A TUDOMÁNYOS KUTATÓ
A TUDOMÁNYOS KUTATÓ
A Tudományos Gyűjteményekben (1838) jegyezte fel a Zala megyei Nova esperese, hogy a göcseji falvakban karácsonykor, amikor máshol betlehemesek házalnak, néhány serdülő ifjú csapatba verődik, s a házak ablakai előtt sajátságos dalt énekelnek. Ezt az alkalmi szokást a nép regölésnek, a benne részt vevő énekmondókat regösöknek nevezi. Kriza János a Vadrózsák 1863-ban megjelent kötetében az Udvarhely megyei Kénosról közölte „ó székely regesek dalát”. Hiába igyekezett újabb változatokat találni, ez más területen sehol sem sikerült. Viszont Heltai Gáspár 1552-ben kiadott A részegségnek és tobzódásnak veszedelmes voltáról való dialógus c. munkájában rábukkant arra, hogy a regölést a XVI. sz. derekán bizony még ismerték Erdélyben. A Néprajzi Társaság folyóirata, az Ethnographia első hat évfolyama összesen öt regös-éneket közölt.
Ennyi volt az előmunkálat, midőn 1897 végén, tehát két évvel azután, hogy Vikár Béla a világon először alkalmazta sikeresen a fonográfot népzene rögzítésére, Sebestyén hozzákezdett a regösénekek rendszeres összegyűjtéséhez.
Két kötetben hordta egybe és értelmezte a regösök eddig szinte ismeretlen gazdag anyagát Sebestyén.
Az ország magyarlakta területét felölelő gyűjtő munkát hírlapi felhívásokkal kezdte meg. Az így elért kezdeti eredmények láttán a Kisfaludy Társaság elnöksége megbízta és anyagilag segítette, hogy a regösök szereplését a helyszínen tanulmányozza, fonográf segítségével énekeik szövegét és dallamát lehetőleg híven összegyűjtse. Teljes négy éven át folyt a munka, 179 községben figyelte meg a regösök szereplését, énekeik szövegét, sőt részben dallamait is. Mivel a kutatás nyomról nyomra haladt, pontosan megállapíthatta a regölő népszokás földrajzi elterjedtségét. „Elmondhatjuk, hogy néprajzi szempontból ezt a hat dunántúli és egy erdélyi vármegyére terjedő nagy területet végleg kimerítettük.”
Természetesen az összegyűlt anyag nem egyértékű: néhol versek maradtak meg, másutt dallamok, megint másutt csak töredékek. De vessünk egy pillantást magukra a versekre.
„Eegyöttünk, eegyöttünk Szent István szolgáji,
Régi szokás szerint szabad megtartanyi,
Hej rege rejtem!
Régi szokás szerint szabad megtartanyi,
Hej rege rejtem!
Regöjjünk, regöjjünk a házi gazdának
Hat szép ökröt
….
Haj rege rejtem!
Hat szép ökröt
….
Haj rege rejtem!
Regöjjünk, regöjjünk ennek az (Istvánnak)
Egy szép leányt.
….
Haj rege rejtem!
Egy szép leányt.
….
Haj rege rejtem!
Regöjjünk, regöjjünk, ennek a (Márinak)
Egy szép legényt
….
Haj rege rejtem.”
Egy szép legényt
….
Haj rege rejtem.”
Csak jóval Sebestyén halála után, Pais Dezső magyar nyelvi elemzése, valamint a szibériai sámánénekek általunk végzett összehasonlító vizsgálata mutatta meg, hogy a haj rege rejtem az egykori magyar sámánénekek emléke, jelentése pedig: „haj! révüléssel révülök.”
Az egyetemen magyar–német szakra iratkozott Sebestyén, de Gyulay, Beöthy, Budenz és Heinrich tanítványaként régi történetünk és népi műveltségünk avatott búvára lett, mert mindig a magyar őstörténet foglalkoztatta. Nem véletlen tehát, hogy doktori értekezését éppen azokról a középkori magyar énekmondókról írta, akiknek – feltevése szerint – egyenes utódai a kifordított sapkában, rongyos ködmönben, nyírfakéreg-bocskorban értelmetlenné kopott rigmusokat éneklő zalai regösök. Akadémiai levelező tagságát is történeti témával nyerte el: a magyar honfoglalás mondáinak két gazdag kötetével, amelyet a Kisfaludy Társaság millenniumi pályázatának alábbi kérdésére írt: „Kívántatik a magyar honfoglalás mondáinak és költői feldolgozásainak történeti és kritikai ismertetése.” A millenniumi díjjal jutalmazott pályamű kiadását a Kisfaludy Társaság ideiglenesen elhalasztotta. „A kiadásról – írja Sebestyén – ama hő óhajom következtében mondott le, hogy a magyar költészet nehezen hozzáférhető régi kincseit, főként pedig az Árpád-kori mondák forrásait, történeti vonatkozásait s a magyar-hun mondák kialakulásának fölötte hiányosan ismert módozatait további vizsgálatok tárgyává tehessem. Így írtam a honfoglalás titokzatos krónikásáról, Anonymusról, külön monographiát; összegyűjtöttem a regös-énekek összes népi emlékeit s kiderítettem, hogy az Árpád-kori udvari énekmondók ugyanazoktól a pogánykori regösöktől származtak, akiknek keleti eredetű újévi alakoskodását és rituális jellegű alkalmi énekmondását a nép híven utánozta s a XI. század óta máig sem feledte el; kutattam a honfoglalás idején keletkező végek emlékeit s a rajtuk elhelyezett hun–avar, kozár–kabar és gepid eredetű székely határőrök történetének ama vonatkozásait, melyek nélkül a magyar hun-monda keletkezését és kialakulását megmagyarázni nem lehet; végül írtam néhány olyan értekezést is, a melylyel a mondák részletkérdéseit és benső összefüggését kívántam előzetesen megvilágítani (Damasek istenről. 1896. – Haláltalan Detre. 1900. – Gyászmagyarok. 1900. – A hun–avar–magyar kapcsolat mondái. A folkloristák 1900. évi párisi nemzetközi congressusán bemutatott franczia nyelvű dolgozat).
Azt hiszem, előmunkálataim jelzésével nemcsak művem kiadásának jogos késleltetését sikerült igazolnom, hanem azt is, hogy most a gyökeres átdolgozás elől csakis időközben felhalmozódott eredményeim mellőzésével lehetett volna kitérnem.”
Sebestyén Gyula több mint nyolc évtizedes pályafutása (1864. március 7–1946. február 12.) a tudomány több területén is eredményeket hozott: vizsgálódásai kiterjedtek a történettudománytól kezdve az irodalomtörténeten át a néprajztudományig.
A kutatóra emlékezve láttatnunk kell a tudóst, a tudományszervezőt, meg kell mutatnunk szakterülete egyes ágaiban kiérdemelt helyét, az idő rostáján mindmáig le nem hullt eredményeit, akár a népköltészet, akár a hitvilág, akár a népszokások körében érte is el azokat.
Úgy véljük, hogy elvi, módszertani alapvetésével kell kezdenünk a sort. Igen tanulságos, hogy mindjárt néprajzi folyóiratunk első számában megjelent tanulmányát kell idéznünk, amely egyúttal első néprajzi cikke is. „A népköltészet tanulmányozásának czélja – írja –, hogy a nép szellemi életének költői oldalát a maga valójában híven feltüntesse. E végre aztán nem elég, hogy a puszta adatokat határra halmozzuk; hanem azt is tudnunk kell, hogy mi bennök az eredeti, mi a kölcsönzés, s az eredetiben mi a jellemzetesen faji [ma úgy mondanók: nemzeti], mi az általános, illetőleg az idegennel lényegileg azon egyszerű törvénynél fogva egyező, hogy egymáshoz hasonló viszonyok, közös körülmények az egyszerű nép szellemi életében meglepően hasonló eredményeket szülnek.” Sebestyén Gyula tehát csaknem háromnegyed évszázada felveti már a leíró vizsgálatok mellett az elemző, éspedig az összehasonlító kutatások szükségességét. Sőt mi több, nemcsak az általános elvet fejti ki, hanem a legfontosabb módszertani tételeket is: felismeri és megfogalmazza az etnikus sajátossága, valamint az elementargedanke elvét. Ebben a cikkében még egy fontos gondolatot találunk : „Ismernünk kell továbbá a saját népköltési adalékaink egymáshoz való viszonyát és az egész népköltészet viszonyát a műköltészethez.” Ezzel a korszerű gondolattal kapcsolatban csak egyet sajnálhatunk, ti. hogy a népköltészetkutatás részben még ma is csak megoldandó feladatként hangoztatja ezt.
Hasonlóképpen fölvetette az élő népi kultúrának a történeti néprajzi adatokkal való összehasonlítását is, amikor az 1208 és 1235 között lefolytatott jogi esetek hivatalos lajstromával kapcsolatban ezeket írta. „Mivel a nagyváradi káptalan a rendelkezésünke bocsátott mintaszerű kiadással hazafias adóját immáron lerótta, elvárjuk … hogy adójukat elvégre azok a tudományágak is lerójják, a melyek a becses kútfő nemzetközi és hazai sajátosságainak megállapítására hivatva vannak. Erős meggyőződésem, hogy ez az adósság függőben marad addig, a míg az összehasonlító néprajzunk a ráeső tekintélyes részt nem törlesztette le.” Mi is ez az időrendbe szedett váradi tüzespróba-lajstrom? – Ha a bíró nem tudta a peres felek között az igazságot megállapítani, belátása szerint vagy a vádlót, vagy a vádlottat, rendszerint inkább az utóbbit, rábízta egyik tekintélyes szavahihető emberére és megparancsolta neki, hogy a peres feleket Nagyváradra vezesse. Itt a poroszló előmutatta a bíró pecsétjét vagy levelét és a káptalannak átadta a tüzesvas-próba alá vetendő személyt. Ekkor megkezdődött a papság közreműködése az igazság kiderítésében. A tüzesvas-próbára ítélt személynek először is bekötözték és lepecsételték a kezét. Ezt azért tették, mert általánosan elterjedt az a vélemény, ha valaki bizonyos füvekkel a kezét bekeni, akkor a vas nem égeti meg. Lepecsételt kézzel a füveket azonban nem használhatta. A próbára kitűzött napon tüzet raktak a templom előtt. A szertartás azzal kezdődött, hogy a pap megáldotta a tüzesvas-próba helyét és a tüzes vasat. A litánia végeztével a pap a vas felett három imádságot mondott és meghintette szenteltvízzel. Azután beletették a vasat a tűzbe és … felemelték a tüzesvasat, a próbára vetett személy pedig így kiáltott fel: „Nem bizakodom semmiféle bűbájosságban, sem a füvek erejében, hanem bízván a mi Urunkban, Jézus Krisztusnak most magához vett testében, megfogom a vasat.” Ekkor valóban megfogta s néhány lépéssel a templomba vitte. De ezzel még nem fejeződött be a vizsgálat! A tüzes-vas hordozás után a próbára vetett személy kezeit azonnal bekötötték cs újra lepecsételték a káptalan pecsétjével. Három nap múlva történt a döntés: a lepecsételt kezek felbontása. Ha akkor a próbára vetett személy tenyere ép volt, ha akár kissé megperzselődött is, de szépen behegedt, ártatlannak mondották, ha azonban még sebes volt, a poroszló visszavitte a bíróhoz, hogy büntetést mondjon ki rá.
Sebestyén érdeklődése a szellemi kultúra igen széles területérc terjed ki. Elemzi vagy gyűjti a néphit, népszokás, népi humor, nem utolsósorban pedig a népköltészet jelenségeit, mégpedig a lírai daloktól a balladákon át a mondákig és a mesékig.
A téli népszokásokon kívül a tavasziakat is vizsgálja. A pünkösdi királyné ünnepének a tanulmányozásakor egyfajta magyarázatot ad a pünkösdi játékok tarkaságára.
Minthogy a húsvét ünnepe a 325-i nicaeai zsinat határozata óta a március 21-i tavaszi napéjegyenlőséget követő holdtölte utáni első vasárnapra esik, az ötven nap múlva következő pünkösd is változó ünnep. Az így felölelt május 10–június 13-i időköz folyton változó ünnepe tehát a keresztény hitre térített népeket arra indította, hogy ezzel hozzák kapcsolatba régi májusi és júniusi szokásaikat. Ez az oka annak, hogy az európai román, germán és szláv népek pünkösdi rítusai rendkívül változatosak. Részint régi májusi pogány eredetű tavaszi évszakot, néhol évet is kezdő márciusi ünnepi szokásokat őrzött meg, részint – különösen ahol a népszokás még az ó- és új-naptár használatának a kereszteződése idején alakult ki – a június 24 táján elhelyezett nyári napfordulati, vagyis a nyárkezdő szent Iván napi emlékeket rögzítette.
„A tél felett diadalmaskodó tavaszi virulás pogány ünnepei oly mélyen gyökereztek a természet emlőin csüngő egyszerű nép naiv lelkében, hogy a szép tavaszi keresztény ünnepet inkább csak alkalomnak tartotta ősi hagyományai ápolására. A hol a pünkösd ilyen hagyományokba ütközött, ott nincs is nyoma annak, hogy a későbbi pünkösdi szokások kialakulásához a Szentlélek eljövetelének fenséges egyházi ünnepe szolgáltatott volna valami tartalmat és indítékot. Délen, a tengermelléki országok ünnepi gyakorlata már korán felkarolta ugyan a virághintést, de mivel a lithurgia ezt csak a húsvétot megelőző virágvasárnapon ismerte el, azt kell hinnünk, hogy az itt említett analógia révén egy olyan pogány eredetű világi szokás kezdett érvényesülni, a mi utóbb csakugyan rászolgált a mellőzésre, sőt az egyházon kívüli üldözésre is. Északon, a hol a tavaszi napsugár később győzedelmeskedett, pünkösd alkalmából hajlandók voltak meghurczolni, megtépni s vízbe szórni a tél symbolumának tekintett szalmabábokat. Ezzel szemben ugyanott ünneplés tárgya lett a viruló tavaszt symbolizáló májusi menyasszony. Sőt, hogy a diadal teljes legyen, a lombbal, virággal elárasztott szép arának társa is akadt a tél legyezőjét symbolizáló hős májusi királyban.”
Mivel ezeknek a népszokásoknak a jelentése idővel elhomályosult, azért a pusztulás, idegen járulékokkal való keveredés, az értelmetlen alakítás és torzítás olyan folyamata indult meg, amelyből a régi hagyomány pontosan megállapítható elemeit kiválasztani s az így nyert törmelékekből a népszokás eredeti formáját rekonstruálni szinte lehetetlen. Sebestyén szerint a gyér történelmi adatok segítségével egyelőre csak az bizonyítható, hogy régebben a pünkösdi király és királyné együttesen szerepelt még ott is, ahol utóbb az egyik vagy másik fél egészen kikopott.
A szokások gazdag anyaga mellett nem feledkezik el a szinte napjainkig mostoha gyermeknek maradt népi humorról sem.
A Dunántúli szójátékok elé írt bevezetőben arra hívja fel a gyűjtők figyelmét, hogy az eddigi anyag azért hasznavehetetlen, mert nem vette figyelembe az etnikai sajátosságot, az ő szóhasználatával a „faji jelleg bélyegét”. „Népünk humorának rendkívül gazdag ere van. Ha az unalmas téli estéken, ünnepnapokon, vagy a nyári dolog idején társaságba verődik, tréfás anekdotáinak, szellemes mondásainak vége-hossza nincs. Vénája mértékéről, sajnos, ma még csak tapasztalatból beszélhetünk. Gyűjteményeink legtöbbje folklorisztikai szempontból hasznavehetetlen. Gyűjtőink szeme előtt gyakorlati cél, az irodalmi fogyasztás lebegett. Az anyagot vették ott, ahol megfoghatták. Vették a néptől is, de amit kaptak, szabadon alakították, öltöztették, félnépi, irodalmi, sőt idegen termeléssel is összekeverték. Mióta a rövid időközökben megjelenő élclapok irodalma létrejött, az idegen gyűjteményekre támaszkodó nemzetközi kalózkodás még jobban elfajult. Míg tehát teljesen megbízható újabb gyűjteményekkel nem rendelkezünk, a hazai termelés aranyát a faji jelleg bélyegének segítségével kell kiválogatnunk. E bélyeg nyomát legvilágosabban azokon a csekély értékű holmikon találjuk meg, amelyeket az irodalomban szójátékoknak nevezünk. Az alábbi példák azt bizonyítják, hogy a nép birtokában (talán azóta, mióta az iskola beszélni is tanítja) már ilyen tudatos nyelvhasználatra valló termékek is találhatók.”
Sebestyén a regös-énekeken kívüli verses műfajokkal is foglalkozott. Egyik kisebb közleményében például Petőfi népdalgyűjtését, a másikban pedig balladáink egykori országos elterjedtségét tárja fel.
Irodalomtörténetünk és folklorisztikánk két nagy értékű népdalgyűjteményről, Csokonai és Petőfi népköltési gyűjtéseinek az eredményéről Sebestyén idejében csak azt tudták, hogy voltak, kéziratuk azonban nyomtalanul elkallódott, elveszett.
Petőfiét Erdélyi János a Népdalok és Mondák 1846-ban megjelent I. kötetének előszavában említi meg. Erdélyi János a Kisfaludy Társaság megbízásából 1844 elején hírlapi felszólítás útján népköltési gyűjtést indított s midőn a beérkezett gazdag eredményből a társaság Magyar Népköltési Gyűjtemény című nagy vállalatnak említett első kötetét kiadta, az előszóban 95 gyűjtőt nevezett meg. E sorozatban: „35. Petőfy”.
Sebestyén egyik kisebb közleményében megállapítja: „A költő 1844-ben megjelent »Versek, 1842–1844« czímű első kötetének bizonysága szerint 1842-ben 3, 1843-ban 12 népdalt írt; míg 1844-ben, vagyis a Kisfaludy Társaság országos gyűjtésének első évében, már 21 népdal, 3 néprománcz és a »János Vitéz« czímű verses népmese lett az eredmény … Mivel e pontnál minden ismeretünknek vége szakad, határtalan örömmel kell fogadnunk azt az eseményt, hogy Petőfi népdalgyűjtésének kézirata megkerült. Megkerül a Kisfaludy Társaság 1844–1848-ki országos gyűjtésének ama kéziratával egyetemben, a melyet a szabadságharcz kitörése óta mostanig a Kisfaludy Társaság hatalmas szállásadója, a M. Tud. Akadémia őrzött meg a maga kézirati kincsei között.”
Az Egy ó-magyar ballada beregvármegyei változata közlésekor fejtette ki Sebestyén a ballada elterjedtségéről való nézetét. „Mióta Kriza János gyűjteményeiben az ó-székely balladák nagy tömege napvilágot látott, egyre mélyebb gyökeret vert Gregus Ágostnak és Gyulai Pálnak az a tanítása, hogy a székelylyel szembeállított magyar népköltés ballada-termő ere szegény s a mi keveset nyújt, annak tartalma leginkább a betyárromantika szűk körében mozog, formai tekintetben pedig annyira lírai, hogy a népdal hangján csengő előadás még lírai románczokká is csak ritkán tud benne összetömörülni. Erdélyi János, Pap Gyula gyűjteményeiben a M. Nyelvőr s a Kisfaludy-Társaság köteteiben merültek ugyan fel olyan adalékok is, a melyek nem a szegénylegényekről szóltak s drámai előadásuk is a székely balladákéhoz hasonlított. Ezért tartotta Greguss megengedhetőnek, hogy »ebbeli népköltészeti kincseink nagyobbára elvesztek«. Az újabb magyarországi gyűjtések a régebbi megfigyelőkre alaposan ráczáfolnak. Kiderül, hogy magyar néphagyomány mélyebben fekvő rétegei balladákban épp oly gazdag, mint a székelyeké. A hamis látszatot egyrészt az idézte, hogy Kriza és társai jóval buzgóbbak voltak a magyarországi meddőbb gyűjtések munkásainál; másrészt pedig előidézte az is, hogy a hagyományait hívebben ápoló konzervatív székelység epikai emlékeit a feledés még nem takarta el oly mélyen, mint a magyar epikáét. Azt, hogy még az Alföldön is bőven bányászhatók ki ó-magyar balladák, először Kálmány Lajos öt kötetes szegedi és szegedvidéki gyűjteménye tette nyilvánvalóvá. Dr. Sebestyén Gyula tavaly megjelent kötete pedig arról győzött meg, hogy a Dunántúlon még a székely balladák ősrégi változatai is felfedezhetők. Újabban Kodály Zoltán Felső-Magyarország nyugoti részeiből e folyóirat [az Ethnographia] hasábjain közöl hasonló régiségeket. Mivel az adalékok e tömege máris kétségtelenné teszi azt, hogy a székely balladák gondolatritmusos és mégis tömören drámai előadása tulajdonképpen sajátja volt a régi magyar epikának is, nagyon kívánatos, hogy gyűjtőink e téren mindent megmentsenek, a mi még megmenthető. Erre való tekintettel ide iktatunk egy bereg-vármegyei régi balladát, mely Három török úrfi czímen a »Budapesti Hírlap« 1903. decz. 25.-i számában … látott napvilágot.”
Sebestyén megállapításait az azóta folyt gyűjtés, az Ortutay–Kriza-féle Ballada kötet mindennél kézzelfoghatóbban bizonyítja.
A népdalgyűjtést, amelyre még pozsonyi tanuló éveiben Thaly Kálmán buzdította, már diákkorában elkezdte. Mintha megfogadta volna Csokonai Vitéz Mihály szavait: hallgatta a „danoló falusit”, a „jámbor puttonyost”. Még egyetemi hallgatóként, tanárának és atyai barátjának, Gyulai Pálnak az ösztönzésére kezdte el szülővármegyéjének, Zala népe népköltészetének az összegyűjtését. Ennek a munkának a során felfigyelt egy akkor virágzó, de azóta eltűnt népköltési műfajra, a verses levelekre. Többnyire otthoni szerelmesüknek írtak így az idegen országba vitt katonák. A szépirodalom is átvette ezt a formát. Gárdonyi Géza Bakalevél versét Dankó Pista meg is zenésítette. A pentaton indítású dallamot nemegyszer hallhattuk a két világháború között a budapesti kávéházakban, sőt bárokban is. A dunántúli nép szellemi műveltségének ez a hatalmas gyűjteménye, amely a Magyar Népköltési Gyűjtemény VIII. köteteként csak 1906-ban jelent meg, feltárt anyagában újszerűen gazdag az előző kötetekhez mérten, hiszen azok javarészt meséket tartalmaztak. De olvassuk el erről a szerkesztő Vargha Gyula előszavát.
„Dr. Sebestyén Gyula, a magyar folklóre e kiváló munkása, Gyulai Pálnak a Kisfaludy-Társaság volt elnökének s e gyűjtemény akkori szerkesztőjének buzdítására ezelőtt húsz évvel kezdte meg szülőföldjén Zala vármegyében és a szomszédos vármegyékben a népdaloknak és a népi szellem egyéb költői megnyilatkozásának rendszeres gyűjtését. Fiatal lelkesedéssel látott a munkához s néhány év alatt egy egész kötetre való anyagot hordott össze. Örülnünk kell mégis, hogy gyűjteménye ily későn lát napvilágot, mert Sebestyén Gyula azóta sem pihent, gyűjtésének hézagait folyvást pótolgatta, s a lassankint fölhalmozódott anyagból nemcsak teljes, hanem egyúttal válogatott s aesthetikai szempontból is becses gyűjteményt szerkeszthetett.
E kötet különösen gazdag régi népszokások költői maradványaiban, melyek míg egyrészről sok bccsecs mívelődéstörténeti adatot nyújtanak, másrészről a nép leleményét s humorát sokszor megkapó közvetlenséggel csillogtatják. A karácsonyi mysteriumok-és vízkereszti játékoknak addig ismeretlen gazdagságát tárta föl e gyűjtemény első kötete, rendkívül értékes irodalomtörténeti fejtegetése kíséretében; Sebestyén Gyula gyűjtése nemcsak számos új darabbal egészíti ki ezt a sorozatot, hanem új elemmel is gazdagítja, a bábtáncoltató betlehemes játékokkal. Azonkívül énekekkel és verses mondásokkal átszőtt egyéb népszokásoknak is egész tárháza ez a gyűjtemény. A Balázs- és Gergely-járás, a pünkösdölés, a szent-ivánnapi énekek, a luczázás és a korbácsolás aprószentekkor, íly teljességben, íly gazdagságban egy gyűjteményben sem fordultak még elő. Új fejezetet alkotnak a nép fiainak verses levelei. A ki a népi lélek költői megnyilatkozásának törvényeit kutatja, sok tanulságot találhat e levelekben –, mert látja belőlük a különbséget a közvetlenül termett valódi népdalok közt s azok között a népi eredetű versek között, melyek a művelődés eszközének, az írásnak közvetítésével születnek. Végül a ráolvasások is új fejezetét teszik ki gyűjteményünknek, sok jellemző vonással s a rithmus változatos, élénk lüktetésével.
A kötetnek több mint felét balladák, románczok és dalok töltik meg. Újabb gyűjtéseink anyagát vizsgálva, nem igen tudunk szabadulni attól a lehangoló érzéstől, hogy népköltésünknek korábban oly gazdag ere kezd kimerülni, értékesebb darabok csak ritkán kerülnek napfényre. Sebestyén gyűjteménye örvendetes kivétel. Egészében is felül áll az átlagon, egyes dalai pedig méltán helyezhetők egy sorba a régi gyűjtemények legértékesebb darabjaival. Különös figyelmet érdemelnek a balladák és rokonneműek. Sebestyén Gyula méltán mutat rá a kötethez csatolt gondos és kimerítő jegyzeteiben arra a meglepő hasonlatosságra, mely e balladák némelyike és a székely balladák közt fennáll, s minthogy a Tisza mellékén is akadunk tartalmi és formai tekintetben hasonló balladákra vagy balladatöredékekre, nem látszik alaptalannak Sebestyén Gyula sejtése, hogy ezek a régi magyar epikának maradványai. A régi magyar epika a székelyek közt maradt ugyan fenn leginkább, de nem mondható kizárólag az ő tulajdonuknak, közkincse volt valamikor az egész magyarságnak, s csak később, a betyár romantika hatása alatt, alakult ki a régi epikától eltérő alföldi magyar ballada-typus.
A külső terjedelem tekintetében is nagyra nőtt kötetben aránylag szűk tér jutott a meséknek és mondáknak. A jeles gyűjtő a jellemző darabok gondos megválogatásával iparkodott ezt a hiányt pótolni; míg a lakodalmi versek, tánczszólók és találós mesék közléséről helyszűke miatt kénytelen volt lemondani. E gyűjtemény azonban így is oly gazdag, hogy ismét egy nagy lépéssel viszi közelebb a Kisfaludy Társaságot kitűzött czélja felé.”
Tehát a hatalmas kötet még nem is a gyűjtés teljes anyagát közli.
Szellemi műveltségünk élő anyagának igen elmélyülő gyűjtése mellett felismerte a történeti – néprajzi adatok becsességét is. Ennek következményeként nemcsak a Váradi Regestrum lajstromának a néprajzi érdekű anyagára hívja fel a néprajztudomány figyelmét: Diószegi K. István XVII. századi prédikációiból néphit anyagot, egy XVIII. századi Cantus c. kéziratos füzetből pedig dalokat tár fel és tesz közzé. Ezekkel a kis közleményekkel igyekszik erősíteni tudományos köztudatunkban a történeti adatok néprajzi forrásértékét.
Nemcsak a recens néprajzi jelenségek leírásával és gyűjtésével, nemcsak a történeti néprajzi adatok jelentőségének a felismerésével jelölt utat a néphagyományok kutatói számára. Összehasonlító elemzései tudományunk mai állása szerint is helyes irányba mutatnak a magyar szellemi kultúra vizsgálása terén, ugyanúgy, mint pl. az egyidőben megjelenő Jankó János-féle halászati monográfia az anyagi műveltség kutatásában. Emlékezzünk csak a regölésről írt monográfiájára, vagy tekintsük végig pl. A magyar varázsdob című tanulmányát. Ez utóbbi kiindulásául hatalmas adatismeretre támaszkodva – lapp, szamojéd, osztják, vogul, altaji török, jakut, burját és tungúz példákat idézve – jelöli ki a mágikus erejű dob északeurázsiai elterjedtségi területét. De hallgassuk meg őt magát:
„A dobnak az ural-altáji népcsalád sámánkodásában rendkívül nagy és fontos szerep jutott. Az áldozati szertartást vezető, betegeket gyógyító, jövendőt mondó, vagy a bűvészet valamely más ágában foglalatoskodó samán ezzel idézi meg s ebbe kényszeríti bele a szellemeket, ennek dübörgésével hozza magát és hallgatóit révületbe, ha pedig a dobot zörgető samán elvégre önkívületi állapotba jut, állítólag elszálló lelkét ez hordozza meg a szellemek világában.
A samán dob keletkezésének és elterjedésének korát még csak hozzávetőlegesen sem lehet megállapítanunk. A dél felől jövő keresztény, mohamedán és buddhista áramlat északon már mindenütt megtalálja, de sehol sem tudja végleg kiirtani. A múlt századi lappoknál és szamojédeknél széltére el volt terjedve, a keresztény osztjákok és vogulok samánjai pedig még ma is úgy bűvölnek vele, mint az Altáj körül lakó tatárok, a Bajkál-tó vidékén élő burjátok, vagy a Kelet-Szibériában barangoló tungúzok és jakutok. A mongol és tibeti lamaiták a mindig egyfenekű samán-dobot kétfenekűvé alakították át s ugyanakkor elvetették a régi dob irhájának eget, földet és alvilágot egyaránt szimbolizáló ábrázolásait is.”
Ezután a magyar őstörténet tanulságaira hivatkozva elvileg támasztja alá azt a lehetőséget, hogy a honfoglaló magyarság varázslói kezében is ott lehetett a dob. A kifejtettek alapján kezd az adatszerű bizonyításhoz: előbb történeti anyaggal (XVIII. sz.-i boszorkányperekkel), majd recens példákkal, miként a regös-énekek szövegeivel, illetve megfelelő rajzok segítségével varázslásra alkalmassá tett dob bemutatásával. Még a magyar varázsdob használati módját is valószínűsíteni tudja – lapp párhuzamok alapján.
Sebestyén nemcsak a táltosaink dobjának a képzetével foglalkozott, hanem a pogány magyarok lóáldozatával is. Már a Csengery szabta helyes úton halad a régi hitvilág megismerése felé, vagyis „ősvallásukat” az urál-altaji népek kultúrája segítségével igyekszik feltárni.
A megfelelő alkalmat a pogány magyarokról vallott egyik téves feltevés adta.
Bátky Zsigmond írt egy hozzászólást arról, vajon ettek-e a honfoglaló magyarok nyereg alatt puhított nyers húst. A kérdés azért vált időszerűvé, mert Pauler A magyar nemzet története Szt. Istvánig c. munkájában (1900) ezeket írta: „Nyers, szilaj természetüket, kegyetlen, kíméletlen hadviselésüket még szörnyűbb színben tüntette fel némely félelmes vagy utálatos szokásuk: hogy nyers húst ettek, melyet csak a nyereg alatt puhítottak meg.” Bátky rámutat arra, hogy egy huzamosan Taskentban élő német kutató az alábbiakat figyelte meg : „A középázsiai lovas népeknél ma is megvan az a szokás, hogy útközben a fölnyergelés előtt a ló hátának nyergeléstől feltört sebeire vékony nyers hússzeleteket raknak, mielőtt azokat sóval behintenék és sósvízzel kimosták, hogy a sebbe férgek ne teremjenek és gyorsabban gyógyuljanak. Utazásaim közben én is éltem ezzel a methodussal és felette megfelelőnek találtam. Ez az eljárás adott okot az európai krónikaíróknak az említett mesére.”
A pogány magyarok lóhusevésével kapcsolatban Sebestyén megemlíti, hogy a magyarok lóhúsevésének emléke az Árpád-kori krónikákban is nyomot hagyott. A folyton bővített Nemzeti Krónika az 1046-i Vata-féle lázadás leírásában említi, hogy „Vatha átkozott és kárhozatos biztatására az egész nép feláldozta magát a gonosz szellemeknek és kezdének lóhúst enni és általjában kezdték a leggonoszabb vétkeket is mívelni”. (Bécsi Képes Krónika 47.) Mivel pedig Vata fia, Jánus, a „bálványimádás” régi híveit a latin szövegben magusoknak, incantatrixeknek, haruspexeknek nevezett táltosok, bűbájos asszonyok és varázslók igézéseivel és egyéb vallásgyakorlataival izgatták, azért a pogányok lóhúsevésének szintén vallási jelleget tulajdonít, és felteszi, hogy csakis a lázadók sámánkodó áldozatainál játszott szerepet. Ilyen honfoglaláskori ünnepi áldozatokról – állapítja meg továbbá – egyébként még a XII. század végén is beszélt a hagyomány. Anonymus, aki a Bodrog vidéki mondákat igen jól ismerte, egy ilyen szívós életű helyi hagyomány alapján említi meg (16. fejezet), hogy Ond, Ketel és Tarcal a Bodrog mentén egy hegyre (Tarcal hegyére) felvágtattak „s azon helyen pogány szokás szerint egy igen kövér lovat leölvén nagy áldomást tőnek”.
„E szórványosan följegyzett s rendszerint későbbi hiányos értesülésen alapuló adatok érvényesítésénél – hangsúlyozza – tekintetbe kell venni, hogy a lóáldozás, lóhúsevés és kanczatej ivás a délebbi égöv alatt lakó összes uralaltáji népeknél el volt terjedve. A XIII. századi tatárok lóáldozatait Rubruquis és Plan Carpin figyelte meg. Szerintük e nép előkelőit egy hátas lóval, egy kanczával és egy csikóval együtt temették el. Egy másik hátaslovat leölnek, húsát megeszik, bőrét szalmával kitömik, s aztán négy rúdon felállítják s úgy temetik el. Mindezt azért teszik, hogy az elhunytnak a másvilágon legyen csikaja, továbbá tejelő kanczája és hátas lova. A szibériai török-tatár népek még ma is érintetlen fehér lovakat áldoznak s Radloff észleletei szerint (Aus Sibirien) a fellakmározott ló bőrét póznákra kifeszítve a szabad ég alatt hagyják.”
Mintegy húsz év múlva Solymossy Sándor is foglalkozott ezzel a kérdéssel, természetes több adattal kiegészíthette Sebestyén közleményét.
A Sebestyén és Solymossy óta eltelt idő alatt a néprajzi gyűjtések megsokszorozták a párhuzamba állítható adatokat. Például az Altaj hegységben végzett gyűjtéseim során a lóáldozás emlékét egyaránt megtaláltam az északi és déli altaji törököknél. Ezek a népek, miként Radloff is megfigyelte, a feláldozott lovat megnyúzták, éspedig úgy, hogy a koponyát és a lábak csontjait a bőrben hagyták. Ezt azután hosszú rúdra terítették, amelyeknek a végét a koponyába szúrták és az egészet ferdén egy magas fához támasztották. A feláldozott ló bőre a felkelő nap felé nézett.
Ez az áldozási mód azonban egyáltalán nem csupán az altaji törökség sajátossága. Lovat öltek a szajáni törkök közül a beltirek, a Jenyiszej forrásvidékén lakó tuvák, sőt egykor a Baraba steppe XVI. században mohamedán hitre tért törökjei is.
De nemcsak az altaji, hanem az uráli nyelvcsalád tagjai is így áldoztak állatot, csak éppen nem lovat, hanem északi lakóhelyüknek megfelelően – rénszarvast. Az osztják szamojédok, (szelkupok) például nemzetségenként más-más fánál végezték a szertartást. A Sas nemzetség nyírfa és vörösfenyő, a Fenyvesszajkó nemzetség a cédrusfenyő mellett ölte le a rénszarvast. Ezeket a fákat úgy nevezték: „az eget a földdel összekötő áldozó fa”. A két nemzetségnek volt közös fája is, egy nyírfa, ahol a két nemzetség együttesen a szelkupok törzsi áldozatát mutatta be. Rénszarvast fojtottak a jurák szamojédok (nyenyecek) is. A feláldozott állat bőrét a tundrán erre a célra földbe szúrt rudakra, az erdős tundrán pedig – miként a gyűjtő megjegyzi – fára helyezik az altaji törökökhöz hasonlóan. A tavgi szamojédok (nganaszánok) különböző csapások idején a Naphoz imádkoztak, segítségét kérve. Ha a kérés teljesült, pl. a beteg meggyógyult, fehér rénszarvast öltek áldozatul a Napnak. A bőrt egy fához támasztott ferde rúdra terítették.
Legközelebbi rokonaink, a vogulok (manysik) és az osztjákok (chantik) lovat áldoztak. A voguloknál általában a rénszarvas az áldozati állat, az istenek előtt azonban a ló a legkedvesebb, kivált a fehér.
A lóáldozás régi jellemzője a keleti népeknek. Egy X. századi örmény forrás feljegyezte ezt a Kaukázusban megfordult hunokról is.
Néhány évtized múltával egy tudományos felfogásmód tökéletesen a múlté lehet. Sebestyén összehasonlító vizsgálatainak az eredményeit az idő ugyan már több esetben meghaladta, de kutatásának két alapvető jellemzője napjaink tudományos felfogásának is követelménye maradt: az etnohistóriai vagy etnogenetikai (az ő idejében „őstörténeti”) igényű összehasonlító kutatáshoz a magyar adatokat a rokonnépek, és a velük történeti kapcsolatban állt vagy álló népek kultúrájával vetendő egybe, és ennek a hasonlításnak széles körű anyagismeretre kell támaszkodnia.
Azonban nemcsak a honfoglaló magyarság népi műveltsége felé mutató jelenségeket elemzi avatott kézzel. Olyan szokások összehasonlító vizsgálatára is vállalkozik, amelyek a szomszédos népek kultúrájával mutatnak kapcsolatot. Ez az oka, hogy a regölésen kívül a másik téli népszokással is foglalkozott, a betlehemezéssel. Bábtáncoltató betlehemeseink szerepéről írva megállapítja: „Tapasztalataink szerint a nyugoti és déli határ-vármegyék regölő területének túlnyomó részén a betlehemezés már egészen kiszorította a pogány eredetű ősibb népszokást. Vannak községek, amelyekben ma még mindkét népszokást ápolják, de vannak olyanok is, ahol a betlehemesek a regös-ének szövegére már csak emlékeznek. Arra is van példa, hogy a regös-ének szövegében az érintkezés következtében mysteriumi részek keveredtek. Mivel a regölés tulajdonképpeni értelmét a nép ma már nem ismeri, nagyon valószínű, hogy az alkalmi ünnepi vonatkozásokkal telített, minden ízében érthető és tetszetősebb látványosságokkal kapcsolatos betlehemezés később is folytatja még hódításait.
Noha alig hihető, hogy a nyugoti szomszédoktól származó betlehemezést népünk minden egyházi indíték nélkül, tehát közvetlenül a nyugoti és délnyugoti magyar nyelvhatár regös-területén, mintegy átszűrve vette volna birtokába; annyit a regös-énekek ismerete alapján mégis megállapíthatunk, hogy a két karácsonyi, illetőleg karácsonyi-újévi népszokás találkozása, a betlehemezés szintén nyomot hagyott.”
Mivel Sebestyén feltette, hogy betlehemes játékaink kialakulásában a régebbi eredetű regösök is bizonyos tekintetben közrejátszottak, a betlehemezést főként a regös-terület közelében figyelte meg. Így tárult fel előtte az a tény, hogy a dunántúli betlehemes játékok teljesebb, illetve kopottabb tagjai között ugyanolyan rokonsági kötelék lappang, mint a közös őstől származó regösénekek csoportjai között. Azok az épebb szövegű változatok vezettek nyomra, amelyeket a dunántúli bábtáncoltató betlehemesek őriztek meg. Éppen ezért arra törekedett, hogy ne annyira a változatosabbnak tetsző romlott, csonka és toldott-foldott szövegek, hanem a bábtáncoltató csoportok kevésbé eltérő változatai kerüljenek a gyűjteményébe.
„A hazai s a velük egyező külföldi emlékek tehát azt bizonyítják, hogy a világiak már akkor is előadattak alkalmi ünnepi mysteriumokat és passio-játékokat, midőn az ilyen játékok a templomokból még nem voltak végleg kiküszöbölve.”
Hangsúlyozza, hogy a betlehemi bábtáncoltatás eredete még tisztázatlan, a találgatások során már arra is gondoltak, hogy a sok magyarországi szereplő esetleg a magyarországi származást bizonyítja.
Bábtáncoltató betlehemeseinknek a misztériumok történetében betöltött szerepét boncolgatva kétségtelennek tartja, hogy a szlovák és magyar emlékek szerkezeti azonosságát s a részletek feltűnő találkozását csakis az élénk kölcsönhatás eredményezhette. A betlehemet kezelő angyalok szerepe s a pásztorok mókái, alvása, ébredése, áldozása annyira egyező, hogy lehetetlen csupán véletlen találkozásra gondolni. A magyar, valamint a cseh, morva, szlovák és a lengyel kapcsolatok mellett rámutatott a román hatásokra is. A két nép szokása, mint írja, „viszonylag a Székelyföldön forrott össze legtökéletesebben, mert a csíkszéki, háromszéki és udvarhely-széki mysteriumokban az oláh nevű betlehemi pásztorok már oláh nyelvű mondásokat is vegyítenek szerepeikbe.”
Nemcsak ezeket az interetnikus kapcsolatokat tárja fel, megállapítja még, hogy a magyar népi misztériumokra azok az iskoladrámák is hatottak, amelyek a pásztorok idegen barbár neveit Vergilius idilljeiből s a klasszikus emlékeket ápoló későbbi latin nyelvű eklogákból klasszikusan hangzó idegen nevekkel helyettesítették. A magyar népi misztériumok egyik legkisebb csoportjának Titirus, Titulas, – Koridon Koledo. – Mokszus, Mocskos, – Menelka, Menák stb. nevei Vergilius közvetve átvett Tytirus, Korydon, Mopsus és Menalcas pásztor-nevei alapján már szintén régen létrejöhettek.
Miként az idézetekből kitűnik, Sebestyén igyekszik a magyar szellemi kultúra interetnikus kapcsolatait is megismerni és megismertetni. Van elég bátorsága, koncepciója és széles anyagismerete ahhoz, hogy vállalkozzék népi műveltségünk történeti rétegeinek a szétválasztására. Nála ez korántsem esetleges ötlet, hanem tudatos munkaterv, miként egyik főtitkári jelentésében írja: „Eddigi munkásságunkat az a … törekvés irányította, hogy a magyarság és a magyarországi nemzetiségek testi és szellemi életének emlékeit kutassuk.”
Ma már tudjuk, Dömötör Tekla Naptári ünnepek – népi színjátszás c. összefoglaló művében világosan leszögezi: „A karácsony-vízkereszti színjátékok, bábjátékok, köszöntők, féldramatikus szokások tehát a variációknak igen nagy sorát mutatják, melyben népi, irodalmi és egyházi kezdeményezés egyaránt helyet kapott és más és más formákat öltött a különböző európai országokban. Ezért hasztalan kísérletnek látszik pl. a hazai betlehemezést bábjátékokra vagy egy bizonyos népénekre visszavezetni. A legújabbkori betlehemes játékszövegek kialakulásánál valószínűleg egyaránt számolhatunk az egyházak, az iskolák kezdeményezésével és a magyar népi ízléssel, a folklorizáció folyamatával. Annyit azonban megállapíthatunk, hogy a XIX–XX. században egy nagyjából egységes típusú paraszti játékhagyomány alakult ki a volt Osztrák-Magyar Monarchia országaiban.”
Nagyon jellemző, hogy menynyire segíti a kárpátukrán népköltészeti gyűjtemény kiadását is. Sebestyén, mint a „Hazai nem magyar ajkú népköltészet tára” c. sorozat szerkesztője – fel akarván ismét támasztani ezt a nemzetiségi népköltészeti orgánumot –, arra szólítja fel Fincicky Mihály ungvári polgármestert, hogy a szerkesztést megkönnyítendő a mesék ukrán eredetijét is juttassa el a Nemzeti Múzeum Slavica osztályára. Ez a mesekincs azért rendkívül becses, mert még Fincicky Magyar–orosz (ukrán) népdalok (1870) c. kötete anyagával egy időben gyűjtötték Kárpátalján, tehát a múlt század hatvanas éveiben, vagyis több mint harminc évvel azelőtt, hogy Volodimir Hnatyuk, a neves lvovi folklorista megkezdte volna ezen a területen a gyűjtést.
A nemzetiségek népköltési anyagának kiadásával Sebestyén tervszerűen foglalkozik. Íme egy részlet a Kisfaludy Társaság 1913. ápr. 2-i ülésének a jegyzőkönyvéből: „A Filimon Auréltól beküldött nagyterjedelmű népköltési gyűjteményt (Oláh népbabonák) átadta a Népk. Gyűjt. szerkesztőjének, Sebestyén Gyulának. – Sebestyén Gyula jelenti, hogy az anyagot átvizsgálás és megbírálás végett átadta Alexics György romanistának. Véleménye szerint az anyag igen értékes s kellő selejtezés meg kritikai földolgozás után érdemes kiadni. Sebestyén azt ajánlja, hogy mint az eddigi nemzetiségi néphagyományok kiadásának folytatása, jelentessék meg.”
„A hazai nem-magyarajkú népköltészet tára” I. kötetének, a Tót népdaloknak (Pest, 1866.) Szeberényi Lajos írta bevezetőjéből idézünk: „Ha tehát figyelemreméltónak találjuk távol nemzetek népköltészetét, miért ne bírna legalább is oly nagy, ha nem sokkal nagyobb fontossággal azon népek dalainak ismerete, melyek velünk századok óta összeforrva, jó és balsorsban egyaránt osztozva testvéreinkké váltak, melyek az összeforrás következtében a magyar jellem némely oldalait szintén elsajátították, s melyekből talán ránk is ragadt valami?
E gondolatok által indíttatva kis gyűjteményünk rendezéséhez fogtam, s e munkámat befejezve, a Kisfaludy Társaság akkori titkárának, Erdélyi Jánosnak, ki a nevezett Társaság megbízásából a magyar népdalok gyűjtésével foglalatoskodott, át is adtam. Örömmel tapasztaltam, hogy az általam tisztelt férfiú tetszését eszméim megnyerték, s reményt is nyújtott, hogy a Kisfaludy Társaság az akkor gyarló gyűjteményt ki fogja adni. Úgy tudom, hogy a fordítást valamelyik 1848-ki ülésben be is mutatta. De oly események következtek be, melyek figyelmünket a népdaloktól és a Kisfaludy Társaságtól másfelé irányozták … és csaknem lemondtam a reményről, hogy lesz valaha alkalmam fordított tótdalaimat a magyar közönségnek bemutatni. És íme 1865-ben felszólítást bocsátott közre a Kisfaludy Társaság a Magyarországban élő mindenféle nemzetiségek népdalainak beküldésére.”
Ezt a nemzetiségi sorozatot szerette volna Sebestyén újraéleszteni, de az első világháború első éveiben a nemzetiségi népköltési gyűjtemény sem indulhatott meg.
A folklorista Sebestyén az anyagi kultúra iránt is érdeklődött. Tanulságos idézni A téli népviselet emlékeinek gyűjtése c. néprajzi hírt. „A Nemzeti Múzeum néprajzi osztálya a jelen év (1909) elején már megindította a hazai néprajz pusztuló régi anyagának rendszeres felkutatását és összegyűjtését. Mivel a magyar ipari termelés az utóbbi évtizedekben a hagyományos magyar népviseleteket csaknem egészen kiszorította, az osztály tisztviselői több olyan országos vásáron jelentek meg, a melyen az egész vidék téli viselete tanulmányozható, és számos népipari emlék a néprajzi osztály számára megszerezhető volt. Ugyan e vásárokon sikerült a népipari termelés utolsó forrásait is kinyomozni és e nyomon elindulva, még számos értékes régi terméket és czéh-emléket megmenteni. Így dr. Sebestyén Gyula osztályvezető, min. biztos járt Veszprémben, Pápán és vidékén, Balassagyarmaton és Nagyszécsény vidékén (Lóczon, Hollókőn, Rimóczon), mely utóbbi helyekről a palóc hímzés tipikus anyagát gyűjtötte össze.”
A múzeumi tárgyak iránti érdeklődését támasztja alá az a kis híre is, amelyben arról értesít, hogy egy karácsony éjszakáján a boszorkányokat felismerni akaró lucaszéken ülőtől megszerezték a széket a Múzeum számára. „A megmentett győr-szabadhegyi néprajzi ritkaság már nem volt első Luczaszék a M. Nemzeti Múzeumban. A régiségtári osztály 1871. évi szerzemény-naplójába okt. 7-én 267. sz. alatt a következő bejegyzés történt: Luczaszék 1 drb. féle (?) fából Gürtler Mihály vaáli plébános és egyházkerületi esperes ajándéka. Jegyzet] „Vaálban 1869-ben éjféli mise alatt elkobozott Luczaszék, melyen 18 éves vaáli legény, Körmendy János a helybeli templomatya által ülve találtatott.” „Valóban kívánatos volna – fűzi hozzá Sebestyén – ha a régiségtári osztály raktárából e ritkaságot előkeresnék és az utóbb létrejött néprajzi osztályba áthelyeznék.”
A folklorista Sebestyén érdeklődött a néprajz harmadik nagy tartománya, a társadalmi néprajz iránt is. A Magyar Társadalomtudományi Egyesület fel is kérte hogy az 1909-ben megnyíló Szabad Iskolájának őszi kollégiumán „Néprajz és szociológia” címen három előadást tartson.
A történettudomány, az irodalomtörténet és a néprajz területén, éspedig a népköltészet, a hitvilág, főleg a népszokás, de az anyagi és a társadalmi kultúra területére kiterjedő kutatását nagy vonásokban így vázolhattuk fel.
Sebestyén tudományos életműve értékelésére a leghivatottabb szakembernek, Ortutay Gyulának a megállapítását idézzük: „Könyvei, tanulmányai … a magyar folklór maradandó értékei közé tartoznak, ha nem is egy feltevését, állítását meghaladta az idő.”
