tarka szőnyegével az élet renyheségét.
Miként a jávorszarvas felkutatja
A hó alatt a föld édes mohát,
Úgy kutatja az ember az élet jegében
A képzeletet, a nyomorúság vigaszát.”
A hó alatt a föld édes mohát,
Úgy kutatja az ember az élet jegében
A képzeletet, a nyomorúság vigaszát.”
Egy elfojtott sóhaj, egy halk vallomás a régi könyv kopott táblája alatt.
Az 1934. esztendő dolgos és békés hangulatát csupán az zavarta meg, hogy ekkor érte el Schaffer 70. életévét és nyugalomba vonult. Tanítványai és tisztelői Pátzay Pál szobrászművészt kérték fel domborművű bronz képmásának elkészítésére; ennek kicsinyített másáról emlékérmet verettek tiszteletére. Az általa alapított Hirnpathologische Beiträge c. dolgozatgyűjtemény XIV. kötetét – élén Ramóny Cajal ez alkalomra írt ünnepi közleményével – tanítványai neki ajánlják, s a szegedi egyetem díszdoktorává avatja. Az Akadémia pár év múlva tiszteletbeli tagjai sorába emeli (1938).
Quieti non otio. A nyugalomba vonulás nem jelentett tétlenséget Schaffer számára. Elmélyed a kimagasló magyar tehetségek lelkivilágának tanulmányozásába, közben eddigi vizsgálatainak eredményeit foglalja rendszerbe. Kiadja az Átöröklődő szervi ideg- és elmebetegségek anatómiai lényegéről írt könyvét (1936) és utána megjelenteti a Histopathologie des Neurons c. (1938) munkáját, amely újszerű foglalatban adja az idegegység, a neuron megbetegedéseinek egységes szemléletét. Nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy e két mű szerkesztésébe engem is bevont, és egyes fejezeteik megírását reám bízta. Ilyen munka eddig nem volt tudományos irodalmunkban. Megírására csak az vállalkozhatott, aki mint ő Cajallal, Lenhossékkal együtt cselekvő módon vett részt a neurontan keletkezésében és több mint egy emberöltőn át kórtani bizonyítékokkal gyarapította annak adattárát.
1939. október 15-én zárta le szemeit váratlanul fellépő bélelzáródás következtében. Fájdalmait a bölcs ember türelmével és az igazi természettudós nyugalmával viselte.
