A TUDOMÁNYSZERVEZŐ
A TUDOMÁNYSZERVEZŐ
A hatalmas tényanyagot összegyűjtő, és a feltárt jelenségeket egybevetve elemző Sebestyén a különféle monografikus összefoglalások, vagy éppen összehasonlító tanulmányok munkálatai során egyre nyomasztóbban érzi a néprajzi irodalom szétszórtságának a hátrányát. Felismeri, hogy a néprajzi könyvészet hiánya mindjobban hátráltatja, néha teljesen megakadályozza kultúránk átfogóbb vagy elmélyültebb vizsgálatát.
Ennek érdekében tevékenykedik a Néprajzi Társaságban. Madarassy László így méltatja Sebestyént születésének 70. évfordulóján: „Mikor a Magyar Néprajzi Társaság 1889-ben megalakult, egy tanárjelölt kérte a tagok sorába való fölvételét. Ez a tanárjelölt már akkor olyan tanulmányokkal foglalkozott, melyek képessé tették arra, hogy később a magyar néphagyományok gyűjtésének és tudományos földolgozásának ügyét kezébe vegye. A sors egyúttal őt jelölte ki, hogy a Társaságnak és folyóiratának, az »Ethnographiának« egy negyedszázadon át, 1896–1920 között irányt szabjon.”
Hogy megszüntesse a néprajzi könyvészet hiányát, szorgalmazza, hogy az Ethnographia füzetei végén az „Irodalom” fejezet minél gazdagabb legyen. Bővítésének szükségességét még főtitkári jelentésében is hangoztatja: „A »Kisebb közlemények« és »Törvényszéki néprajz rovatai« továbbra is megtartották jellegüket. Változás csak az »Irodalom« rovatban lett volna várható, mert ez most is olyan szegény, vagy talán még szegényebb, mint a milyen az előző években volt.”
Érthető tehát, amikor Réső Ensel Sándor irodalmi hagyatéka a Nemzeti Múzeum kézirattárába kerül, azonnal áttanulmányozza és azonnal megjelenteti a Népszokások II. kötetének kéziratát, amely – mint írja – „csak egyszerű lajstroma azoknak az elszórva megjelent közleményeknek, a melyeket R. E. S. műve második kötetében kiadni szándékozott. – A jelen közlést az a körülmény sürgette meg, hogy a bibliographiai adalékok e tömegének túlnyomó része hazai irodalmunk olyan anyagát teszi hozzáférhetővé, a melytől egy teljes néprajzi repertórium elkészültéig kutatóink el volnának zárva.” – Ez a Réső Ensel gyűjtötte és Sebestyén publikálta néprajzi könyvészet, amely a múlt század első hét évtizede néprajzi anyagának zömét, összesen 709 könyv és folyóirat címét veszi számba, az első lépés a mind a mai napig hiányzó teljes igényű néprajzi bibliográfia felé. E szerény könyvészetet akkor értékelhetjük megfelelően, ha figyelembe vesszük, hogy ekkor még szó sincs a Néprajzi Múzeum hatalmas könyvtáráról, még kevésbé annak könnyen áttekinthető szerzői katalógusáról, de nincs a Nemzeti Múzeum hírlaptára sem, hiányzik még Szinnyei József, Petrik Géza, és Hellebrant Árpád – folyóirataink tartalmát is nyilvántartó – segédmunkálata.
Természetesen Sebestyén következetesen támogatta a terepen folyó néprajzi kutatómunkát. A Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának állapotáról adott miniszteri biztosi jelentéséből idézzük az alábbiakat: „Itt említem meg, hogy az osztály személyi ügyeire való tekintetből egész küldetésem folyamán arra törekedtem, hogy néhány szakemberünket mint külső munkatársat foglalkoztassák. Így nyújtottam támogatást Szinte Gábor középiskolai tanár úr székelyföldi, dr. Bartucz Lajos egyetemi tanársegéd úr körösvidéki s Garay Ákos festőművész úr horvátországi (magyar) gyűjtő útjához. Ugyancsak gyűjtési célokat tartottam szem előtt, midőn Győrffy István és dr. Mészáros Gyula tanárjelölt urakat, mint kipróbált fiatal ethnographusokat, a M. Nemzeti Múzeum igazgatóságánál szakdíjnokul hoztam javaslatba. Végül ugyanezt tartottam szükségesnek, hogy az osztály anyagi hozzájárulásával dr. Princz Gyula egyetemi tanársegéd úr kelet-turkesztáni, Báthori Ferenc nagyváradi tanár úr lappföldi, Baráthosi Balogh Benedek amur-vidéki és jennissei-vidéki kelet és közép-szibériai, s dr. Mészáros Gyula szakdíjnokunk nagyjelentőségű baskirföldi tanulmányútját és néprajzi gyűjtéseit lehetővé tegyük.”
Sebestyén nemcsak végzett szakemberekkel gyűjtette a néprajzi, népköltészeti és népzenei hagyományokat, de a tanulóifjúságot is segítette, buzdította erre. 1904-ben Moravcsik Géza, a Zeneakadémia akkori titkára felhívta figyelmét az intézet két nagy tehetségű növendékére, Kodály Zoltánra és Bartók Bélára, akiket ettől az időtől kezdve állandóan támogatott munkájukban: „Csakhamar kiderült, hogy a Zeneakadémia két büszkesége minden időkre el van jegyezve a magyar néptudomány magasabbrendű összehasonlító zenei folkloreja számára. Mindketten a Magyar Nemzeti Múzeum néprajzi osztályának legkitűnőbb gyűjtőivé, folyóiratomnak, az Ethnographiának pedig ugyanilyen munkatársai lettek” – írta. Nemcsak anyagi segítséget nyújtott, de megjelölte kutatásaik irányát is. Egyszerre ajánlotta a két fiatalt a Kisfaludy Társaság megüresedett két tagsági helyére. (Nem őrajta múlott, hogy a felvétel nem elgondolása szerint sikerült.) Ő lépett közbe elsőként akkor is, amikor Pekár Gyula, referensei tanácsára, el akarta csapni tanári állásából Bartók Bélát.
Sebestyén sok barátot szerzett az amerikai népzene- és néprajztudósok között is, és amikor a negyvenes években Bartók elhagyta hazáját s a fasizmus elől az önkéntes emigrációt vállalva kiment Amerikába, a Tanácsköztársaság bukása óta a Balatonszepezdre visszahúzódott tudós átadta neki barátai címét; azok igyekeztek is megkönnyíteni az idegenbe szakadt legnagyobb magyar zeneköltő életét. Ez kitűnik Bartókkal folytatott levelezéséből is.
Sebestyén egyáltalán nem szobatudós. Találóan írja róla Madarassy: „Számára nem is a Könyvtár és annak bebalzsamozott foliánsai jelentették az érvényesülés útját, hanem az élő néphagyomány.” Hatalmas saját gyűjtésű kiadványai tanúskodnak erről. De éppen az alapos gyűjtőmunka során döbben azonban rá, hogy szellemi kultúránk hatalmas anyagát semmiképpen sem tudja csak egymaga összegyűjteni. Erejének megsokszorozása céljából önkéntes munkatársakat igyekszik toborozni. Az Ethnographia lapjain egymás után jelennek meg gyűjtési felhívásai: először a szent Iván nap, később a Luca nap, majd az egész napforduló szokásainak az összegyűjtésére.
A felhívások korántsem jártak fiaskóval: „a hazai nemzetiségek hagyományait is felölelő nagyszerű eredmény közel másfél száz gyűjteményét – írja – túlnyomó részben a hazai tanítóság bocsátotta társaságunk rendelkezésére. Miután ezt a lappangó gazdag erőforrást felismertük, társaságunk a jövőben már kötelességszerűen fogja foglalkoztatni munkakedvüket. Ezért gondoskodott rögtön a beküldött anyag megjelenéséről és arról is, hogy a gyűjtők készkiadásai megtérüljenek.”
A tevékeny Sebestyén még sincs megelégedve az eredményekkel, tovább kilincsel, elmegy a miniszterhez is, végül is eredményt ér el.
„Dr. Wlassics Gyula miniszter úr Ő nagyméltósága társaságunk hathatós anyagi támogatásával – számol be az Ethnographiában nagy lelkesedéssel – lehetővé tette, hogy folyóiratunkat tetemesen kibővítsük, és hogy az így nyert teret az eddiginél jóval nagyobb arányú anyaggyűjtésre fordíthassuk. A rég várt alkalmat megragadva, a magyar népköltészet kincsei számára azonnal külön rovatot nyitottunk, intézkedtünk továbbá, hogy a néphit és népszokások eddig is gyűjtött emlékei ezután fokozott mértékben közöltessenek. Ezen örvendetes hírrel kapcsolatban sietünk felkérni a magyar néprajz barátait, hogy népünk lelki életét pontosan megfigyelve az egész vonalon megejtendő gyűjtési munkálatokban részt venni szíveskedjenek. Útbaigazításul röviden megemlítjük azt a rendkívül változatos tárgykört, a melynek anyagát a végenyészettől megmenteni s a hazai néprajzi tudománynak hozzáférhetővé tenni óhajtjuk:
Népszokások a következő alkalmakra: születés, keresztelés, házasság, halál, temetkezés, ünnepek (újévi köszöntők, háromkirályok, farsangi és húshagyói szokások, Balázs- és Gergely-járók, húsvéti és pünkösdi játékok, szent-ivánnapi tűzugrás, lucázás vagy palázolás, betlehemes játékok, regös-énekek, lóstolások, névnapköszöntések stb.), népmulatságok (határjárás, aratás, szüret, kukoricafosztás és törés, disznótor, fonóka, kaláka, tánc, társasjátékok, gyermekjátékok, házszentelések stb.) továbbá hagyományos szokások a joggyakorlat (népies kormányzat, igazságszolgáltatás, eskü, örökösödés, birtoklás stb.) teréről.
A lejegyzés helye és a feljegyző neve mindig megjelölendő. Óhajtandó továbbá, hogy a népi szöveg a tájnyelv sajátságaival fonetikailag jegyeztessék le, s hogy a gyűjtőktől származó leírások, jellemzések mindenre kiterjedjenek és lehetőleg tömtörek, rövidek legyenek.
Az íly tárgyú gyűjtések; ha azok minden tekintetben pontosaknak és hiteleseknek bizonyultak, a Magyar Néprajzi Társaság azután szívesen közli folyóiratában.”
Joggal írta tehát Madarassy – az Ethnographia későbbi szerkesztője – a következőket: „A kezdet nehézségeivel sokáig küzködő Magyar Néprajzi Társaság Sebestyén Gyula rendes tagot 1896-ban, a Társaság újjászervezésekor hívta meg választmányába, melynek csakhamar irányító egyénisége lett. A közel huszonöt esztendő, amelyet a Társaságnak és folyóiratának szentelt, elmondhatni: a Magyar Néprajzi Társaság és az »Ethnographia« fénykora volt.”
Ezek a gyűjtést elősegítő felhívások azonban igen sommásak, ezért csak a szellemi kultúra iránt jobban érdeklődők voltak képesek arra, hogy a figyelmet felkeltő címszó (pl. szent Iván nap) alapján az egész témakör anyagát összeszedegessék. A kevésbé rátermettek megelégedtek szinte a kérdezett jelenség meglétének a elzésével. Hermann Antal A hazai néprajzi munka szervezésétről szóló cikkében ezt írja erről: „Az ország kimerítő ethnographiai felvétele czéljából nem lehetünk el az értelmes laikusok közreműködése nélkül. Ezeket tájékoztatni, vezetni kell a munkában … Magyar nyelven azonban még nem szerkesztettek általános és viszonylag kimerítő kérdőíveket. Egyes tárgykörben nálunk is nagy sikerrel alkalmaztak kérdőíveket, illetőleg felhívásokat. Tanúskodnak erről főképp Sebestyén Gyula eredményei. Megkeresései azonban jórészt nyomozók voltak; a főtényeket ő maga állapította meg a helyszínen.”
Új lendületet, de bátran mondhatnók, hogy új irányt kapott a társadalmi néprajzi gyűjtés a Folklore Fellows Magyar Osztályának a megalakulásával.
1907 nyarán a finn Karle Krohn és a dán Axel Orlik arra a megfontolásra jut, hogy az összehasonlító folklorban nincs többé lehetőség az eligazodásra. Ugyanez év őszén a német Bolte és a svéd von Sydow közreműködésével megfogalmazzák egy nemzetközi folklórkutató szövetség – az FF, vagyis a Fédération des Folkloristes vagy Folklore Fellows – szabályzatát. A Folklórkutató Szövetség célja: hozzáférhetővé tenni az egyes országok folklór anyagát. Ezért részint el kell készíteni a meglevő nyomtatott és kéziratos gyűjtemények, valamint elszórt közlemények lehetőleg teljes jegyzékét s valamilyen nemzetközi nyelven közre kell adni, részint a tudományos követelményeknek megfelelő folklór anyag készletet valamilyen szélesebb körben ismert nyelven kell publikálni, vagy legalábbis ilyen nyelvű kivonattal kell ellátnia.
A nemzetközi folklorista szövetséget 1908-ban Katona Lajos ajánlotta a Néprajzi Társaság választmányi ülésén a tagok figyelmébe, s ugyanez évben az alapszabályzatot az Ethnographia is ismertette.
A finn és a dán osztály megszervezése után sorra alakulnak meg a többi osztályok is: a magyar, az izlandi, a lengyel, a porosz, a szász, a csehországi német és a cseh.
„Mire a FF. első kiadványai megjelentek – írja Sebestyén –, Katona már nem volt az élők között. A magyar osztályt tehát nélküle kellett szerveznünk. Az 1911 november 20-iki alakuló gyűlés az elnökséggel engem tisztelt meg, alelnök viszont Gombocz Zoltán, titkár Bán Aladár, 23 jeles folklorista pedig az osztály rendes tagja lett.”
A magyar osztály munkáját az osztály elnöke, Sebestyén Gyula irányítja. Tervéről és munkájáról az Ethnographiában számol be. „Attól fogva – írja –, hogy a magyar folklore képviselői ekként szervezkedtek s a néphagyományt kutató nemzetközi tudományos szövetségbe testületileg beléptek, a magyar folklore irodalmát már az egyetemes folklore egyik szerves részének kell tekinteni. Ilyen beállításban aztán mindenkit serkent a vágy, hogy az összehasonlító műveletek mérlegén először is saját folklorisztikánk viszonylagos súlyát és értékét állapítsa meg. Így aztán sorra kiderül, hogy a mi hazai folklore irodalmunk viszonylag elég gazdag, hogy a tudományos részben még úttörő munkásság nyomai is észlelhetők, és hogy vannak kitűnő gyűjteményeink, de a gyűjtemények büszke tömegének ragyogványát mégis elhomályosítja tartalmuk egyenetlensége. Kiderül, hogy egész országrészek és tájnyelvi területek maradtak felgyűjtetlenül. – Azok a derék északi folkloristák, a kik bennünket nemzetközi szövetkezésre felszólítottak, a nemzeti bajok túlnyomó részét előzetesen már megorvosolták. A fogyatékos gyűjtések hiányait pótolták, vagy – a hol gyökeres munka vált szükségessé – aránytalanul nagyobb méretű országos gyűjtéseket indítottak. – Azt hiszem a jelzett viszonyok figyelembe vételével mindenki helybenhagyja azt, hogy a nemzetközi szövetkezésből folyólag én legelőször is a magyar gyűjtemények hiányainak pótlására gondoltam és a külföldi példákat szem előtt tartva, néphagyományaink emlékeinek összegyűjtésére országos mozgalmat indítottam. A jelzett külföldi példák, valamint saját tapasztalataim is arra sarkaltak, hogy gyűjtőkül elsősorban a felső és középiskolák szaktanárait és érettebb tanulóifjúságát kell megnyernünk.”
Az országos, gyűjtés megkezdéséhez a magyar osztály elnöke Bán Aladár titkár közreműködésével „Tájékoztatót” készített, amelynek három fejezete: a „Tudnivalók”, „A gyűjtés módja”, valamint „A gyűjtők kérdőíve”.
A „Tudnivalók” a következő feladatot ismerteti: „A F. F. magyar osztálya arra vállalkozik, hogy a hazai néphagyomány emlékeit összegyűjti, a Magyar Nemzeti Múzeum orsz. Széchenyi-könyvtárában örökre letéteményezi, értékesebb részét a gyűjtők neve alatt a Kisfaludy-Társaság népköltési gyűjteményében, a Magyar Néprajzi Társaság folyóiratában kiadja, végül – tulajdonképpeni hivatásához mérten – a kiadott régibb és újabb gyűjtések anyagát a rendszeresen feldolgozandó kézirati anyaggal egyetemben az összehasonlító folklore külföldi munkásainak is készséggel hozzáférhetővé teszi.
A nagy nemzetközi tudományos szövetkezésben a F. F. magyar osztálya súlyos szerepét méltóképpen akarja betölteni. Ezért a hazai főiskolák és középiskolák önként vállalkozó tudós tanárainak és népköltési gyűjtések végzésére alkalmas ifjúságának bevonásával vidéki szövetségeket alakít.”
„A gyűjtés módja” kiképzi az önkéntes gyűjtőket: „A néphagyomány gazdátlan költői és néprajzi érdekű emlékeit mindig a nép egyszerű fiainak ajkáról és mindig betűszerinti hűséggel jegyezzük le. A rendszeres gyűjtésben az alábbi csoportosítások és útbaigazítások sorrendje szerint kutatjuk egy falu, lehetőleg saját falunk összes népköltési emlékeit, hagyományos szokásait és babonás hiedelmeit. Ilyen eredményes kísérlet nélkül egész vidékekre, tájnyelvi területekre és országrészekre kiterjeszkedni csak akkor kívánatos, ha a népköltésnek egyik ágát, vagy ha egyes szokásokat és a babonás hiedelmeknek is csak egyik csoportját kutatjuk. Nagyobb területeken különösen a ritkább balladákat, népmeséket, ráolvasásokat és bájoló igéket kell érdeklődésünk tárgyává tenni. A régibb epikai emlékek kutatásában az öregekkel érintkező apróbb gyerekek is nyomra vezethetnek. A bájoló igéket, varázsló mondókákat ismerő kuruzslók, javasok, bűbájosok bizalmatlansága sikerrel leginkább úgy ostromolható meg, ha enemű ismereteinkkel mi kezdjük a közlékenykedést. A titkos igék néha a környezettől is megtudhatók. A velük kapcsolatos cselekmények és szerek ismertetése a környezet segítségével szintén ellenőrizendő.
Mivel az egész vonalon való gyűjtésnél a diktálók nem tudhatnak pontosan minden hagyományos szöveget, meg kell hallgatnunk a fölmerülő változatokat is, hogy gyűjteményünkben valamely faluból vagy vidékről a lehető legeredetibb és legteljesebb szöveg kerüljön. A fogyatékos, vagy irodalmi befolyást sejtető szöveg megrögzítésétől már csak azért is óvakodni kell, hogy a nevükkel együtt szereplő adalékok a szövegrontás vagy ferdítés látszatától mentek legyenek.
A változatok kutatása nélkül különösen a kötetlen szövegű emlékek (mesék, mondák, közmondások, találós mesék, anekdoták stb.) lejegyzése jár kockázattal. A terjedelmesebb előadásban a szerkezet, a rövidebbekben a próza számos hagyományos szólama, sőt hagyományos ritmusa is áldozatul eshetik. Ezért még az általánosan ismert meséket is többször (több közlővel) el kell mondatni, mert csak így állapítható meg, hogy nem hiányzik-e belőle valami, vagy nem keveredett-e bele valami más meséből. A ritkuló állatmeséket, teremtés-mondákat, helyi és történelmi hagyományokat minden gyűjtőnek kutatni kell.” Voltaképpen nagyon egyoldalúan csak a szüzsék gyűlhettek így egybe.
A „Tájékoztató” harmadik fejezete, a „Gyűjtők tájékoztatója” két részből áll.: részint a népköltés, népnyelv, népzene, részint a néphit és mágikus („babonás”) szokások anyagát tartalmazza – a szükséghez mért részletességgel.
Ezek segítségével kezdi meg Sebestyén a szervező munkát: sorra alakítja meg a sárospataki, egri, pápai, kaposvári, csurgói, csáktornyai, komáromi, szegedi, kecskeméti, kisújszállási, nagyszalontai, gyulai, kassai és a győri gyűjtőszövetséget. Rövid idő alatt 14 város 41 fő- és középiskoláját, valamint 2 néptanítói testületét sikerül megszerveznie. Ezt a munkát azonban csak első lépésnek tekinti, mert a továbbiakban a munkatársak képzéséről és technikai felszereléséről is igyekszik gondoskodni. A Múzeumok és Könyvtárak Országos Szövetségének 1913. évi soproni közgyűlésén két indítványt terjeszt elő: „Mint az F. F. magyarországi elnöke, először azzal a tiszteletteljes indítvánnyal lépek a nagytekintetű Elnökség elé, hogy a hatáskörébe tartozó könyvtáraknál odahatni szíveskedjék, hogy a kiadott népköltési gyűjteményeket s … az Ethnographiát sürgősen megszerezzék. Vagyok bátor . . , másodszor azt indítványozni, hogy a hatáskörébe tartozó múzeumok és könyvtárak legalább egy-egy fonográfot szerezzenek be, hogy így a dallam- és tájnyelvi gyűjtést is előmozdíthassák.”
Az indítványokat a közgyűlés helyeslőleg fogadta, s ennek alapján az elnök jelentette, hogy a szakirodalom és a fonográfok beszereztetéséről gondoskodott.
Szellemi kultúránk nagy kutatója azonban ezzel még korántsem látja befejezettnek szervező munkáját. 1914-ben négy emlékiratot terjeszt ez ügyben az illetékesek elé. Az első a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez folyamodik. Íme a leglényegesebb részletek: „Mivel tovább a F. F. magyar osztálya a gyűjtés kézirati anyagát örökéletű közkincsnek tekinti, de állandó kezelésére és felelősségterhes megőrzésére már nem vállalkozhatik: esedezünk az iránt, hogy az állami pénzen gyűjtött anyag letéteményeséül és tulajdonosául a Magyar Nemzeti Múzeum Orsz. Széchenyi-Könyvtárát hivatalos úton megjelölni méltóztassék.”
A második emlékirat a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatójához szól. Ebből ezeket ragadjuk ki: „A Méltóságod vezetése alatt álló nagy kultúrintézetet is megterheljük azzal, hogy a beszolgáltatott gyűjtemények nagy tömegét már most külön kezeltetni, a hozzátartozó katalógusok készítését már most megkezdetni, a nélkülözhetetlen szakkönyvtár alapját már most megvettetni, a Folklore Fellows összes külföldi osztályaival, valamint az Országos Széchenyi Könyvtár kézirati anyagát gyarapító magyar osztályával is a kapcsolatot már most létrehozatni méltóztassék.”
A harmadik emlékiratot a Kisfaludy Társasághoz nyútja be. Ezzel lényegében az összegyűlő anyag kiadását szándékozott Sebestyén Gyula biztosítani. De halljuk őt magát: „Abban a reményben, hogy Társaságunk jól felfogott tudományos érdeke a sikeresen megkezdett országos gyűjtés érdekével a jövőben is állandóan összeegyeztethető lesz, mély tisztelettel azt kérelmezem, hogy a Kisfaludy Társaság saját kebelében állandó folklóre-bizottságot szervezzen. E bizottság feladata lenne hogy a gyűjtés ügyének irányítására állandóan befolyást gyakoroljon, a Magyar Nemzeti Múzeum folklore-osztályával s a F. F. magyar osztályával a kapcsolatot fenntartsa s a Magyar Népköltési Gyűjtemény szerkesztőjét az évi két-három 30-íves kötet kiadásában támogassa.”
A negyedik emlékirat címzettje a Magyar Néprajzi Társaság.
Az emlékiratok – úgy látszik nem maradnak hatástalanok. 1915-ben ui. már ezt írja: „…kialakuló magyar folklore osztály jövendőjének értékes foglalója az, hogy tervét a Magyar Nemzeti Múzeum és az Országos Széchenyi-könyvtár igazgatói örömmel fogadták és az alapozási munkálatokban már személyesen részt vettek.”
1916-ban úgy tűnik, hogy – miként az Ethnographia kommentárja írja – „Olyan hazai tudományos intézményt tudunk teremteni, amelyhez fogható még nincs és aligha is lesz Európában.” „I. Ferencz József Ő Császári és Apostoli Királyi felsége Bécsben 1916 évi május 16-án kelt legfelsőbb elhatározásával dr. Sebestyén Gyula magyar nemzeti múzeumi igazgatóőrt magyar nemzeti múzeumi osztályigazgatóvá kinevezte.” A vallás- és közoktatásügyi miniszter a következő ,,történeti fontosságú sorokban” adta tudomásul az önálló Folklór Osztály megalapítását: „A Magyar Nemzeti Múzeum folklore gyűjtése oly széleskörű továbbfejlődési lehetőséget nyújt, hogy annak a Magyar Nemzeti Múzeum külön osztályává való szervezése természetszerű követelmény. Az a kiválóan nagy és eredményes szaktevékenység, melyet Nagyságod, mint a Folklore-Fellows Néphagyománykutató Nemzetközi Tudományos Szövetség magyar osztályának megalapítója s elnöke, e téren, vagyis a hazai néphagyomány emlékeinek felgyűjtése terén s az országos gyűjtés munkájának szervezése érdekében évek során át kifejt, kívánatossá teszi, hogy ez osztály megalapozása s szervezése Nagyságod nevéhez fűződjék.”
Az Ethnographia „Néprajzi hírek” rovata ezt fűzi a fentiekhez: „A Magyar Nemzeti Múzeum finn és dán mintára szervezendő folklore-osztályának már nemcsak a magyar néphagyomány összes emlékeit, hanem a hazai nemzetiségek minden e nemű gazdátlan kincseit is meg kell mentenie. Ha tehát tekintetbe vesszük azt, hogy hazánk területén a magyarság a germán, román és szláv népek nyelvterületének ütközőjén helyezkedett el, akkor már most tisztába lehetünk azzal, hogy a lelki kölcsönviszony eredményeit kutató nemzetközi folklorisztika számára mi egy olyan hazai tudományos intézményt tudunk teremteni, a melyhez fogható még nincs és aligha is lesz Európában.”
Az első világháború azonban lefékezi, akadályozza, a háború utáni összeomlás pedig végleg elsöpri a F. F.-ot is, meg a tervezett folklór osztályt is. A Központi Archívum csak közel negyed század múlva valósul meg a Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattáraként, az archívumban őrzött anyag cédulázása vagy éppen publikálása azonban még napjainkban – tehát kerek fél évszázad múltán – sem valósult meg.
Még a torzó F. F. gyűjtés is felbecsülhetetlen kincs a néprajztudomány számára. Idézünk abból az igazolásból, amelyet a Sebestyén család kérésére adott a Néprajzi Múzeum 1970. március 24-én.
„Hivatalosan igazolom, hogy a Balatonszepezden, 1946-ban elhalt dr. Sebestyén Gyula, volt akadémikus, a Nemzeti Múzeum osztályigazgatója, európai hírű néprajztudós, szerkesztő, tudományszakunk nagy szervezője stb. felbecsülhetetlen értékű, védett, nemzeti érdekű tudományos gyűjteményéből a Sebestyén család (felesége, fiai, leánya, unokái) 1947–1952 között a Magyar Népköztársaságnak, illetőleg a Néprajzi Múzeumnak ajándékozta ellenszolgáltatás nélkül az irodalmi hagyatéknak és tudománytörténetileg igen értékes levelezésnek nagy részét: több, mint 150 000 oldal néprajzi kéziratot, több ezer levelet, egyéb dokumentumanyagot. Ez a pótolhatatlan és felbecsülhetetlen tudományos értékű hagyatéki anyag ma is megvan. A Néprajzi Múzeum Ethnologiai Adattárának Kézirat–Fénykép–Rajz stb. gyűjteményeibe beleltározottan nyilvántartjuk. Gyűjteményeinknek gyakran használt értékes részét képezik. Hasznát veszik tudós kutatók, művészek, rádió, televízió, hírlapok stb., de egyszerű érdeklődők is. Bármikor megtekinthető.”
De még egy szót Sebestyén Folklore Fellows munkájáról. Már említettük azt a szerepet, amelyet Bartók és Kodály néprajzi munkásságában játszott. De nemcsak a népzene, hanem a néphit kutatás megszervezésében is kulcsszerepe volt. Sebestyén vonta be a Folklore Fellows gyűjtői közé az egyik nagyszalontai tanárt, Szendrey Zsigmondot, aki fiával, Ákossal együtt hatalmas gyűjtő, majd feldolgozó munkát végzett, s akik elkészítették a Magyar néphit és népszokás lexikon kéziratát. Szendrey Ákos hosszú ideig a Néprajzi Múzeum főigazgató helyettese volt.
Sebestyén Gyula 1898-tól 1918-ig a Magyar Néprajzi Társaság folyóiratának, az Ethnographiának előbb társ-, majd önálló szerkesztője. Madarassy szavaiból tudjuk, hogy feladatát kitűnően látta el. Milyen volt szerkesztői tevékenysége, elődeihez képest akart-e újat, mennyiben helyesek azok, s milyen mértékben sikerült terveit megvalósítania?
Az 1898, évi kötet 3. füzetében – tehát már a szerkesztésben való részvétel első évében – ezt olvassuk Sebestyén Gyula titkári jelentésében: „Anyagi helyzetünk javulásával folyóiratunk kisebb időközökben, illetve több füzetben fog megjelenni, hasábjain pedig nagyobb tért enged az ethnographia azon részeinek, a melyek eddig a költséges rajzok és műmellékletek miatt csak kisebb terjedelemben voltak közölhetők. Ugyanekkor fordíthatunk majd nagyobb teret a népköltészeti és zenei közleményekre is.” Ez a változtatás a szerkesztő szerint azért szükséges, mert eddig, mint írja, a „néphit és népszokás gyűjtés lett elsősorban fölkarolva”. A népszokás- és néphit-kutató Sebestyén reformjavaslata megvilágítja, hogy menynyire elfogulatlanul viselte szívén a magyar népi kultúra egészének, ebben az esetben a tárgyi néprajznak a tanulmányozását.
Két évvel később az eddigi 6 helyett 10 füzetben, a korábbi 30 helyett 40 ívben jelenik meg az Ethnographia. A népi kultúra terén elért eredmények publikálási lehetőségének 10 ívvel való megnövekedése egy új néprajzi kiadvány megjelenését is jelentette, mert ezen az ívszámon az anyagi kultúra vizsgálása és a muzeológia terén elért eredményeket közzé tevő A Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának Értesítője indul meg – az Ethnographia mellékleteként. Természetesen túloznánk akkor, ha mindezt csak Sebestyén Gyula érdemének tekintenők. Jól tudjuk, hogy a magyar néprajz másik kimagasló alakjának, Jankó Jánosnak, az Értesítő első szerkesztőjének volt ebben oroszlánrésze, azt azonban aligha vonhatjuk kétségbe, hogy jelentős szerepet játszott itt az Ethnographia ama szerkesztője is, aki évek óta hirdette, hogy nagyobb teret kell engedni a néprajztudomány olyan részeinek is, amelyek korábban a költséges rajzok és műmellékletek miatt csak kisebb teret kaphattak.
A sebestyéni terv azonban még ennél is hatalmasabb keretek közt válhatott valóra. Ugyanabban az évben ugyanis még egy néprajzi anyagra igényt tartó folyóirat születik: a Keleti Szemle, amely a Magyar Néprajzi Társaság kebelében alakult Keleti Szakosztály sajtóorgánuma. Az évek folyamán világszerte elismerést kivívott Keleti Szemle célja – miként az első szám programadásából kitetszik –, hogy tárháza legyen „olyan ethnológiai, ethnographiai, ennek körében különösen folklorisztikai és tárgyi néprajzi, továbbá nyelvészeti, ős- és műveltségtörténeti, anthropológiai és régészeti tanulmányoknak, valamint anyagközléseknek, melyek a magyar ethnikum keleti alapjait illetőleg kapcsolatait megvilágosíthatják, vagy ezekhez adatokat tartalmazhatnak. Szakközlönye lesz tehát az ural-altaji népek tudományának”.
Ismét hangsúlyozzuk: nyilvánvalóan a Keleti Szakosztály vezetőségéé a legfőbb érdem a Keleti Szemle létrehozásában, azonban fontos szerepet játszott ebben a Néprajzi Társaság főtitkára, Sebestyén Gyula is, hiszen mint főtitkári jelentésében írja: „…a Keleti Szakosztály folyóirata … megjelenéséhez egyelőre a M. Néprajzi Társaság és a Keleti Kereskedelmi Akadémia nyújt anyagi alapot.” Ez a hozzájárulás aligha lehetett csekély, hiszen a folyóirat terjedelme évente 20 ív.
Amíg korábban csak néha juthatott hely az Ethnographiában egy-egy rokon népeinkről szóló cikknek, mint pl. Munkácsi Bernát Vogul imádság, A votjákok közt, A vogulok pogány ősvallása, Kunos Ignác Helva-osztó ünnep Ada-kaléban vagy Bálint Gábor Mutatvány a mongol népköltészetből c. dolgozata, addig most már ezekből, miként a tárgyi néprajz körébe vágó tanulmányokból és leírásokból is, egész évfolyamokra rúgó anyagot publikál a szakosított orientalista folyóirat – idegen nyelven. A Keleti Szemle és az Értesítő azonban nemcsak etnológiai és ergológiai kutatásainkat lendíti fel. E két folyóirat megjelenése tehermentesíti az Ethnographiát, s így abban nagyobb közlési lehetőség nyílik a folklorisztika számára is.
Sebestyén Gyula kereteket tágító tervének megfelelően az Ethnographia új rovattal bővül, amelynek fejléce: „Népköltészet”. Ebben elsőnek éppen ő maga ír: Gyűjtsük a népköltészet termékeit címmel. Ez a közlemény felhívás az anyaggyűjtésre, s egyúttal velős kérdőív is. A gyűjtés megkönnyítésére példákat is mutat: maga gyűjtötte balladákból, szerelmi, valamint bordalokból. A közlemény másik fontos vonása – idézem – : „Az íly tárgyú anyag gyűjtéseket, ha azok minden tekintetben pontosaknak és hiteleseknek bizonyultak, a Magyar Néprajzi Társaság ezután szívesen közli folyóiratában, s nyomtatott ívenként legalább 31 koronával, ha pedig a beküldött szöveghez használható hangjegyzés is járul, 60 koronáig terjedhető összeggel díjazza.”
Szerkesztőségének második évében tehát nemcsak az etnológia és a tárgyi néprajz, hanem a szellemi kultúra is önálló folyóiratot kap, mert az Ethnographia ekkor már tudatosan átfogja a népszokások, a hitvilág és a népköltészet egész területét. S a szerkesztő e szakterületek művelését nemcsak anyagi, hanem szellemi támogatással is igyekszik serkenteni: átgondolt tervével s annak következetes megvalósításával a szellemi irányítás nehéz feladatát is magára vállalja. Ennek jelentőségét akkor láthatjuk tisztán, ha figyelembe vesszük, hogy ezekben az évtizedekben a néprajzi kutatásokat, vizsgálódásokat többségükben még nem képzett néprajzosok, hanem jószándékú érdeklődők vagy műkedvelők végzik hazánkban.
A néprajz eme hősi korszakában az irányítást magára vállaló Sebestyén Gyula tudományos felfogásáról ő maga nagy felelősség érzettel így vall: „E példák – ti. az 1901. évi néprajzi társasági előadások – egyértelműleg igazolják azt a törekvést, hogy a tapasztaltabb gyűjtők ma már sokkal eredményesebb munkának tartják, ha egyes helyek összes folklorisztikai anyaga helyett ez anyagnak csak egyik tárgyát ölelik fel, s így irányított munkásságukat aztán szélesebb körre, egész nyelvterületekre, vármegyékre, vagy valamely néprajzilag határolt országrészre terjesztik ki. Ha e felfogásban valami félreértés lappangana, a felelősség legelső sorban társaságunkat terhelné, mert tekintélyét teljes mértékben felhasználva én voltam az, aki ilyen irányban foglalkoztam s másokat is foglalkoztattam. – Megmondom miért. Az anyaggyűjtés végcélja az, hogy a néphagyomány emlékeit kellőleg megismerjük s mivoltukat a tudományos folklore [ma úgy mondanók: összehasonlító folklór] segítségével pontosan megállapítsuk. Míg tehát az esetlegesképen felmerülő adalékok tárgykörök szerint csoportosítva hiányosak, tudományos feldolgozásra veszedelmes kockázatok nélkül gondolnunk sem lehet.”
Tehát tudatosan és módszeresen igyekszik egyfajta vizsgálati irányzatot, mondhatnók iskolát kialakítani. Amíg az elsősorban anyagi kultúra területén munkálkodó Jankó János kalotaszegi, Torda, Aranyosszék, Toroczkó, valamint Balaton vidéki munkáival a monografikus kutatásoknak, addig a folklorista Sebestyén Gyula a tematikus vizsgálódásoknak erősíti meg tudományszakunkban az alapjait.
A Sebestyén Gyuláról rajzolt kép nem lenne teljes, ha megfeledkeznénk tudománytörténeti munkásságáról. Kisebb hozzászólásokkal, néha vitatkozó megjegyzésekkel járul hozzá ahhoz, hogy a folklór korábbi gyűjtőinek, régebbi munkásainak tevékenységéről legyenek ismereteink s azok megfeleljenek a valóságnak. Pl. Kriza mesemondása és még két kisebb közleménye Horger Antal ama véleményével vitázik, hogy Kriza meséit esztétikai szempontból maga vagy mások stilizálták volna. Pulszky Ferenc kéziratos naplói alapján azt bizonyítja, hogy kitűnő régészünk monda-, hiedelem- és szokásgyűjtést is végzett, illetve tervezett. Thaly Kálmán gyűjtői hitelességét pedig a Megöltek egy huszárt szövegének Szelestey László antológiája egyik balladájával való összevetése révén igazolja.
Sebestyén Gyula tevékeny szerepet játszik a néprajztudomány legkorábban alakult intézményében, a Magyar Néprajzi Társaságban is. Láttuk, hogy már az alapításkor tag, pedig ekkor még egyetemi hallgató. S a Társaság, amint Sebestyén Gyula befejezi egyetemi tanulmányait, vagyis 1892-ben, azonnal választmányi tagsággal tiszteli meg. 1897-ben már főtitkárrá, 1911-ben alelnökké, 1917-ben elnökké, 1920-ban pedig tiszteleti taggá választják. Tanulságos átlapoznunk a Néprajzi Társaság abból az időszakból való jegyzőkönyveit amikor tisztségviselése tart.
Szívvel-lélekkel dolgozik, szervez, tárgyal, ha kell, hadakozik a Néprajzi Társaságért. Mindez Társaságunk szeretetét és megbecsülését tükrözi, amit nem is rejt véka alá. A regösénekről szóló monográfiájával kapcsolatban írja pl.: „A Magyar Néprajzi Társaság czímere nélkül aligha tudtam vohia összegyűjteni, – commentálni pedig iskolájának tanítása, tudós mestereinek támogatása nélkül még kevésbbé”. A már említett „Négy Emlékirat” címzettjének egyike éppen a Néprajzi Társaság.
„Mikép elképzelhetetlen az, hogy a megkezdett fenséges nemzeti munkát a néphagyomány veszendő emlékeinek megmentése előtt félbehagyjuk, éppen úgy elképzelhetetlen az is, hogy a F. F. magyar osztálya ezt a nagy vállalkozást a Magyar Néprajzi Társaság eddig élvezett tudományos támogatása nélkül az ügyhöz méltó komolysággal és tökéletességgel befejezni tudja. Midőn tehát az eddigi felkarolásért most a F.F. magyar osztálya nevében nyilvánosan köszönetet mondok, nemcsak a további támogatást kérem, hanem kérelmezem azt is, hogy a F. F. magyar osztályát az országos gyűjtés idejére minden anyagi megterheltetésre való kilátás és kötelezettség nélkül a maga kebelébe fogadni szíveskedjék.”
Nincs terünk rá, hogy Sebestyén Gyula szerfelett aktív és alkotó társasági tevékenységét ismertessük, hiszen az intézménynek csaknem negyedszázados működését kellene számba vennünk. Ezt a feladatot a Magyar Néprajzi Társaság megírandó történetének szerzőjére kell hagynunk; nekünk sajnos be kell érnünk néhány jellemző mozzanat kiragadásával.
Kezdeményezésére és alapos közreműködésével a Néprajzi Társaság népi színjátékokat mutattat be a fővárosban. Tanulságos elolvasnunk Sebestyén Gyula indoklását. „Ma, midőn a népi alakoskodó játékok több százados emlékei már pusztulófélben vannak, a Magyar Néprajzi Társaságnak aligha van fontosabb feladata, mint az, hogy … e téren megmentsen minden menthetőt. Ha már felkutatta az emlékek lelőhelyét, le kell pontosan jegyeztetni a romlott, vagy egészen eltorzult szövegeket, fonográfba kell énekeltetni a dallamokat s ugyanúgy kell megörökíteni az éneklő versszavalás sajátos reczitativáját, le kell fényképeztetni a jelmezes alakoskodókat s meg kell figyeltetni a sok hagyományos régiséget őrző együgyű előadás minden legapróbb részletét. És ha ekként minden sikerrel megrögzíttetett, még mindig hiányzik belőle az – élet. A színjátszásban működő erők ama teljessége, a mi eredményeiben az élet közvetlen benyomását gyakorolja reánk.” A dramatikus hagyományok olyan modern szemlélete ez, ami csak a legutóbbi években jelentkezik néprajztudományunkban, Ortutay Gyula betlehemes játékaink kérdőívének útmutatása nyomán.
Sebestyén Gyula alelnök kezdeményezte Társaságunk egy napjainkig élő vállalkozását is: az ő indítványára határozza el 1912 januárjában a választmány, hogy vidéki vándorgyűléseket tart majd a néprajz iránti érdeklődés felébresztésére és fokozására.
A Társaság becsülését, a hozzá való ragaszkodást tükrözi a Folklore Fellows magyar osztályának a Társasághoz kapcsolása. Mint ő maga mondja: „Bár ez a szövetség a M. Népr. Társaságtól független Testület, mindazonáltal, mivel hasonló czélokért dolgozik, a M. N. Társasággal együttesen óhajt működni. Ezen eszme kifejezéséül a kérdőívet, azaz a Tájékoztató cz. füzetet, mint az Ethnographia ezidei 4. füzetének külön nyomatát hozta forgalomba.”
Szervező munkásságáról szólva feltétlenül meg kell emlékeznünk egy kevéssé ismert dédelgetett tervéről, A magyar néptudomány fundamentumai című kiadvány sorozatról, valamint az Ethnos nevű évnegyedes folyóiratról. Az előbbi is, az utóbbi is idegen – német, francia, angol és olasz – nyelven ismertetné meg a külfölddel a magyar népi kultúrát. Ennek a kiadványsorozatnak a szükségességét így indokolja: „A magyar tudománynak nemcsak felmérhetetlen kára, hanem sürgősen elhárítandó szégyene is, hogy ma már nincs Európának egyetlen népe sem, a mely a nemzetközi összehasonlító műveletekre utalt folklore és minden egyéb néprajzi tudományág több adalékát ne ismerné, mint a magyarét.”
A terv nem marad puszta gondolat, kifogyhatatlan munkakedvével elméleti és gyakorlati téren egyaránt hozzákezd a megvalósításhoz. Elkészíti a hatalmas kiadvány tervezetét: három sorozatban – I. A magyar néphagyomány emlékei, II. A magyar népzene emlékei, III. A magyar nép ethnographiája, ethnologiája és anthropológiája – összesen 57 kötetben jelennék meg a külföldi kutatók számára a magyar népi kultúra eme nagy kincsesbányája. Megtervezi a hatalmas vállalkozás végrehajtó szervét, intézményét is: a Magyar Tudományos Akadémia kebelében felállítandó Állandó Néprajzi Bizottság és egy létrehozandó Magyar Néptudományi Intézet lenne képes szerinte a nagy feladat elvégzésére. Nem elégszik meg azonban az elméleti alapvetéssel. belevág az anyagi bázis megteremtésének nagy munkájába is. Sorozatos tárgyalásokat kezd a húszas évek magyar pénzvilágának vezetőivel, majd amikor a gazdasági válság fokozódása következtében ez az út járhatatlanná válik, nem kevés ötletességgel az amerikai magyarokhoz fordul. Felkéri a New-York-i újságok közül az „Amerikai Magyar Népszava”, az „Amerikai Magyarság” és az „Előre”, továbbá a detroiti „Magyar Hírlap” szerkesztőségét, hogy szervezzenek gyűjtést erre a nemes célra. A fenti újságokban megjelenő nyílt levelet átveszik más magyar nyelvű amerikai lapok is, némelyik – mint pl. a „St. Louis és Vidéke”, valamint az „Amerikai Magyar Hírlap” – hosszú fejtegetésben méltatja a vállalkozás világméretű jelentőségét.
A tengerentúli magyarság reagálása túlszárnyalja a várt reményeket. A „Buffaloi Híradó” a felhívás után pl. ezeket írja: „Ez az egyetlen egészséges munka tudtunkkal, amire Amerika magyarságát a háború lezajlása óta kérték. MEGADJUK!!! Ha Buffalo és Vidéke Magyar Bizottság nem tudná magára vállalni ezt, a Buffaloi Híradótól házról házra fognak menni a kollektorok és összeszedjük a ránk eső részt.” Lelkesen fogadják a felhívást az érdekelt magán személyek is. Íme egy amerikai magyar amerikai rövidségű válasza: „Ennél érdemesebb dolgot nem olvastam. Ez igazán megérdemli a pártolást. Itt van 10 dollár. Később még többet adok.”
Sajnos idegen nyelven semmiféle könyvsorozat sem ad tájékoztatást népi kultúránkról, mert a néprajz eredményeit rendszeresen még ma is csak folyóirat tájékoztatja idegen nyelven, egy-egy téma monografikus feldolgozásának idegen nyelvű megjelentetése pedig rendszertelen.
A sebestyéni tervet akkor sajnálhatjuk igazán, ha közelebbről is megismerkedünk a tervezett kötetek tartalmával. Példaként A magyar népzene emlékei sorozatot ismertetem, mert ezt hozzámérhetjük a Magyar Népzene Tára megvalúsult köteteihez és koncepciójához. I–X. kötet: A magyar nép epikai és lírai dalainak egyetemes dalgyűjteménye, XI. kötet: Magyar daltípusok, XII. kötet: Magyar történelmi és népi hangszerek, a XIII–XV. kötet pedig: Magyar–szlovák, magyar–délszláv és magyar–román népzenei kölcsönhatások.
Szólnunk kell Sebestyén másik kevéssé ismert munkásságáról is: múzeumszervezői erőfeszítéseiről.
1919 táján Budapest polgármesterével tárgyal, miként maga írja: „A városrendezési tervek figyelembevételével vele együtt dolgoztam a M. Nemzeti Múzeum tárainak külön palotákban leendő elhelyezésén és egy nagyarányú Skanzen-rendszerű nyílt múzeumpark tervein.”
Természetes, hogy a dunántúli születésű Sebestyén Gyula különös szeretettel fordul szűkebb hazája, Dunántúl felé és fokozott buzgalommal szorgalmazza a Dunántúli Központi Múzeum gondolatát. Ezen a téren is nagy lendülettel fog a terv megvalósításához. Érvekkel bizonyítja, hogy legmegfelelőbb helye Keszthelyen lenne, s meglenne az a kulturális szerv is, amely a munkát lebonyolítaná: a Balatoni Társaság. A múzeum anyagának összegyűjtését pedig a társadalomra bízná. De hallgassuk meg őt magát: „A községek, vidéki városok érettebb kétnembeli tanulóifjúsága, tanítói és jegyzői kara, gazdatisztjei, gyógyszerészei, orvosai, tanárai és papjai a vállalkozás tájékoztató füzetei, továbbá napilapok, hetilapok, szaklapok és folyóiratok felhívásai útján közreműködésre szólíthatók fel s a nekik megküldött kérdőívek kitöltésével azonnal megteremtik az eligazodásnak azt a lehetőségét, amely nemcsak a nehezebben nélkülözhető használati tárgyaknak és dísztárgyaknak vezet nyomára, hanem a padlások és kamrák használhatatlan múzeumi anyagának is.” Ennél a táji múzeumnál szintén hangoztatja a szabadtéri múzeum szükségességét. „A Dunántúli Központi Múzeumot már kezdet kezdetén egy olyan múzeumparkkal hozzuk kapcsolatba, amelyben a népies építkezés összes dunántúli típusait és ezeknek teljes berendezéseit is bemutatni tudjuk. A lakóházak, gazdasági épületek és a népéletnek bennük természetesen elhelyezkedő gazdag világa már nem a tárlókban összehalmozott és tárgyak szerint külön-külön csoportosított múzeumi anyag tömegével, hanem a parkban sétáló elé varázsolt népélet közvetlenségével hat.”
Nem lenne tökéletes Sebestyén Gyula portréja, ha megfeledkeznénk sziporkázó szellemességéről, finoman árnyalt iróniájáról. Úgy vélem, hogy elegendő ha a párizsi kongresszusról megjelent beszámolójából idézünk néhány részletet.
„A párisi folk-lore, vagyis a néphagyományok kongresszusa (congres des traditions populaire) közvetlenül a vallástörténeti kongresszus után következett. Mint vérbeli folklorista, már előre föltettem magamban, hogy hódolok annak a széltére hirdetett elvnek, a mely azt tanítja, hogy a kongresszusra járó urak ma már tulajdonképpen nem is a tudományos rövidáruk kicserélése végett, hanem személyes ismeretségek kötése végett rendezik nagyhangú találkáikat. Hűségesen alávetem tehát magamat annak az első programpontnak, mely szept. 9-ére réunion amicale-t hirdetett az Odeon mögötti Café Voltaire I. emeleti termébe.”
Rendületlenül hallgatja a különböző előadásokat, amelyekről ugyancsak szellemesen tudósít.
„A következő előadó VULETIĆ-VUKASSOVIĆ raguzai tanár volt, a ki a program változatosságán fölbátorodva folklorisztikai és ethnographiai potpourival kedveskedett hallgatóinak. Beszélt a dalmáciai »Moreska« nevű vitézi játékról s az ugyanott divatozó »Falu királya« nevű népszokásról. Egy másik értekezésében a szerbek díszítő művészetét és -a sirató asszonyok rögtönzéseit ismertette. Egy harmadik dolgozatban pedig a szerb boszorkányok tulajdonságait fejtegette. A rossz nyelvek szerint volt Vuletič-Vukassović úrnak még egy negyedik és ötödik számú értekezése is, de előzetes megegyezés alapján ezek már nem kerültek nyilvánosságra. Helyettük O. Schell elberfeldi könyvtáros értekezett a tűz-tiszteletről.” – „A kongresszus szenzációja Azoulay előadása volt a phonograph alkalmazásáról. Meg ismertetve a gép szerkezetét és a felvétel módozatait, részletes jelentést tett arról, hogy a párisi anthropológiai társaság támogatásával minő eredményeket értek el a francia dialektusok terén … A párisi világkiállítás alkalmából Azoulay úrnak az a különös gondolata támadt, hogy az odacsődült népek dalait is megörökíti. Bemutatója, mely a zenei összehasonlításokra kívánt módot nyújtani, ezekre a nemzetközi felvételekre szorítkozott. Hallottunk chinai, hindu, arab, görög, szerb, orosz, lengyel és még sok egyéb nemzetiségű dalt … A phonograph előadás rendkívüli hatást gyakorolt a nagy hallgatóságra. Midőn már mindenki meggyőződött arról, hogy a francia leleményesség egy új gyűjtési módot fedezett fel a folkloristák számára, újra felállott Sébillot főtitkár és kénytelen-kelletlen elhadarta Vikár Béla „Recueil phonographique des chants populaires de la Hongrie” című jelentésének kivonatát. A kongresszus tagjai az iménti felbuzdulás után meglepődve hallgatták, hogy a phonográph-val való gyűjtést a Magyar Néprajzi Társaság már öt éve (óta) ismeri s hogy a Nemzeti Múzeum hozzájárulásával Vikár 2000-re menő fölvételéből a nevezett Múzeum Néprajzi Osztálya már egy gazdag gyűjteményt létesített és tett a kutatóknak hozzáférhetővé. Sőt a gyűjtés révén elért tudományos eredményekről is értesült a kongresszus, mert Vikár jelentette, hogy a rendelkezésre álló adatok szerint a népi dallam összefügg azzal a tájnyelvvel, melynek területéről a dallam előkerült.”
Sebestyén Gyula jól képzett, nagy anyagismerettel rendelkező, széles látókörű, az európai folklór-törekvéseket és eredményeket személyes tapasztalata alapján ismerő kutató. Az említett 1900-as folklorista kongresszuson kívül 1913-ban Észtországban, Finnországban, Svédországban, Norvégiában, Dániában és Németországban jár, hogy a folklór-kutatás északi módjait és eredményeit tanulmányozza.
A néprajz eme lelkes, kezdeményező és fáradhatatlan munkásának magasba lendülő pályája azonban hirtelen kettétörik. 1920-ban megválik az Ethnographia szerkesztői tisztjétől, a Néprajzi Társaság elnöki tisztségétől, és ami mindezeknél nagyobb veszteség: hátat fordít a néprajztudománynak is. Mert ettől kezdve – egészen haláláig – egyetlen néprajzi munkája sem jelenik meg. Ez azért felettébb fájdalmas, mert mindez olyan tudós élete delén történik, aki pátriárkai kort ér meg. Madarassy László – Sebestyén Gyula születésének 70. évfordulóján – ezeket írja: „Nagy tudományos felkészültsége, elméleteinek tetszetős volta sok elismerést szereztek számára, ám a tudományos eredmények legtöbbször belevesztek a jó és rosszhiszemű tudományos ellenfelekkel vívott meddő és kíméletlen tollharcokba.” A személyi ellentétek természetesen nem keserítették meg annyira, hogy visszavonuljon dunántúli magányába. Egyáltalában nem személyi ellentétek késztették visszavonulásra. Madarassy 1934-ben még nem írhatta meg az igazságot, a valóság kimondásához hazánknak fel kellett szabadulnia. „Sebestyén Gyula 1919-ben nyíltan kiállt a Tanácsköztársaság művelődéspolitikája mellett, a Néprajzi Társaság, a Néprajzi Múzeum korszerű feladatait bátran jelölte ki. 1919 után félre kellett állnia, egyike lett a hallgatásra ítélt, fegyelmileg »megbélyegzett« tudósainknak … 1919 után a neve lekerül a Néprajzi Társaság folyóirata éléről, s akinek tanulmányait évről évre közölte az Ethnographia, 1920 után egy sora sem jelenik meg. Elhallgat – 56 éves volt ekkor, munkaereje teljében. Még becsületére válik a Néprajzi Társaságnak, hogy hetvenedik születése napjára megemlékeznek róla, s rövidke méltató cikkel felidézik munkásságát, méltatják érdemeit. A keserű öreg erre az üdvözlésre sem válaszolt. 1945 után az újjászülető Néprajzi Társaság ismét invokálja őt – de a hallgatás burkán már ez sem törhetett át, 1946 februárjában, öreg szívében ki nem engesztelhető fájdalommal halt meg.” – írja Ortutay.
Mennyi értékes tudományos művet alkothatott volna a nagy szorgalmú, jó tudományos képzelőerejű, szigorú módszerességge kombináló, széles körű anyagismerettel rendelkező tudós a Folklore Fellows gyűjtötte 150 000 oldalnyi néprajzi adatból, ha energiáját nem arra kényszerült volnal elkeseredésében fordítani, hogy 1558 lapnyi rímtelen alexandrinusban énekelje meg a Gesta Hungarorumot, vagyis az öt kötetnyi magyar hősmondát. A megbicsaklott szervező és tudós irreális világba temetkezett, hatalmas archívumot alkotó energiája elkeseredésében kőbe rótta egyik nagy munkájának történetét.
„Nem sokkal halála előtt egy nagy, közel száz mázsás kőre vésette rovásjelekkel a rovásírás megfejtésének rövid történetét.” A kőtömb egykori háza – ma bányász üdülő – előtt áll a szepezdi műút mellett, és az északi Balaton-part egyik nevezetessége.
Tudományos közhelyünk, hogy az egyetemi tanár annyival sokszorozza meg tudományos eredményeit, ahány tudóst nevel tanítványai közül. Kitűnő példája ennek az etnológus Boas. Hasonló közhelyként elmondhatjuk azt, terepen gyűjtött néprajzi anyagát annyival sokszorozza meg a néprajzkutató, amennyi jó társadalmi gyűjtőt szervez és képez ki a néprajzi gyűjtőmunkára. Hogy a magyar folklór készülő négy katalógusa, a Népmese-, Hiedelemmonda-, Eredetmonda-, Történetimonda-katalógus mennyivel lenne szegényesebb, ha a F. F. nem gyűjtötte volna össze azt a gazdag anyagot a Sebestyén szervezte két évtized alatt, pontosan csak szerzőik tudnák megmondani. De az mindenki számára nyilvánvaló, hogy sokkal kevesebb változattal dolgozhatnának, ha a 150 000 lapnyi adat hiányoznék. És az is nagy érdeme, hogy olyan zseniális zeneköltőt, tudóssá lett önkéntes gyűjtőt kapcsolt be a gyűjtő munkába, mint Bartók, Kodály, Szendrey Zsigmond.
A nagy tudós életének tragikus fordulója óta eltelt közel fél évszázad azonban – úgy vélem – elég volt arra, hogy az idő elfújja a hitvány pernyét s csak a maradandót lássuk.
A tudós életmunkájának a súlyát az mutatja meg, hogy történeti távlatból nézve eredményei, tervei és törekvései elavultak-e? Áttekintve Sebestyén egész életművét, azt tapasztaljuk, hogy nem egy eredménye ma is figyelembe vehető, meg nem valósult tervei pedig annyira időszerűek, hogy éppen a közelmúltban váltak sorra valósággá, mint pl. a sebestyéni Magyar Népzene Emlékei a Magyar Népzene Tára, az Állandó Néprajzi Bizottság az MTA Néprajzi Bizottsága, az Etnos az Acta Ethnographica, a Magyar Néptudományi Intézet pedig az Akadémia Népzenei Kutatócsoportja, illetve Néprajzi Kutatócsoportja formájában.
A néprajzi gyűjtés és szervezésétől az összehasonlító néprajzi vizsgálódások alapelvének kimondásáig olyan úton haladt Sebestyén, amelyet napjainkban is jár a néprajztudomány. Bár nem hallgathatjuk el, hogy tudományos eredményei természetesen nem emelkedhettek túl kora színvonalán s munkáiban gyakran bocsátkozott merész feltevésekbe.
Summázzuk csak e tevékeny ember törekvéseinek, kutatásai területeinek és vizsgálati módjainak sokfelé irányuló ágait!
Néprajzi gyűjtés, mégpedig nemcsak tollal vagy ceruzával, hanem legújabb gépi eszközökkel; korszerű kérdőívek készítése, az alaposabb, az apró részletekre és finomságokra is figyelő gyűjtés elősegítésére; a népi kultúra felmérésének az egész magyar etnikumra való kiterjeszthetése céljából gyűjtőhálózat szervezése, a gyűjtők rendszeres foglalkoztatása, szakmai képzése; az élő jelenségek rögzítése mellett történeti adatok feltárása, rendszerezése és közzététele; a tervszerűen gyűjtött s gyűjtetett anyag rendszeres feldolgozása; a néprajzi leírások mellett elemző vizsgálatok, összehasonlító kutatások végzése, részint a honfoglaló magyarság népi műveltségének a feltárására, részint a magyarságot mostani lakóhelyén ért kulturális hatások, más szóval interetnikus kapcsolatok megállapítása céljából; a magyar népi kultúrának több mint félszáz kötetben való idegennyelvű publikálása stb., stb., stb.
Mindez nem úgy hangzik, mint egy század eleji néprajztudós munkássága, hanem néprajztudományunk következő évtizedekre szóló program-adása. Vajon ennél több jelenti a tudományos életmű maradandóságát?
