A KÖLTŐ ÉS A KATEDRA
A KÖLTŐ ÉS A KATEDRA
Az írói vénát még a szülői házból hozta magával. Atyját, id. Sík Sándort (1853–1900), néhány jogtudományi könyv és tanulmány szerzőjét, a neves ügyvédet kora legképzettebb jogászai és a mérsékelten liberális nemzeti párt erősségei között emlegették. E párt programjával képviselőjelöltnek is fellépett, a mandátumot azonban nem sikerült megszereznie. Sándor fia, aki 1889-ben Budapesten született, mint az igazság bajnokára és a szegények védelmezőjére emlékezett rá, s „egy római szenátor”-hoz hasonlította. Öt gyermek maradt utána, s a korábbi jómód helyett tisztes szegénység, de az anyai szeretet ennek szorításában is bensőséges otthont varázsolt az árváknak. Ez a mélyen vallásos asszony – Endre fia szerint – már korábban fogadalommal kötelezte magát, hogy Isten szolgájának neveli gyermekeit: az öt gyermek közül háromban teljesült be fogadalma. Az egyik leány apáca lett, Sándor és öccse, Endre (a későbbi politikus) a piarista rendbe lépett be, s míg az utóbbi hamarosan elhagyta azt, bátyját egy hirtelen fellobbant szerelem hatására csak megkísértette a világi élet lehetősége, hogy végül is mint a magyar piaristák rendfőnöke és a hazai katolicizmus egyik legkiemelkedőbb személyisége fejezze be az életét.
Gyermekéveit Gödöllőn töltötte, onnan járt be a pesti piaristák főgimnáziumába. A negyedik osztály elvégzése után (az anyai ösztönzésre vagy korán felébredt hivatástudatból?) felvételét kérte a nagy múltú tanítórendbe, és a Vácott eltöltött újoncesztendő, a noviciátus után rendje kecskeméti főgimnáziumában folytatta tanulmányait. Kitűnő tanuló volt, sokat szerepelt az önképzőkörben, több pályadíjat nyert, már a költő is kezdett ébredezni benne. Az érettségi után Budapesten folytatta tanulmányait, amelynek során a „borzolt hajú és bozontos szakállú, nyugtalan férfi”, Riedl Frigyes volt soha el nem felejtett hatással rá. Teológiát és filozófiát Schütz Antaltól tanult, aki a mesterből hamarosan szívbéli jóbarátja lett; kapcsolatuk – a költő nagy szomorúságára – majd csak a hírhedt „faji törvények” idején lazul meg. Korábban még mind a ketten Prohászka „diadalmas világnézete” zászlóvivői. Valóságos szentet láttak benne. Mégis, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy Sík esetében nemcsak az ifjú szerzetesnek a kétségtelenül nagy formátumú lelkipásztor iránt érzett rajongásáról van szó. Azt is megérezte, hogy Prohászka maga is ugyanannak a századnak elején feltörő nyugtalanságnak a nyugtalan gyermeke volt, mint Ady és társai. Akár még azt is mondhatnánk róla, hogy „nyugatos”, hiszen a francia és német „neokatolicizmus”-tól erősen megihletett új szavai hazai előzmények nélkül kavarták fel a magyar klérus addig békés és nyugodt állóvizeit. A proletárnyomorról, a szegényparasztság helyzetérői, a félfeudális nagybirtokrendszerről vagy a kapitalizmusról mondott szavai nyomán egy ideig egy szociális kereszténydemokrácia hívének és a radikális reformtörekvések potenciális szövetségesének lehetett tekinteni, és voltak, akik valóban így láttak, még a baloldalon is. Prohászka nagy pálfordulása a forradalmakat követő években történt, amikor közvetlenül is politizálni kezdett, képviselőséget vállalt, és bár később kemény szavakkal szólt a nemzetgyűlésről, akarva, nem akarva mégiscsak az egyre avultabb régi rend konszolidációjához nyújtott hathatós segítséget. Igaz továbbra sem szűnt meg hirdetni, milyen nagy nemzeti érdekek fűződnének a munkásság és a parasztság szociális igényeinek kielégítéséhez, és azt is elhisszük Sík Sándornak, nem rajta múlt, hogy az ilyen szavai épp csak hogy elhangzottak „a magyar politika pusztaságában”. Talán azért, mert a problémák megoldására konkrét programot sohasem fogalmazott meg. Bizonyára ez is hozzájárult ahhoz, hogy a hatáskeltés patetikus eszközeit sem mindig megvető írásai és szuggesztív beszédei egy később végzetessé vált politika mikrobáit hordozhatták magukban. De azt is a nézeteinek ellentmondásos volta és a kétségtelenül művészi erejű stílusának polivalenciája teszi érthetővé, hogy a komoly reformok őszinte hívei szintén a saját vágyaikat olvashatták ki szövegeiből. Sík Sándor, aki még a tízes években kezdett el lelkesedni érte, kétségtelenül az utóbbiak közé tartozott, amíg a harmincas-negyvenes évek keserű tapasztalatai rá nem döbbentették arra, hogy Prohászka mégsem volt az a „nagy vátesz”, „a Zrínyi Miklósoknak és Széchenyi Istvánoknak, a nagy magyar lélekkeltegetőknek az az egyenes utóda”, akit sokáig látott benne.
1910-ben élete egyik legmozgalmasabb esztendejét érte meg. Megszerezte a tanári diplomáját, tanítani kezdett a piaristák váci gimnáziumában, publikálta a Mindszenthy Gedeonról írt doktori értekezését, s aminek a legjobban örült, megjelent első verseskötete, a Szembe a nappal. Címlapját a gödöllői művésztelep egyik jeles mestere, Ady későbbi illusztrátora, a magyar szecesszió történetében előkelő helyet elfoglaló Nagy Sándor tervezte, akihez Sík Sándort később is közeli barátság fűzte. Magában a kötetben akkoriban egy modern nyelven megszólaló, de hagyományosan katolikus szemléletű anti-Ady jelentkezését látták. A Nyugat alighanem ezért figyelt fel rá, igaz, csak Karinthy kegyetlen kritikájával, pedig az ifjú költő legalább fél szemével ekkor már rég a nagy folyóirat felé nézett, „testvér-akkordokat” találván bennük. A testvérakkordokat (s később majd az újabbakat is) ettől kezdve állandó rokonszenvével kíséri, sőt gyakran a magáénak is érzi. Néhány versével már ekkor közel állt a Nyugat költőihez. Öccse, Sík Endre szerint próbálkozott is az akkor már híres folyóiratnál. „Még egyetemista korában – úgymond – én vittem be verseit a szerkesztőségbe. Azok lehet, meg is jelentek volna, de Schütz Antal tudomást szerzett róla, és rábeszélte, hogy kérje vissza…” (Vigilia 1973/9. 615.) Az Összegyűjtött versek jegyzeteiben maga Sík Sándor szintén beszél erről a próbálkozásról, előbb a Virág a tengeren c. verséről szólva említi meg, hogy „ez azok közül a versek közül való, amelyeket a Nyugatnak beküldtem”, ezt mondja a Ködös vizek fölött címűről is, majd néhány sorral alább arról a kesernyés hangulatáról beszél, ami azért öntötte el, mert a Nyugat „nem felelt jelentkezés”-ére. Az azonban mégis vigasztalására szolgálhatott, hogy Kosztolányi szépen és biztatóan írt kötetéről. Bár nagyobb keménységet kívánt neki versei megválogatásában (a kötetben valóban van néhány, akár zsengének nevezhető darab), „keménységet a kritikában, kíméletlen, vad keménységet, hogy verseivel szemben, ha kell, kegyetlen is tudjon lenni”, a dicsérő szavakkal sem fukarkodott: „Csupa kedv, öröm és optimizmus. Szellemi részegség és lelki mámor. Egy korán kelő ember részegül meg így az élettől, aki a zöldben ébred, friss gyümölcsöket eszik, a szelek muzsikájával mulat, a patak jeges vizétől kap jókedvre … Tűz, lélek, izmos és acélos akaraterő lüktet benne…” (Élet 1910.) Kosztolányi jó szemére vall, hogy Sík Sándornak néhány olyan vonását is kiolvasta ennek az első kötetnek a verseiből, amely, bár később egyre kevesebb harsánysággal, mindvégig hozzátartozik majd személyiségéhez. Az ifjú Sík életöröme sem póz volt csupán: még akkor is őszintének tekinthetjük, ha tudjuk, hogy verseinek ez a hangja aligha tört volna fel Prohászka harcba hívó katolicizmusának inspirációja nélkül. Amikor mintegy húsz esztendővel később megismerkedtem vele még mindig egy olyan, a személyisége legmélyéből fakadó, közvetlen és természetes kedv, öröm és optimizmus sugárzott belőle, amit aligha lehet egyetlenegy hatásra visszavezetnünk.
A két esztendővel később megjelent újabb kötete, A belülvalók mécsese viszont már valamilyen, közelebbről meg nem nevezett, sőt a tudat mélyére szorított válságról vall, amit végül is egy misztikus Isten-élményben old fel. Úgy látszanék, hogy Prohászka, mégpedig az intim, a misztikus Prohászka hangja ösztönözte, bár nem tudta teljesen magával ragadni. Különösen a Titok c. ciklusában feltűnő ez a hatás, de talán az sem véletlen, hogy amikor később (1960 körül) a verseihez csatolt feljegyzései készültek, már egy szót sem szól Prohászka hatásáról, pusztán Maeterlinck, Rilke és Kosztolányi hatását említi. Amikor ez a kötet megjelent, már a pesti piaristák nagy múltú főgimnáziumában tanított. Kitűnő pedagógus volt, ihletett magyarórái diákjai élményévé tették az irodalmat, önképzőkörében pedig már a modern világirodalomra is kitekintenek. Nemcsak Szerb Antal (aki állandó szereplője, majd titkára és elnöke volt ennek a nyitott szellemű, vitatkozó kedvű önképzőkörnek) lett „Sík-rajongóvá”. (Kapcsolatukról bővebben: Poszler György: Szerb Antal. Bp., 1978.) Hogy a pedagógiai vénája azután sem halványult meg, az Kosztolányi Dezső jó tíz évvel később írt leveléből is kiderül: „Barátom, nagyon köszönöm okos, szép könyvedet. Most pedig még egy kéréssel rohanlak meg. Mondd, drága Sándor, nem lehetne téged valami úton-módon – csellel, furfanggal-becsempészni Ádámhoz. A fiam bálványoz. (Mellesleg én is). Ha segítségemre leszel ebben, nagyon meghálálom. Híved: Kosztolányi Dezső.” (In: Lukács László: A szeretet pedagógusa. Vigilia 1973/9. 609.)
Az is ismeretes, hogy a magyar cserkészet egyik alapítója s egy ideig szövetségének elnöke volt. Egy új típusú, az eleven élethez közelálló ifjúság nevelését várta tőle, s nem az ő jó szándékain múlt, ami nem valósulhatott meg célkitűzéseiből. Cserkészindulóját azonban ezrek énekelték s a szintén általa írt Cserkészvezetők könyve sem méltatlan szerzőjéhez. Egy ideig az egyik legszínvonalasabb ifjúsági folyóiratunkat, a Zászlónkat is szerkesztette.
Pedagógusi munkája, bármenynyire odaadással végezte, energiáinak csak egy részét kötötte le. Segédszerkesztője lett az új utakat kereső katolikus folyóiratnak, az Életnek. Ez közölte számos versét, mellettük több tanulmánya, könyv ismertetése és kritikája jelent meg benne. A folyóirat legfrissebb tollú munkatársa volt. A legtöbbször nagy megértéssel írt a nyugatosokról is, köztük Babits Mihályról (Herceg, hátha megjön a tél is. 1911. 697.), Kaffka Margitról (Tallózó évek 1911. 1244. 1.), Kosztolányi Dezsőről (Mágia. 1913. 24 .). A színikritikus a klasszikusok mellett Móricz Zsigmondra (A Falu. 1911. 455.), Maeterlinckre (Mária-Magdolna 1911. 455.), Bernard Shaw-ra (Nem lehessen tudni 1912. 58.) és Reinhardt vígszínházi rendezéseire figyelt fel. Tanulmányai szintén hasonló érdeklődésről tesznek bizonyságot, és több olyan van közöttük, amelyekben későbbi könyveinek, előadásainak első megfogalmazásait ismerhetjük fel. Maeterlinck kapcsán például a szimbolizmust tárgyalta (Béryluse tündér gyémántja. 1912), a Dialógus a régi és az új magyar versről (1910) pedig azzal a konklúzióval végződik, hogy Ady a magyar ritmus fejlődésében is újat hozott. Nagyobb tanulmányt írt Gárdonyiról (1918), Prohászkát szintén író gyanánt mutatta be (1914).
Közben a költő népszerűsége is növekedőben volt. Az Élet biztos könyvsikerre számított már, amikor igényes sorozatában (Kosztolányi Modern költőkjének első változata is ebben jelent meg) verseinek gyűjteményes kiadására vállalkozott. A nyomdai kiállítását tekintve is reprezentatív kötetre nemcsak a katolikus kritika figyelt fel, ez már-már hozsannázó szavakban. A Nyugatban Tóth Árpád minősítette „érdemes lírá”-nak, s bár több közvetlenséget kívánt neki, és bár némiképp monotonnak tartotta, mert csak egyetlen nagy élmény, az „Istennel való lelki egyesülés különös gyönyörűsége” uralkodik el rajta, néhány olyan tulajdonságát is értékelte, amely Sík Sándor költészetét a későbbiek során szintén jellemzi majd: „Külön sajátos és megkapó hevességet ad ily tárgyú költeményeinek az is – írja –, hogy vallásos odaadásának legextatikusabb, legelragadottabb kifejezéseiben csaknem szerelmi hang csendül meg, mintegy valamely elkallódni nem tudó erotika különös transzponálása az istenség imádatába. Ez a tulajdonság az egyházi líra nem egy régi remekében is megvan, s most Sík költészetében érdekesen újul meg…” „A legérettebb írásának a Magyar Sirámok c. ciklusát tekinti, ennek a versei – úgymond – „igaz maradandóságra számíthatnak s költőnknek jeles helyet biztosítanak új lírikusaink sorában; Berzsenyire emlékeztető, sötét hév hatja át ezeket a költeményeket, főleg a Jeremiád című, antik metrumú elégiát. Szeplőtlen hazaszeretet ritkán megcsendülő hangját halljuk, s meglepetve érezzük Sík Sándor lírájának nemes és emelkedett férfiasságát” (Nyugat 1917. I. 588.).
A versekkel csaknem egy időben két drámája jelent meg, így a háromfelvonásos Ébredés (1916), továbbá a Salamon király gyűrűje c. egyfelvonásos misztériumjátéka. Ezeket nemsokára egy másik misztériumjáték, az ötfelvonásos Alexius követte, amelyben a régi magyar irodalomba is eljutott Szent Elek legendáját dolgozta fel. Kritikusai többször elmondták már, hogy a színpadra szánt műveit sokkal inkább a szép és emelkedett dikciójuk, mint valóságos drámai erejük teszi értékessé.
A tapintatos Tóth Árpádnál kritikusabb olvasónak azt is észre kell vennie, hogy a „nemes emelkedettség” hangja különösen a köteteiből legtöbbször kirívó és oda alighanem csak az elvárások miatt beillesztett verseiben szónokias, prédikáló retorika marad csupán. Egy ideig még a „hazafias költő” szerepét is elvárták tőle, s mivel kitűnő verselő volt, ennek még akkor is eleget tudott tenni, amikor a felemás ihletekből csak a szavak szép áradatára futotta. Különösen pályájának nagyjából a harmincas évekig számítható első periódusában gyakoriak az ilyen versek. Kár, hogy a kötelező alkalmak elmúltával is bevette őket köteteibe, pedig kikívánkoztak volna belőlük. Egyiküket-másikukat később maga is hol „retorikus zsengéknek”, hol „csinált költeményeknek” vagy „verses értekezéseknek” nevezte. Leginkább az ilyen, pusztán a kötelező szerep és nem a költő legbensőbb igényeiből fakadó versei avultak el, és voltak avíttak már megjelenésük idejében. Igaz ugyan, hogy közönségének jelentős része épp ezeket szerette.
Retorikus hangja mégsem volt annyira egyhangú, amilyennek az eddig elmondottak alapján gondolni lehetne. Néha ugyan kísértésbe esett, hogy szép szavak áradatával pótolja az inspiráció gyengeségét (egy olyan rutinos szónoknak, amilyen ő volt, ez valóban nem volt nehéz), máskor viszont a retorika annak a „nemes és emelkedett férfiasság”-nak kifejezésére szolgált, amit már Tóth Árpád elismerően méltatott, amikor verseinek Berzsenyire emlékeztető hevét emlegette. Nem indokolatlanul, hiszen Sík Sándor tudatosan vállalta a patrióta költészet XIX. századi örökségét, különösen Vörösmartyét, aki kora ifjúságától kezdve az egyik legkedvesebb költője volt, a magyar romantika reménytelenségében is reménykedő morálját és az ebben gyökerező „líránál líraibb retorikát” pedig mindvégig irodalmunknak a nemzeti klasszicizmussal egyenértékű örökségének tekintette. (Vö.: A magyar romantika kérdései. Irodalomtörténet 1943).
A háború és az összeomlás idején írt verseiben a régebbi hazafias líránk hagyományainak emelkedett pátosza mellett a késői Adynak és a Húsvét előtt Babitsának stílusával rokonítható újszerű hangok is feltörnek belőle. Így például az 1919-ben megjelent Maradék magyarok c. kötete néhány szép darabjában (Ének minden emberhez. A költő háborús imádsága). Az 1923-ban közzétett, még a korábbi évekből való Zrínyi c. tragédiáját nemcsak ez kapcsolja a magyar sorskérdésekre választ kereső írásaihoz: emelkedett hangú retorikája szintén rokonukká teszi.
A közösségi problémákkal vívódó szózatai közben mintha már kezdte volna megérezni, hogy azok pusztába kiáltanak, s hogy a várt megújhodás helyett a régi rend restaurációja következett be, és egyre jobban a csendes műhelymunkák felé fordult. 1921-ben sajtó alá rendezte egyetlen szépprózai munkáját, a régi hagyomány motívumait modern hangvétellel rekonstruáló Hét szép históriáját, köztük a magyar irodalomból is jól ismert Jovianus császár történetét. Lehetséges, hogy Gottfried Keller példájára, bár nem az ő felfogásában. Két évvel később (és ismét a vallásos hagyományok modernizálása jegyében) zsoltárfordításait, szabatosabban átdolgozásait jelentette meg (Zsoltárok könyve). Az volt a célja vele, hogy a zsoltárokat a XX. századi olvasó lelki és nem utolsósorban esztétikai igényeit is kielégítő stílusban szólaltassa meg…
Új verseskötetének, a Csendnek (1924) intim líraisága még inkább a befelé fordulásra mutat. Ha a szózatszerű verseit a háborús évek Babitsával hozhattuk kapcsolatba, most már a csendesebb beszédjükben találunk rokonságot, ami ismét azt mutatja, hogy költői útja, az időnkénti konzervatív kitérései ellenére valójában a Nyugat poétáival haladt párhuzamosan. A Csendben megszólaló s ezután az egész pályáját végigkísérő természetlírára már csak ezért is fel kell figyelnünk, mert ezt alighanem költészete legértékesebb és az utána következő nemzedékek kritikáját leginkább kiálló eredményének tekinthetjük. Menekülésének kezdete volt ez abból a tépett világból, amelynek egy „keresztény-nemzeti” megújulásról szónokiaskodó hangossága egy ideig őt is megtévesztette, hogy azután egyre erősbödjék benne a vágy, amit a Csend első versében, a Búzavirágban így fogalmazott meg:
Ne lenne közöm semmi, semmi
Tevés-vevéssel, hangossággal
Csak lenni, szépen csendben
lenni …
Tevés-vevéssel, hangossággal
Csak lenni, szépen csendben
lenni …
A létezés boldogságát éli át ezekben a versekben, szinte már csak a puszta létezését, miközben „elbocsájtja lelkét” az erdők boldog mámorának, a kakukkfüves pázsitoknak, az útszéli bokroknak. Saját magát szintén virágzó faágnak tekinti, aki érzi, hogy nyúlik az anyaföld mély szívébe dús gyökérzete, hogy akár a kis csibék vagy a csigabigák gyöngéd empirizmussal megfigyelt kis világából már-már önmagát, sőt az egész emberi világot is felejtve olvadjon bele a Kozmoszba, ami nála az isteni világot jelenti. Néha pantheizmussal vádolták ezért a mindenségbe omló természetszeretetért. Még az egyházi cenzor is ilyesmire gondolt, amikor Bűbáj c. versét kihagyatta a Csendből, de a Sarlós Boldogasszony c. kötetében később mégis megjelenhetett, mert költője bizonyítani tudta, hogy verseiben csak a katolikus hittel összeegyeztethető panentheizmus található, vagyis az a felfogás, mely szerint a természet teremtményei mind egymás testvérei ugyan, ezzel a testvéri közösséggel azonban szemben áll a személyes Isten, aki fölötte van a teremtésnek, de benne is jelen van … A személyes Isten fogalmát elvető pantheizmus és a keresztény természetfelfogás körébe tartozó panentheizmus azonban, ahogy épp Sík Sándor mondta, „művészi megjelenésében annyira hasonló, hogy egy versben nem is lehet megkülönböztetni, a költő egész életművében azonban igen”.
1924-ben rendje egész tanévre római tanulmányútra küldte, a piaristáknak ugyanis az akkoriban életbe lépett új tantervek követelményei miatt olasz szakos tanárokra volt szüksége és az egyik ilyennek őt szánták. Tanulmányútjának eredeti célja tehát az olasz nyelv alapos elsajátítása volt, amihez a latin szakos diplomája már eredendően jó alapot ígért. Az őt jellemző lelkiismeretességgel kezdett hozzá a tanuláshoz, de a grammatika mellett az olasz művészet nagyjaival való ismerkedésre is tudott időt szakítani magának. Emlékei a Pázmányról és a Zrínyiről írt könyveibe és a képzőművészetekre is kitekintő esztétikájába szívódnak majd fel, néhány szép verse (pl. a Dioskurok temploma) pedig barokkos hangvételével is, szintén hiteles római atmoszférát ragadott meg. Újabb kötetét, a Sarlós Boldogasszonyt mégsem annyira a retorikus hangú versei, mint inkább a már jellemzett természetlírájának további elmélyülése és gazdagodása miatt tekinthetjük költészete figyelemre méltó újabb állomásának.
Az 1929-ben megjelent Boldog ember ingében ismét új oldaláról mutatkozott be. Arról a mesebeli királyról szól, aki csak akkor szabadulhat meg gyötrő boldogtalanságától, ha egy boldog ember ingét veheti fel. Az ősrégi motívumot, amit korábban többen (közöttük Anatole France) feldolgoztak már, Sík Sándor filozófiai költeménnyé szélesítette ki, s a boldog ember keresése ürügyén, némiképp a Csongor és Tündére meg Az ember tragédiájára emlékeztető úton, a múltat és jövőt járatja be hőseivel, hogy végül a következő konklúzióhoz jusson el: a boldogságot csak az áldozatkész és csüggedést sohasem ismerő élet adhatja meg. A Nyugatban, újabb bizonyságot téve a nagy folyóirat Sík Sándor iránti érdeklődéséről, Illyés Gyula írt róla (1930. II. 213.), aki nemsokára majd azt is elmondja, hogy a katolikus költők között „Sík Sándor a legfigyelemreméltóbb és legkulturáltabb, inkább irodalmi hitű, mint katolikus … (Katolikus költészet. Nyugat 1933. I. 423.). A Boldog ember ingének kompozícióját ugyan lazának találta, de nem győzte dicsérni stílusának „kitűnő magyarságát”, s ezzel együtt „csillogó nyelvi és költői szépségeit”.
Szintén 1929-ben jelent meg első nagyobb szabású tudományos munkája, a Gárdonyi, Ady, Prohászka. Bár mindhármuk alakja már korábban foglalkoztatta, és tanulmányokat is írt róluk, ez a könyv aligha születhetett volna meg, ha időközben nem merül fel, hogy egyetemi katedrát szánnak neki. Minden jel arra mutat, hogy egy egyetemi karrier lehetősége korábban sosem foglalkoztatta, még a magántanári habilitációra sem törekedett, pedig képessége kétségtelenül lett volna hozzá. Ezért azt várták tőle, hogy egy nagyobb munkával bizonyítsa alkalmasságát. Miután ez megtörtént, 1929-ben a szegedi egyetem bölcsészeti karán a magyar irodalomtörténet tanárává nevezték ki. Ettől kezdve 1945-ig jórészt Szegeden élt.
Professzor korában is a szerzetes novíciusi évei óta megszokott puritán életét élte. A piaristák szegedi rendházában lakott, ahol – akárcsak társainak – csupán két szerény szobája volt, amelynek bútorai közül mindössze a nagy íróasztal, a még nagyobb és agyonzsúfolt könyvespolcok és a cserépből égetett egyszerű teafőző tűntek fel látogatóinak. Szerette a jó erős teákat, puritán életének ez volt az egyetlen élvezeti cikke, ezzel kínálta meg kedves vendégeit. Nem volt az a „szalon-abbé”, mint azok, igaz, a nálánál idősebb nemzedékből való rendtársai, akiknek világias életmódjáról annak idején sok tréfás anekdota keringett. De nem volt életidegen aszkéta sem. Szerette a természetet, a kirándulásokat, és sohasem mulasztotta el estebéd előtti sétáit a Tisza-parton, amit sokszor egy-két hallgatója társaságában tett meg. Gyakran utazott Budapestre, különösen az egyetemi vakációk idején, ahol leginkább néhány íróbarátjával találkozott. Társaságba egyébként alig járt, s nem vett részt a kari intrikában sem, amikor pedig ő lett volna a soros dékán, ezt a komoly mellékjövedelemmel járó tisztséget is visszautasította, mert erősen félt attól, hogy az adminisztráció gondjai megzavarják a professzor, a tudós és a költő munkáját.
Az 1931-ben megjelent Fekete kenyér című kötetének gerincét kitevő verses önéletrajzában, talán élete nemrég bekövetkezett fordulója ihletéséből is, újra bejárta azt az utat, amit a költő és a szerzetes a szülői háztól „élete útjának közepéig” tett meg. Bár invokációjában a korábbinál személyesebb hangot ígért, ez az önéletrajz mégis meglehetősen szemérmes maradt, és azt, ami a lelke legmélyén lezajlott, legfeljebb sejtetni engedi. Kötetének ezért inkább biográfiai, mint lírai hitele van. Ezt a behatároltságát már Szerb Antal észrevette, aki a Nyugatban közölt tapintatos kritikájában ezt írta róla: „A spontán líra hívei nem fogják tiszta lírának érezni Sík Sándor kötetét, apollonikus tudatosságával, végig átgondolt, józan kompozíciójával, laza és mégis kötött formájával, mely közel jár a próza racionalitásához … Nemcsak azokhoz szól, akik tudnak versekben elmerülni, hanem a versidegen sokakhoz, a „hívekhez” beszél itt a jó pap, a pásztor.”
A Fekete kenyér ismét fontos állomása volt Sík Sándor lírájának. Emberszeretete korábbi köteteiben számtalanszor megnyilvánult ugyan, ettől a kötetétől kezdve azonban már az egyre inkább erősödő szociális érzékenységének ad kifejezést. A Fekete kenyér versei között az Advent c. nagyobb kompozíciójának két részletét is olvashatjuk. Az egész 1935-ben jelent meg nyomtatásban, tartalmát a következőkben foglaljuk össze: A háromkirályok, Gáspár, Menyhárt és Boldizsár útnak indulnak. Mindenütt csak szenvedő emberekkel találkoznak, életüket a nyomor, a fegyverek s a Bál-szobrában megszemélyesített Pénz uralma gyötri. Végül a betlehemi csillag „világossága világosodik a sötétségben”, és Jézushoz, a „Békesség fejedelméhez” vezeti el őket …(Advent). A Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma adta ki, alcíme ekkor már formájának megfelelően „oratórium szavalókórusra” lett. Érdemes megemlítenünk, hogy Sík Sándor volt az egyetlen idősebb szerző, akinek az egyik munkája megjelent abban a sorozatban, amelyben egyébként máskor csak a kollégium tagjai kaptak helyet. Az Advent a katolikus egyház szimbolikájában, mint bizonyára ismeretes, azt a négyezer évet jelenti, amelynek során a hagyomány szerint a Megváltó eljövetelét várták. Sík Sándor Adventje azonban nemcsak teológiai értelmezést engedett meg, társadalomkritikát is ki lehetett olvasni belőle, s ezt a lehetőséget csak fokozta a műfaj, a hatalom által gyanakvással nézett szavalókórus. Ez a „baloldali” műfaj viszont már csak csak azért is közel állt a Szegedi Fiatalokhoz, mert egyidőben maguk is szerveztek kórust a Szegedi Munkásotthonban, de az is érthető, hogy Sík Sándor katolikus kiadói nem vállalkoztak az Advent kiadására. A kis kötetet illusztráló fametszetek (Buday György) persze épp a szöveg aktualitását domborították ki. Az Adventet Mennyei dal címmel később Hevesi Sándor rendezésében a Magyar Színház mutatta be. Az egyik kritikusa Schöpflin Aladár volt, aki szerint „teljes sikere a darab és a rendező közös eredménye” volt, aki arra is felfigyelt, hogy „a biblikus hang minduntalan a mai életre szóló jelentést rejt…” (Nyugat 1937. I. 313.).
Sík Sándor természetesen szoros kapcsolatot tartott azokkal a fiatal írókkal is, akik a korszerű katolikus irodalom fórumának szánt Vigilia körül csoportosultak. A második számában megjelent Egyetemesség és forma című tanulmánya nemcsak a folyóirat programjának elmélyítéséhez adott segítséget, az egész katolikus irodalom nehéz és bonyolult témakörét is felölelte és gazdagította új szempontokkal.
A Baumgarten-alapítvány tanácsadó testületében (amelynek többek között Kosztolányi Dezső, Schöpflin Aladár és Szekfű Gyula társaságában volt az egyik tagja) már az egész irodalmi világunkra kellett kitekintenie. Minden szavazatából lelkiismereti kérdést csinált, s egyetlenegy komoly jelölésnek sem volt a kerékkötője. Szerepe volt abban, hogy tanítványai közül (bár nyilvánvalóan nemcsak az ő tekintélye miatt) Szerb Antal és Ortutay Gyula a díjazottak, Radnóti Miklós és Tolnai Gábor pedig a jutalmazottak közé kerüljenek. József Attila jutalmazását szintén melegen támogatta – úgy hallottam, hogy Kosztolányi mellett ő a legmelegebben. Később személyesen is megismerkedett József Attilával, és egy verstani témájú disszertáció megírására biztatta. (Vö.: Sík Sándor: Kettős végtelen. Bp., 1969. I. 333.) Arról, hogy Radnóti Miklós neki és Zolnai Bélának köszönhette az Újmódi pásztorok éneke c. kötete elkobzását követő sajtóper viszonylag enyhének tekinthető, felfüggesztett ítéletét, és így ő nem kényszerült az egyetemi tanulmányok abbahagyására, már többször szó esett (L. Baróti Dezső: Kortárs útlevelére. Bp., 1977. 213–214.). Emberségének sok más, talán kevésbé látványos, de mindenképpen jellemző megnyilatkozásairól is beszámolhatnánk – nem egy volt tanítványa emlékezett vissza ezekre.
Egy ideig a tanszéki adottságainál szélesebb lehetőségeket kínáló pedagógiai tevékenységgel is megpróbálkozott. 1931-ben a cserkészmozgalom új utat kereső szárnyát képviselő Fiatal Magyarság című és épp az általa is erősen inspirált folyóirat programja jegyében egyetemi öregcserkészcsapatot szervezett. Jelentős szerepe volt a Fiatal Magyarság irányításában és abban is, hogy ez hamarosan az ifjúság elégedetlen rétegeinek hangját sem fojtotta el, sőt nem egy megnyilatkozásával szinte a később kibontakozó falukutatás, majd a Márciusi Front útját egyengette. Munkatársai között ott volt Szabó Zoltán, Boldizsár Iván és természetesen maga Sík Sándor, aki még a kommunista szervezkedések elítélését is az akkori magyar társadalom olyan éles kritikájával kapcsolta össze, amelyhez hasonlót másutt csak ritkán lehetett olvasni. A Sarló és kapa című cikkéből idézünk: „Belenézek az újságokba: és fojtogat az undor; gyűlésekre mégy, összejövetelekre, ünnepélyekre: ránk ül a csüggedés; hallgatod, amit a felnőttek, a társadalom vezetői beszélnek: elfog a kétségbeesés. Hát lehetséges az, hogy ennyire vakok, ennyire őrültek legyenek az emberek? – Hát csoda-e, ha nem mindenki bírja ezt el! Csoda-e, ha sok értékes és kevésbé értékes fiatalember nem bírja el az undort, és tisztább levegőt keres, és oda fordul, ahonnan biztató szót kap, és hinni kezdi az abszurdumot, az egyetlent, amelyből még nem volt módja kiábrándulni, mivelhogy nem ismeri. Csoda-e, hogy sok fiatalember jár közöttünk, aki így beszél (és hány, aki másképp beszél, vagy sehogy sem beszél, de így gondolkodik) –: Ez a társadalom olyan alja, olyan nyomorult, olyan koldus, olyan hazug és számomra olyan kilátástalan, hogy csak jobb jöhet utána. Hát jöjjenek azok, akik jobbat ígérnek! Jöjjön a forradalom! Jöjjön a bolsevizmus! Én csak nyerhetek! Szeretnék odakiáltani neki: Hát nem nyerhetsz, szerencsétlen, hanem még nagyon sokat veszíthetsz! Ebben az aljas és hazug és koldus társadalomban (mely sokkal aljasabb és hazugabb, mint gondolod) még mindig mérhetetlen értékek vannak, amiket ha elveszítesz, aljasabbá, hazugabbá és koldusabbá válsz, mint amit legrémesebb álmaidban sejthetsz! És jól mondod, hogy ígérnek jobbat. De amit eddig adtak: az Isten mentsen meg Téged attól a jótól!” (Fiatal Magyarság 1931/10. 140.)
A Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma épp Sík Sándor kérésére (még ha nézetei radikálisabbak voltak is, mint az övéi) jó kapcsolatot tartott a folyóirattal, sőt néhány írásával igyekezett hozzájárulni társadalomkritikájuk és szociográfiai érdeklődésük elmélyítéséhez. (Vö.: Buday György: Falukutatás szociográfia; Ortutay Gyula: Néprajz és szociográfia; Reitzer Béla: A szociográfia módszertani problémája. Fiatal Magyarság 1934/9.) A szegedi öreg cserkészcsoport azonban Sík Sándor erőlködése ellenére sem tudott megerősödni, amit csak sajnálni lehet, mert a szélsőjobboldalhoz és nemsokára majd Hitlerhez közelálló bajtársi egyesületek komoly ellenpólusát képezhette volna. Később Sík Sándor is kénytelen volt belátni, hogy nemcsak a szegedi csapathoz, de magához az egész cserkészmozgalomhoz az indokoltnál nagyobb pedagógiai illúziókat fűzött. Ő maga mindenesetre azt képviselte, ami jó volt vagy jó lehetett volna ebben a többarcú ifjúsági mozgalomban.
Professzortársaival viszont kevés kapcsolatot tartott, talán azért, mert bármilyen furcsának tűnjék, ő, a szerzetes világi kollégái többségénél fiatalosabb és modernebb, és politikai nézeteit is tekintve egyre inkább radikálisabb személyiség volt. Bizonyára ez volt az oka annak, hogy csak ritkán talált kedvére való helyet magának az egyetemi élet hagyományos kereteiben. A harmincas évek derekától még az a belső válság is növelte magányosságát, amit pályájának egyik legigényesebb katolikus méltatója, Rónay György (szándékosan idézem éppen őt) „a lehető legdiszkrétebb összefoglalásban” a következőképp mondott el: „Eddig az úgynevezett »keresztény Magyarország« mintegy a tenyerén hordozta, megbecsülte, úgy tartotta számon, mint a maga emberét; s most egyszerre, anélkül hogy ő maga jottányit is változott volna, egyszerre gyanús, félig-meddig kegyvesztett, s legföljebb csak »mentesített« lett ugyanabban a »keresztény Magyarországban«. Kiderült számára, hogy amiért teljes lelkesedéssel, teljes személyiségével dolgozott, végül is valahogyan végzetesen mássá lett, mint amilyennek ő akarta, és más, amiért ő dolgozott … Ezek a szegedi idők, ez a körülötte lassan kialakuló magány: ez volt az ő éjszakája” (Rónay György bevezető tanulmánya Sík Sándor munkáinak A kettős végtelen c. gyűjteményéhez. Bp., 1969. 23.)
Rónay György a válságot a szegedi esztendők végső szakaszára helyezte el (Sík Sándor 1945-ig tanított Szegeden). Pedig valójában már sokkal régebben, legalább a harmincas évek elején elkezdődött, s kiváltója sem csupán és nem is elsősorban zsidó származása miatt bekövetkezett kegyvesztettség vagy azok a megaláztatások voltak, amelyeket a háború utolsó éveiben még egyes rendtársaitól is kénytelen volt elszenvedni. Ő maga változott meg több jottányit is, már azoktól az évektől kezdve, hogy 1930-ban a piaristák előkelő pesti gimnáziumától a szegedi egyetem magyar irodalomtörténeti tanszékére került. A professzorság szabadabb életformája, az irodalmi élettel való közvetlenebb kapcsolat s nem utolsósorban a sokféle környezetből verbuválódott hallgatóival s rajtuk keresztül az ország valóságával való összetalálkozás az évek során egyre jobban megmutatta neki, milyen ingoványos talajon él az a „neobarokk Magyarország”, amely az ideig „talán jobban is a magáénak vallotta, mint amennyire igazi énje hozzátartozott”.
Nem véletlen tehát, hogy az 1936-ban megjelent verseskötetének a Magányos virrasztó címet adta. A fenyegető magányt mégis enyhítette az István király c. drámájának budapesti bemutatása, amelyet a legigényesebb kritika is a történeti téma felújítása gyanánt köszöntött, és különösen dikciójának szépségét és lendületes pátoszát dicsérte. (Schöpflin Aladár Színházi bemutatók. Nyugat 1933. II.). Volt diákjai sem hagyták magára, továbbra is szeretetükkel vették körül. 1934. őszétől kezdve, amikor az egykori privátszemináriumának a legtöbb résztvevője, közöttük Radnóti Miklós is már a fővárosban élt, gyakran összejöttek valamelyikük lakásán vagy a kávéházi asztaloknál; ilyenkor ő volt az egyetlen olyan vendégük, aki az idősebb generációhoz tartozott. Egy másik hűséges társasága a fiatal katolikus írók közül került ki.
1940 nyarán, a trianoni békét követően a Szegedre telepített egyetemet eredeti székhelyére, Kolozsvárra helyezték vissza, Szegeden pedig, legalábbis jogi státusát tekintve, új egyetemet alapítottak. Első rektora, Szent-Györgyi Albert egy valóban új típusú és egy olyan sokfelé nyitott egyetem megteremtésére törekedett, amely a szakmai ismeretek mellett komoly kultúrát ad a gondjaira bízott ifjúságnak. Feloszlatta a szélsőjobb felé kacsingató bajtársi egyesületeket, s a mérgező koreszmék hatását a demokrácia gyakorlatának a diákéletbe való bevezetésével próbálta ellensúlyozni. Diákklubot létesített, ennek a keretében irodalmi estekre és közérdekű témákat tárgyaló előadásokra került sor, továbbá egy egyetemi hallgatókból toborzott színjátszó társulat alakult. Szent-Györgyi biztatására Sík Sándor feladta azt a szkepszisét, amellyel korábban a hagyományos egyetemi élet szürkeségét szemlélte, és örömmel állt a fiatalos lendületű új rektor törekvései mellé, sőt hamarosan neki is, az ifjúságnak is valóságos kulturális tanácsadója lett. Különösen a színjátszó társulat és a keretében működő szavalókör köszönhetett sokat dramaturgiai ismereteinek, színpadi tapasztalatainak, amelyek átadásával jelentős mértékben hozzájárult a társulat nagy vállalkozásának, a Hamlet bemutatásának a sikeréhez. Szent-Györgyi kezdeményezéseinek vetése azonban még alig ért be, amikor rektori megbízásának lejártával olyan rektorok kerültek az egyetem élére, akik kezdettől fogva merésznek tartották az időközben a jobboldali sajtó pergőtüzébe került törekvéseit. Az a kevés, ami a háborús évek alatt is megmaradt belőlük, továbbra is Szent-Györgyi és Sík figyelmességének volt köszönhető.
És közben a költő sem hallgatott el, sőt hangja egyre tisztábbá és erőteljesebbé vált. Igaz, már Szegedre érkezésekor a korábban meglehetősen avítt hangú katolikus költészetünk megfrissítőjét, modern hangjának megteremtőjét és a legeredetibb tehetségét látták benne, amikor azonban némi távlatból tekinthetünk vissza pályájára, már azt sem nehéz észrevennünk, hogy a harmincas évekig még csak kisebb részét mondta el annak, ami valójában jelentős költővé teszi. Verseiben ugyan látszólag semmi olyasmi nincs, amire egy katolikus szemlélet vagy akár az egyházi cenzúra nyugodtan ne írhatta volna rá a kötelező „nihil obstat”-ot, de a költő szavainak csak nehezen, néha inkább csak retorikával, mint igazi poézissel összehangolt kavargásából már pályája kezdetétől a lélek önmagának sem bevallott disszonanciájára következtethetünk. E disszonancia a papköltő szigorú öncenzúrája miatt csak a versalkotásnak a tudat számra jórészt ellenőrizhetetlen szférájában, a stílusban engedhetett utat az ellentétes tendenciák harcának. Költői pályája új szakaszában a korábbi versek didaktikus hangot sem megvető, sőt tudatosan vállalt retorikája már jórészt a háttérbe szorult, bár teljesen sohasem tűnt el. De ha egy ideig csak a penzumoknak adott, ha mást nem, nyelvi erőt, ettől kezdve kitáruló emberszeretetének és mélyülő problémalátásának néha már expresszionista stílushangulatú beütésekkel színezett eszközévé vált, s egyben a lélek mélyének olyan tendenciáit is megsejtette, amelyekről külső és belső gátlások miatt egyébként alig tehetett volna vallomást. Illyés Gyula alighanem erre gondolt, amikor észrevette, hogy „óvakodó fájdalma vagy öröme a szavak vontatottságából vagy lüktetéséből, a költői képek színezéséből kerül elénk.” (I. h.)
A fájdalmak, a szorongások és különösen az aggodalmak az 1936-ban megjelent Magányos virrasztó c. kötetétől kezdve kapnak nagy helyet verseiben, hogy a következőkben (Az Isten fiatal, 1940; Győzöd-e még, 1945) egyre gyakrabban kérdezze, vajon miképp egyeztethető össze az Isten akaratával az a világ, „ahol dobszóra kurjong a falka-tánc”, és „idegen istenek nehézkes nemzedéke” támadja az európai kultúra humánus örökségét. Ismét katolikus méltatójának a szavait idézem; [Sík Sándort] „a Történelem a Gondviselés kérdésével szembesítette. »Mi ez? Miért? Mivégre?« A készen kínált válaszok most már semmiképpen nem elégítették ki; most mát neki kellett magának megtalálnia, kidolgoznia a feleletet. Nem annyira filozófiai, elvi, mint inkább gyakorlati értékű feleletet. Ennek lényege a következő: azzal, ami történik, »a Kéz Erőse« mondani akar valami nagyot; hát ennek az akaratnak kell a szolgálatába szegődni, ezt kell akarni, ennek az irányában kell megtenni a tőlünk telhetőt. A gondolat egyáltalán nem állt messze attól a portugál közmondástól, amelyet Claudel írt mottóul a Selyemcipő elé: hogy »Isten görbe vonalakkal is egyenesen ír«. A Történelem »görbe vonalaiban« írni az Isten »egyenes« írását; ezt dolgozta, ezt élte ki magának, de paradigmatikus értékkel Sík Sándor ezekben a nehéz és földindulásos esztendőkben.” (Rónay György: Bevezető a Kettős végtelen c. kötethez. I. 17–18.)
Az „Isten egyenes útjának” ez a szolgálata Sík Sándor számára magától értetődően az európai kultúra humanista örökségének s véle a minden emberi iránt nyitott egyetemesség és egy megértő tolerancia optimista igényét és vállalását jelentette. Ezért tudott még azokhoz is közel kerülni, akikhez nem feltétlenül álltak közel világnézetének katolikus alapjai. Bár ezeknek az alapoknak az elemzésére vagy éppenséggel kritikájára nem vállalkozhatunk (a bonyolult problémát katolikus részről Jelenits Istvánnak a Sík Sándor már idézett Összegyűjtött versei c. kötetéhez írt gondolatébresztő utószava bolygatta meg), arra azért mégiscsak utalnunk kell, hogy az a teljesen magabiztosnak látszó hit, amelyet Jelenits is Prohászka „diadalmas világnézetét” hirdető teológiájával hoz kapcsolatba, és amelynek Sík Sándor jó néhány verse valóban kifejezést adott, a lélek mélyéről feltörő kétkedés és a pesszimizmus kísértéseitől való voluntarista menekülésnek is felfogható. Ezért alighanem annak a „megkísértett hitnek” a művészi megoldást tekitnve sem meggyőző túlkompenzálásáról van szó, mely hitet sokan a mai keresztény Isten-élmény egyik jellemzőjének tartanak. Sík Sándort is nem egy versében az Istennel viaskodó Ady távoli rokonának érezhetjük, bár vívódásaira nem annyira a kimondott szavakból, mint inkább a költői nyelv csak mélyanalízissel megközelíthető nyugtalanságából és a vers lírai tartalmának ellentmondó teológiai didaxissal való kiegésztésekből következtethetünk. Ilyenkor – sajnos – egy, alighanem öntudatlan szerepjátszás esztétikai veszélyeket hordozó közelében jár.
A legbensőségesebb, amikor a földön marad, különösen a természetlírájában, de az sem meglepő, hogy ezekben a sötét napokban még a természet is, amit korábban olyan napranéző életörömmel és lelkesedéssel köszöntött, egyre inkább elsötétedett verseiben és a növekvő szorongásokat kifejező „belső tájjá, tájlelkiállapottá” vált. Akárcsak Radnóti tájai. A rokonság bizonyításául több más mellett akár Sík Sándor egyik legszebb versét, a Hanyatló hold címűt idézhetném. Persze azt is mondhatná valaki, hogy egy azonos történeti szituációból azonos vagy legalábbis rokon hangok törhetnek fel. Néhány versüknek a lírai kifejezés eszközeiben, így például a képek élesebbé, keményebbé válásában is megnyilvánuló hasonlósága mégis arra figyelmeztet, hogy többről van szó. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy Sík Sándor már korán egyenrangú költőtársának fogadta el Radnótit, akit halála után majd egy megrázó versében sirat el. Azt is tudjuk, tanúsíthatjuk, hogy gyakran mutatták meg egymásnak verseiket, beszélgettek vagy épp vitatkoztak róluk, így jogosan gondolhatjuk, hogy a kölcsönös versolvasásaik egyikük költészetére sem maradt hatástalanul. Radnóti hatott volna Sík Sándorra? A kérdést aligha lehet az iskolás filológia eszközeivel eldönteni, hiszen szövegeik olyan egymásba ölelkezéséről, a szemiotika nyelvén szólva olyan bonyolult intertextualitásról van szó, amelyen belül csak eredménytelen szőrszálhasogatás volna az egyes motívumok tulajdonjogának a keresése.
A versekhez hasonló hang, a tiltakozás hangja tört fel a Szegeden 1943-ban bemutatott drámájában, Az égigérő toronyban. Címe a bibliai Bábel tornyára utal, ezt építi vérével, verejtékével a magát megszállottan az egész világ királyának nevező Nimród, ki ilyen szavakkal beszélt nagyravágyó tervéről: „Építem a tornyot, hogy [ … ] remegve nézzék, a világ négy részéről, és suttogva mondják, íme Nimród Tornya, aki lába alá tiporta az egész világot.” Majd pedig ezt halljuk: „Az égigérő toronynak szolgája minden ember, testével, lelkével”. A meggyötört nép végül felkel a zsarnokság ellen, kitör a forradalom, és a torony összedől … Nem csoda, hogy ezt a félreérthetetlen aktualitású drámát a fővárosban nem merték bemutatni, pedig Sík Sándor korábban a Nemzeti Színház szerzője volt. Ez alkalommal sajnos, nincs helyünk arra, hogy elmélyedjünk gazdag szimbolikájában. Amikor bemutatták, nem volt nehéz felismernünk, hogy a megszállott Nimród megformálásába Hitler alakja is belejátszott, az elnyomott nép panaszából pedig a hazai viszonyokra való utalásokat hallottuk ki. Az égígérő torony mégsem tézisdráma, és így a mélyértelmű szimbolikájában sem szabad pusztán csak a negyvenes években aktuális problémákat keresnünk. A bemutatásra sem, kinyomtatásra sem került Testvérek c. drámájáról szintén hasonlót mondhatunk el. A fiktív munkásfelkeléshez kapcsolódó cselekménye ismét a társadalmi kérdések iránti érdeklődésének elmélyülését mutatja, s amint ez már a címéből is kiderül, személyes problémáinak kivetítése sem hiányzik belőle.
A háború alatt írt versei akkoriban már nem mind jelenhettek meg, egészen 1945-ig kellett várnia, hogy a Győzöd-e még? című kötetében közzétehesse őket. Egy részükhöz később a következő kommentárt fűzte: „Van itt egymásután vagy húsz vers, amiről egyszerűen azt lehetne mondani, hogy a történelem tükröződései. Nem kívánok olyan kifejezést használni, hogy antifasiszta, de lehetne.” (Sík Sándor összegyűjtött versei. Bp., 1976. 957.) Hadd tegyem most én hozzá: nemcsak lehetne, valóban az. De ha születésük idején nem is kaphattak nyomdafestéket, mégsem zárta be az asztalfiókjába őket. Épp a legerőteljesebbeket szívesen olvasta fel, ha másoknak már nem lehetett, barátainak.
A háború utolsó hónapjainak kegyetlenségei és a személyét ért megaláztatások testben-lélekben megviselték, mégis az elsők között vállalt részt az újjáépítésben. Még füstölögtek a fővárosban a romok, amikor 1945 tavaszán egy korszerű iskolareform kidolgozására létesített Országos Köznevelési Tanács elnökének, Szent-Györgyi Albertnek felkérésére a Tanács alelnöke lett. Ez a sokfelé elfoglalt világhírű tudós mellett (akihez, mint már említettük, még a szegedi közös munkájuk során került közel) számára a vezetés gondjai jórészének átvállalását is jelentette. Mégsem elégedett meg azzal, hogy pusztán ügyvezető maradjon, pedagógusi vénája, hosszú évekre visszanyúló tapasztalatai és nagy tudása jelentős mértékben hozzájárultak a fordulat éveiben azután nagyjából félredobott reformtervek kidolgozásához. Ezek jegyében még egy érdekes irodalompedagógiai munka megírására is vállalkozott. Még szólunk majd róla. 1948 tavaszán Kossuth-díjjal tüntették ki.
Jó kétévi lelkes munka után, 1947 nyarán, azaz a klérus és az állam kapcsolatának megromlása idején egyházi feletteseinek határozott kívánságára meg kellett válnia az Országos Köznevelési Tanácsban viselt tisztségétől. Ezt követően majd szerzetesrendjének, a piaristák magyarországi főnökének, provinciálisának nevezték ki. A színvonalas katolikus folyóirat, a Vigilia szerkesztése mellett (ezt még 1946-ban vállalta el), ettől kezdve jórészt lelkipásztori hivatásának élt.
1948-ban tanszékéről is nyugalomba vonult. Néhány figyelemreméltó esszé ugyan még kikerült a keze alól, irodalomtudósi pályáját a negyvenes évekkel mégis csaknem teljesen befejezettnek tekinthetjük. A tollat ugyan, ahogy ezt mondani szokták, csak az 1968. szeptember 28-án bekövetkezett halála ragadta ki a kezéből, az élete utolsó negyedszázadában megszületett lírájának, Sík Sándor „őszikéinek” és a bensőséges hitbuzgalmi írásainak bemutatása azonban már aligha adna új vonásokat a tudós és a professzor portréjához, és meg is haladná tanulmányunk eleve megszabott kereteit.
